— Szóval azt mondod ez nekünk kell?

Egyre kevésbé éreztem jól magam. Felfordult a gyomrom a vendéglista láttán, ami sosem akart igazán végig érni. Minden egyes lapozással egy tömérdek név találkozott össze a tekintetemmel, és át kellett gondolnom, hogy ennyi ember él-e egyáltalán a földön.

— Hát igazából nem hiszem, hogy ez kell nektek — húzta el a száját Brenna. — De sajnos muszáj. A legtöbbjük legalábbis.

Talán addig a pillanatig nem jutott el teljesen az agyamig mennyi ember akarta végig nézni, ahogy hivatalosan is egybekelünk. Számítottam egy húzós száz emberre, talán kicsit többre is, de az elképzeléseimet egyértelműen túlszárnyalta a valóság.

— És ezek csak a fontos emberek — tette hozzá a lány, aki velem szemben ült a konyhánkban. — Nem tudom erről a listáról van-e olyan ember, akit szeretnétek ott látni.

Elvettem tőle a lapot, amit felém nyújtott, szemeimmel gyorsan át is futottam rajta, ám azonban, ahogy az ötödik név is ismeretlen volt számomra, egyértelművé vált, hogy ez a feladat Rhysand-hez kell, hogy kerüljön. Ő ismerte ezeket az embereket, neki kellett dönteni arról akarja őket látni az esküvőnk napján.

— Majd odaadom Rhys-nek — motyogtam. — Aztán majd megbeszéljük.

— Persze — legyintett. — Ez a legkevesebb, a szakácsoknak elég pár nappal előtte szólni a vendégszámról, a helyszínek meg elég nagyok, hogy mindenki beférjen.

Nem gondoltam volna, hogy Brenna ennyire komolyan fogja venni a dolgát. Mármint félre ne értsen senki, kicsit féltem tőle, akárhányszor egy helyiségben voltunk, de nehezen tudtam elhinni, hogy ennyire mélyen bele fogja ásni magát az esküvőmbe. Nem igazán tudtam elhinni, hogy ez a téma akkora figyelmet érdemel majd.

— A szakácsokat amúgy lebeszéltem, ismerjük őket, remélem ez nem gond.

Csak megráztam a fejem. Eggyel kevesebb, amin gondolkoznom kéne.

— Leszerveztem Chocolate-t meg Cherry-t is — vezette végig a szemét a tabletjére összeírt listán. — Hozzájuk majd el kéne mennünk hamarosan, kitalálni milyen ruhát szeretnél meg ilyenek.

Lenyelve a szívdobogásomat, csak beleegyezően bólogattam.

— Emellett találtam egy esküvőszervezőt is, aki majd kezeli a dekorációt meg az ilyesmiket — pillantott fel rám. — Ott majd ki kell találnod mit szeretnél.

Egy pillanatra elbambultam. Biztos voltam benne, hogy Brenna hajszíne nem természetesen vörös, viszont annyira illett hozzá, hogy nehezen lettem volna képes elképzelni bármi mással. Annyira passzolt hozzá. Ha az ember jobban megnézte talán nem is vörösnek mondaná inkább egy rozsdásabb szőkének, amit sokan barnának tévesztenének.

Bármin is szívesebben gondolkoztam, mint az én bizonyos nagy napomon.

— Minden oké, Amaya? Sápadtnak tűnsz.

Túl sok mindent borított rám egyszerre, kicsit úgy éreztem, mint akinek helyben felrobban az agya.

— Nem tudom — húztam el a számat.

— Le akarsz pihenni? Máskor is tudjuk folytatni ezt, a legtöbb dolgot pedig nélküled is el tudom intézni, nem kell segítened, ha nem akarsz — halvány mosollyal vezette kezét a hátamra, nyugtatás képen körkörösen simogatva.

Minden bizonnyal látta rajtam mennyire durván tudtam befogadni magamba ezt a rengeteg információt. Semennyi hangulatom nem volt az egészhez és így csak még nehezebbé vált úgy viselkedni, mint akit kicsit is érdekelne milyen virágok lesznek az asztaldíszek.

