Nem tudtam Henry, hogy volt képes összeszedni a földről.

A lépcső korlátjába kapaszkodtam, ahogy sírva kérleltem a férfit, hogy mondjon valamit. Csak szerettem volna tudni valamit. Ehelyett szót sem volt.

Nem voltam magamnál, nem voltam tisztában azzal mi történt velem vagy éppen körülöttem. Minden egyes emlék egy hatalmas nagy homállyá vált, és abban sem voltam egy idő után biztos, hogy mindezt megtörtént.

Talán valamennyire lenyugodva ültem végig a kocsiutat, talán a torkom szakadtából hisztiztem. Képtelen lettem volna rá választ adni, mert egyszerűen nem tudtam.

Ideges voltam. Rettentően ideges. A fülemben dobogott a szívem, csak egy egyre élesebb sípolást hallottam magam körül. Levegőért egyre gyorsabban kapkodtam, a tüdőm kapacitása mintha összement volna. Kezeim izzadtak, remegtek az ölemben, és már sokadjára képtelen voltam beletörölni tenyereimet az ülésbe.

— Nyugodj le, Amaya — kérlelt Henry a kormány mögül. — Csak kárt teszel magadban.

Szemeimet összeszorítva próbáltam felébredni ebből az egyre valóságosabbá váló álomból. Nem volt mellettem Rhysand. Fogalmam sem volt merre lehetett és hogy egyáltalán jól van-e. Aggódtam érte és csak szerettem volna magamhoz szorítani és arra kérni, hogy soha ne hagyjon egyedül.

Mert újra egyedül voltam. És az az irritáló érzés fogta el a torkomat, mint amikor pár éve ott kellett hagynom a nagymamámat a kórházban.

Akkor sem tudtam felfogni, hogy a gép fülsüketítő csipogása azt jelentette, amit. Nem értettem miért sajnálkoznak annyira a nővérek, majd miért tessékelnek ki valamennyire aranyosan a mama szobájából. Fiatal voltam még, és elég sok idő kellett mire felfogtam mi is történt akkor.

Nem szerettem volna ugyanebbe a helyzetbe kerülni.

Nem akartam egyedül lenni.

Szerettem magam körül a társaságát, és hozzászoktam, akartam.

Esetlenül nyúltam elzsibbadt kezemmel a fejemhez, hogy letöröljem a felgyülemlett könnyeket a szemem alól, amikor a jármű alattam egyszer csak megállt.

Érhetetlen motyogássá vált, amit elhagyta Henry száját, viszont a nagy csattanás, amivel becsukta maga mögött az ajtót, kipattintotta a szemeimet. Pánikolva kerestem az én kilincsemet, nem akartam, hogy ott hagyjon.

Egy időben támaszkodhattam neki az ajtónak, ő pedig pontosan ugyanakkor nyitotta ki azt. Erős kezeivel időben utánam kapott, különben kiestem volna a járműből. Remegő kezeimet egybe fogta, jól esett a belőle áradó melegség. Megpróbált a szemeimbe nézni, azonban az ismeretlen hely miatt csak ide-oda kapkodtam a fejem.

Nem tudtam merre vagyunk.

— Figyelj ide — kapta el végül az arcomat, és már egy kicsit erényesebben is szólt hozzám, ahogy egymásra néztünk. — Le kell nyugodnod. Nem vihetlek be így hozzá.

Hozzá?

Rhys-hez.

Ha be akar vinni hozzá, nem lehet súlyos baja. Ugye?

— Amaya — szólalt meg újra. — Viselkedned kell.

Csak reménykedni tudtam, hogy tényleg Rhysand-ról beszélt.

Így hát mély levegőt vettem, elsöpörtem az arcomból a hajam és bólintva jeleztem neki, hogy megvagyok. Már amennyire meglehettem.

Homon aljánál emelt ki magához az autóból, megvárta míg valamennyire magabiztosan állok a lábaimon, de akkor is lassan lépkedett mellettem. Minden egyes apró mozdulatomat végig kellett pörgetnem az agyamban is, máskülönben fejjel estem volna az aszfaltnak.

Henry egyáltalán nem siettetett, amiért rendkívül hálás voltam neki, azért viszont próbáltam felvenni egy emberi tempót. Csak örültem, hogy nem hagyott magamra.

