Én a széken ültem, ő velem szemben, Dakota pedig ide-oda mászkált, mintha képtelen lenne leülni a fenekére. Lágyan rá mosolyogtam, jobb ötletem nem volt hozzá, hogyan tehetném kevésbé kellemetlenné a szituációt. Samuel Dakotát nézte, de úgy mint még soha senkit. Követte a nő vékony alakját, szemei elmosolyodtak, amikor Dakota észrevette mindezt.

Valamit motyogott az orra alatt, majd fejét rázva, kezében egy adag papírral iszkolt ki az irodából. Utána néztem, még pont elcsíptem, hogy köszön valakinek, ahogy a lábával fogja az ajtót, nehogy az becsapódjon.

Samuel nem lehetett több 60-nál. Pontosan nem tudtam mennyi, hisz Dakota nem árasztott el engem hasonló információkkal, de megértettem mit eszik rajta. Amolyan szürke róka, aki után addig fognak rohanni a nők, még a férfi 5 méterrel a föld alatt nem lesz.

Sötétszürke öltönye alatt dagadtak az izmai, amik sok éves munka eredményei lehettek. Haját hátrasimította, csuklóján pedig ezreket érő órát hordott. Kissé ráncos volt az arca, különösképpen a homloka, mintha túl sokat gondolkodna.

Próbáltam én is minél kedvesebben ránézni, mintha férfias ereje nem ijesztene halálra.

Valamiért láttam rajta, hogy ő nem csak egy gazdag, idős férfi, aki fiatal nőkkel mulatja el fennmaradt idejét. A kisugárzása ennél sokkal többet mutatott.

Kicsit előre hajolt, alkarjait fa íróasztalára támasztotta meg, ujjait összekulcsolta, majd ahogy találkozott tekintetünk, ajkai megmozdultak.

— Amaya — szólított fel újra. — Igaz?

Nem szólaltam meg, csak bólintottam.

— Bizonyára rengeteg kérdése van — jelentette ki a nyilvánvalót.

— Van egy pár.

— Hát persze — halványan elhúzta a száját.

Kicsit néztük egymást, mintha fel kéne mérni ki a főnök ebben a szobában. Valamiért ő is tartott tőlem, mintha bármi esélyem lenne ellenne.

— Tudja — kezdett bele. — Van egy hölgy ebben a házban, akire maga rettentően hasonlít.

Nagy kezével megfogott egy képkeretet, mutatóujjával megsimította a képet és mosolyogni kezdett. Végül felém hajolt, kezembe nyújtotta a tárgyat, majd kényelmesen hátradöntötte magát székében.

Feszengve, de megfordítottam a keretet. Először Samuelt láttam meg rajta, ahogy hatalmas vigyorral, boldog szemekkel ölel meg egy fiatal lányt. Aki egyenesen ugyanúgy nézett ki, mint én. Szemöldökeimet összehúztam, közelebb emeltem magamhoz a képet, hogy jobban megnézzem. A lánynak, velem ellentétben barna haja volt, és jócskán vékonyabb is volt, mint én.

— Nem értem — pillantottam fel rá, majd le a képre.

Halkan felnevetett.

— Ő a kislányom, Lilian. Meghökkentő a hasonlóság, nem igaz?

Még mindig fingom nem volt róla, mi a szar folyik itt.

— Pár héttel ezelőtt egy nekem dolgozó férfi felhívott, hogy látta Liliant Nashville mellett. Nem értettem, hisz a kislányom pont velem volt. Megkértem, hogy küldjön egy képet.

Asztala bal oldali felső fiókjából elővett egy telefont, amin keresgélni kezdett.

— Látja? — mutatta felém saját magamat, ahogy épp haza tartottam. — Tudtam, hogy maga nem Lilian, viszont megrémisztett a hasonlóság.

— És? Több ezer ember hasonlít egymásra — szólaltam fel már kínomban.

Elhúzta a száját, beleegyezően bólogatni kezdett.

— Persze, viszont tudtam, hogy nekem szükségem lesz magára.

Mondandóját Dakota szakította meg, aki egy nagy tálca süteménnyel és jeges teával tért vissza. Ahogy letette elém, óvatosan megsimította a vállamat. Biztatóan rám mosolygott, majd férje mellé állt.

— Tudom, hogy fogalma sincs hol van, ki vagyok én — folytatta. — De el kell önnek mondanom, hogy csodálom magát.

— Engem? — nevettem fel. — Miért?

