A ház óráról órára megtelt. Egyre több ismeretlent engedett be Lilian a bejárati ajtón, majd az örömtől kicsattanva mondta nekik merre vegyék útjukat. Valakiket a konyhába, másokat a nappaliba küldött.

Először a nagy hangzavarra figyeltem fel, a véget nem érő csattanásokra és az egyre zavaróbb érthetetlen csevejre. Álmosan indultam meg kifelé a szobából, ahol éppen ugyanazt csináltam, mint már pár napja egyfolytában. Az ég egy adta világon semmit!

Teljes szabadságot kaptam a házban, ám egyedül nem sok kedvem támadt megindulni a nap folyamán és esetleg kiülni a kertbe, míg mindenki más valami fontossal töltötte el az idejét. Samuelt volt, hogy csak reggeli közben és este a vacsoránál láttam. Miután kiosztotta a rám eső feladatokat, eltűnt az éterből és a többiekre hagyott.

A második teljes napomon először egy kinyalt ficsúr kopogott be hozzám Dakotával egyetemben. Kicsit megijedtem tőle, átfutott a fejemen, hogy ő az én bizonyos Rhysandem. Szerencsére hamar kiderült, hogy csak egy protokoll mester, aki szeretné átvenni velem miként lesz érdemes viselkednem életem hátralevő részében.

Fogalmam sem volt, hogy ennyi féle apró dolgot fontos nekem tudnom, és őszintén szólva a szeánszunk végére semennyire nem éreztem magam okosabbnak. Sőt! Egy holmi kölyköt gyártó háziasszony szerepet kente volna rám, ha nem morogtam volna rá már aznap sokadjára, amikor azt mondta:

— A férjed az első. Az ő szava szent, te pedig teljesíteni fogod minden kívánságát.

Először fintorogtam rá, majd kicsit sértetten felhúztam a szemöldökeimet és vártam, hogy benyögje, hogy csak viccel. Nem tette, így inkább az arcába röhögtem és közöltem vele, ezt mindenképpen verje ki a fejéből.

Az azutáni napon délelőtt nem érkezett meg senki, amiért kicsit hálás is voltam, mert még egy olyan napot képtelen lettem volna elviselni, mint a ficsúrral. Talán olyan délután kettőig Valentinoval töltöttem el az időmet a nappaliban. Tévét néztünk, csevegtünk és egyszerűen örültem, hogy valamennyire telik az időm.

Aztán jelent meg Dakota egy csapattal, akik sajnálkozva kikaptak engem Valentinotól, az emeletre hurcolva egy rettentően fehér és világos szobába dobtak be. Kérdezés nélkül körém álltak, egyszerre talán öten kezdték el méricskélni különböző testrészeimet. Dakota szerint ez egy rutin, a Pritchett család nem áll ki elméretezett ruhákban a nézőközönség elé. És mivel valamilyen szinten én is a Pritchett család tagjává váltam, így minden szokásuk rám is rám szállt.

A harmadik napon csak egy csapat könyvelővel és ügyvéddel ültettek egy szobába. Az eset nagy részében fogalmam sem volt róla miről beszélnek, elém nyomtak pár papírt, amiket gond nélkül aláírtam.

Az eddig ismert Amaya Bakken teljesen megszűnt létezni. Az eredeti szülinapomat lehúzhattam a wc-n, helyette megkaptam Lilianét. Július 18. Soha nem leszek képes észben tartani.

Kezesbáránnyá váltam, tettem, amit mondtak csak azért, hogy túléljek. Akármennyire is viselkedtek velem úgy, mint egy igazi családtaggal vagy egy jó baráttal, tudtam, hogy megannyi dolog van még, amiről én nem tudtam. A bizalom nem alakult ki semelyikünk között sem. Tartottunk mindannyian egymástól, hisz egy rossz mozdulat bármelyik oldalról és a híres-neves terv szempillantás alatt a föld alá kerülhet.

