Nagy kabaréval kezdődött a délelőtt. Samuel-ék házába gyűjtöttek össze mindenkit. Teljesen váratlanul jött az inkább parancsnak mondható kérés, hogy szeretne a Pritchett család — pontosabban Samuel — a lehető leghamarabb maguknál látni. Így kerültünk oda, hogy még jó pár óra elteltével is várni kellett pár emberre, akiknek nehezen sikerült odatalálniuk.

Nekik legalábbis. A fontos ügyeket intéző férfiaknak. Hiszen mi, a bolond kis feleségek ki voltunk száműzve a csúnya pincében elrejtett tárgyalóteremből.

Én is egy voltam azok közül, akik a teraszon ülve várták, hogy végre elhúzhassunk innen. Egy köszönés hullám indult a nők között, így csak remélni tudtam, hogy megérkeztek, akikre eddig mindenki várt. Az újdonsült vendég csatlakozott a többséghez, egy napozóágyra feküdve, kezében egy pohár vörösborral terült el a nappal szemben, hogy magába szívja annak kellemes melegét.

Valaki kezébe fehérbor forgott, mások inkább pezsgőt választottak, mintha azért gyűltünk volna itt össze, hogy megünnepeljünk valakit.

Valami oknál fogva én szerettem volna józan maradni.

Talán jól esett volna egy pohárka valami, sokkal felszabadultabban lézenghettem volna a trófea feleségek között, akik csak arról tudtam beszélni mennyire csodaszép az élet. Én jóval inkább görcsösen csak arra vártam, hogy Rhysand és Henry előkerüljenek végre és megtudjak legalább csak annyit, hogy minden rendben.

Túlságosan random volt az egész.

Én az ágyban feküdtem még, amikor mindkettőnk telefonja egyszerre csipogott fel. Csukott szemmel, nyöszörögve nyúltam az éjjeliszekrényem felé, hogy meglessem az üzenetet, de az ajtónkon berontó Henry már mindent elkiabált.

— Pritchett papa az — mondta.

Ugyan nem teljesen, de valamennyire ez a mondata felébresztett.

Nem szoktunk csak úgy sms-t kapni tőle.

— Nekem Lilian küldött üzenetet — motyogtam fémálomban, ahogy végre rá tudtam pillantani a mobilomra.

— Itt valami nincs rendben — jegyezte meg Rhys, majd mindkettőnket indulásra bőszítve, a fürdőbe sietett, hogy ő is elkészüljön.

Innen akadtunk ki oda, ahol jelenleg is voltunk.

A város másik részén, a Pritchett villában.

A velem lévő nők nagyobbik része valamennyire ismerős volt. A kevesebb, mint egy hete megrendezett születésnapi partin sokuk csevegett velem, még akár egy mondat erejéig is, így sikerült megjegyezni párnak az arcát.

— Amaya — szólított meg Dakota, a vele ülő társaságához intve. — Gyere ide!

Egy ideje tartottam tőle egy bizonyos távolságot. Nem tudtam már rá úgy nézni, mint a legelején. Talán túl jól játszotta mindenki előtt a szerepét, vagy ennyi idő után már tényleg beleszeretett Samuel-be. Hittem neki, azonban miután kitudódott, hogy nem csak Rhysand-re vetette rá magát Samuel előtt, hanem megannyi fiatal pénzes pasira, kicsit megborult a kép.

Persze Dakota-n jól látszott, hogy a luxus az egyik fő eleme. Aznap is tetőtől talpig pompában állt ott a többiek között, finom szőke haja filmsztárokat megirigylő hullámokban omlott a vállaira, ajka talán mintha nagyobb lenne mióta legutoljára láttam, de egy matt vörös rúzs fedte be azt, ami kicsit mindig lekopott, ahogy belekortyolt a buborékos italába. Karjain az aznapra választott ékszerei lógtak, amik csodálatosan passzoltak a több száz dollárokat érő kis ruhácskájához.

Hülye lettem volna azt állítani, hogy el tudom képzelni egy középosztálybeli panellakásban a nagyvárosban. Nem várhattuk el ezt saját magától sem.

A kis pohár szörpömmel a kezemben odasétáltam hozzájuk, Dakota melletti szabad székre le is ültem.

— Mesélned kell — fogta meg óvatosan kezeimet, ahogy azok szabadok lettek.

