A saját levegővételemen kívül — ami egyre csak gyorsabbodott —, nem igazán hallottam körülöttem semmit. A velem szembeötlő sötétség kezdett elmúlni, mikor eléggé bátornak éreztem magam arra, szemeimet lassan elkezdtem kinyitni, aprókat pislogva eszméltem fel.

Nem voltam bajban.

Rhysand hatalmas kezeivel szorította az arcomat a mellkasához, száját a fejem búbjára tapasztotta, valamit nagyon halkan motyogott. Szívverése minden pillanattal kicsit lenyugodott, amitől az én levegőkapkodásom is a felére csökkent.

Talán pillanatok teltek el, de igazából lehettek percek is, képtelen lettem volna megmondani, annyira lelassult körülöttem minden.

Rhys nyakkendőjét elengedve igazgattam meg magam egy kicsit, már kezdett az összes végtagom elzsibbadni. Lazított a szorításán, de azért még mindig fogta a karomat, nehogy elmenjek.

Kintről hallható hörgés, apró sikítás vett rá minket arra, hogy egymásra nézzünk. Mindketten megvoltunk, kicsit ziháltam, de semmi nem történt.

— Mi volt ez? — suttogtam.

Rhys nem válaszolt, csak megrázta a fejét mintha ez elég magyarázatott adott volna az imént történtekre. Négykézlábon állva araszolt ki az abrosszal letakart asztal alól, majd felemelve az anyagot egy kiutat hozott létre számomra is. Figyelve, hogy ne villantsak semmit, csúsztam ki én is a biztonságot adó fadarab alól.

Nem akartam elengedni Rhys-t. Magam mellett tartottam, átfogtam karját, amiről valamikor lekerült a zakója és már csak az inge feszült rajta.

Henry-t és Colt-ot nem láttam sehol, pedig biztos voltam benne, hogy mellettünk ültek, amikor megtörtént a gebasz. Bajuk viszont nem eshetett, akkor egyértelműen látnám őket valahol.

Az emberek nagy része azért szétszéledt, nők vigasztalták gyerekeiket, a férfiak pedig egy körben összegyűlve susmorogtak az orruk alatt.

Raymond Davernik egyedül állt az asztal mellett, telefonját nyomkodva káromkodott, míg valaki oda nem ment hozzá. Halk nyöszörgést lehetett hallani mellőle pár cifra szóval.

— Mindjárt itt lesznek az embereim — mondta Mr. Davernik lefelé pillantva a földre.

Valaki megsebesülhetett?

Ijedten kaptam fel a tekintetem Rhysand-re, aki érzéseket nem mutató arcával körbenézte az egész bagázst. Mintha keresett volna valakit. Valakit, akit képtelen volt megtalálni.

Lassan engedtem el karját, szerettem volna megnézni mi történt, ő pedig nem akart megmozdulni. Ujjaimat elkapta, nem akarta, hogy egyedül induljak meg.

Az asztal másik felén azonban egyértelműen történt valami. Mindenki ott volt, aki számított és bárki, aki nem, azt elkergették onnan. Egy székre feltérdelve próbáltam meg megtudni mégis mi a jó isten történt, de a látvány hátrahökkelt, egyenesen Rhys mellkasába.

— Minden csupa vér — suttogtam.

A fehér asztalterítő alja már átázott és a beton is kezdte magába szívni azt az élénk vörös színt. Számat a kezem elé kapva próbáltam befogadni, amit láttam, még ha az nem is tartott sokáig.

Walter feküdt a földön, félig az eszméleténél, de sok értelmes dolgot nem tudtak kiszedni belőle. Káromkodott, mint egy taxis a csúcsforgalomban, miközben ketten próbálták leszorítani a vérző sebét a vállán.

Eltalálták.

Valaki eltalálta Walter-t.

— Gyere, menjünk el innen!

Rhysand végre megszólalt, ujjainkat összekulcsolva, húzott el az étterem kertrészéből. Végig simítva a hajamon, egy rövid csókot nyomva a számra ültetett be az autóba, majd kért meg rá, hogy maradjak ott, amíg ő visszament a tömeghez.

Automatikusan nyúltam a légkondi gombja után, majd valahogy a rádiót is bekapcsoltam. Úgy éreztem magam, mint aki félig álmodik. A körülöttem lévő világ, amit láttam a szemeimen keresztül, nem volt tiszta. Minden homályosan került elém, és akármennyit pislogtam nem lett jobb a helyzetem. A látószögem nagyobb lett, mintha mindent kívülről láttam volna magam körül.