Ők nem akartak engem egy holmi rabszolgaként kezelni hisz, ha én nem vagyok, a terv felborul. Ezzel szemben pedig én sem szerettem volna kihúzni a gyufát bármelyiküknél sem, hisz egyre több dolgot láttam és tudtam meg saját magam által.

Láttam, hogy Valentinonál is minimum egy töltött fegyver lapult és a hozzá hasonló őrök is alaposan fel voltak szerelkezve. Egy rossz mozdulat és a golyó már hamarabb a fejemben lesz, mint hogy én azt észrevenném.

Attól függetlenül, hogy Dakota és Lilian fegyverzetlenül sétálgatott, az őket követő két öltönyös pasi minden eshető lehetőségre fel voltak készülve. Az, hogy velem csak Val járkált a szememben több lehetőséget is felvetett. Nem tartottak akkora veszélynek, hogy egy egész armadát állítsanak a hátamba azonban az se lenne akkora veszteség nekik, ha Val nem lenne képes vagy esetleg nem akarna megvédeni. Egyel több halott szerintem Samuelnek már nem igazán számított annyira. Emellett az is eszembe ötlött, hogy Valentino egyszerűen annyira zseniális, hogy egyedül képes lenne hatástalanítani akár egy tucat embert is.

És mivel az őrzött házban az idegenek száma rohamosan nőtt, az emlegetett szamár hamarosan megjelent mellettem az emeleten. Halványan elmosolyodott, nesztelenül mellém állt és figyelte a környezetet. Hangos csattanásokra a fegyveréhez nyúlt, gyengéden maga mögé húzott, mintha fontos lenne neki holmi életem.

— Csak valaki leejtett valamit — magyarázom már sokadjára. — Nem kell egyből befeszülni és tüzelni.

Óvatosan meglöktem, mire vigyorogni kezdett, de tudtam, hogy legszívesebben kioktatna valami fontosról. Hasonlóan, mint ő kihúztam magam, hirtelen a derekamhoz nyúltam, mintha lenne nálam egy pisztoly, majd a kezemmel lőni kezdtem rá.

— Puff, puff — imitáltam.

— Nagyon vicces, Amaya. — Tenyerét a fejem tetejére tette, úgy fordított el magától, majd kissé meglökve jelezte, hogy induljak meg valamerre.

— De tényleg nem értem mi van veled — pillantottam hátra a vállam felett, egyenesen rá. — Sokkal jobban be vagy feszülve, mint általában.

— Nem fontos — rázta meg a fejét, de közben végig erősen nézett rám. — Menjünk le!

Elhúztam a számat, de tettem, amit mondott, így jelentünk meg a hatalmas forgatagba. Lilian az előszoba közepén állt, egy dossziéval a kezében, ahonnan olvasott fel valamit egy idős bácsinak. A végén mosolyogva megköszönt valamit, a férfi pedig eltűnt a tömegben.

— Mi folyik itt? — emelte fel Val a hangját mögöttem.

— Csütörtök van, szombaton a parti és még sehol nem vagyok! — idegeskedett Lilian. — Dakota teljesen rám hagyott mindent, mert apával kell elintézni valamit. Engem pedig megöl az ideg.

Morogva kikaptam a kezéből a dossziét, először úgy tettem, mintha értenék bármit is abból, ami a köteg papíron hevert, majd benyögtem:

— Mi az, hogy ötezer dollárért vettél rózsákat? — lapoztam tovább felháborodva a részt, ami világos volt számomra. — Tízezerért pezsgőt? Ki iszik meg ennyi pezsgőt?

— Az csak egy pár üvegnyi, hamar el fog fogyni — legyintett, mintha semmiség lenne.

— Tízezerért én 20 ezer üveg pezsgőt tudnék venni!

— Jó, de az olyan is — nézett rám Lilian.

— Ne szóld le az olcsó pezsgőmet, amíg nem kóstoltad meg — billentettem meg a fejem.