A velem szemben ülő ismeretlen nő figyelmét egyből felkeltettem, ahogy megjelentem a társaságban. Székében előre dőlt, ahogy a szájához emelte a poharát, leplezetlenül felmért magának.

— Öhm — nyitottam ki a számat, majd azzal a lendülettel csuktam is be.

Ebben a számomra eléggé ismeretlen körben, nem voltam pontosan tisztában mégis mit jelenthet előző kérése.

Mit meséljek?

Milyen volt a tegnap estém? Az elmúlt hetem? Vagy esetleg, hogy mit ettem aznap reggel?

Az étel gondolatára megmordult a gyomrom is, hiszen a nagy sietségben valahogy kimaradt a reggeli. Amit akkor nagyon is megbántam.

— Sosem gondoltam volna, hogy Rhysand-et majd egy magadfajtával fogjuk valaha látni — nyögte be csak egyszer a nő velem szemből.

Minden bizonnyal idősebb volt, mint én. Talán csak pár évvel, talán annál kicsit többel. Képtelen lettem volna biztosan megmondani.

— Tessék? — pillantottam rá.

Ő, és a két oldalán ülő nők felnevettek.

— Tudjuk, hogy elvileg Samuel lánya vagy, de mégis — rázta meg a fejét, mintha ő maga sem hinné el, mit akar majd mondani. — Annyira slampos vagy — nevetett fel, megvillantva fehér fogsorát.

Slampos?

Elhiheti, hogy mondtak már rám ezerszer rosszabbat is.

— Mármint ne érts félre édesem — folytatta, mielőtt bárki félbeszakíthatta volna. — De szerintem te is jól látod, hogy nincs helyed közöttünk — mutatott ujjaival végig a társaságon.

— Evelin — szólt rá gyengéden Dakota.

Lehessegettem Dakota-t, szerettem volna, ha ez a bizonyos Evelin folytatná a kis megnyilvánulását.

— Hiába van Pritchett ver az ereidben, egészen idáig az utcán nevelkedtél, és ez túlságosan is látszik rajtad. Persze, kiszépítenek a hivatalos kis eseményeinkre, de amikor megjelensz így — mutatott rám fintorogva. — Mint egy kis senkiházi a városból, a vak is látja, hogy nem vagy és sosem leszel közénk való.

Hogy tettem ez ellen a nő valamit? Fingom sem volt. Életemben nem láttam, és úgy esett nekem, mintha rajtam múlt volna az egész családjának az élete.

— Persze Dakota elég szépen összeszedett téged már az elején is. El se tudom képzelni mekkora munka lehettél az elején, amikor felszedtek téged az utcákról — sóhajtott fel drámaian, tenyerét a szívére téve, mintha meg lenne hatva. — De te, valahogy nem illessz mellé.

Áh.

Szóval itt lesz a baj.

Rhysand egy tehetős, jó kiállású, igazán szemrevaló férfi. Nem Evelin volt az első és nem is az utolsó nő, aki ezt meglátta rajta. Már nem igazán tudott meglepni, amikor ismeretlen lánykák irigykedtek azért, mert nem ők lehettek azok, akiket a tenyerén hordoz.

Nem voltam még eléggé jártas a témában, hogy igazán felfogjam Rhysand neve mekkora súlyt hordoz magával, de ez majdnem mindennap egyre csak kitisztult a fejemben.

Ajtókat nyitott ki, ha felhasználtad a nevét, az ismeretsége olyan körökbe juttathat be, amiről egyesek csak álmodnak és ebben a bizonyos körben Mrs. De Loughrey-nak lenni felért egy élettel.

— A tiéd lehet — vontam meg a vállaimat.

Nem vártak hasonló válaszra, az arcuk ezt jól leírta számomra.

— Férjes asszony vagyok — emelte fel nevetve a kezét, gyűrűsujján egy gusztustalan, azonban egy biztos sokat érő gyűrűvel.

Most erre mit szeretne, mit mondjak? Egészségére?

— Jobban szeretnél te az én vőlegényem asszonya lenni, mondjuk ki — mosolyodtam el halványan, lesöpörve magamról Dakota biztonságot nyújtó ujjait, majd jó magam is hátra dőltem a székemben.

— Semmi ilyesmi nincsen — makogott megszeppenve. — Csak...

— Csak zavar téged, hogy nem te vagy mellette, hanem én — szakítottam félbe. — Sajnálom. De tényleg. Ha szeretnéd, a tiéd.

