A testem mellé szorított kezem már lassacskán zsibbadni kezdett. Szemeimet összeszorítva igazítottam el magam az ágyban, hogy valamelyest arrébb mozdítsam karomat. Arcomat a párnába fúrva bújtam még közelebb a takaró alatti hőt biztosító személyhez, aki szorosan tartott magához egész éjszaka.

— Mhmm — mormogott, ahogy megérezte, hogy mocorogni kezdtem, de inkább csak erősebben fogva, közelebb húzott.

Lassan vette a levegőt, csupasz vállaimon éreztem, ahogy kifújja azt. Vastag karjait a hasamon pihentette, hátam az ő hasának nyomult.

Tegnap este eléggé későn értünk vissza a kaszinóból. Rhysand volt olyan segítőkész és körbevezetett az egész épületben, élvezte miközben csetlő mozdulataimat figyelte, ahogy elmagyarázta hogyan működik egy-egy gép, én meg azt megpróbáltam beindítani. Nevetve ült le mellém, ahogy buzgón nyomogatni kezdtem a gombokat, majd megvigasztalt, amikor a gép kiírta, hogy nem nyertem semmit.

Mire el tudott szakítani a játékoktól és visszavitt az irodájába, már halomban sorakoztak a kis asztalon a finomabbnál finomabb édességek, amik csak ránk vártak. Rhys boldogan ajánlgatta nekem a kedvenceit, majd érdeklődve figyelte mozdulataimat, ahogy végig kóstoltam mindegyiket.

Az utolsónál vigyorogva közelebb húzódott a kanapén, hogy hüvelykujjával letörölje a szám széléről a maradék csokoládét. Tenyerét az arcomon hagyta, amíg valami badarságot magyaráztam lányos zavaromban, egy kicsit becsiccsentve. Mikor már túl sokáig bámult engem, muszáj voltam befogni a számat és megilletődve megkérdezni, hogy van-e valami a fejemen. Halvány mosollyal az arcán, egy aprót felnevetve, hitetlenkedve rázta meg a fejét.

Ezek után nem tudtam pontosan mi történt, de valahogy sikeresen hazajutottunk.

— Maradj nyugton, May — motyogott, miközben apró testemmel próbáltam a legészrevehetetlenebbül megfordulni, hogy egyenesen szembe kerüljek vele.

Arcomat meleg mellkasába fúrtam, fejem tetején minden egyes levegővételét éreztem, hallottam egyenletes szívdobogását. Egyszerűen annyira nyugodt volt minden, hihetetlenül szükségem volt már erre.

Rhysand a kezeit a hátamon végig simítva jutott el a fenekemhez, amit kicsi gondolkodás után megszorított, hogy közelebb húzzon magához.

— Ma este elmegyünk randizni — motyogta az orra alatt, majd halvány puszit nyomott a hajamba.

Értetlenkedve pillantottam fel rá, de ő csak becsukott szemmel, mosolyogva élvezte a bejtörekvő nap fényét. Nem volt már korán reggel, sőt szerintem már jócskán délhez közelített az óra.

— Randira akarsz menni? — kérdeztem meglepődve.

— Mhm — hümmögött. — A menyasszonyom vagy és még egyetlen egy randevúra sem vittelek el.

— Nem értem.

Apró felnevetve engedett ki szorításából, hogy ő is kinyújthassa elaludt végtagjait. A végén a karjait a feje elé helyett, szemeit kinyitotta, hogy egyenesen rám nézzen.

— Voltunk már randin — kezdtem bele. — Amikor...

Be akartam nyögni, hogy amikor a klubban találkoztunk, még mindennek az elején, de azt nem lehetett volna igazán egy randinak nevezni. Aztán azt a napot se, amikor legelőször találkoztunk, valamint a tegnap estét se.

— Amikor...? — kérdezett vissza büszkén, jól tudva, hogy nyert. — Szeretnélek elvinni egyre.

Kicsit fintorogva pillantottam fel rá, nem pontosan tudva mit gondoljak az ötletéről.

— May — vigyorodott el. — Komolyan mondtam, hogy ma este elviszlek valahova. Öltözz fel szépen, menj el addig, csináltasd meg a körmeidet vagy mit tudom én.

Mosolyogva néztem le a tegnap kifestett körmeimre, majd feje elé toltam őket.

— Cherry szerintem megölne, ha leszedetném.

— Akkor tényleg nem tudom — mosolyodott el. — Foglald el magad, amíg előkészítek mindent, jó?

Meg egyszer utoljára magához húzott, csókot nyomott a számra, majd nyöszörögve rávette magát arra, hogy kikeljen a meleg ágyból. Morogva húzta magára alsónadrágját, ahogy az ablak felé közelített, hogy elhúzza a függönyöket. Káromkodva csukta be a szemét, ahogy a nap megszakította a sötétséget a szobában.

Nem tetszésemet jelezve, hátat fordítottam a fénynek, fejemre húztam a takarót és inkább még egy kicsit befúrtam magam az ágyba. Éreztem, ahogy besüppedt az ágy, miközben egész testével áthajolt felettem, szemeim elől elhúzva a takarót vette fel a szemkontaktust.