— Azért választottam rózsákat, mert az mondtad piros a kedvenc színed és szerintem illenek hozzád a rózsák — magyarázott gyorsan. — Jobb nem jutott eszembe, de ez annyira elcsépelt ötlet volt. Annyira hülye vagyok!

— Nem! — ráztam a fejem. — Jók lesznek.

Mintha kissé megnyugodott volna, leeresztette megfeszített vállait, sóhajtott egyet és illedelmesen visszakérte a dossziéját. Számolgatni kezdett valamit, majd egymás után vagy hússzor újra feltúrta a köteget. Makogott az orra alatt, majd idegesen dobbantott egyet a lábával.

— Minden oké? — nyúlt húzzá Val.

— Nem! — szipogott. — Semmi nincs rendben.

Hátat fordított nekünk, mintha így képes lenne elrejteni előlünk, hogy sír. Vállai megrázkódtak, a papírokat még mindig szorosan fogta magához, de közben az egyik kezével próbálta letörölni arcáról a könnyeket.

Segítségért fordultam Valhoz, de ő még annyira el volt veszve ebben a témában, mint én. Értetlenül Lilian felé bökött, jelezve ezzel, hogy oldjam meg én.

— Anyád — suttogtam felé.

Remegő kezemmel nyúltam a lány vállához, aki ettől megrezzent. Idegesen sóhajtottam egyet és elé léptem.

— Apukád mondta, hogy szeretné, ha elmennénk ruhát nézni — álltam meg előtte, karjaimat összekulcsoltam mellkasom előtt.

Nem szándékoztam még egyszer megérinteni a bőgő szörnyeteget.

Selymes, barna haját elhúzta a szemei elől, amikben apró remény csillant meg, ahogy végig nézett rajtam. Reszketve sóhajtott, mire megijedtem, hogy a takony lavina újra elindul, de helyette mosolyogva megölelt.

— Köszönöm — suttogta.

Kezeivel szorosan tartott magánál, nekem pedig nem maradt más választásom, átöleltem én is őt. Biztatóan párszor megsimogattam a hátát, majd ahogy meglazult a fogása, engedtem el én is.

Szavakkal képtelen lettem volna leírni mennyire utáltam ölelkezni.

Undoromat legyűrve villantottam rá a valamilyen szinten hamis mosolyomat. Számomra Lilian még mindig nem tűnt igazinak a szememben, a lány titkokat rejtegetett, amik annyira befolyásolták az életét, hogy valódi arcát képtelen lett megmutatni új emberek felé.

— Val! — csettintett a kezével. — Hívd fel Mr. Scottot. Sürgősen szükségem van a segítségére.

Val, mint aki már hozzászokott ehhez, elnézésünket kérve hagyta el az előszobát. Egyedül maradtam Liliannal, a két biztifiúval a sarokban és a tömegnyi sürgő emberkével.

— Átöltözöm — fogta meg a kezeimet. — Fél óra és mehetünk.

Majdnem fél órával később szambázott ki Lilian a házból. Én már Valentinoval egy ideje kint vártam a ház előtt, a sofőr az autóban türelmesen várt minket. Gondoltam már hozzászokott az ilyenekhez.

Val illedelmesen kinyitotta nekem a kocsi ajtaját és miután és beszálltam, ő is beugrott mellém. Vigyorogva köszönt a sofőrnek, majd elhúzott egy tér elválasztó kis anyagot. A motor beindult, mi pedig lassan kigurultunk a bejáróról.

— Lilianék nem velünk jönnek? — pillantottam értetlenül vissza az ablakon.

— Másik kocsival jönnek — dőlt hátra elkényelmesedve mellettem az ülésén.

— Ez ilyen gazdag szokás? — húztam fel az orromat.

— Jobban örülnél, ha itt ülne melletted? — sandított rám féloldalasan Val.

Nevetve megráztam a fejem.