A hideg is kirázott a hasonló hátba szúrós beszélgetésektől. Egymással szemben ültünk, legszívesebben mindketten neki esnénk a másiknak, de illemből egy hamis mosollyal küldjük el egymást a kurva anyjába.

— Rhys eddig is szingli volt — folytattam. — Az, hogy nem tudtad eladni magad neki, az már nem igazán az én hibám. Pedig az ember azt gondolná egy magad fajta nő mindenkinek kell.

Összeszűkült szemei tudatomra adták, hogy bizony jó helyre döftem a kis késemmel. A bomba bizony hamarosan robbanhat.

— Amúgy is. Nekem igazából próbálkoznom sem kellett, a Pritchett név egyenesen Rhysand ölébe vezetett.

— Hiába ragasztották rád ezt a nevet, nem a tiéd. Egy olyan neves férfi, mint egy De Loughrey, nem egy magadfajta megveszett korcsot érdemel maga mellé...

— Egy igazi De Loughrey — köszörülte meg a torkát Rhys, ahogy kilépett a teraszra, megigazítva ingje ujját. — Rendelkezik annyi épp ésszel, hogy eldöntse boldog-e a megveszett korcs mennyasszonya mellett vagy sem.

Önelégült vigyorral néztem farkasszemet a nővel, aki akkor megmukkanva pillantott fel Rhysand-re, majd inkább egy kis gombolyaggá összehúzódva vonta ki magát a beszélgetésből.

— Drágám — szólított meg Rhys. — Mehetünk?

Elégedetten bólintottam.

Lilian-től elköszönve indultam meg Rhysand után, hogy lehetőleg minél hamarabb megszabaduljak ebből a környezetből.

A hátam közepére sem kívántam őket.

— Következőre inkább otthon maradok — mondtam. — De tényleg. Bármit megteszek, tőlem még a padlásra is bezárhatsz vagy valami, de én még egy ilyet nem szeretnék.

— Bármit? — fordult vissza felém egy huncut mosollyal, amiből egy apró nevetés lett, miközben kinyitotta nekem kocsijának az ajtaját.

— Helyesbítek — emeltem fel a mutató ujjam. — Majdnem bármit.

— Ügyesen meg tudod magad védeni, nem kell aggódnod, ha hasonló történne veled a következőekben — pillantott le rám, miközben elfoglaltam a helyem. — Beszélek még egy sort Henry-vel, aztán csak a tiéd vagyok.

Gyors csókot nyomott a számra mielőtt rám csukta az ajtót és a jármű előtt várta meg a másik flótást.

Én is tisztában voltam vele, hogy valószínűleg nem esett volna súlyos lelki bántódásom az ilyesféle nőciktől, valamint komolyabb veszekedés nélkül megnyertem volna a beszélgetést, de mindezektől függetlenül, a hideg is kirázott tőlük.

Slampos voltam, igen. Ezzel igazán veszekedni sem tudtam volna.

Senki sem várta el tőlem, hogy reggel egy igazi puccpartiba vágjam magam, emiatt nyúltam a melegítőmért. Rhysand ne mondta, hogy ne tegyen, ahogyan Henry sem. Senkit az ég világon nem érdekelt. De ugyan mégis mi a fenéért nyomtam volna bele a lábam egy magas sarkúba már hajnalok hajnalán, hogy aztán hamis mosollyal az arcomon tiporjam más nők lelkét a földbe?

Eszembe sem jutott, hogy egy random bejelentett találkozóra egy külön stylist-ot kellett volna felbérelnem, aki idő alatt parkolt volna be a bejárónkon egyenesen Rómából.

Az ilyesmi apró dolgok miatt néztek rám csúnyábban, mint egymásra.

Rhysand végül beült a kormány mögé, majd kitolatott a feljáróról.

— A partiról volt szó? — kérdeztem óvatosan.

— Nevetséges volt az egész — forgatta meg a szemeit. — Öreg Davernik beráncigálta Walter barátodat, hogy jaj szegényt eltalálták, meg fog fizetni ezért még valaki, a szokásos. Az a gyökér meg játssza a drámakirálynőt mindenki előtt, mintha lenne hozzá bármi engedélye.

— Igen, abban elég profi — értettem egyet.

— Na mindegy is — legyintett egyet. — Szerintük a Chicago-i barátaink keze van benne a dologban — vigyorodott el büszkén. — Sejtésük sincs, hogy mi voltunk azok.