Túl sok minden történt túl kevés idő alatt. Egyszerűen az agyam, ami minden erejével megpróbálta feldolgozni a felé küldött ingereket, felmondott. Nem ment neki.

De nem tudtam hibáztatni.

Az ujjaimra pillantva vettem észre, hogy azok még mindig remegtek. Az egész testem remegett, miközben mindenhol izzadtam. Féltem, görcsösen féltem.

Sohasem volt hasonlóban részem. Sosem hallottam még ilyen közelről fegyvert, nem láttam ilyen közelről embert vérezni a földön, nem láttam még ennyi embert megijedve, nem tudva, hogy mi fog történni ezután.

Rhysand-en nem láttam ezt. Magabiztosan emelkedett mindenki felé, mintha várt volna erre, mintha elégedett lett volna. Ugyanolyan nyugodtság áradt szét az arcán, mint mindig, egy cseppnyi félelem nem futott át rajta.

Még Davernik papa is kétségbe volt esve, akárhányszor csak átfutotta a szemeit a földön szenvedő Walter-en. Aggódott érte, még ha alig ismerték egymást. Nem gondoltam volna, hogy annak az embernek az arcán hasonló érzelmeket az ember valaha látna. De talán tényleg látott abban a parasztban valami lehetőséget. Olyan lehetőséget, amit eddig még senki.

A kocsi napellenzőjét lehajtva pillantottam bele a benne lévő tükörbe. Sminken kicsit elfojt, megmozdult, az izzadtság pedig egyértelműen kivehető volt a homlokomon. Egy zsebkendőt túrtam elő a kistáskámból, amivel felitattam a cseppeket, majd letöröltem a szempillaspirál okozta fekete foltokat.

Rhys lassacskán megérkezett. Összeszedett zakóját a hátsóütésre dobta, beült a kormány mögé ám addig nem indította el az autót, amíg rá nem néztem.

— Te voltál, nem igaz?

Maga elé bambult, arcát oldalra billentve nézett végig mindenkin, ahogy elhagyják az éttermet.

— Ne butáskodj, May — fordult végül felém. — Láttál a kezemben bármit is?

— Nem úgy értettem — pislogtam lassan. — A te kezed van a dologban.

Halvány, kissé diadalittas mosoly csúszott fel ajkaira. Jobb tenyere az arcom felé nyúlt, ujjaival közre fogta az államat, amit óvatosan megszorított.

— Annyira okos vagy — dicsért meg kissé cinikusan.

— Rhys — emeltem fel kissé a hangomat, ahogy ellöktem magamtól. — Miért csináltad ezt? Bárki megsérülhetett volna.

Csak legyintett.

— Minden meg volt beszélve — húzta össze szemöldökeit. — A srác tudta ki hol ül. Az már csak szimpla szerencse, hogy a drága exed kapott egy golyót.

Nem Walter-t sajnáltam. Utáltam azt a rohadékot.

De tényleg bárki megkaphatta volna helyette.

— Túl fogja élni — tette még hozzá.

— Engem nem érdekel az a gyökér — sóhajtottam fel. — Gyerekek voltak itt, Rhys. Mi van, ha az egyik fejébe ment volna a golyó?

Lehet őt ezt annyira nem érdekelte, mint engem, azonban nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy valaki heccből bánt egy gyereket.

— Jól figyelj arra, amit mondok — nyelt egy nagyot, erősen tartva a szemkontaktust. Nem mertem másfelé nézni. — Ha valaha, miattam egy gyerek meghal, vedd ki az éjjeliszekrényem felső polcából a pisztolyomat és ott helyben lőj vele fejbe, May.

Erre nem igazán tudtam mit mondani.

— Sosem bántok feleslegesen senkit. Az ürge, — mutatott a főútra, ahonnan valószínűleg lőhetett az a valaki, — jól tudta ki hol ül. Felvázoltam neki, hogy kik azok, akik felejtősek és a légy se bánná, ha esetleg átfúródik rajta egy golyó. Én lehetőségeket adtam neki. Végső soron ő választotta ki mit fog tenni. Megmondtam neki te hol fogsz ülni! A szívére kötöttem, hogy oda ne lőjön különben az egész családja a pokolban fog elégni.

Megszeppenve húztam össze magam az ülésemben.

— Tudta hol ül Lilian — folytatta. — Ha elhibázott volna valamit, nem azért menekülne mert Davernik lesz a nyakában, hanem azért, mert én.