Kinyitott előttünk egy ajtót, ahova belépve halvány fény pislákolt a plafonról. A fertőtlenítő és az ecet orrfacsaró szaga keveredett a levegőben, muszáj volt hapciznom egyet.

Egy pár lépés után elfordultunk először jobbra, majd balra, onnan pedig egy apró székre ültetett le.

— Maradj itt! — parancsolta. — Mindjárt jövök.

Kérlelve pillantottam fel rá, ahogy helyet foglaltam a széken. Nem akartam ott maradni, de tudtam, hogy muszáj lesz. Így hát nem ellenkeztem, számat harapdáltam belülről, ahogy benyitott egy ajtón, majd azt gyorsan be is csukta maga után.

El akartam lesni egy pillantást, mégis mi lehet abban a szobában, de Henry túlságosan is gyors volt, én pedig igencsak lassú.

Nyugtalanul pattogtattam a lábam a padlón, körmeimet rágcsálni kezdtem.

Érthetetlen mormogást hallottam a szobából, ami még inkább csak feszültebbé tett engem.

Csak mondta már el volna valaki, hogy mégis mi a szent isten történt.

Fájt a tudatlanság, talán sokkal jobban, mint eddig valaha.

A lenyomott kilincs hangjára kaptam fel a fejem, reménykedve, hogy végre történni fog valami. Henry után, Colt és egy ismeretlen férfi slisszant ki az ajtón.

Meg akartam szólalni, szerettem volna mondani valamit, de egyetlen egy hang se hagyta el a torkomat. Szerettem volna megtudni mégis Colt mit keres itt, és ki ez a másik alak. Annyi mindent nem mondtak el nekem.

— Bemehetsz — mondta Henry, miután senki nem volt képes megszólalni. — De ígérd meg, Amaya, hogy viselkedsz.

— Hé, haver — állította le Colt. — Fel van zaklatva, beszélj vele normálisan.

Colt leguggolt elém, a térdemre tette a kezemet, amitől abbamaradt a lábam pattogása.

— Jól vagy? — kérdezte tőlem.

— Ő jól van? — szipogtam, várva végre valami értelmes választ. — Kérlek, mondjatok valamit!

— Nyugodj le szépen — kezdett el csitítani. — Menj be, jó?

Nagyot nyelve bólintottam.

Egy kisebb segítséggel, de sikerült felállnom, majd csoszogva az ajtó elé lépni, és lenyomni a kilincset. Colt becsukta magam mögött az ajtót, kacsintva zárta be azt.

Ökölbe szorított kezekkel fordultam meg, hogy szembenézzek végre azzal, amivel annyira szerettem volna.

Sírásomat visszafojtva kaptam a szám elé kezeimet, ahogy feltárult előttem a látvány. Felsőtestét csak kosz és a rászáradt vér maradéka fedte be, nadrágja darabokra szaggatva lógott teste egy-két részén.

Egy kórházi ágynak tűnő valamin feküdt, ahogy meghallotta, hogy valaki becsukta az ajtót, pislogva felém nézett. Láttam az arcán a felismerést, ahogy rájött, hogy én voltam az.

— May — szólalt meg elhalkult hangján.

Ahogy elhagyta nevem a száját, újra kitört belőlem a zokogás, és nem tudtam, hogy valaha abba tudom-e hagyni.

Bizonytalan léptekkel kerültem hozzá egyre közelebb, míg végül elértem addig, hogy megfogja a kezem, és akkor már inkább ő húzott egyre csak magához. Ahogy mellé értem figyelmetlenül öleltem át, ami egy keserves szisszenést eredményezett.

Miért nem figyeltem oda?

— Shh — csitított le, ahogy kezét a fejemre nyomva húzott egyre közelebb magához. — Nincsen semmi baj, May.

Alig tudott beszélni. Hangja rekedtes volt, nehéz, mintha évek óta most szólalna meg először.

— Én azt hittem... azt hittem, hogy... — küszködtem a gondolataimmal és a képességemmel, hogy beszéljek.

— Itt vagyok... shh

Fejét az enyémnek döntötte, lágy mozdulatokkal végig simítva hajamon.

Talán órák telhettem el, mire újra normálisan vettem a levegőt, és kiürült belőlem az összes könnycsepp. Óvatosan felemeltem a fejemet, hogy végre a szemébe nézzek.

