A várakozásban hamar kidőltem. Iszonyúan égette a nap a fejem tetejét, a maradék vizemet is a hajamra öntöttem, hűtsön le amennyire csak tudott. A telefonfülke mellé ültem le a kabátomra, nehéz fejemet a forró műanyagnak döntöttem. Nagyokat pislogtam, minden elhaladó autó hangjára felkaptam a fejem, míg egyszer csak huzamosan nem jött senki.

Levegőt lassabban kezdtem venni, mintha a testem inkább feladná, minthogy fenntartsa magát oxigénnel. Szemem lecsukódott, fejem kissé a vállamra dőlt.

A következő autókra már nem riadtam fel, sőt egyre közeledtem ahhoz, hogy teljesen átadjam magam. Az elhaladók akár halottnak is hihettek, hasonló képpen éreztem magam. Karjaim fájtak, mintha kissé leégtek volna, a lábaim nem reagáltak semmire, így én se próbálkoztam már a hatodik után.

Teljesen leépültem a fáradtságban és a mindennapi kutyagolásban.

Valaki óvatosan megveregette az arcomat, szemeimet ujjaival lágyan kinyitotta, viszont nem tudtam pontosan kivenni az arcát. Homály fedett körbe mindent. Hűs vízzel locsolták le az arcomat, majd valamit egymásnak morogva felemeltek a földről.

Mindent éreztem, ami velem történik, ám semmire sem emlékeztem pontosan. Iszonyatosan fájt mindenem, amikor egy kis halvány fény kezdte el irritálni becsukott szememet. A másik oldalamra szerettem volna fordulni, a fejemre akartam húzni egy párnát, de az érdes szövet, amin feküdtem sértette érzékeny bőrömet.

Fogalmam sem volt hány órát hagytam ki az életből, és arról még annyira sem volt tudtom, hogy merre lehetek. Kissé összeszorítva a szemeimet engedtem ki magamból egy hatalmas sóhajt.  Tűdöm megfeszült. Kezeimmel arcom felé nyúltam, a kosztol összeragadt hajamat igyekeztem kisimítani homlokomból, ahogy óvatosan kinyitottam szemeimet.

Sehogyan máshogy nem mozdultam meg, feküdtem mint egy hering.

Mikor végre látásom kezdett kiélesedni, erős fehér színű plafonnal ütközött szembe. Mielőtt még felültem volna a fejemet körbefordítottam, valamennyire megpróbáltam felmérni a terepet. Egy vékony folyosón feküdtem, két magasabban fekvő kanapé közt. Mintha egy busz ülési között fetrengtem volna.

Embereket viszont nem láttam sehol, így óvatosan félig feltoltam magam, megbizonyosodva róla, hogy egy ágy és egy hosszan elfekvő kanapé mellett, egy irtózatosan kemény szőnyegen feküdtem. Biztos leeshettem.

A fekete trikómban és a farmeremben voltam, amiben még otthonról indultam el. Kezeim koszosak voltak, mintha homokban játszottam volna.

Undorodva támasztottam ki magam a bal oldalon álló ágy szélével, amíg körülbelül biztosan álltam a lábaimon. Nem neveztem volna szobának ezt a helyiséget, inkább csak egy elkülönített pihenőnek, hiszem az ágyon és a kanapén kívül semmi sem volt itt. Egyedül egy elhúzható ajtót találtam magammal szembe, ami felé bicegve megindultam.

Nem kopogtam rajta, teljesen nevetségesnek éreztem volna. Inkább lassan elhúztam. Két fekete öltönybe öltözött férfi felkapta a fejét érkezésemre, az egyik eltűnt a folyosó másik irányában, mintha sürgősen meg kellene keresnie valakit.

Nem szólt hozzám az ülve maradt férfi, helyette csak erős pillantásokkal szemmel tartott. Kissé feszengve pillantottam körbe, mintha ki tudnám találni mégis hol vagyunk.

Márvány bútorok, bőr ülőalkalmatosságok, olyanok, amilyenen a férfi is ült. Az egész hely annyira apró volt, mégis nagynak látszódott. Kicsi ablakok voltak a szűk folyosó falain, ám mindegyikük teljesen el volt sötétítve.

— Repülőn vagyunk — nyögte ki végül rekedt hangján a férfi.

Repülőn?