Furcsálltam, hogy csak engem és Lilian-t említett meg. Bizonnyal mást se akarta, hogy megsérüljön.

— Miért csináltad?

Nem gondoltam, hogy kell, hogy legyen oka mindennek. Főleg nem abban a világban, amiben éltünk. Valamiért mégis jó lett volna tudnom, hogy nem a semmiért kellett ezt mindenkinek átélnie.

— Megtudtam pár dolgot — fordította vissza a fejét a bejárat felé, szemeivel, akit akart megtalált és addig követte, míg el nem tűnt a feje a kocsija mögött.

Samuel.

— Jobb időben megszabni a határokat, nehogy aztán még több felesleges áldozatot veszítsünk.

Azonban valami nem állt össze. Miért Walter volt az egyik áldozati bárány, ha Samuel-t nézte ki magának? Samuel ki nem állhatta a Davernik családot és nem gondoltam, hogy a szívére fogja venni, ha egy közülük elveszik. Hisz engem se érdekelne.

Sokak arcán láttam, hogy megrázta őket az esemény, azonban valamiért úgy éreztem engem ért a legrosszabbul. Én még ott, a kocsiban is kicsit fel voltam dúlva, fájt mindenem és izzadtam. Ahogy végig néztem a hazafelé siető embereken, sokan mosolyogtak, nevetgéltek, mintha mi sem történt volna.

— Szólnom kellett volna — mondta Rhys, ahogy végre gyújtást adott a kocsira.

Talán jobb lett volna. Talán nem.

— Muszáj volt, hogy téged is meglepjen a dolog, máskülönben lebukom.

Megértően bólintottam.

Egyedül feküdtem az ágyban az éjszaka közepén. Nem tudtam pontosan hány óra lehetett már akkor, de egy jó ideje álmatlanul csak forgolódtam. Két nap telt el a lövöldözés óta, ami azt jelentette, hogy a fiúkon kívül senki sem mehetett sehova.

Rhysand és Henry fel voltak készülve mindenre. Ugyan nem tudódott ki, hogy ők álltak minden mögött — sőt még mindenki spekulált, hogy mégis ki lehetett ennyire merész —, jobb volt félni, mint megijedni.

Elmondták nekem, hogy az ilyen megmozdulások után várható, hogy valaki visszaszól. Bárkitől elfogadható lett volna, hogy csak úgy szétlője valaki másnak a házát és én ezt nehezen tudtam megérteni. Szerencsére semmi hasonló nem történt én mégis házfogságra voltam ítélve. Nem léphettem át a bejárati ajtón, valamint a kertbe is csak akkor mehettem ki, ha valamelyikük velem volt.

A takarót lefejtve magamról néztem körbe a sötét szobában. Egy párnát ellopva a másik oldalról, öleltem azt át. Lábamat rátettem a takaróra, arcomat belefúrtam a frissen mosott ágyneműbe. Mindennek olyan illata volt, mint Rhysand-nek. Már jó ideje laktam ott én is, és eléggé a magaménak tudtam a helyet, azonban Rhysand már rég beleivódott mindenbe is. Apró mosollyal a számon szorongattam tovább a fekete anyagot.

Nem tartottunk aznap este valami túl nagy vacsorát, rendeltek, aztán elsiettek mind a ketten. Azt mondták dolguk akadt, majd eltűntek. Már megbeszéltük, hogy nem kell engem beavatni tüzetesen semmibe sem. Csak szerettem tudni mégis mire készüljek. A megtörténtek után sokkal jobban aggódtam, mintha kicsit felvilágosított volna.

Nem álomvilágban éltünk.

Hirtelen fény gyúlt a folyosón, ami kissé bevilágította a hálószobánkat is. Halk beszéd, már inkább suttogás és egy apró nevetés csapta meg a fülemet.

Hazaértek!

Az ágyunkon felülve próbáltam rájönni mi történik az ajtó túloldalán, de nem akartam kiszállni onnan. Az árnyékokból, valamint lépteikből észrevettem, hogy az egyikük megindult, majd lassacskán eltűnt.

Minden bizonnyal Henry ment a szobájába, a zár kattanása után már csak arra vártam, hogy Rhysand betoppanjon és végre mindketten nyugodtan aludhassunk.

Viszont bő percek teltek el, ő azonban nem került elő. Valaki ugyan mozgott a folyosón, jól láttam, ahogy az árnyéka eltűnik majd felbukkan. Egyszer csak ő is kinyitott egy ajtót, majd azt maga után óvatosan bezárta azt.