— Akkor a terved jól sikerült.

Pontosan nem tudtam mi állt a lövöldözés hátterében, azonban Rhysand szavaiból kivéve az emberek kavartak a háta mögött, ő pedig rendet szeretett volna tartani. Hogy ez a bizonyos rend ezután a kis incidens után működni fog-e, abban senki sem volt biztos. Azonban tudtam, hogy nem félne még egyszer hasonlót tenni, hacsak nem durvábbat.

— Rákérdeztek az esküvőre — említette meg.

Szent szar.

Kitűztünk egy dátumot, ami ugyanúgy ott állt Rhysand naptárában, mint ezelőtt. Én nem foglalkoztam vele, és tudtommal ő sem.

— Ideje lenne neki kezdeni — suttogtam.

A dátum közelebb volt, mint gondoltam.

— Ráállítom Brenna-t — jegyezte meg.

— Jó — nyeltem egy nagyot. — Majd segítek neki, ahol tudok.

Bár nem akartam belefolyni az ilyesmikre, de más dolgom nem igen akadt. Amúgy is, mégis csak az én esküvőmről volt szó, szerettem volna azért, ha szép emlékeim maradnak róla.

— Lenne kedved ma valamihez? — fordította felém az arcát, majd kedvesen elmosolyodva nézett végig az arcomon.

— Nincs dolgod?

— De — felelt. — De inkább tölteném el veled a nap hátralevő részét, mint egyedül az irodámban.

Ujjaimat bicepsze köré fontam, ahogy áthajoltam a két ülés között és fejemet a vállára hajtottam.

— Ennék valamit — vetettem fel.

— Meg se lepődők — nevettet. — Valami különleges kívánság?

Nem kellett sokáig mennünk, míg a belvárosban szembe találkoztunk egy elég jól kinéző hellyel. Gyorsan utánakerestem az interneten és miután Rhys is rápillantott, együtt eldöntöttük, hogy itt bizony jót fogunk enni.

Szerencsére elég gyorsan talált Rhys egy parkolóhelyet a kis étteremnek nevezhető valami mellett, így nem kellett már a délelőtti nagy melegben sokat sétálni. Karját átvetette a vállamon, magához húzva nyomott egy csókot a fejem tetejére, ahogy elértünk a célunkig. Egy eléggé visszafogott helynek tűnt külsőre, de az interneten az ételeik több, mint csodásnak néztek ki, így nagy reményeim voltak.

Ahogy meglátott minket a pincér lány, kedvesen elvezetett minket egy üres asztalhoz, ahol a kezünkbe adta az étlapot.

— Nem tudok választani — suttogtam Rhysand-nek, aki időközben inkább mellém ült, mintsem velem szemben.

— Mert mit szeretnél?

Nevetve pillantott rám, de csak kétségbeesett arcommal találkozott. Nagyon éhes voltam már egy ideje, és annyi minden hangzott túl jól az étlapról.

Ráböktem pár dologra, majd kérdően felé néztem, hogy döntsön helyettem. Egy darabig olvasgatta a lehetőségeket, majd idehívta a pincérnőt és kikérte mind a négy dolgot, amivel szemezgettem.

Akármennyire is soknak tűnt a leírás alapján, legbelül hálás voltam emiatt. Csak enni szerettem volna végre egy jót.

Limonádémat szürcsölgetve dőltem neki, fel-fel pillantgatva a betérő vendégekre. Már nem tudtam pontosan mennyi lehetett az idő, ez a délelőtti parádé teljesen felforgatta az időérzékemet, de a tömegből, ami lassan befoglalta a kicsike éttermet, valószínűleg az ebédidő közepén járhattunk.

Egy pincér a mellettünk lévő asztalhoz tett le egy gőzölgő tányért, aminek mennyei volt az illata.

Ebben a gyomrom is egyet értett, elég hangosan ahhoz, hogy Rhysand is meghallja, motyorogni kezdett.

Rhys kissé felnevetett, még jobban magához húzva nyomta száját csupasz vállamra.

— Nem ettél még?

— Nem — sóhajtottam fel. — Nagyon éhes vagyok már.

Ahogy egyre komfortosabban éreztem magam a bőrömben és a körülöttem lévők körében, sokkal többször fordultam meg a konyhában. Jól esett az a biztonság, hogy mindig volt valami étel a hűtőben. Nem kellett aggódnom azon, hogy üres hassal fogok ágyba bújni aznap este, nem kellett gondolkoznom azon, hogy van-e még valami ahhoz, hogy egy egészen egyszerű reggelit összedobjak.