Még soha életemben nem voltam repülőn és egyértelműen nem ilyennek képzeltem el egyet sem. Legalábbis a filmekben sosem ilyeneket mutattak. Sokkal inkább olyat, ahol az emberek sorokba tömörülve ülnek egymás mellett.

Első osztály?

— Privát repülő — javította ki magát.

Reszketegen bólintottam.

Meg kellett volna kérdeznem mit keresek én itt, tennem kellett volna valamit, hogy megtudjam mégis mi a lószart csinálok egy privát repülőn. Ehelyett csendben álltam az öltönyös pasival szemben, míg a másik vissza nem érkezett, vele egy aprócska kis nővel.

— Jaj édesem! — húzta el a száját, ahogy meglátott engem. — Gyere velem!

Kezével maga felé intett, másikkal a folyosón tovább mutatott. A két férfire néztem, akik csak halványan bólintottak nekem.

Nem féltem a nőtől. Igazából nem is lehetett nálam sokkal idősebb, talán csak egy 5 évvel. Magas derekű, kék farmert viselt, baba kék tűsarkúval, felsőtestén pedig egy csodaszép blúz feszült. Haját egy igényes kontyba tűzte, de egy pár tincs néhol a szemébe lógott.

Egy székre mutatott, amire leültem. Nem szólaltam fel, amíg nekem háttal pakolászott. Dúdolgatott egy ismeretlen ritmust, baráti közelsége kicsit engem is jobb kedvre derített.

— Hányas nadrágot hordasz? — fordult hirtelen felém.

Értelmetlenül rá, majd a lábaimra néztem.

— Öhm — gondolkoztam el. — Általában 38-asat.

— Mhm — bólintott.

Tovább nézegettem, ahogy babrál pár beépített komódban. Ide-oda ugrálgatott kettő között, mintha nem tudna dönteni.

— Jaj de buta vagyok! — csapott a fejéhez, majd egy törülközőt nyújtott felém.

Kérdően rápillantva, de azért elvettem a puha anyagot.

— Kicsit itt tovább mész — mutatott előre. — Aztán találsz egy nagyon szuper fürdőszobát. Zuhanyozz le, mosd meg a hajad, csak frissítsd fel magad!

El tudtam képzelni mennyire lehetek koszos, már a kezeim látványa is elrettentet egy kicsit. Nem igazán éreztem magam büdösnek, de valószínűleg szagcsíkot húztam magam mögött.

Egy köszönömöt elmorogva indultam meg egyenesen, ahogyan mondta, majd nem sokkal később már a forró vizet engedtem meg az üveg falú zuhanyzóban.

Mégis ki a franc gondolta, hogy ilyen lehetséges egy repülőgépen?

A tükörbe pillantva teljesen elszörnyedtem. Kerek arcom teljesen elvékonyodott, arccsontom kiugrott, mintha megműtettem volna. Fekete hajam teljesen elvesztette fényességét, sokkal inkább tűnt szűrkének. Kék szemem se látszódott annyira szépnek, mint régebben.

Orrom hegye és a vállaim viszont elég rendesen piroslottak. Jól éreztem, hogy megfogta őket a nap, az érzékeny bőr minden mozdulatnál kényelmetlenséget okozott. Iszonyúan fog fájni, amikor majd a forró víz hozzáér.

De a meleg vizemről nem tudtam lemondani. Különösképpen nem fáztam, ám elég régen nem mosakodtam meg rendesen, így minden koszt le kellett súrolnom magamról. Már ahogy levettem magamról a ruhákat hányingerem támadt a sáros nadrágom láttán.

Ahhoz képest az arcom mennyire elvesztette magát, a testem többi része boldogan köszönt vissza rám a tükörből. Pár helyen kisebb horzsolások, a hasam aljánál egy apró vágás pillantott rám, ám kicsit sem mozgatott meg. Idővel ezek elmúlnak.

Mély borzongás tőrt fel belőlem, ahogy beálltam a víz alá, lábam alatt a csempe már inkább látszódott szürkének, mint fehérnek a kosztól.

Nem siettem el semmit, kimostam a hajamból az összes mocskot, egy kissé durva szivaccsal átmostam magam, míg a bőröm nem égetett. Majd még egyszer.

Fogalmam sem volt róla, hogy nekem sietnem kellene vagy sem, a nő csak benyomott ide, hogy szedjem rendbe magam. Így is tettem. Tiszta testem köré fontam a hófehér törülközőt, egy másikkal addig dörzsöltem a hajam, míg az valamennyire meg nem száradt, majd egy turbánba, a fejem tetejére csavartam össze. Bepárásodott tükröt alkarommal letöröltem, mosolyogva néztem vissza magamra.