— Mégis ki hívna fel egy ismeretlen embert egy névjegykártyáról, amin az ég világon semmi sem áll? Maga különleges, merész és legfőképp ravasz. Ezért kell nekem maga.

Értetlenül kapkodtam tekintetemet kettőjük között.

Kezdtem ideges lenni, szívem kalapált a fülemben és már legszívesebben rá vágtam volna az asztalra, hogy köpje már ki mi a faszt akar. De nem tettem meg.

— Önkéntesen besétált a bajba — vigyorodott el. — A volt barátja belevonszolta a szarba és ön mit csinált?

Belebasztam egy kést a kezébe.

— Megvédte önmagát, majd mentette a menthetőt.

— Mégis milyen szarba vonszolt bele engem Walt és milyen bajba is sétáltam bele? — ujjammal már ide-oda mutogattam, mintha ez kicsit is segítene rajtam.

Elmondhatatlanul nőtt bennem a félelem és nem azért, mert féltettem önmagam. Sokkal inkább féltem attól, mi fogja elhagyni Samuel száját. Úgy vezette fel a mondandóját, hogy kénytelen voltam a legrosszabbra gondolni. Szervkereskedés? A dark web áldozata lettem? Mi történik?!

— Las Vegas külvárosában vagyunk, Amaya — sóhajtott. — Biztonságos helyen van, a védelmem alatt.

Las Vegas? Az az ország kibaszott másik felén van!

— Legalábbis biztonságban lesz, ha teszi amit kell.

Tessék?

Oldalra biccentettem a fejem, elhúztam a számat és már sírni támadt kedvem.

— Bökje már ki mi a szar van, az Isten szerelmére! — kértem meg nyüszítve, amikor az idegrendszerem már a padlót verdeste.

Hangosan hahotázni kezdett, mintha már évek óta nem tett ilyet.

— Nem csak egy egyszerű ingatlanos vagyok — csend. — Hallott már a maffiáról?

Válasz helyett inkább gondolkodás lekaptam egy kekszet a tálcáról. Én erre nem igazán akartam válaszolni.

— A kormányt nem zavarjuk, sok hírunk igazán nincsen a többiek mellett. — Városokat kezdett el sorolni a keleti partról. Chicago, New York, Boston. — Mégis, hihetetlen mekkora hatalomra lehet szert tenni ezzel.

— Mit akar tőlem? — nyeltem egy nagyot.

— Férjhez akarom adni a lányomat — vonta meg a vállát. — Ha ezt nem teszem meg, a vállalkozásom mehet a wc-be.

— És? Adja férjhez a lányát! — böktem ki a nyilvánvalót.

— Még ha ez ilyen könnyű lenne! Az egyetlen megfontolható lehetőségemet nem akarnám a lányomnak. Lilian egy szelíd személyiség, imádja a virágokat, egy légynek se lenne képes ártani. Maga viszont! Az édes kislányom teljes ellentéte.

Ezt most meg kéne köszönnöm?

Őszintén útközben kicsit elvesztem a pasas mondandójában, úgy húzta, mint a rétestésztát.

— Megadok magának mindent, csak menjen férjhez, mintha az én lányom lenne.

Mélyen a szemembe nézett,

— Én? Mint a maga lánya?

— Pár perc papírmunka és Amaya Bakken Samuel Pritchett lánya lesz. Pontosabban Lilian ikertestvére.

Szerintem látta rajtam, hogy próbálom összetenni a tényeket a fejemben, valamiért mégsem sikerült.

— A nevem alá veszem — magyarázott tovább. — A csapat már egy hihető történetet is kitalált, amivel megmagyarázható, eddig miért nem hallott önről senki. Magának annyi a dolga, hogy feleségül megy, remek feleség lesz és minden a markába hullik. Teljesen ingyen.

Egy kissé kellemetlen csend húzódott el kettőnk között.

— Amaya Pritchett? Ehh — húztam el végül a számat vigyorogva. — Elég kellemetlen hangzása van.

Samuel nevetni kezdett, Dakota is elmosolyodott.

— A nevét megtarthatja, azt mondjuk a védelme miatt nem Pritchett.

— És mégis ki ez a vadállat, akihez nincs szíve odaadni a kislányát? — dőltem előre, ujjaimmal megtartva arcomat.

Megköszörülte a torkát, ám Dakota megelőzte.

— Hidd el, semmi bajod nem lesz a fiúval — kacsintott rám.

— Mi van, ha nem teszem meg? — vetettem fel a mélyen bennem feltörekvő kérdést.