Utazásunk kissé tovább tartott, mint hittem. Mint kiderült jócskán a város szélén laktak Pritchették, és a városban történő dugó sem igazán kedvezett nekünk. Ennek ellenére én imádtam minden egyes pillanatát. Sosem jártam még Las Vegasban és nem igazán terveztem, hogy képes leszek ide eljutni akár egyszer is. Magamba ittam a kiéletlen tájat, majd a semmiből megjelenő hatalmas felhőkarcolókat, melyek mellett legalább egy tucatnyi kaszinó foglalt helyet. Val majdnem mindegyikhez hozzácsatolt apró információkat, ahogy észrevette mennyire érdekel a külvilág.

De az egyik a többinél is jobban megcsapta a fülemet.

— Látod azt a nagyot ott hátul? — mutatott ki az ablakon. — A férjedé.

Hazudtam volna, ha azt mondanám nem próbáltam meg minél jobban meglesni mégis milyen a hely.

— Miért van neki kaszinója?

— Las Vegasban furcsa lenne, ha nem lenne neki — jelentette ki Val.

A dugón átküzdve magunkat jutottunk el a város teljesen másik felére, egy több emeletes mondhatni giccses épülethez, ami jobban világított, mint maga a város. A maga módján mégis szép volt. Hatalmas üvegablakaiból jól látszódott melyik üzletben pontosan mi kapható, engem pedig eléggé érdekelt pontosan melyikben fogunk kikötni. A kínálatból jól tudtam melyik bolt lenne számomra a legalkalmasabb, de biztos voltam benne az én kívánságaim nem lesznek elől a prioritásban.

Ahogy megállt az autó Val már nyitotta is ki az ajtót, kezét felém nyújtva segített nekem kilépni belőle. Mivel a fiú figyelmeztetett engem, hogy érdemes lenne kicsit kicsípni magam, hisz az eladónők rettentően gorombák tudnak lenni, ha valaki nem igazán képes elnyerni tetszésüket. Tanácsára hallgattam igaz, feltúrtam az egész gardróbot, de sikerült találnom egy számomra elfogadhatónak vélt összeállítást.

Viszont tény, hogy annyira nem erőltettem meg magam, mint Lilian. Ő egy virágos ruhában szállt ki az autóból, lábán púderszínű magassarkú díszelgett, fején pedig egy túlméretezett kalap.

— Mi ez a dolog a gazdagokkal és a kalapokkal? — dőltem kissé Val felé, ahogy a többiekhez igyekeztünk.

— Több éve dolgozom velük és a mai napig nem tudom — válaszolta.

Lilian mellettem nem néztem ki holmi gazdag nőnek, de szerény véleményem szerint elég jól beolvadtam a többiek közé. A több ezreket érő farmerem mellé egy egyszerű felsőt húztam egy vékony dzsekivel. Nem a legjobb, de fejlődőképes voltam.

Lilian maga mellé intett, majd az egyik legunalmasabb boltot sikerült kiválasztani. Persze próbáltam valami féle érdeklődést mutatni a ruhák felé, de amikor már ötödjére is egy ugyanolyan színűt húztam ki egymás után, feladtam az egészet.

Természetesen az úgy nevezett ikertestvérem teljesen jól érezte magát. Több ruhát is magával vitt a próbafülkébe és mindegyiket egyesével felpróbálta, majd kikérte az én és a dolgozók véleményeit. Az én nézelődésem után Val mellett termettem, aki talán még nálam is jobban unta ezt a kiruccanást, de mindent Lilianért. Nem?

— Nincs semmi? — érdeklődött, ahogy megálltam mellette.

Fintorogva megráztam a fejem.

— Vagy öt éveseknek való édi-bédi virágos ruhácskák vannak vagy olyanok, amiket a nagyanyám venne fel.

— Lilian most melyikben van? — biccentett a lány felé, aki egy újabb ruhában jelent meg előttünk. Egy olyan ruhában, aki kiköpött mása volt az előző tíznek is.

— Ez most éppen nagyanyámos.