Brenna az elején figyelmeztetett rá, hogy sok mindenről kell beszélnünk, szóval ő meg tudja érteni, ha valamikor úgy érzem szünetet kell tartanunk. Makacs voltam. Szerettem volna egybe letudni az egészet, még ha ez azt jelentette, hogy gyomorgörccsel kellett küzdenem az egész beszélgetés alatt.

Mert pánikoltam, de talán úgy, hogy ilyet még életemben nem éreztem.

És ez nem is az a pánik volt, amit a menyecskék megélhetnek az esküvőjük előtt. Ez nem csak egy enyhe kis stressz volt a vállamon, mert azt szerettem volna, hogy minden remekül sikerüljön. Ez konkrét lavina volt, ami kérdés nélkül sodort el engem, és az istenért imádkoztam, hogy elég pia legyen az esküvőmön, mert józanul ezt én nem fogom tudni kibírni.

— Izgulnom kellene miatta, nem? — kérdeztem Brenna-tól, akinek kicsit megváltozott az arca, de próbált barátságos lenni.

— Az esküvőt?

Bólintottam.

— Parázok — nyögtem ki. — De borzasztóan — nyeltem. — Nem tudom mikor lesz ennek vége.

— Nem vagy biztos a dologban?

— Teljesen biztos vagyok benne, hogy ezt az esküvőt a hátam közepére sem kívánom.

— Nem úgy értem — dörgött le. — Rhys-ben nem vagy biztos?

Meglepődtem a kérdésén, mert senkiben nem merült fel még hasonló.

Henry kérés nélkül is sokszor felhozta a témát, de csak azért, mert kíváncsi és izgatott volt. Velem ellentétben.

Elmondása szerint ennyire közeli barátjának nem volt még esküvőjén és már rettentően várta, hogy mégis így milyen lesz megélni egyet. Boldogan eldalolta nekünk mennyire jó móka lesz az egész, de azért volt pár félelme is. A szingli csajok.

Szerencsére egy idő után, amikor már ő is észrevette, hogy sajnos nem vagyok annyira kapós beszélgetőpartner ebben a témában, inkább csak poénkodott az egész helyzetről és a fontosabb dolgokat Rhysand-el beszélte meg.

Szerinte csak a nagy felhajtás miatt paráztam ennyire. Végül is csak több száz ember fog minket bámulni miközben kimondjuk a boldogító igent.

Nem mondott teljesen nagy hülyeséget.

De miért ne lettem volna biztos Rhys-ben?

Lehet nem ő a legáldottabb teremtmény a földön, de velem mindig is egy igazi angyalként viselkedett. Akaratos és eléggé fafejű természet, de kezdtem megtörni azt a kis burkát, ami körülvette őt és mindennappal csak egyre közelebb kerültem hozzá.

— De — válaszoltam egy kis idő után talán már kicsit túl magabiztosan. — Nem tudom — sóhajtottam.

Brenna arcán végre egy őszinte mosoly terült el, majd óvatosan magához húzott.

— Nekem elmondhatod, bármi nyomja a szívedet — suttogta a fülembe.

Nem volt köztünk egy évek óta tartó barátság, ami egyértelművé tette volna, hogy bármiben megbízhatok a lányban. Annyi időt még nem is töltöttünk egymással, de másom nem volt rajta kívül. Nem tudtam volna felhívni valaki mást Brenna helyett, akinek szívesebben beszéltem volna a történésekről.

— Azt mondta szerelmes belém — kaptam el a lányról a tekintetem és inkább a márvány konyhapultot bámultam.

— De ez nekünk jó, nem? — arcát elbiccentette, megpróbálva magára irányítani a figyelmem.

— Nem tudom — nevettem fel.

Reakcióm belőle is kiváltott egy apró kuncogást.

— Mintha nem tudnám felfogni, hogy mindez valós — mutattam körbe. — Nem szerethet belém pár együtt töltött hónap után.

— Kevesebb, mint fél éve ismer téged, de két héten belül a felesége leszel, Amaya — mondta a tényeket. — Sajnálom, de a ti helyzetetekben az idősáv fel van gyorsítva. Nektek nem lehetett meg az a pár hónap, amíg csak randizgattok, hogy megismerjétek egymást. Az is teljesen kimaradt, hogy a barátnője legyél, mert már azelőtt gyűrűt húzott az ujjadra, hogy megismertétek egymást. De ez nem minden helyzetben baj.