Ugyanaz az ember volt, aki pár órája még boldogan csevegett velem, viszont valami mégis megváltozott.

Görcsbe szorult a torkom, ahogy végig néztem egy eléggé csúnya vágáson az arcán, ami talán nem lehetett nagyon mély. Törzsén két bevarrt heg díszelgett, nem mertem hozzá érni.

— Azt hittem egyedül hagysz — sóhajtottam fel végre. — Nem tudom mit csinálnék nélküled, Rhys.

Egy kissé arrébb helyezkedett, apró helyet csinálva nekem, ahova fel tudtam ülni mellé.

Ujjaival letörölve még az arcomon maradt könnycseppjeimet, egy szomorú mosollyal kémlelte az arcomat.

— Soha többet ne csinálj ilyet — kérleltem. — Azt hittem meghaltál.

— Soha — szorította meg a kezemet, szájához emelve egy apró csókot nyomva kézfejemre.

— Nem akarom elképzelni mi lenne velem nélküled. Nem tudom — suttogtam. — Már csak te maradtál nekem, és nem akarok újra egyedül maradni, Rhys.

— Nem fogsz, ígérem.

Összekulcsolta ujjainkat, nagyujjával apró köröket írva a bőrömre.

— Szükségem van rád, Rhys — kezdtem el újra sírni. — Tényleg nem tudom mi lenne velem nélküled.

— Ne sírj, kérlek — hangja a mondata végére kicsit elhalt. — Nincsen semmi baj, baba. Itt vagyok.

Volt baj, de talán nem akkora, mint hittem.

Hisz életben volt.

— Tudom — hüppögtem. — De azt hittem nem leszel itt. Én nem akarlak elveszíteni.

— Nem fogsz — rázta meg kicsit a fejét.

Egy roncs voltam. Nem szabadna így viselkednem előtte, amikor ő ezerszer rosszabbat élt át, mint én.

— Te vagy az egyetlen, aki van nekem — suttogtam. — Annyira szeretlek. Annyira örülök, hogy vagy nekem.

Egy pillanatra lesokkolódott, mintha nem tudta felfogni a szavaimat.

— Én is szeretlek, May.

Mosolyogva feküdtem fel mellé az ágynak mondható valamire, óvatosan nyúltam akkor már hozzá, nem akartam megint fájdalmat okozni neki. Az oldalamra feküdve bújtam hozzá, fejemet a karja alá dugtam, élvezve, ahogy végig simít a hátamon.

— Sajnálom, hogy ezt át kellett élned — mondta. — Nem így terveztem a mai estét.

Kérdően pillantottam rá.

— Csak egy egyszerű rutinmunkának terveztem. Elmegyünk, beszélünk pár emberrel, blah blah. Átvertek, belesétáltunk egyenesen a csapdájukba. És annyira utálom magam, amiért nem vettem észre hamarabb.

— Ne mondd ezt — húztam el a számat.

— Henry szerencsére kevesebbel megúszta, én voltam a fő célpont.

Tényleg nem nézett ki jól, de ennél lehetett volna ezerszer rosszabb is.

— Az a szerencse, hogy ez nem pár centivel arrébb ment — mutatott a csípője feletti bevarrt sebre.

A másik golyó a vállát találta el, azonban elmondása szerint nem ez volt az első eset.

— Miért csinálták ezt?

— Túl sokan vannak ebben a városban, akiknek könnyebb élete lenne, ha én nem lennék — felelte.

Sokáig feküdtünk egymás mellett csendben. Rhys időközben bealudt, de nem bántam, ráfért a pihenés. Én azonban képtelen voltam lehunyni a szemem, akármennyire is álmos voltam.

Henry felajánlotta később, hogy hazavisz, azonban egy eléggé határozott nemmel visszamondtam az ajánlatát. Nem akartam volna egyedül az ágyamban aludni. Nem lettem volna képes magára hagyni Rhyst és nem is szerettem volna.

Valamint egyedül sem akartam maradni.

Megölt volna a csend és a tudat, hogy ott is lehetnék mellette.

Valahonnan előkerestek nekem egy Rhys-éhez hasonló ágyat, ám akármennyire is értékeltem tettüket, nem mozdultam meg Rhys mellől egész este. Amikor néha magához tért, megkérdeztem tőle zavarom-e, de ha így is volt, nem adta tudatomra. Helyette inkább még közelebb húzott, mindvégig rajtam tartva a karját.