— Amennyire jóvá tehetem az életét, annyira a porba is tiporhatom. Ne feledje ezt sose!

Tudtam, hogy Samuel jóval több, mint a kedves arcú férfi. Éreztem rajta, hogy a kezében van a hatalom és az élete árán se hagyná, hogy az kicsússzon. Egy igazi, megtestesült főnök.

— Szóval, maguk a maffia? — húztam fel a szemöldökömet, ahogy beleittam a jeges teába.

Láttam rajtuk, fájt nekik, hogy még nem bólintottam rá az ajánlatra. És őszintén szólva át sem gondoltam magamban még rendesen. Viszont, az egyetlen, ami lebegett a szemeim előtt az, hogy az életem komoly próbálkozás nélkül jobb lehetne.

Persze sok mindent nem tudtam még, ám mi bajom lehet abból, hogy hozzámegyek egy pasihoz, aki a maffiának dolgozik? Ha vág az esze, akkor dől a lé, ha viszont a lelkem egy kis nyominger, az összes vagyona idővel rám szállna.

Hülye lettem volna lemondani minderről. Nem voltam olyan helyzetben, hogy gondolkodnom kelljen ezen. Nem volt teljesen olyan életem, amitől lehetett volna rosszabb. De tisztában voltam, hogy az ilyen férfiak keze mindenhova elér. Egy telefon és Amaya lehetőségei teljesen eltűnnek a felszínről.

Samuel higgadtan bólintott a kérdésemre.

— Nem olyan, mint amilyen a filmekben mutatnak — kezdett bele. — Sokkal rosszabb, de van mikor sokkal jobb is lehet.

Száz százalékig biztos voltam benne, hogy ezt egyenesen nekem célozza.

Na, Amaya. Tényleg elég rendesen belesétáltál a szarba, hozd ki belőle a legtöbbet!

— Walt, az ex barátom — néztem le az ölemben fekvő kezeimre. — Ő mégis mit akart velem csinálni?

— Amint elterjedt a hír, hogy ön megjelent, mindenki azt hitte Lilian az. A Davernik család a vesztemet akarja, az egyetlen esélyem megszilárdítani a helyzetemet, ha szövetséget kötök. Colt, a család fia, a lányomat akarja feleségének. Ha az életem múlna rajta, se adnám oda neki Liliant.

— Nem arról híresek, hogy jól bánnak a feleségeikkel — szólt közbe Dakota, értetlen arcom láttán, folytatta. — Verik őket, erőszakolják és annyi gyereket próbálnak a világra hozni, amennyit csak lehet.

— A lányom nem lesz tenyészkanca — vágta le idegesen Samuel az öklét az asztalra.

— És akkor miért nem jó Liliannek ez a másik ember?

Tényleg nem értettem, hogy ez a pasi, aki Dakota szerint nem is rossz bőr, miért rossz mégis Liliannek.

— Hogy is mondjam? Ő egy kemény férfi. Az egyik legjobb, de túlságosan veszélyes.

Ettől függetlenül én tök jó leszek a veszélyes koma mellé, nem?

— Szóval, benne van?

Samuel kitárta felém kezeit, kicsit meg is vonta a vállait, bár szerintem jól tudta mi lesz a válaszom. Nem akartam azután a nyomor alatt lakni.

— Igen, benne.

Samuel kicsattant az örömtől. Hatalmát a zsebében tudhatta, a lánya is biztonságban marad, én végzem el majd neki a piszkos munkát. Mégis mi rossz lehetett volna neki ebben? Az ég adta világon semmi.

Megnyugodtam időközben. A félelem, és a szorongás hamar eltűnt. A luxust és a pompát választottam, amiért nem igazán hibáztathatott senki. Nem éreztem magam olyan helyzetben, hogy válogatni tudnék. Vagy teszem, amit kell, vagy eltűnök a Föld felszínéről.

Mindezek mellett, Dakota is eléggé megnyugtatott a döntésemmel kapcsolatban. Miután rábólintottam és aláírtam pár papírt, ezek mellett a kezembe nyomták hamis irataimat, felküldtek az ideiglenes szobámba.

Azt mondták a többit megbeszéljük másnap.

Dakota kisért fel a szobába, egyenesen az emeletre, majd az egyik legeldugottabb sarokba. Nem számítottam sokra, sokkal inkább vártam egy patkánygödörre, minthogy nagyobb szobát kapjak, mint amekkora az egész bérelt lakásom volt.