Val nevetve kért meg, hogy maradjak ott, mindjárt visszajön. Lilian után ment a fülkékbe, majd vigyorogva, kezében egy bankkártyával tért vissza.

— Mi van? Te is veszel magadnak valami csinit? — érdeklődtem, ahogy visszaért.

— Tudattam Miss. Pritchettel, hogy Amaya szeretné meglepni a többieket a ruhájával és itt egyik sem a fogára való. Abba a boltba megyek veled, ahova csak akarod.

Értelmetlenül néztem fel rá, ahogy a kezembe nyomta a kártyát, majd sürgetve lökött ki az üzletből. Nem tartott sokáig, míg eldöntöttem hova akarok menni. Már azelőtt eldöntöttem, hogy kiszálltam abból a nyavalyás kocsiból.

Val kicsit sem mutatott semmi féle meglepődést, amikor behúztam az egyetlen boltba, ahol a kirakatban nem tizenöt különböző színű rózsaszínben pompáztak a ruhák, hanem valami színt is vittek a kínálatba.

Elégedettem morgott mögöttem, ahogy vele együtt nézelődtem és a jobbakat felé mutattam valamilyen visszajelzés után. Azért nem vittem annyira túlzásba a próbálgatást, mint Lilian. Csak egy pár ruhával mentem be, ahol az egyik eladólányka örömmel segített.

Ami a legjobban tetszett utoljára hagytam, ám megbántam, hogy ennyire beharangoztam azt Valnek. Persze én is mindegyiket felvettem, megmutattam a fiúnak, aki mindegyikről őszintén elmondta a véleményét, de valamiért mindig megjegyeztem, hogy az utolsótól el fog ájulni. Hisz én elájultam tőle a vállfán.

Viszont a ruha az én méretemben pont nem volt a boltban, így abban a reményben próbáltam fel egy kisebbet, hogy hátha. A csoda ruhával sok baj nem is volt, a cipzárja kicsit nehézkesen, de feljött, viszont a cicijeimnek kevés hely maradt.

— Ez a baj ezekkel a ruhákkal — húzta el a száját az eladó. — Azt hiszed jók, de mellben azt hiszik a tervezők mindenki A kosaras.

— Pedig olyan jó lenne — néztem rá, majd vissza a tükörbe.

Megszakadt a szívem a fekete csillámokkal teli gyönyörűségen, azért egy párszor megfordultam benne és a lehetőséget nem kihagyva próbáltam beletuszkolni a lányokat a helyükre.

— Nem jó a méret, Val! — kiáltottam ki a fiúnak.

— Azért mutasd meg, ha már ennyire sztároltad.

Lusta voltam levenni és aztán úgy megmutatni neki, helyette eltakartam magam ott, ahol kellett, és fordultam egyet Valentino előtt. Aki csak visítva röhögött.

— Nem jó a melledre? — jött közelebb.

— Ne röhögj már! Nem az én méretem, de reméltem jó lesz. Mégse!

— Van egy hasonló ruhánk vörösben, ha esetleg szeretnéd megnézhetem, ha van-e a méretedben — ajánlotta fel a lehetőséget a lány.

— Nagyon jó lenne — mosolyogtam rá.

Amíg Val nevetgélt, én visszamentem a fülkébe, ahol lehúztam magamnak a cipzárt és sajnálkozva néztem a ruhámat. Mert akármennyire is nem volt az enyém, nagyon szerettem volna, hogy az legyen.

— Nem akarok beleszólni — szólalt fel, miközben bent vártam. — A kezeden már eltűntek a zúzódásaid, de a hátadon van egy pár. Nem kéne olyan, ami eltakarja?

Teljesen el is felejtettem őket, az egyik közeli tükörben én is megnéztem magamnak. Kissé elhúztam a számat, de csak annyit mondtam:

— Majd a smink elfedi.

A lány szerencsére örömhírrel tért vissza, hisz az említett vörös darab majdnem teljesen ugyanolyan volt a fekete. A hátulján volt egy apró különbség, cipzár helyett kötős volt a hátulja, ami miatt még nehezebb volt felvenni.