Kicsit sem voltam nyugodt az egész éjszaka alatt. Egy percet sem aludtam, minden percben arra figyeltem, hogy Rhysand lélegzik-e még. Csak szerettem volna tudni, hogy jól van.

Már korán reggel megérkezett a tegnap esti ismeretlen férfi, aki gondosan lecserélte Rhys kötéseit és újra lefertőtlenített minden sebet. Nekem is megmutatta hogyan kell, ha arra kerülne sor.

Végig ásítottam, egy kicsit fáztam is, és majdnem bealudtam, de nem akartam a tudatukra adni.

— McCoy nemsokára érkezni fog — mondta egyszer csak a férfi. — Minden este tisztítsátok meg a sebeket és ha bármi baj van, tudod hol érsz el.

— Köszönöm — biccentett neki Rhys.

— Mindenképpen pihenj pár napig, még akkor is, ha nem akarsz — tette hozzá. — Nem akarnám, hogy felszakadjanak a varratok. Szóval semmi olyan, mint tegnap, világos?

— Vettem.

A doki a kezembe nyomott egy teli üveg fertőtlenítőt és a szívemre kötötte, hogy naponta legalább egyszer töröljem át vele Rhysand sebeit, még akkor is, ha ellenkezne. Nem tudtam ugyan mennyi esélyem lenne egy ellenkező Rhys ellen, de csak mosolyogva bólintottam a férfinek.

Henry ahhoz képest tényleg elég hamar befutott, káromkodva segítette ki Rhys-t a kocsihoz, aki annak a hátuljában kényelmesen elterült.

— Lehettél volna jó fej, hogy ne nekem kelljen az egész testedet tartani, te víziló — morgott Henry, ahogy becsukta a hátul vigyorgó Rhys-re az ajtót, majd elhelyezkedett a kormány mögé, csak úgy, mint tegnap este.

— Egy hadi sebesült vagyok — húzta az agyát Rhys. — Elvárom, hogy a legjobb barátomként gondomat viseld.

Henry elengedte a füle mellett már ezt, inkább beindította az autót és óvatosan kikanyarodott az épület mögül. Tegnaphoz képes kicsit összeszedte magát, de a szemei alatti karikáiból jól láttam, hogy nem aludhatott ő sem sokat.

Teljesen meg tudtam érteni.

Rhysand a körülményekhez képest meglehetősen jól érezte magát. Persze egy nagyobb állatnak megfelelő mennyiségű gyógyszer volt benne, így valamilyen szinten érthető volt miért mosolygott úgy, mintha be lenne szívva.

Otthon már valamennyire megkegyelmezett Henry-n és magától, apróbb segítségekkel, lassan, de fellépkedett az emeletre, ahol egyenesen a szobánkba irányítottam, hogy lemossam róla a rászáradt vért és a port.

Tegnap miután megtörtént a baj, a doki csak a sebek körül tisztította meg a testét, azonban mindenhol máshol úgy nézett ki, mintha egy pocsolyában játszott volna az elmúlt egy hétben.

Lassan elindítottam a csapot a zuhanyzóban, langyosra állítottam a víz hőfokát, majd minden apróságot odapakoltam, amire szükségem lehet. A fertőtlenítő, egy puha szivacs, ami valahogy mégis képes lesz róla leszedni a koszt, tusfürdő, sampon és talán egy családnak elegendő törülköző. Mindenre fel akartam készülni, nem akartam magára hagyni a zuhanyzóban.

Mosolyogva lépkedtem felé, ahogy az ágyon ült.

— Szia — köszöntem rá, ahogy megálltam előtte. — Lefürdünk, jó?

Talán kezdhetett beütni a gyógyszerek altató hatása, egyre lassabban pislogott.

— Megpróbálok gyors lenni — ígértem.

Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet lesz a kád szélére ültetni, amíg lehúzom róla a pólóját és a nadrágját, de szerencsére megtartotta magát, nem esett bele.

— Remélem nem csak én leszek meztelen — morgott.

Kezeivel erősen a derekamnál fogva húzott magához, arcát a hasamnak döntve szívta be az illatomat.

— Pihenned kell, Rhys — mondtam.