Az, hogy lehetőségem volt arra, hogy csak úgy random beüljek egy étterembe, felért egy egész láda boldogsággal. Nagyon szerettem enni.

— Jó látni, hogy így eszel — jegyezte meg Rhys mindig.

Úgy ettem, mint egy kisgyerek. Gyorsan, hangosan, rettentően maszatosan és legfőképpen gusztustalanul. Legalábbis az otthon négy fala között. Társaságban azért sokkal kulturáltabban viselkedtem, nem éppen állt szándékomban, hogy egy éhező lánynak nézzenek engem az utcáról.

Szerencsére a melegítőnadrág nem nyomta a pocakomat, amikor már tele voltam, de még sikerült csipegettem innen-onnan. Annyira finom volt minden, nem volt szívem bármit is a tányéromon hagyni.

Rhysand-el mind a ketten elég nagy étvággyal rendelkeztünk az idő többségében, így nem lepődtem meg, amikor végre elfogyott minden.

— Köszönöm — nyögtem fel, amikor teljesen befejeztem és megtöröltem a szám szélét, majd a már majdnem kidurranó hasamra tettem a kezeimet.

Rhys mosolyogva pillantott végig rajtam, combomra csúsztatta a kezét, de közben hívta a pincért, hogy fizetnénk.

— Olyan szép vagy — jegyezte meg egyszer csak.

— Aha — nevettem fel. — Gondolom jelenleg mennyire.

Mióta kicsit elmélyült a kapcsolatunk, nem tudott leállni azzal, hogy random bókokat dobáljon felém. A nap legrandomabb időpontjaimban nézett rám úgy, mint egy kiskutyára, majd a szemembe mondta, hogy nálam gyönyörűbb nővel sosem találkozott még.

Nem gondoltam, hogy ezeket ő komolyan mondogatta. Egyszerűen nem láttam rá semmi esélyt sem. De amikor már huszadjára is meghallottam tőle, muszáj voltam egy kicsikét komolyan venni.

— Tényleg — húzódott egy halvány vigyorra a szája széle.

— A barátnőim csak slamposnak és korcsnak hívnak — feleltem egy kis humorral a hangomban. — Nem szépnek.

— Mintha az téged egy kicsit is érdekelt volna — forgatta meg a szemeit, majd felállt az asztaltól, magával húzva engem is.

Hagyott egy bankjegyet az asztalon borravalóként, mielőtt elhagytuk az éttermet.

— Egy ilyen korcs nem illik a nagy De Loughrey mellé — folytattam. — Még a végén lehúzlak téged a porba.

Csak a járdát nézte maga előtt, hitetlenkedve rázta a fejét, miközben én kifiguráztam a reggel történt beszélgetést.

— És tudod mi a szar az egészben? Hogy ezt ők valószínűleg folytatták, amikor elmentem.

— Ha segít lenyugodni, akkor elmondhatom, hogy ez minden bizonnyal így történt, sőt — drámai szünetet tartott, de azért nem tudta elrejteni vigyorát. — Szerintem még jobban utálnak, mint eddig.

Ahelyett, hogy hazafelé vettük volna az irányt, Rhys megkérdezte tőlem nem lenne-e baj, ha gyorsan beszaladna az irodájába elintézni egy pár dolgot. Természetesen engem nem zavart, jól voltam lakva és a kaja kóma szélén álltam. Felőlem az ország másik végére is elvihetett volna engem.

Az ég tetején virító nap elég meleggel árasztotta el az utcákat és a már reggel felvett ruha választásom kezdett igencsak melegnek bizonyulni. A halk légkondicionáló kellemes levegőt fújt az autóba, ám ahogyan abból ki kellett szállni, a hőség újra csak megcsapta bőrömet.

Felajánlottam, hogy a kocsiban maradok.

Sosem jártam még Rhysand legális munkahelyén és nem voltam benne biztos, hogy ennek kéne az első alkalomnak lennie. Már a külsőjéből láttam, hogy az ott dolgozó felnőttek komolyan vették a munkájukat, a nők frizurái a hajlaktól mozdulni sem tudtak, a férfiak ingjei pedig az élükre voltak vasalva.