— Ezt nem is láttam kint — tűnődtem el, ahogy végig néztem magamon a tükörben.

— Utolsó darab — felelte a lány, miközben megigazította a szoknyáját. — Az ilyeneket általában visszaküldik.

— A feketéből esetleg nincs máshol az én méretemből? — próbálkoztam be.

— Sajnálom, de nincs — rázta szomorúan a fejét. — Csak azok maradtak, amik itt vannak nálunk.

— Jó lesz ez is — sóhajtottam, majd kiléptem Val elé.

Elégedetten bólintott.

— Megvesszük!

Nevetve egyeztem bele én is, majd még egyszer utoljára átöltöztem már az én ruháimba. Mire a pénztárhoz értünk Val már készségesen kifizette az elcsórt bankkártyával, majd a kezébe fogva a csomagot köszöntünk el az ott dolgozóktól.

— Meg kell mondjam — szólalt meg Val, miközben próbáltuk megkeresni a többieket. — Akármennyire is beverném a képét, Rhysand elképesztően szerencsés lesz veled.

Mosolyogva megköszöntem a bókját, már ha ezt annak lehetett volna nevezni. És csak reménykedtem abban, hogy ő is hasonlóan fog vetélkedni ebben a témában.

Szombat reggel már azelőtt megrohamoztak a sminkesek és a fodrászok, hogy fel tudtam volna kelni. Morogva elküldtem őket máshoz, amíg én valamennyire kikászálódtam az ágyamból és letoltam a seggemet reggelizni. Bár lehetett volna egy korai ebédnek is nevezni, hisz már 11 is jócskán elmúlt.

Tegnap este Dakota és Lilian szerette volna mindenről is kikérni a véleményemet, nehogy valami pont ne tetsszen nekem, amikor miattam lesz ez az egész. Be kellett ismernem, a lányok elég jó munkát végeztek, az ezreket érő rózsák megtették a hatásukat, a menü lista is eléggé tetszett korgó hasamnak. Sajnos vagy nem sajnos, de nagyon sokáig tartott, míg ők ketten engem mindent megmutattak, így már hajnal volt mire én ágyba bújtam.

Emiatt az ő hibájuk, hogy csak most keltem fel. Az elmondottak szerint a parti a meghívók szerint hétkor kezdődik, de várnunk kellett már részvevőkre akár hatkor is. Úgy néz ki a maffia szeret minél több időt tölteni egymással.

A hűtőben valami ehető után kutattam, miközben az egész házban felforgás alakult ki. Egy joghurtot kaptam a kezembe, mellé pedig egy kiflit vettem ki a többi közül és ültem le a bárszékek egyikére. Nem voltam farkaséhes, de azért jól esett az a pár falat.

Valentinon kívül senkinek nem mutattam meg a ruhámat, akármennyire is szerették volna mindannyian megnézni. Lilian és Dakota egyszerűen csak kíváncsi volt, Samuel pedig szerintem féltette a jó hírnevét.

Így olyan szinten én is vártam már az estét, hogy körbe foroghassak egyet a csili-vili ruhámmal. De a többi részével kapcsolatban nem voltam teljesen biztos. Kicsit beparáztam, ahogy eszembe jutott nekem ma mégis mi a feladatom. Csevegnem kell Rhysanddel úgy viselkedni, mint egy eljegyzésre váró pár.

Samuel sétált él éppen előttem, jó étvágyat kívánt, ahogy nyakkendőjét próbálta megkötni.

— Samuel! — szóltam utána. — Lehetne egy kérdésem?

— Akár kettő is — pillantott vissza rám.

— Nekem úgy kéne viselkednem, mint aki ismeri a férjét, vagy nem?

Samuel arckifejezésem láttán mosolyogni kezdett.