Fingom nem volt mégis hol vagyok, ám egy kicsit sem aggódtam ezen. Ez a repülő vagy akármicsoda szebb, mint bármi, amit az életemben eddig láttam. Minden egyes pont makulátlan, még a wc keféről is ordított, hogy drágább, mint az egész életem. Arany bevonat van a fogokáján. Arany!

Még mielőtt kimentem volna a fürdőből kinyitogattam az összes elérhető fiókot, a krémeket végig szagolgattam, egyet kiválasztva bekentem vele az egész testem. Valami támadó eszköz után keresgéltem, esetleges menekülő útvonalakat próbáltam felderíteni, de hamar rájöttem, hogy hacsak nem akarok valahogy kiugrani erről a vas maceráról, akkor nincs menekvés. Bár végül is mitől menekülnék?

A nőtől, aki dizájner ruhák között válogatott nekem vagy a két dögös testőr fickótól? Jah, hülye is lennék. Inkább megkérném őket, hogy kapjanak el.

Ám valami mégis azt súgta nekem, hogy legyek tisztában a lehetőségeimmel. Így legvégső esetben kénytelen leszek az arany wc pucolóval agyon ütni valakit.

A földön szétdobált ruháim között kitúrtam a fehérneműimet, ujjaim közé csípve megforgattam őket, de inkább visszadobtam őket a csempére. Nem volt gusztusom felvenni őket. Sokkal inkább nélkülük, mint velük.

Összesöpörve a gönceimet, a kilincset lenyomva érkeztem vissza a még azóta is a fiókokban turkáló nőhöz. Nem szakítottam félbe, helyette egy elég kényelmesnek tűnő fotelben helyezkedtem el. Egyik kezemmel megbizonyosodtam benne, hogy a testemet eltakaró anyag nem fog lezuhanni, másikat a karfára helyezve támasztottam meg a fejem.

— Figyelj — szólított meg egy idő után. — Kiválasztottam egy párat, nem tudtam dönteni.

Karjait a csipőjére helyezte, egy aprót sóhajtva arrébb lépett. Szemébe logó szőke tincsét a elsöpörte, aztán a felakasztott ruhákra mutatott.

Izgatottságomat leleplezve mondhatni nyugodtan álltam fel, szemügyre véve mindent, amit csak lehetett. A vállfákon végig pörgettem, minden egyes anyagot megérintettem, mosolyomat pedig muszáj volt kiengednem.

— Jók, mi? — tett hasonlóan a mellettem álló nő is. — Lehet nem a te stílusod, de egyenlőre csak ezt tudom prezentálni.

Felé fordítva a fejemet biccentettem.

— Nagyon szépek.

— Azt veszed fel, amelyiket csak akarod.

Eddig ezzel nem is lett volna baj. Csak egyszerűen képtelen voltam választani.

Az otthoni gardróbom fekete pólókból, trikókból és pár elnyűtt farmerből állt. Ezek voltak a leghatásosabb gönceim, bárhova elmehettem bennünk és nem kellett aggódnom semmin.

Most két felsőért fájt nagyon is a szívem, ám az egyiket muszáj volt későbbre hagynom. Rettentően mély kivágása volt mellnél, nekem pedig fogalmam sem volt arról, mégis hová megyünk. Nem lenne szerencsés így indítani... ezt az akármit is.

— Nincs bugyim, se melltartóm — böktem ki, még mielőtt a kezembe vettem volna bármit is.

A nőci elnézést kérve visszarohant oda, ahonnan elhozott, majd valamit motyogva a két férfinak megszűnt a hangja. Én legalábbis már nem hallottam.

Lassan minden kezdett eszembe jutni, halvány emlékképek egyre csak sokasodtak. Emlékeztem, hogy az utcán mászkáltam, valami rémlett, hogy Walt kezébe dobtam egy kést. Vajon él még? Tudtam, hogy valami emberek jöttek a házunkhoz és felettébb rémlett, hogy egy bizonyos Samuel Pritchettet hívtam fel, mielőtt a meleg teljesen kiütött volna.

Viszont ezzel az emberrel tudtommal még nem találkoztam. Senkinek sem tudtam a nevét, a nőről nem gondolnám, hogy Samuel néven fut, a két biztifiút pedig eszembe se jutott volna meggyanúsítani, hogy ők lennének.