Azonban az nem a hálószobánk ajtaja volt.

Nem voltam képes tovább egyhelyben ülni, meg kellett tudnom mégis mi történik. Rhysand nagyfiú volt már és minden bizonnyal tudta kezelni a munkáját. Én viszont fáradt és nyűgös voltam és csak szerettem volna épségben magam mellett tudni.

Így döntöttem el, hogy kevéske pizsamám felé húzom Rhysand egyik elő maradt pulcsiját és kiléptem a folyosóra. Próbáltam mindezt halkan megtenni, hogy ne rázzak fel senkit.

Csak egy halvány lámpa fénye világított Rhys dolgozója mellett, aminek az ajtaja résnyire volt nyitva. Nem szerettem zavarni, azonban abban a pillanatban az akaratom erősebb volt, mint a józan eszem, így esélyt se láttam arra, hogy szó nélkül visszafordulnék.

Mégis ugyan miben zavarhatnám hajnalok hajnalán?

Nem kopogtam be, csak lassan beljebb nyomtam az ajtót és bekukucskáltam, mint egy kisgyerek, aki rosszat álmodott. Egy adagnyi papírt tartott ujjai között, amikor észrevett és felnézett rám.

— Zavarok? — kérdeztem gyenge hangomon.

Kissé megmozdult a szája, a széle egy kedves mosollyá alakult, ahogy letette a papírokat és megrázta a fejét. Épségben volt, ami egy szinten megnyugtatott, azonban tényleg szerettem volna, ha azokkal az álmos szemeivel mellettem feküdne az ágyba. Rettentően késő lehetett.

Ásítva lépkedtem beljebb, becsukva magam mögött az ajtót.

— Miért nem alszol? — érdeklődött kedvesen.

Vállat vonva álltam meg íróasztala előtt.

— Nem tudtam — motyogtam.

Székét hátrább tolva intett magához, ahogy közelebb léptem felé, megfogta a kezemet és az ölébe húzott. Tenyereivel közrefogta az arcomat, hüvelykujjával végigsimított kiszáradt számon, majd egy pohárnyi vízzel kínált meg.

A rajta feszülő sötét ing anyaga kissé kemény volt, a legfelső pár gombjával nem foglalkozott, így a mellkasa egyenesen szemmagasságban volt velem. Ujjaimmal az anyag korcát birizgáltam, fejemet a vállára döntöttem.

— Minden rendben? — fejét kissé elbiccentette, hogy valamennyire rám tudjon nézni.

— Mindig ezt kérdezed — mosolyodtam el. — Jól vagyok, Rhys.

Kezét a fejemre csúsztatta, ujjaival a hajaimmal játszott.

— Csak szeretem tudni, hogy jól vagy.

Arca ellágyult, másik tenyerét a hátamra vezette, benyúlt a pulcsim alá, úgy simogatta csupasz hátamat. Sóhajtva pihentettem arcomat a vállán, mélyen beszívva a már túlságosan is ismert, de még mindig lélegzetelállító parfümjének illatát. Meleg érintése megnyugtatott, azonban a combom kezdett begörcsölni, így képtelen voltam, kicsit változtatni a helyzetemen.

— May, kérlek ne — nyüszített fel, arca kissé eltorzult.

Először nem értettem mi a baja, arra gondoltam talán megsérülhetett a lába és fáj neki. A lehető legóvatosabban csúsztam hátra, hogy aztán aggódva meglessem seb után kutatva. Figyelmetlen voltam, amikor csak úgy az ölébe ültem.

Meglepetésemre nem egy sebbel találkozott össze a tekintetem.

— Rhys — hunytam le a szemeimet.

Nehezen tudtam elhinni, hogy ez az ember az éjszaka közepén is készen állna egy menetre.

— Mi van? — nevetett fel.

Szemöldökeimet felhúzva pillantottam le az ölére.

— Itt ülsz az ölemben egy bugyiban és az egyik pulcsimban — magyarázkodott. — Nem mondhatod, hogy ez nem kurvára izgató.

Hitetlenkedve csak megráztam a fejem.

— Késő van — motyogtam, miközben megpróbáltam felállni.

Ujjai a combomra kulcsolódtak, visszahúzva magához.

— Az ilyenhez sosincs késő — suttogta a fülembe.

Nem igazán várta meg további válaszomat, minden előjelzés nélkül csúsztatta kezeit a fenekemre, hogy aztán azokat megszorítva húzzon magára.