— Nem, ma fogjátok megismerni egymást. Tudnak róla páran mi lesz a következő lépés, de a házasságotok még nincs bejelentve a közönségnek.

A közönségnek.

Megértően biccentettem.

Az utolsó falatot dobtam be a számba, a joghurtos poharat pedig a kukába. Visszamerészkedtem a szobámba, ahol szerencsére még senki sem esett nekem. Még egyszer utoljára bementem a gardróbba, elgyönyörködtem a ruhámon és mosolyogva indultam meg a fürdő felé.

Dakota küldött időközben egy üzenetet, miszerint van egy jó órám, míg a csapat hozzám fog jönni, addig mossam meg a hajam. És mindenképpen szőrtelenítsek. Mindenhol!

Elnevettem magam üzenetén, a telefonomat az ágyamra dobtam és a már forró víz alá álltam a zuhanyzóban.

Mikorra megmostam a hajam és természetesen mindenhol szőrtelenítettem, már az egész hadsereg berendezkedett a szobámban. Valahonnan bekerült két új asztal, ami tele volt sminkekkel, hajszárítókkal és vagy öt különböző féle hajsütővel.

Ahogy kiléptem a fürdőből ketten elkaptak, leültettek egy hatalmas tükör elé és kérdezgetni kezdtek arról, milyen sminket szeretnék. Értetlenül kapkodtam kettejük között a tekintetem, mivel nekem semmi ilyen ötletem nem volt, sőt semmi ilyenre nem készültem fel.

Dakota a semmiből hirtelen előkerült, mögötte a teljes puccban álló Liliána is megjelent. Rémült arcomat látva Dakota egyből a segítségemre sietett. Egy köntös volt rajta, haja viszont a szokásos kontyának egy elegánsabb kivételben mutatkozott szőke haján. Natúr sminkje kiemelte az arcát. Lilian a kislányos, virágos ruhájában forgolódott, az összes tükörben lecsekkolta magát, nehogy elkenődjön a rúzsa.

— Füstös szemeket szeretnénk, vörös rúzzsal — adta ki a parancsot Dakota és a csapat már munkához is látott.

Nyugtatóan a hátamhoz nyúlt, kedvesen végig simított rajta és leült mellém.

— Hol a ruhád? — jelent meg Lilian is.

— A gardróbban — válaszoltam, ahogy tudtam.

Ecsetek és szivacsok hada kapott el engem, és csak akkor tudtam beszélni, amikor egyik sminkes munkáját se zavartam meg.

— Kíváncsian várjuk — szorította meg kezemet Dakota. — Pár óra és jönnek a vendégek.

Visszakérdeztem volna, ha még óráink vannak miért kell nekünk már készülődni, de amikor több óra után tették fel a rúzsomat és fordítottak készen a többiek felé, megértettem. A sok fecsegés és pletyka, ami körbe lengte a készülődést, kétszer olyan hosszúvá nyújtotta azt. Olyan emberekről beszélgetett a sminkes és a fodrász csapat Dakotával, akikről még nem hallottam, így a történetek nekem sokat nem jelentettek. Kicsit próbáltam figyelni visszatérő nevekre, de semmi.

Hat múlt nem sokkal, amikor a csapatok kipakoltak a szobából, engem egyedül hagyva. Dakota és Lilian már régebben elmentek talán akkor, amikor az első csengő megszólalt. Időközben zene is megszólalt, belengte az egész házat.

Nekem egy dolgom maradt, felvenni a ruhámat és lemenni a többiek közé. Felhúztam vörös bugyimat, utána pedig leszedtem a vállfáról a ruhát. Rutinszerűen nyúltam volna hátra a cipzárhoz, ám a fonalak, amik hanyagul várták, hogy valaki meghúzza őket, csak felidegesítettek.

Mindenki lent van, a csevegés egyre hangosabb, lehetetlen, hogy valaki észrevegye, hogy csörög a telefonja. Sőt az is lehetetlen, hogy valakinél egyáltalán legyen.