A garázsból egyenesen a 17-ik emeletre vitt minket fel a lift, ahol hangos nyüzsgés jelentette azt, hogy bizony itt kemény munka folyik.

Időközben lemaradtam Rhys-től, mert szembe találtam magammal a folyosón egy édesség automatával. A kezembe nyomott egy kulcskártyát, miszerint ezzel ingyen megkaphatom, amit szeretnék. Egy ideig elidőztem a választásomon, hisz tudtam, hogy nem kell sietnem igazán sehova.

Két csomag csokoládét is választottam, az egyiket Rhysand-nek. A csomagolással bajlódtam, miközben megindultam az iroda felé, amit Rhys megpróbált nekem elmagyarázni, amikor az automatánál hagyott magamra. Én megpróbáltam valamennyire figyelni rá, valamilyen szinten sikerült is, azonban a végállomásban nem voltam teljesen biztos.

Minden iroda ugyanúgy nézett ki.

A kártyáját a nadrágom zsebébe csúsztattam, vele együtt a csokikat is, majd egy nagy asztal mögött ülő nőhöz lépkedtem oda, remélve, hogy tud majd nekem segíteni.

— Hello — köszöntem kedvesen, ahogy rápillantottam.

Felém fordult a székében, szemüvege mögül végigmért engem, rágóján csámcsogva nyúlt a csilingelő telefonhoz.

Oké.

Talán a szükségesnél tovább húzta a telefonbeszélgetést, de ezt csak betudtam annyinak, hogy készségesen végzi a munkáját. Végül is ezért volt ott.

Aztán nagy nehezen sikerült újra rám néznie.

— Miben segíthetek?

— Rhysand irodáját keresem — feleltem.

Kicsit mintha meglepődött volna, még vissza is kérdezett.

— Mr. De Loughrey-ra gondol?

Bólintottam.

— Erre, balra a folyosó végén.

Vékonyka kis kezeivel elmutatott arra, amit a szavai is a tudatomra adtak. Mosolyogva megköszöntem neki, majd megindultam.

Ha emlékeim nem csaltak, Rhysand ingatlanközvetítő irodát vezetett, ami megmagyarázta a falakra kihelyezett képeket különböző villákról. A világos, szürkés falakat üvegek szakították meg, amik lehetővé tették, hogy egyes irodákba vagy esetleges tárgyalótermekbe könnyen belásson az ember. Én azonban próbáltam nem nézelődni, csak sétáltam a folyosó végéig, ahol egy morcos biztonsági bácsi várt engem.

— Nem segítünk hajléktalanoknak — közölte velem köszönés nélkül.

Tény, hogy nem voltam tetőtől talpig kimázolva, de azért igazán messze álltam attól, hogy egy hajléktalannak nézzenek.

— Tessék? — kérdeztem vissza, mert egyszerűen annyira irreálisnak tűnt az egész.

— Jól hallotta — pillantott le rám, majd tovább bámulta a fejem fölött a folyosót. — Nem is értem, hogy engedték be magát egyáltalán.

— Rhysand De Loughrey mennyasszonya vagyok — nyögtem be. — Vele jöttem fel.

— Én meg majd a Mexikói királynő férje leszek a jövő hónapban.

— Tudtommal Mexikóban nincsen királyi család...

— Pontosan erről beszélek, kislány. Kimész innen egyedül, vagy nekem kell téged kirakjalak?

— De tényleg vele vagyok — sóhajtottam. — Látja?

Mutattam meg neki a gyűrűmet.

Félig felvont szemöldökkel nézett végre bele újra a szemembe.

— Nem hisz nekem — jelentettem ki.

— Nehezen.

— Van nálam csoki — próbálkoztam egy másik úton. A zsebemből előszedtem a még épségben maradt csomagolásban lévő édességet, amivel a hülye kis kártyát is kirántottam.

Még mielőtt felvehettem volna a földről, hatalmas cipőjével a kártyára lépett, közelebb húzta magához és egy kíméletes mozdulattal felvette.

— Ezt mégis honnan szerezte?

— Rhysand adta nekem — válaszoltam.

— Bevallja, hogy lopott, vagy hívjam ki a rendőrséget is?

Egy darabig csendben szemeztünk egymással, már majdnem feladtam és valahogy visszajutottam volna a garázsig, amikor a csoki kikerült a kezemből.

— Uh, Snickers — nevetett fel Rhys a hátam mögött, majd egy könnyed mozdulattal kibontotta.