— Hé — nevettem fel.

Elégedett vigyorral, egyre csak közeledett arcom felé, majd inkább egy kissé erőszakos csókkal befogta a számat. Ekkor már félig a derekamat fogta, biztosan tartva az ölében.

Alsó ajkamat beszívva, majd kissé megharapva nyújtott saját nyelvének bejutást a számba. Apró nyögéssel tudattam felé tetszésemet, mire ő még erősebben és követelőzve tette világossá, hogy ismételten ő lesz a főnök.

Saját magamnak is hatalmasat hazudnék, ha azt mondanám nem szerettem ezt. Igazából már maga a gondolat is teljesen felizgatott és csak azt szerettem volna, hogy letépje rólam az összes ruhámat.

Nem szakadt el a számtól, amikor a fenekemnél fogva felültett az asztalára. Az útban lévő papírokat és egyéb dolgokat arrább sodorta. Gyorsan megbizonyosodott róla, hogy kényelmesen ültem, majd elszakadva tőlem ő újra helyet foglalt a székében, amit felém közelebb húzva került a combjaim közé.

Széthúzva azokat, az ujjaival lassan végig járt minden egyes szabad bőrfelületet, míg tartotta velem a szemkontaktust. Alsó ajkamat beszívtam, miközben alig tudtam levegőt venni, ahogy mutatóujja egyre feljebb és feljebb jelent meg. Idővel az érzékeny belső combomra értek, mire kénytelen voltam becsukni a szemeim és a lehető leghalkabban felsóhajtani.

Mosolyra húzott száját megéreztem a térdemnél, ahogy apró puszit nyomott rá, miközben ujjai végig jártak a bugyim anyagának szélén. Nem törődve vele, végigsimított rajtam.

— May — búgott mézédes hangján. — Hozzád se értem még igazán.

Kicsit megemelve engem mondott búcsút a vékonyka kis csipkének, ezzel egyidőben a lábaimat a vállaira tette, majd arcát szépen becsúsztatta közé és az ölemhez nyomta.

Újra kiengedtem magamból egy sóhajt, fejemet hátra vetve vártam következő mozdulatát.

Először csak a combjaimra, a hasam aljára ejtett apró csókokat, majd szépen lassan megérkezett oda, ahol már annyira vártam.

Kezeivel erősen fogva tartott a derekamnál máskülönben a hirtelen ért érzésektől csak hátraestem volna, egyenesen le az asztalról.

A ritmusát elvesztő lihegésem mintha csak felbátorította volna, szája mellé lassan felvezette ujjait, amik elég gyorsan elvesztek bennem.

Kezemet a hajába vezetve húztam egyre jobban magamhoz, egyre jobban szükségem volt arra az orgazmusra.

Rhysand mindig is könnyen elérte, hogy az orgazmus határán járjak, akár csak egy szimpla pillantással, viszont amikor a pillantás mellé még ilyeneket tett, képtelen voltam nem úgy viselkedni, mint egy gyorstüzelő kisfiú.

Akkor talán másfél percig bírhattam, amíg egy házat rengető sikolyt ki nem adtam magamból, a mellé járó egyenletlen nyöszörgéseimmel. Lihegve, remegő lábakkal kérleltem, hogy hagyja abban, különben minden bizonnyal össze fogok esni.

Pár utolsó mozdulata után a combomra hajtotta a fejét, úgy pillantott fel rám.

Megigazítva magát a nadrágja alatt, állt fel a székéből, majd elernyedt testemet a karjai közé fogva cipelt át engem a hálószobánkba. Pihegtem, míg hozzábújva élveztem teste melegét.

Az ágyra dobott még mielőtt feleszmélgettem volna. Ő akkor már visszafordult, hogy zárra fordítsa a szoba ajtaját. Valahogy csinált egy kevéske fényt, aminek köszönhetően mindketten láttunk egymásból egy keveset. Azt már azonban nyál csorgatva néztem végig, ahogy lekerül róla az inge.

— Vedd le azt a pulóvert! — szólt rám keményebben.

Felülve rángattam le magamról a ruhadarabot, így már csak a pizsamának használt haspólóm maradt rajtam.

Lusta mozdulattal lépett felém közelebb, miközben kicsatolta az övét, azonban a nadrágját még magán hagyta.

— Ez se kell nekünk, szerintem — suttogta, majd szétszakítva mondott búcsút a felsőmnek.