A fürdőszoba talán a nappalink méretével vetélkedett. Egy hasonló zuhanyzó állt benne, mint a repülőn, valamint egy hatalmas kör kád az egész közepén. Ma este ebben fogok ázni, míg annyira szottyant nem leszek, mint az öregasszonyok a piacon.

Egy jól megtömött gardrób is fogadott engem, ami nem sokkal, de mégis nagyobb volt, mint a fürdőszoba. Ruhák százai sorakoztak vállfákon, egy gombbal mükődő beépített cipőfalam is volt, ami láttam eldobtam az agyam.

— Nem újak a ruhák, lehet valami nem is jó méretben — húzta el a száját Dakota.

— Hülye vagy? Még csak nézni is jó őket!

Nevetni kezdett a nő, amíg én levettem egy-két pár magassarkút és nézegettem őket.

— Örülök, hogy belementél ebbe az egészbe — szólalt meg, majd neki dőlt az ajtófélfának.

— Volt más lehetőségem? — szakítottam el a pillantásom a cipőkről.

— Samuel soknak tűnhet, de nem ártott volna neked — rázta meg a fejét. — Kaptál volna egy jó lakást az ország másik felém, sőt lehet az országból is kiköltöztetett volna.

Fintorogni kezdtem.

— Ezt mondhattad volna hamarabb is, az egyetlen amire gondolni tudtam, hogy megöl.

— Ugyan — vigyorgott.

Békén hagytam a cipőket és az ékszerek, valamint a táskák felé oldalaztam.

— Na és ki ez a vad macsó, aki nem elég jó Samuel lányának?

Meglehetősen kíváncsi voltam rá. Szerettem az izgalmas férfiakat. Az én életembe kellett annyi erő és szenvedély, hogy legyen mellettem egy magabiztos férfi. A független és modern női dumát lehúzhatja mindenki a klotyón. Csak a hülye veszi be, hogy nekik nem kéne egy állat, aki minden este elrepíti őket szebb helyekre. Hazug libák.

— Rhysand nem annyira rossz, mint amennyire be lett állítva — nyugtatott meg. — Szerintem remek pár lesztek, imádni fogod.

— Jól néz ki? — húztam fel az orromat egy kicsit.

Nőből voltam, jól esett dögös pasikat nézni.

— Nem is tudod mennyire — nevetett fel, majd megindult a szoba közepén lévő kis puffhoz. — Ha nem Samuelhez mentem volna hozzá, elgondolkoztam volna rajta.

— Akkor miért nem jó Lilianhez?

— Két külön világ — sóhajtott. — Lilian világot akar látni, családot akar, egy nagy kertes házat és kutyákat. Rhysand élete a munkája. Rettentően erős személyiség, hallgatag amúgy, de az arcával ellenzi szótlanságát.

— Ennyire nem nézhet ki jól, Dakota — hitetlenkedem. — Most felhúztad az elvárásaimat, mi lesz ha csalódok?

— Nem fogsz. Vacsoránál találkozunk, hétkor gyere le!

Bólintva megköszöntem neki mindent. Hisz eddig ő az egyetlen itt, akiben egy kicsit is megbízhatok.

Samuelt nem tartottam gonosznak, ő csak a családját próbálja megvédeni és megértettem miért volt rám szüksége. Nehéz megbízni a férfiakban, amikor meg a lányodat akarod hozzáadni egyhez, még rosszabb az egész. Nem tudhatta mibe sodorná bele Liliant, és egy családnak mondhatni kötelessége megvédeni egymást.

Hogy én magamat jó helyen tartottam? Még nem tudtam. A leendő férjemről nem tudtam különösképpen sokat. Egyedül azt mennyire jóképű, bár ezt saját magam még nem tudtam eldönteni. Emellett a neve... Rhysand. Tetszett. Nem találkoztam még életem során senkivel, akit így hívnának.

Maga a házasság gondolata nem rémisztett meg annyira, mint kellett volna. Elkötelezni magam egy férfi mellett nem tűnt félelmetes. Ez csak egy papír, pár súlytalan szó és egy csomó kidobott pénz. Nekem mindez nem jelentett semmit.

Attól függetlenül, hogy a felesége leszek papíron, nem kell a való életben is annak lennem. Élhetünk külön szobákban, lehet magánéletünk, nem kell vele lefeküdnöm. De valószínűleg lefogok.

Addig pakolgattam és keresgéltem, míg az egyik legalsó polcon meg nem találtam egy cicanadrágot a méretemben, majd egy márkás kapucnis pulcsit kaptam mellé magamra. Hullámosra megszáradt hajamat felkötöttem egy kontyba az első hajgumival, amit találtam.