— Ismeri ezt a lányt? — értetlenkedett a bácsi, ahogy kettőnk között cikázott a tekintete.

— Sajnos — viccelődött, majd a kezemet felmutatta. — Gyűrűt is húztam az ujjára.

Szemöldökeimet felvonva jeleztem a biztonsági őrnek, hogy bizony igazat mondtam, még ha semennyire sem akart nekem hinni.

Bólintva pillantott rajtam végig, hogy megjegyezze az arcomat, hogy következőre ne történjen hasonló.

— Legyen szép napjuk!

Rhysand a kezemnél fogva vezetett be az irodájába, ami meglepetésemre nem üresen állt. Három ismeretlen férfi ültek az asztal egyik szélén, motyogva lapozgattak különféle dossziékat, amiket összecsaptak megjelenésünkre.

— Örülök, hogy itt vagytok — köszöntötte őket Rhysand, majd felém suttogva kért meg, hogy a kanapéra ülve várjak.

Mintha feszélyezve érezték volna magukat, hogy én is bent voltam a helységben, felváltva vetették rám tekintetüket egy szimpla másodpercig, mintha nem láttak volna még életükben egy lélegző nőt.

— Zavarunk, uram? — kérdezte végül az egyik.

Rhysand értetlenül nézett rájuk, majd a következő oldalra lapozott a feléje nyújtott papírok között.

— Mégis miben?

— Sosem hozott fel ide még nőt — suttogta az egyik, nehogy meghalljam. — Ha más tervei vannak, meg tudjuk ejteni ezt egy másik időpontban is.

— Én csak emiatt vagyok itt, fiúk — vonta meg a vállait.

Mindhárman egymásra néztek, majd rám.

— Nem szokott más bent lenni, amikor ügyeket intézünk — köszörülte meg egyik a torkát. — Nem szeretnénk, hogy bármi kitudódjon.

Már kicsit én éreztem magam rosszul a kis kanapén, és felajánlottam volna, hogy kimegyek, ha a jelenlétem ennyire megborítja ezt a kis meeting-et, de Rhys gyorsabb volt.

— Biztosíthatom önöket, hogy a mennyasszonyom ugyanolyan komolyan veszi az ügyüket, mint én. Szóval, hol is tartottunk?

Összehúzva magam, töltöttem el az időt a telefonommal, próbálva tudomást se venni a beszélgetésről. Elnyammogtam a maradék édességemen, írtam egy üzenetet Brenna-nak az esküvővel kapcsolatban. Nem szerettem volna, ha Rhysand-re hárul az egész. Brenna-val már igazán jóba lettünk, és örültem, hogy lesz egy olyan nő mellettem, akinek bízhatok a szavában.

A nagy főnök is megkeresett már a feladattal, rajta vagyok a helyszínen, majd küldöm a lehetőségeket.

Megkértem, hogy lehetőleg ne vigye túlzásba. Nem szerettem volna, ha feleslegesen nagy felhajtást kerítünk az egésznek és igazából csak két cirkuszi majmot csinálunk magunkból, hogy mindenkinek világos legyen, hogy bizony a felesége vagyok.

Mivel néha átfutotta a gondolataimat, voltak elképzeléseim és egyikük sem foglalta magában azt a mennyiségű embert, akiket kénytelenek leszünk meghívni.

Mert ezt elvileg így illik.

Jobban örültem volna, ha csak ketten lennénk ott. Talán pár barát. De nem egy falunyi ismeretlen ember, akik csak azt várják, hogy azt este végén a véres lepedőt kitűzzék főtér közepére.

Valamiért túl sok aggodalommal töltött el a gondolat, és ilyenkor az a kevéske izgalom is eltűnt belőlem.

De tudtam, hogy túl kell esnünk rajta. És jobb lesz minél hamarabb.

Semennyire nem tartoztam a társaság közé, és az egyik részem igenis meg szerette volna nekik mutatni, hogy nem csak egy slampos riherongy kerül Rhysand mellé. Ugyan nem voltam hercegnő módjára felnevelve, azonban az eszem megvolt.

Képtelen voltam túllendíteni magam az a tényen, hogy milyen életbe csöppentem bele, de mindennappal egyre csak igazibbá vált. Nekem pedig helyet kellett kreálnom magamnak a már kialakult hierarchiában.

panasz / nasty

nagynehezen, de elérkeztünk a 20-ik fejezetig is! köszönöm, hogy elolvastátok :)