Mindenhol visszaköszöntött rám egy valamiért ismerős logó, egy kacskaringós S betű ölelte körbe a valamennyire kivehető P-t. Fejemet kissé oldalra döntöttem, összeszűkült szemekkel pillantottam a falon lévő ábrát.

Aztán valami bekattant. Sietve szedtem a lábaimat vissza a fürdő padlóján heverő ruháimhoz. Nadrágom zsebéből előszedtem az összegyűrt névjegykártyát, amin a név mögött visszaköszöntek rám a betűk.

Kicsit megnyugodtam, nem lehetek annyira rossz helyen.

Visszacsúsztattam a kis papírdarabkát, majd visszasétáltam. A nő még mindig sehol.

Pár perc telt el miután visszaültem a kis fotelembe, ő pedig egy bezárt dobozzal tért vissza. A mellettem levő kis szekrénykére tette le azt, majd még egyszer megnézve valami cetlit a tetején, leszedte a fedőt.

— Csak tippeltem — pillantott rám. — Remélem jó a méret.

Csipke fehérneműk között válogatott, hátra nézve a kiválasztott felsőmre a kezembe nyomott egy bőrszínűt, majd egy hozzáillő bugyit is. Megkeresve rajta a kis címkét bizonyosodtam meg, hogy jónak kéne lennie.

— Készülünk valamire, hogy menni fog egymáshoz a bugyi és a melltartó? — kérdeztem nevetve.

Vigyorogva legyintett.

— Nem lesz semmi.

Ő is elhelyezkedett a szekrény másik oldalán lévő fotelbe.

Úgy döntöttem ideje feltennem a kérdéseimet.

— Miért vagyok itt?

Értelmetlenül rám nézett.

— Nem tudod?

Megráztam a fejem.

Arckifejezéséből úgy tűnt, mintha kicsit elszégyellné magát, a szájához kapott, majd esetlenül megfogta a kezem.

— Én azt hittem tudod mi történik.

— Nem igazán — válaszoltam.

— Ettől függetlenül nem tűnsz ijedtnek — nevetett fel.

— Annak kéne lennem? — húztam el a számat.

Megrázta a fejét, felállt és a ruhákat a kezembe nyomta.

— Öltözz fel és elmondok pár dolgot.

Egyedül hagyott, az elhúzható kis ajtókát behúzta, előtte még biztatóan rám mosolygott. A törülköző a földre hullott, kicsit elzsibbadt testrészeimet megropogtattam. A lábam úgy nézett ki, mintha valaki megvert volna, mindenhol lilás-kékes foltok, pár helyen egy-két vörösebb zúzódás. Karomra rá sem néztem, rettentően fájt. Akárhányszor megmozdultam éreztem, ahol Walt megszorongatott.

Magamra vettem a ruháimat, amik szerencsére elfedtek mindent és meglepően jól is álltak. A fekete farmerszerű nadrág rásimult idomaimra, a kissé vastagabb pulóverbe pedig kellemesen bele tudtam kuckózni. Akármennyire is az ínyemre volt mindez, egy három számmal nagyobb kapucnis felsőbe és egy cicanadrágban jobban el tudtam volna magam képzelni a jelenlegi állapotomban.

Főleg, hogy annyira szét voltam esve, amennyire egy ember csak lehetett. Félig megszáradt hajamat kiengedtem a turbánból, kezemmel átfésülve hagytam, hogy a vállamra omoljon.

Miután késznek éreztem magam, egy nagy levegőt véve megindultam a többiek után. Azért a kis ördög a vállamon igazán szerette volna tudni mégis mi a büdös szar folyik itt.

Csevegtek, amikor beértem. A két öltönyös hapsi kicsit lazított magán, zakójukat kigombolták és önfeleletlenül beszélgettek hárman egymással.

— Gyere, ülj le! — hívott maga mellé a nő, lágyan megpaskolta a bézs színű bőr ülést.

Szemben ültem az egyik férfivel, aki mosolyogva biccentett felém. Ő tájékoztatott arról, hogy egy repülőn vagyunk.

— Nem mondhatok el mindent — szólalt fel a nő, amikor már elég kényelmesen elhelyezkedtem. — De azért van egy pár dolog, amit te is és mi is szeretnénk tudni.