Nem tudtam a kijelentését mennyire kéne komolyan venni, de semmi esélyét nem láttam, hogy romantikázzunk a tusolóban. Se máshol. Legalábbis addig biztos nem, amíg fel nem épül.

Hatalmas szemeivel pillantott fel rám, huncut mosollyal ujjai közé csíptette pólóm végét, hogy aztán azt egy egyszerű mozdulattal levegye rólam.

Fejemet rázva léptem hátra egyet.

Természetesen nem ruhástól terveztem beállni mellé a víz alá, azonban nem volt szabad hagynom, hogy a begyógyszerezett agyával ilyeneket kezdeményezzen.

Megkértem, hogy üljön be a tusolóban beépített kis ülőkére, hogy addig is érje a víz.

Lekaptam magamról a nadrágomat és az alsóneműimet, majd nem sokkal később már mellette is álltam. Félig aludt, csak akkor vett észre maga mellett, ahogy megsimogattam a fejét.

Szemeit egy kicsit kinyitotta, boldognak tűnő mosollyal kivette a kezemből a tusolófejet.

— Ezzel sok mindent lehet csinálni — vigyorodott el, ahogy erősebbre vette a víznyomását.

— Rhys — vettem el tőle, és inkább a hátát kezdtem el beáztatni.

Nevetve hajtotta le a fejét.

— Nem gondoltam volna, hogy ilyen születésnapi ajándékot fogok tőled kapni — motyogta.

Épp lehajoltam a szivacsért és a tusfürdőért, amikor leesett mi hagyta el a száját.

Nem.

Lehetetlen, hogy születésnapja legyen.

Felírtam magamnak, mert tisztában voltam vele, hogy úgy a legbiztosabb, de kizárt, hogy ilyen hamar eljöjjön ez a nap.

— Nincs még születésnapod — ráztam a fejem. — Az csak hetedikén van és ma még csak hatodika van.

— Tegnap volt hatodika — pillantott rám háta.

A fejemben lejátszódott az egész naptár, és nem tudtam elhinni, hogy ennyire megborított a tegnap este.

— Nincsen semmi baj, May — reagált az arckifejezésemre. — A tegnapi után nem csodálom, hogy azt se tudod hányadik van.

— Én teljesen azt hittem, hogy csak holnap lesz — motyogtam elszégyellve magam.

Akármennyire is nem volt magánál, tenyerét könnyedén a fenekemre csúsztatta, újra csak közel húzott magához, majd egy apró puszit nyomott a köldököm fölé.

— Itt vagy velem — mondta. — Szebb születésnapom nem is lehetne.

Nekem támaszkodva, szuszogva törte, ahogy megmosdattam, majd rendbe tettem a sebeit. Az arcán lévő vágást is letisztítottam, ami minden bizonnyal rendesen csípett, hisz fintorogva húzta össze szemeit.

— Sosem szerettem a késeket — suttogta.

Végre tisztán és álmosan nyomtam be az ágyba, majd magára hagytam, hogy végre kialudja magát ő is egy kényelmes helyen.

Valamennyire nyugodtan tudtam levegőt venni.

Mivel még elég korán volt, egy hatalmas pokróccal befeküdtem a nappaliba, hátha én is tudok aludni egy pár órát. Nem akartam már visszamenni a szobánkba, nehogy véletlen felkeltsem Rhysand-et. Ásítozva kapcsoltam be a tv-t, hátha megy benne valami műsor, ami eléggé unalmas, hogy bealudjak rajta.

Nem sokkal később, Henry döcögött le az emeletről, mosolyogva huppant le mellém.

— Jól vagy? — kérdezte.

Először ránéztem, majd magam elé bámulva bólintottam egyet. Amennyire jól lehettem.

— És te?

— Én könnyen megúsztam.

Csendben lestük a képernyőt, nézve ahogy lassan végig kapcsolgatok az összes csatornán.

— Figyelj, sajnálom — kezdett bele. — Tegnap tiszta ideg voltam, és lehet, hogy durvábban szóltam hozzád, mint ahogy szerettem volna. Sajnálom, tényleg.

Őszintén nem emlékeztem semmire, de jól esett, hogy bocsánatot kért.

— Ne foglalkozz vele. Stresszes volt a tegnapi nap.

— Sajnálom, Amaya. Tényleg.

Halvány mosollyal pillantottam rá, majd eszembe jutott valami.

— Nem ennél egy jó levest?