Nem voltam ebben annyira biztos.

— Tudom, hogy úgy tűnik, mintha jelenleg minden a feje tetején lenne. De hidd el nekem, ha Rhys eljut odáig, hogy bevallja, hogy szerelmes, az igenis egy nagy mérföldkő.

Remegtek az ujjaim.

— Nem tudhatom te pontosan, hogy érzel iránta, és nem is mondhatom meg hogyan kell érezned iránta. De a szavamat adom rá, hogy amin ti jelenleg keresztül mentek az teljesen normális. Normális, hogy be vagy parázva. Egy olyan férfihez fogsz hozzámenni, aki túlságosan rövid idő alatt az életed fontos része lett. Mások ide évek alatt jutnak el. — Apró csendet tartott, mintha még ő se döntötte volna el, hogyan szeretné folytatni a beszélgetést. — Te szereted őt?

Nem tudtam.

— Fontos neked?

Bólintottam.

— Szeretnél nélküle felkelni reggelente?

Megráztam a fejem.

— Higgy nekem — kezeimet az ölébe húzta, megpróbálva lenyugtatni. — Csodásak vagytok együtt. Irigy vagyok, amikor rád néz, mert tudom, hogy ilyen csak a mesékben van. Issza minden szavadat és legszívesebben el se mozdulna mellőled. Nem tudom mit csináltál De Loughrey-val, de az ujjad köré csavartad és emiatt örökre hálás leszek neked.

— Brenna — húztam el a számat. — Mi van, ha megutáljuk a másikat és úgy kell elviselnünk egymást a következő franc tudja hány évben? Nem akarnék külön ágyban kelni reggelente. Borzasztóan szánalmas életem lenne, ha a saját házamban kerülgetném a férjemet, mert tudom, hogy az este egy újabb lánykát hozott haza.

Mindezzel az volt a legnagyobb problémám, hogy talán éveket se kell várnom arra, hogy hasonló történjen. Mindez megtörténhetne a következő hónapban is akár. Nem lehettünk teljesen biztosan egymásban.

— Biztosíthatlak, hogy ha ilyen történne Rhys saját kezével végezne magával — húzta el a száját. — Ha nem akkor én lennék az első, aki fejen vágná egy hatalmas nagy serpenyővel.

Megmosolyogva mondandóját húztam közel magamhoz, hogy most én ölelhessem meg őt.

— Ne aggódj a jövő miatt — motyogta. — Minden úgy fog történni, ahogy annak lennie kell.

— Köszönöm.

Egy pár perces szünet után kicsit tisztább fejjel ültem vissza Brenna mellé, hogy megbeszéljük mi legyen a menü.

Mondhatni kicsit megkönnyebbültem. Brenna minden egyes szavát mélyen az agyamba táraztam el, mert tudtam, hogy szükségem lesz rá. Jól esett hallani, hogy más hogyan látja a helyzetünket. És hogy ami a fejemben futott végig mindennap, az valamennyire teljesen normális.

Normális volt, hogy aggódtam. Elég sokan aggódnak hasonló helyzetekben, még ha a több éve ismerik egymást. Van, akiknél már az esküvő előtt hatalmas a káosz a kapcsolatukban, ők valamiért mégis megpróbálják végig vinni.

Késő délutánig foglalkoztunk a témával, és jól esett sok minden végére jutni, még ha közben a hajamat téptem volna ki legszívesebben. Brenna nem akart untatni a teljes ülésrenddel, de azért apróbb pletykákba beavatott, amik miatt imádni fog ezzel foglalkozni.

— Mr. Adams ki nem állhatja Henry-t mert elvileg elvette a lánya szüzességét — kezdte el mesélni. — Persze mindenki tudja az apján kívül, hogy annak a lánynak már nem Henry volt az első vendége a lába között. De így kizárt, hogy a kettőt egymás közelébe engedjük.

Valamelyiken csak mosolyogni tudtam, míg mások elborzasztottak.

— Ha jól emlékszem, miattunk van a föld alatt Mrs. Haralds férje, így talán nem is jó ötlet, hogy elhívjuk ide. De reményeim szerint, nemmel fog válaszolni a meghívóra, szóval nem is kell vele foglalkoznom.