Az ablakon kinézve Samuel házának hatalmas kertjére kaptam kilátást. Több méter mélyen húzódott. A házhoz közel egy medence állt, és egy hasonló hátsó rész, amit a gazdagoknak képzeltem. Hatalmas jakuzzi, egy elkülönített grill terasz, majd egy zöld kert, aminek a végét már nem láttam.

Rengeteg embert vettem észre, akik lent sürögtek-forogtak. Valakik sövényt vágtak, mások locsoltak, voltak akik csak sétálgattak, valaki egy nagy kosárral sietett be a házba.

Hihetetlen ez az ember vagyona. Álmomban se tudtam volna elképzelni ehhez hasonlót. Ezrek nyalják ki a segged, csak mert az átlagnál több pénzzel rendelkezel. Persze megértettem. Ő is dolgozik és nincs ideje rendbe tennie palotáját.

Még jó hogy nem egy eldugott toronyba zártak be.

Bár egyetlen egy kastélyra hasonlító tornyot sem láttam, de jobb félni, mint megijedni. Vagy valami ilyesmi.

Felfedeztem a szobámat, minden fiókot kihúztam, minden polcot átkutattam, kinyitottam mindent, amit csak lehetett. Végül fáradtam az ágyba huppantam, valahol útközben magamhoz vettem a síkképernyős tévé távirányítóját és a csatonák keresésével töltöttem el az időmet.

Se telefon, se bármilyen személyes tárgy nem volt nálam. Bár nem is hoztam magammal semmit, itt sokkal több mindenem volt így is, mint eddig valaha. Azért sajnáltam, hogy szüleim képe elveszett és a nagyiról sincs semmim.

Kicsit lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem kérdeztem tovább Waltról. Nem tudtam, hogy életben van. Ám rettentően dühös voltam rá, hogy jobb életet remélt azzal, hogy tovább ad engem. Konkrétan eladott volna, ha lett volna rá lehetősége. Az egyetlen ami számított neki az a pénz volt a zsebében. És ehelyett mit kapott? Egy konyhakést a kezébe. Sajnos nem mindenki kaphatja meg, amit szeretne.

Megfogadtam magamban, hogy amint lesz szerencsém meg fogom kérdezni Samueltől tud-e róla valamit. Jobb lenne lezárni magamban mindezt. Ha meghalt, meghalt. Ha viszont él, csak reménykedni tudtam, hogy nem kell többet látnom. Mindkettőnk érdekében.

Hét óra közeledtével, gyors megnéztem szét feküdt fejemet egy tükörben, hajamat kicsit megigazítottam. Leengedtem, hisz eléggé hajléktannak tűntem így is. Elmondhatatlanul fáradt voltam, étvágyam sem volt igazán, de nem állt szándékomban megbántani senkit azzal, hogy szótlanul fent maradok.

Elindultam hát az egyetlen útvonalon, amit ismertem. Az előszobába jutottam, ahol senkit sem találtam, így az illatok után indultam. Annyira csak nem tévedhetek el.

Nem terveztem menekülni, de a kelleténél jobban néztem körbe minden szobában. Találtam egy nappali félét, pár dolgozószoba szerűséget, még mosdót is találtam. Szerencsére senkire se nyitottam ki az ajtaját.

Végül egy hosszú asztallal jöttem szembe, amire egy középkörű hölgy pakolgatott, rendezgetett, hogy minden elférjen. Nem vett észre, így nyugodtan dúdolgatott, ahogy lerakott egy tálnyi forró ételt az asztalra.

— Tudok segíteni valamiben? — kérdeztem.

Megilletődött, a szájához kapott, mintha nem szabadna dudorásznia.

— Kisasszony — mosolyodott el. — Minden rendben van magával? Furán néz ki.

Végig néztem magamon.

— Minden oké — nyugtattam meg. — Szóval, tudok segíteni?

— Persze, jöjjön velem!

Karcsú kezével intett felém az elkülönített konyha irányába. Sosem tartottam magam egy háziasszonynak, inkább enni szerettem, mint főzni és takarítani is rühelltem. De utáltam magamat feleslegesnek érezni, így ha tudtam, segítettem.

Nem nagyon szólt hozzám, mintha kicsit tartott volna tőlem. Persze nem a legszebb pompámban látott, nem volt rajtam smink, fekete karikáim engem is megijesztettek, ha tükörbe néztem.