Egy kicsit elgondolkozott rajta, de aztán eléggé egyértelműen helyeselt a kérdésemre.

Még mindig nem voltam egy világhírű szakács, de már egyre otthonosabban mozogtam a konyhában és boldogan kezdtem el zöldségeket pucolni. Mindannyiunk eléggé az élet szélén nézett ki, így talán egy forró leves valami életet lehel mindannyiukba.

Henry időközben a tudatomra adta, hogy ledől egy pár percre, így közben még egy adag süteménybe is belekezdtem, ha már a jövendőbeli férjemnek sikeresen elfelejtettem a születésnapját.

Furcsa volt ezt így kimondani.

Mármint, hogy a jövendőbeli férjem.

Valamilyen szinten még mindig abban a fázisban éreztem magam, amikor csak ismerkedünk, randikra járunk, a szerelem rózsaszín ködében élünk és a valóság még nem igazán csapott minket arcon. Azonban ez kicsit sem így volt. Nem sok választott már el attól, hogy tényleg a férjemnek hívjam. És persze jól tudtam, hogy ez semmit nem fog megváltoztatni kettőnk kapcsolatán, kimondani mégis nehéz volt.

Mert akkor valódivá vált.

Egy utolsó pillantást vetettem a sütőben a már majdnem kész finomságra, amikor úgy döntöttem, hogy kipróbálom mégis milyen levest csináltam. Szedtem bele mindent, amit tudtam és már épp leültem volna a helyemre, ahogy a semmiből megjelent Rhys.

— Segítettem volna lejönni — mondtam egyből. — Miért nem szóltál?

Maga köré tekert egy köntöst, haja össze visszaállt, de legalább végre úgy nézett ki, mint aki többet aludt 2 óránál.

— Nem sokra mentem volna veled — motyogott kómásan. — Nem voltál mellettem az ágyban, ahogy felkeltem, gondoltam megkereslek.

Mellette álltam, amíg nagy nehezen, de felült az egyik bárszékre. Ahogy már magabiztosan tartotta magát, kiszedtem egy újabb tányért a szekrényből.

— Csináltam levest. Kérsz? — ajánlottam fel.

Mivel még a magaméból nem ettem, azt nyújtottam át neki egy kanállal együtt, aztán újra szedtem magamnak.

— Még nem kóstoltam meg, szóval lehet nem jó — mosolyodtam el, ahogy közben felültem mellé.

— Tökéletes — válaszolt teli szájjal. — Köszönöm.

Csendben eszegettünk egymás mellett, majd egyszer csak elhangzott a sütinek beállított időzítőm, ami kicsit mindkettőnket megijesztett.

Felpattantam a székemről, majd egy könnyed mozdulattal kivettem a tepsit a sütőből és egy fatartóra tettem, hogy kihűljenek.

— Még édesség is van? — hitetlenkedett Rhys. — Többször kéne lelövetnem magam.

— Ne mondj ilyet — hurrogtam le és már majdnem meg is csaptam volna a kezemben lévő konyharuhával, de aztán még sem tettem.

— Gyere ide — hívott magához egy apró biccentéssel.

A székkel kifordult, a lába közé lépve ölelt magához.

— A születésnapod miatt csináltam a muffinokat — világosítottam fel. — Csak a levest kaptad, mert úgy nézel ki, mint egy élőhalott.

— Azt mondod? — nevetett fel. — Pedig már egy kicsit jobban érzem magam.

— Jobban is nézel ki — feleltem.

Egy kicsit eltolt magához, a nyakamnál fogva vett rá, hogy a szemébe nézzek. Mosolyogva játszadozott az összekötött hajamból kilógó tincsekkel, majd végül csak megszólalt.

— Kaphatok sütit?

Nevetve bólintottam, majd kivettem egy pár darabot egy tányérra és azt csúsztattam elé.

— Mennyi is vagy akkor most? 33? Nemsokára öregek otthonába kell küldenem téged — viccelődtem vele.

— Azért azt ne felejtsük el, hogy alig egy hónapja lettél 30, nagymama — húzta fel a szemöldökeit.

Egy kamu mosollyal reagáltam, hisz mindez visszarántott az igazi valóságba. Akármennyire is az életem részéve vált, még mindig egy hatalmas hazugságban éltünk.

panasz / nasty

remélem jól vagytok