Brenna talán kicsit már túl rutinosan értett ehhez a témához, így muszáj volt megállítanom, mielőtt elbúcsúztam volna tőle az estére.

— Nem ez az első eset, hogy esküvőt szervezel, mi?

Cinikusan felnevetett.

— A sajátomat is megkellett, és eléggé hasonló folyamaton mentem keresztül, mint te.

A horrort a fejemen talán nem is lehetne elég jól leírni, de Brenna elrejtett nevetése mindent elmondott.

— Nem tudtam, hogy van férjed — mentettem ki magam.

— Nincs is — húzta el a száját.

Szemöldökeimet összevontam, ahogy a bejárati ajtónak támaszkodtam.

— Megmerjem kérdezni mi történt?

— Apám meghalt, anyám szenilis volt és úgy gondolta helyre teszi az életemet azzal, hogy hozzáad az első elérhető férfihez. Nem volt beleszólásom, viszont fiatal voltam, így örültem, hogy van valakim, aki úgy tesz mintha törődne velem. Ajándékokat kaptam, vacsorázni vitt el, bókokkal árasztott el, aztán egy hatalmas gyűrűt húzott az ujjamra, anyám kérésére.

Eddig talán nem tűnt annyira rossznak a történet.

Brenna leszedte a hajkapcsát a táskája pántjáról, egy könnyed mozdulattal eltüntette vörös tincseit az arcából.

— Megszerveztem az esküvőt, összeházasodtunk és véget ért a nászút időszakunk. Akármennyire is rossz anyukám volt, időközben meghalt. Rosszul éreztem magam egy jó ideig, talán depressziós lehettem, nem tudom — apró szünetet tartott. — Meg akart ölni, mert nem úgy viselkedtem, ahogy azt ő szerette volna.

Hatalmas feszültség keletkezett a mellkasomban, a szívem egyre gyorsabban vert.

— Rhys fejbe lőtte — mosolyodott el. — Azóta szingli vagyok, és ennek a két ökörnek dolgozom.

Nem erre a végre számítottam, de az arcából ítélve már megszokta a reakciókat, amit ez a történet követhetett.

— Tudom mi milyenek voltunk — folytatta, még mielőtt bármit is mondhattam volna. — Ti a teljes ellentéteink vagytok.

Nem is hagyta, hogy reagáljak bármit is, egy apró integetéssel elköszönt tőlem, ahogy a kocsijához sétált, majd elhajtott a városba.

Hatalmasat csapódott az ajtó, ahogy hagytam, hogy magától becsukódjon. Kongott az egész üres ház, és csak az forgott a fejemben, amit Brenna mondott.

Hihetetlen min ment keresztül.

Hihetetlen, hogy eddig senki nem beszélt róla.

Mindez már több éve történhetett, és egyedül csak Brenna rendelkezett azzal a joggal, hogy eldöntse meg akarja ezt osztani másokkal vagy sem. Az ő életének egy fontos fordulópontjáról volt szó, amibe senki más nem szólhatott bele.

Egy pár napja Rhysand-ék furcsán későn indultak el otthonról és még annyira későn estek haza. Az elején nem tulajdonítottam neki nagy dolgot, gondoltam csak a munkájukat végzik, de amikor már egymás után a hatodik estén is megindultak, muszáj voltam leállítani őt egy percre.

— Mit csináltok ilyenkor?

Henry egy mindent megértő pillantást vetett ránk, majd egy becipzárazott táskával búcsút intett és maga után becsukta az ajtót.

— Tudod, hogy nem szeretek ilyesmikről beszélni, May.

Ujjaimat az övé köré fonta, elém lépve nyomott egy csókot a fejem tetejére és hasonlóan ő is a kezébe vett egy táskát.

— Jobb, ha nem tudok róla? — húztam el a számat.

— Van pár dolog, amit szeretnénk minél hamarabb elintézni — mondta. — Sajnálom.

Megráztam a fejem.

Megértettem.

Semmi közöm nem volt hozzá, nekik pedig menniük kellett.

— Mikor jöttök haza?

— Hamarabb itthon leszünk, mint gondolnád. Sietünk, ígérem.