Végig néztem rajtuk, óvatosan bólintottam.

— Én Dakota vagyok — mutatott magára a nő. — Ő pedig Brad — a vele szembe ülő férfi. — Ő pedig Valentino — nyújtotta ujját a velem szemben ülő férfi felé. — Mi mind Samuel Pritchettnek dolgozunk.

— Ki milyen formában — tette hozzá Valentino.

Kis akcentust fedeztem fel beszédében, de képtelen lettem volna megmondani hova valósi. Dakota kissé erősen megütötte.

— Jó, és ki ez a Samuel Pritchett? — húztam el a számat.

Kicsit aggódva egymásra néztek.

— Tényleg nem tud semmit — nyögte ki Brad.

— Én azt hittem csak viccelnek — szólalt meg Valentino is.

Fintorogva dőltem hátra.

— Nem, nem tudok semmit — biccentettem a fejemet a tenyerembe. — Ki ez az ember?

— Hogy hívott fel téged? — kérdezett meg Dakota.

— Én hívtam fel őt — nevettem fel. — Múlt pénteken egy ismeretlen ürge a kezembe nyomta a telefonszámát, hogy ismerem-e. Majd azt mondta tartsam meg.

— Miért hívtad fel? — húzta össze a szemöldökét Dakota.

— Már jó pár napja loholtam városról városra, gondoltam jobb ötlet, mint a semmi. Rajta kívül a perverz autómentősök jöhettek még szóba.

Valentino aprót felröhögött, kezével próbálta leleplezni vigyorát.

— Felvette a telefont — folytattam. — És valami oknál fogva tudta ki vagyok, miért?

Talán meglepődtek, talán nem értettek semmit, talán teljesen más elképzeléseink voltak arról én miért vagyok itt.

— Samuel — kezdett bele Dakota. — Fontos vagy számára, mondhatni szüksége van rád.

— Tessék? — szakítottam félbe nevetve. — Azt ne mondd, hogy valami kurtizánnak jöttem el.

— Majdnem — morogta orra alatt a velem szemben ülő, ám ahogy kérdően ránéztem, csak megrántotta a vállát.

— Ha nem tudod befogni a szádat, le foglak dobni erről a gépről — emelte fel a hangját Dakota, majd mosolyogva felém fordult. — Nem erről van szó. Samuel az én férjem.

— Harmadik tagnak terveztek?

Valentino újra felröhögött.

De már tényleg nem tudtam mit kivenni ebből a beszélgetésből. Én azért hívtam fel ezt az embert, hátha tud segíteni rajtam, hogy ne a sivatag kellős közepén halljak éhen. Viszont nem gondoltam, hogy holmi szex rabszolga leszek!

— Nem! — állított le Dakota. — Semmi ilyesmi. Bonyolult ez az egész, és sok mindent nem mondhatok el, ő szeretne erről személyesen veled beszélni.

Értetlenül dőltem hátra, csendben vártam a fejleményeket.

— Észrevettél bármi furcsát mielőtt kikerültél az utcára?

Gondolkozni kezdtem.

— A barátom, mármint most már az exem el akart vinni valahova. — A részt, hogy lehet megöltem, kihagytam. — Meg egy csomó fekete ruhás ember jelent meg a lakásnál. De ennyi.

Mintha mindent értenének egymásra néztek.

— Nagyobb a baj, mint gondoltuk — suttogta Dakota.

Még mielőtt a beszélgetés tovább fajult volna egy bácsi pár tálca falatkával jelent meg, amiket mosolyogva lepakolt elénk, majd jó étvágyat kívánt. Nem voltam különösképpen éhes, bár már jó ideje nem ettem. Megvártam, míg mindannyian vesznek valamit, majd én is választottam egyet.

Valamiért úgy éreztem, hogy olyanba kevertem bele magam, ami fenekestül felforgathatja az életemet. Sőt, már meg is tette. A semmiből privát repülőn utaztam, több ezer dollárt érő ruha feszült rajtam, és még jó, hogy nem arannyal töröltem ki a fenekem.

De valami mégis sántított az egészben. Megértettem, hogy Samuel Pritchett személyesen akarja nekem felállítani a tényeket. Viszont én nem tudtam semmit se a tényekről és ezen felül magáról a férfiról sem.

Hogy féltem-e? Nem mondanám. Kicsit aggódtam, de nem féltem. Nem ilyen környezetben lennék, ha nekem félnem kellene.