A maradékát a földre dobta, amit egy ideig szemmel követtem, majd inkább a felém magasodó férfira vezettem a szemeimet.

Végig döntött az ágyon, puszit nyomott az orromra és a számra, majd egy nedves nyalással haladt egyre csak lejjebb. Az egyik mellemnél megállt, először körbe nyalta, megfújta a nedves bőrömet majd, amikor a legkevésbé számítottam rá, a szájába vette rózsaszín mellbimbómat.

Az alattam már összegyűrt ágyneműbe kapaszkodva próbáltam türtőztetni magam, ahogy az ujjaival közrefogta a másikat és lassan megcsípte.

Ez az ember egyszer a sírba fog vinni.

Az egyiket még utoljára megnyalva a másikat pedig kicsit sem óvatosan megharapva búcsúzott el tőlük, majd újra megjelent egy vonalban az arcommal.

Huncut vigyorral a száján pillantott le rám, majd bármilyen jelzés nélkül dobott át a hasamra, mint egy rongybabát. Keze végig járt a hátamon, majd egy nagy csattanással találkozott a tenyere a fenekemmel. Felszisszentve kapaszkodtam az ágyneműbe, várva a következőt, de az öv csilingelése arra tudott következtetni, hogy leszedte magáról a nadrágját.

Visszatérve, a hasam alá nyúlva emelt fel, a lábaimnál megfogva húzott közelebb magához, majd kezével újra bejárta az egész hátamat a tarkómig, ahol készségesen az ökle köré csavarva a hajamat lejjebb nyomta a felsőtestemet az ágyra.

Szabad kezével még végig simított párszor a fenekemen, majd merev farkát éreztem meg, ahogy fel-le csúszkál a lábam között. Lüktetett, és fájt belegondolni abba, hogy ő is annyira szeretné ezt, mint én.

Sóhajt kiengedve magamból nyomott bele még jobban a matracba, ahogy egy kicsit magát is belém nyomta. Nem nagyon, de épp annyira, hogy megérezzem.

Többet akartam, és a zihálása is erre adott nekem jelet.

Óvatosan hátrafelé toltam magam, ezzel egyre jobban befogadva őt, ami nem csak belőlem váltott ki egy elégedett hangot.

— Kérlek, Rhys — nyöszörögtem, miközben visszatolt.

Talán csak ennyi kellett neki, talán csak arra várt, hogy hangot adjak a vágyamnak. Hirtelen egész hosszát magamban éreztem, a feltörekvő sikolyomat az ágyneműbe nyomtam el.

Először csak lassan mozgott, felismerte meddig mehet el, majd, ahogy megmutattam neki mennyire élvezem, gyorsított a tempón és ő maga is hallatott egy jóleső nyögést.

Imádtam.

Az arcom végig a puha paplannak nyomódott, ennél jobb dologban talán még az életemben nem volt részem. Rhysand kemény volt velem, de csak annyira, hogy kellemesen fájjon. Odafigyelt rám, óvatosan nyúlt felém majd, amikor a legkevésbé számított rá az ember kieresztette magából az oroszlánt.

Ujjai lassan elengedték a hajamat, helyette inkább a tarkómat fogta közre, egyre erősebbé téve lökéseit. Karjaimmal bár nehézkesen, de minden maradék erőmmel azon voltam, hogy megtámasszam magam, máskülönben végig csúsztam volna az ágyon.

Minden egyes mozdulatával egyre jobban az ágyba süllyedtem és vészesen közeledtem a második orgazmusomhoz. Talán ezt ő is észrevehette, mozdulatai kissé lelassultak, már kevésbé voltak annyira vadak és olyan pontokon ért hozzám, ahol eddig talán még senki.

— Rhys — suttogtam.

Lábaim már remegtek, ahogy visszaváltott a gyorsabb ütemére, nekem pedig nem tartott sokáig, míg az alhasamban felgyülemlett jóleső érzést végre az egész testemen érezhettem. Morgott, miközben még mozgott bennem, lassan megérezve nedvét, ahogy lefolyt a lábamról.

A torkomnál fogva húzott fel magához, hátam izmos hasának csattant.

— Következőre úgy fogjuk csinálni, hogy lássam a gyönyörű kis fejed miközben elmész — suttogta, miközben jó erősen tartott magánál.

Még mindig mozgott, engem pedig az orgazmus utáni hullámok nem hagytak lenyugodni.

Önelégült mosollyal pillantottam fel rá, ha nem fogott volna magához, nem bírtam volna sokáig a saját lábaimon.

panasz / nasty