Bólintottam.

— Ez az utolsó — jegyezte meg. — Ha ma a végére jutunk, holnaptól csak a tiéd leszek újra.

Mosolyogva felpipiskedtem a szájához, hogy egy csókot nyomjak rá, mielőtt követné Henry-t a kijáraton.

A sok teendő mellett annyira nem volt észrevehető a hiányuk. Estére már hullafáradt voltam, csak szerettem volna ledőlni az ágyamba és bebújni a meleg takaró alá. Nem gondoltam volna az elején, hogy ennyire le fog szívni ez az esküvőtervezés. Fenéket, bele sem gondoltam abba, hogy nekem esküvőt kell terveznem. Mert egyszerűen reménykedtem benne, hogy nem kell majd. Brenna amúgy nélkülem is képes lett volna megoldani mindent, azonban ismerve magamat, csak megbánnám, hogy nem segítettem ki, amikor semmi más dolgom nem akadt, és igazából miattam hárult rá ennyire feladat.

A konyha ablakából leskelődtem kifele, csak azután húztam el a függönyt, hogy a kocsi eltűnt a látószögemből.

Megértettem miért nem akarta elmondani mit csináltak. Megtanultam, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem csak nehéz megtenni, de azokról beszélni még nehezebb. Így elfogadtam, ha nem szerette volna megosztani velem. Tudta, hogy ott voltam neki, ha szüksége lenne rám, és ez fordítva is így volt.

És talán csak ennyi számított.

Lazításképpen megengedtem a vizet a tusolóban, hagytam, hogy felmelegedjen az egész fürdőszoba, amíg eltollászkodtam a tükör előtt. Telefonomon bekapcsoltam egy lejátszási listát, dúdolva mostam le a sminkemet az arcomról, énekelve mostam meg a fogamat, néhol mikrofonként használva a fogkefét.

Hajamat kifésültem és egy laza kontyba fogtam mielőtt beléptem volna a kellemes víz alá. Kénytelen voltam kiengedni magamból egy halk sóhajt, ahogy végig fojt rajtam, átmelegítve a testemet.

Lehet túl sokáig is álltam alatta, viszont a zene és a megannyi dolog, amit magamra kenhettem, elterelte a figyelmemet az időről. Csak énekeltem, és jól éreztem magam, egy pár percre megfeledkezve a külvilágról.

Nem gondoltam arra, hogy Dakota emlegetett egy leánybúcsút, amit Brenna tudtommal lehurrogott, így nem láttam rá nagy esélyt, azonban kicsit mégis tartottam tőle.

Nem gondoltam arra, hogy mennyi minden várt még mi ránk.

És nem gondoltam arra, hogy mindezek után én Mrs. De Loughrey-ként fogok élni.

Nem tudtam ez pontos mekkora változást jelentett számomra. Amekkora hangsúlyt helyeztek az egész dologra, valami meglepőre számítottam. Szerettem volna, hogy ennyi felesleges szenvedés után, kapjak valamit, amiért azt fogom tudni mondani, hogy mindez megérte.

Elzárva a csapot tekertem magam köré egy puha törülközőt. Hagytam, hogy lecsöpögjön rólam a víz a földre, ahogy újra a tükör elé sétáltam. Letöröltem a párát róla, halvány mosollyal zenét váltottam.

Próbáltam magam megnyugtatni, hogy mindez megérte. Megérte belemennem Samuel hülye ajánlatába és megérte mindennap hazudnom Rhysand-nek. Önző voltam valamilyen szinten, viszont megtehettem az lenni. Lehet nem én voltam az, aki a legjobban megérdemelte ezt az életet, viszont az én ölembe huppant bele, és rettentően nagy hülyeség lett volna tőlem, ha nem megyek bele.

Hol lennék jelenleg?

Hogy élném az életem, ha nem találtak volna meg és nem hittek volna Lilian-nek?

Vajon még mindig Nashville-ben élnék Walter-rel?

Abban a kis patkánylyukban a város szélén? Ahonnan minden bizonnyal kirúgtak volna az első adandó alkalommal, mert semmi pénzem nem lett volna kifizetni a következő havi lakbéreket.

Szerencsés voltam.