Ahhoz képest, hogy az életet félvállról vettem, jól tudtam mikor kell félni. És ebben az esetben meglehetősen jól éreztem magam.

Talán egy másfél órát utazhattunk még a géppel. Kicsit megismertem a többieket, ahogy ők is engem. Dakota már öt éve Samuel felesége, és elmondása szerint azóta is áldja az eget, hogy egy este szórakozni ment a barátnőivel. Igaz, hogy majdnem 20 év korkülönbség van köztük, de szerinte megtalálta a lelki társát.

Brad volt a csendes gyilkos a társaságban, sokkal inkább figyelte mi történik, mintsem hozzáadott volna ahhoz valamit. De nem hibáztattam ezért.

Valentino viszont képtelen volt befogni a száját. Sötétbarna haját kissé hosszabbra hagyták meg, így göndören nőtt a feje tetején. Akárhányszor megmozdította a fejét, az összes tincs vele együtt mozgott. Mit ne mondjak, remekül lefoglalta az agyamat.

Mindemellett a két férfi a tökéletesség netovábbja volt. Magasak voltak, izmosak, legalábbis a rajtuk feszülő öltöny ezt mutatta.

Időközben az is felmerült, hogy Valentino olasz és a legtöbben Tino-nak hívják, de valamiért utálja.

Én nem tudtam sok mindent megosztani a társasággal, az életem minden volt csak izgalmas nem. Legalábbis idáig. Kiskoromban a szüleim egy gyógyítható betegségben meghaltak, csak pénzünk nem volt gyógyszerekre. Így a nagymamám nevelt fel, aki pár éve dobta fel a pacskert, rám hagyva mindenét is. Ez nem volt sok, de annyira elég, hogy ne halljak meg. A kertes házunkat eladtam, egy olcsóbb apartmanba költöztem a városba. Ott ismertem meg Waltot, majd fél évre rá együtt kiköltöztünk a kisvárosba, hisz pénz híján ez volt a legjobb döntés.

A gépünk landolt, a többiek mindent összepakolva vezettek le engem. Három fekete, sötétített ablakú autó várt minket, Dakota a középsőhöz vezetett.

Fáradt voltam, kissé nyűgös is. Nem szólaltam meg, tettem, amit kellett. Beültem a kocsiba, a tájat pillantgattam, miközben mentünk és csak akkor eszméltem fel, mikor egy halvány fékezéssel megálltunk egy mondhatni palota előtt.

Az erős, szemebe sütő fénytől hunyorogva néztem végig a több emeletes... házon? Az ilyet lehet háznak hívni? Sokkal inkább hívtam volna királyi laknak, de nem hiszem, hogy ez megfelelőbb lett volna.

Dakota óvatosan megérintette a kezemet, kiszálltam a járgányból, majd követtem a többieket. A legtöbben hamar felszívódtak, mintha mindenki tudná pontosan hol a helye.

Az előszobába belépve még annyira akadt el a lélegzetem, mint ezelőtt sose. Két márvány lépcső vezetett fel az emeletre, mindenhol hatalmas ablakok, amiktől a tér kétszer is akkorának tűnt. Minden hihetetlenül tiszta és világos volt.

— Gyere velem! — kért meg Dakota, én pedig lassan utána indultam.

Igyekeztem tartani a lépést, ám jól az eszembe véstem merről jöttünk. Mindig tudni kell legalább egy kiutat.

Egy ajtó mellett álltunk meg, Dakota megkért, hogy várjak, míg elintéz valamit. Beleegyezően bólintottam, közben visszanézve arra amerre jöttünk, játszottam le újra és újra az útvonalat. Egyenesen, kétszer balra, egyszer jobbra.

Nem sokkal később a nő kidugta a fejét, mosolyogva kért meg rá, hogy menjek be.

Az ajtóval szemben egy hatalmas fa íróasztal állt, vele megegyező színű falak, ami teljesen elütött a ház eddig látott részeivel.

És egy talán ötvenes éveiben járó férfi ült az asztal mögött. Ahogy meglátott készségesen felállt, megigazította szürke zakóját, a gombot reflexszerűen begombolta. Ősz haja egy igényes képet mutatott róla, barátságos arca pedig mosolyt csalt az arcomra.

— Amaya! — szólított meg. — Samuel vagyok, kérem üljön le! Bizonyára rengeteg kérdése van.

panasz / nasty

boldog mikulást :)