Idegesen tartottam a ruha felső részét a mellkasom előtt, ahogy kitotyogtam az ajtómhoz, reménykedvr benne, hogy Val valahol a közelben van. Helyette egy lélegzetállítóan dögös férfira nyitottam majdnem neki az ajtót.

— Elnézést — sajnálkoztam, ahogy kinéztem a folyosóra, de rajta kívül mindenki lent lehetett a tömegben.

Mély levegőt véve pillantottam a férfira, aki halvány mosollyal nézett végig rajtam. Én is hasonlóan tettem volna vele, ha nem jutott volna eszembe, hogy igazából félig rajtam sincs a ruhám. Basszus!

— Segíthetek, kisasszony? — szólalt meg mély, férfias hangján.

Hatalmas kezeivel felém nyúlt.

— Segítenél megkötni a ruhámat?

— Természetesen.

Az ajtót jobban kitárta, hogy kényelmesen vissza tudjak menni, utánam pedig ő is bejött. Rutinszerűen elsöpörte hátamat takaró hullámos hajamat, a lelógó fonalakat pedig hozzáértően meghúzta.

— Szólj, ha szoros!

— Így jó lesz — feleltem, ő pedig megkötötte az anyagot. — Köszönöm.

Megfordultam talán két fejjel is felém magasodó alakja felé, ujjaival a szájához húzta kezemet, lágy csókolt lehelt rá.

— Remélem ma este még találkozunk.

— Mindenképpen — mosolyodtam el.

Még mielőtt eltűnt a szemem elől, rendesen felmértem. Sötétbarna haja szépen meg volt nyírva, sötétszürke öltönye pedig elmondhatatlanul tökéletesen állt rajta. Zöld szeme ragyogott, amikor rám nézett, mosolya pedig anélkül levarázsolta a bugyimat, hogy hozzá érne. Testalkata miatt térdeim remegni kezdtek és tudtam, hogy nekem végem, ha még egyszer meglátom ezt az embert.

Szemeimet a becsukódó ajtó hangja akasztotta le a férfiról, helyette sietve a magassarkúmért indultam meg. Az ágyamra ülve, a ruha szoknyarészét felhajtva gyorsan bele léptem a fekete cipőbe. Mielőtt kimentem volna, gyorsan végig néztem magamon a tükörben és elégedetten láttam, mennyire szép vagyok.

Észrevehetetlenül vegyültem el a tömegben. A pincérek egy pezsgőt nyomtak a kezembe, ami Lilian híres neves itala lehetett. Csak egy kicsit volt jobb ahhoz képest, hogy én ilyet régen 5 dollárért vettem a sarki kisboltban, ezt pedig több száz is lehetett. Néha utáltam a gazdagokat.

Nehezen Dakota is előkerült, ahogy meglátott hang nélkül sikítani kezdett.

— Miért nem mondtad, hogy ennyire... azta! — körbe járt engem, minden egyes lépése közben dicsérte a ruhámat.

— Ugye milyen szép — vigyorodtam el.

Időközben nem bántam, hogy ezt vettem meg és nem a feketét, viszont egy kicsit még mindig fájt érte a szívem.

Egymás mellett beszélgettünk, arra várva, hogy az a bizonyos Rhysand megjelenjen. Beszélgettünk, embereknek mutattak be, iszogattam, míg végül újra egyedül maradtam Dakotával.

Az egyik sarokban megjelent a ruhás férfim, akinek mindenképpen szerettem volna még egyszer köszönetet mondani, na meg persze hallani, ahogy férfiasan mély hangján dörmög nekem pár sort.

— Dakota — szólítottam meg, majd a férfi felé biccentettem. — Én le akarok vele feküdni. Felizgulok, ha ránézek.

Dakota először csak halványan mosolygott, majd nevetve a fülembe súgta.

— Ennek nagyon örülök, mert ő lesz a férjed.

panasz / nasty

igyekszem a következő résszel, addig is izgatottan várom véleményeiteket! :)