Viszont a kezembe adogatta a tányérokat, ahogy pakolgattunk. Az én feladatom lett megteríteni, feltenni az összes evőeszközt és a hibátlan fehér tányérokat. Az utolsót helyeztem éppen le, amikor hangokat kezdtem hallani a szomszédos helységből.

Végül megjelent Samuel, Dakota, Valentino és Brad is. Furcsállva pillantottak végig rajtam, de csak egy apró mosollyal hagytam rájuk az egészet és végül leültem a helyemre.

Egyetlen egy üres tányér maradt, az asztalfőnél. Először csodálkoztam, hogy Samuel nem oda ül, de végül természetesnek hatott, hogy felesége közelében szeretne lenni.

Csevegtek. Igazából mindenről is. Az időt akarták kitölteni, hisz még vártunk valakire. Gondoltam én Lilianre.

— Amaya — szólított meg Valentino. — Minden oké?

Mellettem ült, így senki sem vette észre, hogy kivonja magát a beszélgetésből és a kintről figyelő felé kezd beszélni.

— Persze — bólintottam.

— Ha bármi van, csak szólj.

— Köszönöm.

Aprót mosolyogva biccentett és vissza fordult a többiekhez.

Majd egyszer csak a zaj elhalt, apró lihegés töltötte be a teret. Fejemet odaszegtem, mint mindenki más és sikítani támadt kedvem.

Mintha egy vékony, magasabb példányomat látnám a tükörben. Arca vonásai teljesen hasonlítottak az enyémhez, még az arcunkon lévő anyajegyünk is majdnem ugyanott helyezkedett el.

— Sajnálom, hogy késtem — szólalt fel lágy hangján. — Elvesztettem az időt.

Apjához sietett, puszit nyomott az arcára és nyugodtan leült. Mintha ott se lennék.

Engem viszont kissé feszélyeztetett jelenléte.

Nehezen vallottam be saját magamnak is, de jobban nézett ki, mint én. Világosbarna hajához sokkal lágyabban hatott kék szeme, vékonyabb arca is sokkal szebb volt, mint az enyém.

Nem mellesleg egy lányos ruhácska fedte gizda testét, olyan, amilyet én büdős életben nem vennék fel.

Törökülésbe húztam lábaimat, kényelmesen elhelyezkedtem. Idegesített, hogy nem ér le a lábam a padlóra.

— Lilian — szólt hozzá Samuel, majd felém mutatott. — Ő itt Amaya. Amaya, a kislányom, Lilian.

Kedvesen rámosolyogtam.

— Uramisten! — kiáltott fel. — Tényleg nincs köztünk semmi kapcsolat?

Samuel nevetve rázta a fejét.

— Semmi, direkt csináltattam tesztet.

— Tesztet? — lepődtem meg.

— Aha, nekem kellett turkálnom a szádban nyál után, amíg ki voltál ütve — vigyorog rám Valentino, majd játékosan oldalba bök.

Nem tudtam erről, és bár ne is tudtam volna.

— Ahj — dőlt előre Lilian. — Olyan szép vagy, és annyira jobban nézel ki, mint én! Irigy vagyok.

Kérdően néztem végig magamon, majd rajta. Viccel, vagy próbál rettentően kedves lenni.

— Ne húzd ennyire az orrod! Tök jó alakod van, és neked legalább van cicid — nevetett fel.

Értetlenül újra lepillantottam és természetesen látszott a különbség. Több méret lehetett köztünk mindenben.

— Ezek csak arra jók, hogy rávedd a férfiakat bármire — húztam fel unottan a vállam.

— Engem is rávehetnél bármire — dőlt felém Valentino, ahogy suttogta felém a szavakat.

Megütöttem.

Mindannyian nevetnek, mintha ez a baráti viccelődés teljesen természetes lenne.

— Még mielőtt enni kezdünk — szólalt fel Samuel. — Szeretném, ha mához egy hétre rendeznénk egy partit, ahol mindenki megismerheti Amayat. Benne vagy ebben?

— Van más választásom? — kérdeztem.

— Nincs — vágott közbe Lilian. — Imádom ezeket a partikat és biztos vagyok benne, hogy te is odáig leszel értük.

Nem voltam ebben én annyira biztos, de beleegyezően rábólintottam.

— Meghívunk mindenkit, aki számít — jegyezte meg Dakota. — Rhysandet is.

Jó, talán kicsit érdekelni kezdett engem ez a parti.

panasz / nasty

véleményeitekre még mindig kíváncsi vagyok, szívesen várom őket :)