És senki sem hibáztathatott azért, mert kihasználtam ezt.

Belebújtam a pizsamámba, egy gyors testápolás után pedig magamra hajtottam a frissen mosott ágyneműt.

Nyöszörögve helyezkedtem el, de ahogy a telefonomért nyúltam, hogy lehalkítsam azt, rossz érzés futott végig rajtam.

Mégis mennyi az idő?

Már majdnem hajnali kettő múlt.

Valami nem volt oké.

Nem tudtam mikor értek általában haza a fiúk, de ha emlékeim nem csaltak, ilyenkor már bőven meg szoktak érkezni. Sőt, kifejezetten biztos voltam benne, hogy előző este ilyenkor már összebújva aludtunk.

Mégis hol a francban lehetnek?

Nem szokott ennyire elhúzódni ez az akármi, amit csinálnak.

Egy kilenc óra lehetett, amikor elmentek. Akkor fejeződött be egy tv műsor, amit Henry mindig megnézett, akkor húzta magára a cipőjét, majd megigazítva magán az összegyűrt ingjét kapta magához a táskát.

Persze ez az elmúlt öt óra nem volt nagyon sok, lehetett volna több is, és talán akkor érthetőbb lett volna az aggodalmam, de eddig még nem történt ilyen.

Nem gondolkoztam, tárcsázni kezdtem Rhysand-et.

Semmi.

Másodjára is megcsörgettem.

Bizonyára már haza fele kéne tartaniuk.

Lehet lemerült a mobilja.

Henry. Nála is lennie kell egy kibaszott telefonnak.

Következőre már őt csörgettem, de ő egyenesen a hangpostára ment.

Biztos kikapcsolta.

Oh a picsába!

Nem bírtam uralkodni magamon, muszáj voltam újra rányomni Rhys nevére és addig hagyni csörögni, míg bele nem szól. Eltelt 2 perc, aztán hamarosan 5, nem sokkal később már majdnem 10 perce csörgött, amikor a telefontársaság szólt bele a telefonba, hogy próbálkozzak máskor a hívással.

Annyira remegett mindenem, hogy kiesett a telefonom a kezeim közül, ami egy koppanással landolt a földön.

Légzésem elnehezült, szépen lassan felgyorsult, míg meg nem éreztem azokat a szorító csomókat mind a gyomromban, mind a torkomban.

Innom kell egy pohár vizet.

A fürdőbe esdekeltem be, nehezen, de megtöltöttem egy poharat csapvízzel, aminek a fele a mellkasomon landolt.

— Picsába — morogtam, miközben felitattam a pizsama felsőm anyagával a cseppeket.

A mosdókagylónak dőlve nyomtam meg újra a hívásgombot, de semmi.

Aztán újra csak semmi.

És még egyszer semmi.

Könnyek marták a szememet, homályosan láttam és csak az forgott a fejemben, hogy történt vele valami. Történt vele valami és egyedül fogok maradni.

Örökre átkozni fogom magam, mert nem gondolkoztam hamarabb. Miért nem hívtam fel őket hamarabb? Miért nem jutott eszembe időben, hogy valami gond lehet?

De mégis, ha így történt volna. Mit tehettem volna?

Ha mindkettőjüknek baja esett, nem csoda, hogy egyikük sem képes felvenni azt az átkozott telefont. Egyiküknek sem volt bekapcsolva, hogy lássam a helyzetüket, nem bíztak az ilyesmiben, így esélyem se lett volna hasonlóra támaszkodni.

Annyira utáltam, hogy nem tudtam mit tenni.

Könnyeimmel küszködtem, ahogy meghallottam, hogy a bejárati ajtó lassan megnyikordult. Ott hagyva mindenemet siettem le a lépcsőn, az előszobában viszont csak egy megzavarodott Henry-vel találtam szembe magam.

— Hol van? — kérdeztem először halkan, a hangom megremegett.

Henry képes volt levegőt venni, száját beszédre nyitotta, de semmi hang nem jött ki belőle.

— Hol van? — kérdeztem még egyszer, akkor már kicsit erőszakosabb akartam lenni, de válasz hiányában csak egy keserves sírásban kuporodtam össze a lépcső legalján.

panasz / nasty