— Ma este hét — kacsintott rám, majd csak egy újabb puszit nyomott az orromra. — Ne felejtsd el, May.

— Hova mész már ilyen korán? — húztam el a számat, kicsit megpaskolva magam mellett az üres helyet. — Gyere vissza.

Nevetve rázta a fejét.

— El kell intéznem pár dolgot és egy randit is meg kell szerveznem.

— És én mit csináljak addig?

— Okos lány vagy, May — simított el egy hajtincset az arcomból. — Ki fogod találni.

Mire már feleszméltem, Rhysand eltűnt a szobából.

Ki fogom találni, persze. Okos lány vagyok. Mire kikászálódtam az ágyból, nemhogy Rhys-t nem találtam sehol a házban, Henry is vele együtt tűnt el. Remek. Tényleg képtelen leszek egyedül elbaszni a délután hátralevő részét.

A konyhába siettem először, rettentően éhes voltam és szükségem volt valamire, ami kicsit erőt is ad és fel is dobja a hangulatomat. Mielőtt neki állok gondolkodni, hogy mit is csináljak. A hűtő ajtót kinyitva fontoltam át a lehetőségeimet, majd kivettem egy dobozkát, amiben az étel eléggé barátinak tűnt. Helen remek szakács képességekkel rendelkezdett és mindig boldogan kérdezte meg tőlem mit szeretnék enni a közeljövőben. Aztán szó nélkül a hűtőben hagyta kedvenceimet, mindig egy centivel ellátva, amin a nevem állt. Imádta, hogy nem kell aggódnom amiatt, hogy van valami ehető a nap bármelyik órájában és eszméletlenül hálás voltam miatta.

Természetesen én is észrevettem, még bőven Walter tegnap esti kommentje előtt, hogy felszaladt rám pár kiló, amik eddig tényleg sehol nem voltak. Jóval kerekebb lett a csípőm, és mintha a fenekem is nagyobb lenne. De egy pillanatig sem éreztem rosszul magam miatta. Jól ettem és csak ez számított igazán.

Ahogy belöktem a mikróba a kis dobozt, csörögni kezdett a telefonom. Először megijedtem a hangja miatt, hisz igazán nem szokott keresni senki, így tényleg csak nagyon ritkán hallom meg a csengőhangomat. Egy gyors pillantást vetettem a kijelzőre. Valentino.

— Hogy vagy, életem? — köszönt bele egyből a telefonba.

— Remekül — nevettem fel. — Minek köszönhetem hívásodat?

Közben a mikró visszaszámlálója lejárt, arrább sasszézva vettem ki a forró edényt.

— Tegnap mindenki el volt ájulva, hogy találkoztatok — magyarázott tovább. — Hallom elfogadhatatlanul szép eljegyzési gyűrűt kaptál. Sajnálom, hogy nem maradtam ott.

— Nem maradtál le igazából semmiről — húztam el a számat.

Rhysand-el megbeszéltük, hogy nem hozzuk fel a tegnapot, ha csak nem muszáj. Ott helyben kezeltük a helyzetet, teljesen felesleges lenne a semmit tovább bonyolítani. Mindketten megtudtuk legalább, hogy Walter a környéken garázdálkodik és ez jóval több, mint a semmi.

— Gondoltam — horkant fel. — Valamelyik nap szabadnapom lesz. Azt terveztem, hogy benézek hozzád, lecsekkolom, hogy az a két szerencsétlen, hogy bánik veled.

Szemeimet forgatva ültem le az ebédlőasztalhoz, bár ő sajnos nem láthatta a reakciómat.

— Kár, hogy nem ma van a szabadnapod — sóhajtottam fel. — Szétunom a fejem.

— Na a szívszerelmes már nem képes szórakoztatni, Amaya?

— Val — szóltam rá, hisz jól tudtam mire gondolt.

— Szóval?

— Dolga van mindkettőnek.

Telefonomat elvettem a fülemtől, az asztalra rakva nyomtam meg a kihangosító gombot, hogy közben el tudjak kezdeni enni.

— Oh — mondta. — Otthon hagytak?

— Aha — feleltem, miközben megfújtam a kajámat. — Estére programunk van. Addig azt az utasítást kaptam, hogy foglaljam el magam.

— Programotok van?

— Randizni megyünk — fejtettem ki.

— Randizni mentek? — röhögött fel.

— Randizni mennek? Kicsodák? Kivel beszélsz, Val?

Lilian hangja kristálytisztán hallatszódott át a telefonon, mintha éppen vele beszélnék.

— Amaya-val beszélek.

A lány boldogan sikoltozni kezdett, a hangok alapján arra tudtam következtetni, hogy minden erejével megpróbálta kirántani Valentino kezei közül a telefonját, aki ezt annyira nem akarta, mégis végül Lilian győzött.

— Szia Amaya — köszönt bele. — Este randid lesz Rhysand-el?

— Aha — feleltem mosolyogva.

— Uramisten! És most mit csinálsz éppen?

Értetlenül pillantottam körbe a konyhába, arra várva, hogy Lilian a végén hívatlanul beugrik az egyik ablakon.

— Ebédelek.

— És mit fogsz csinálni, amíg nem mész a randira?

Nem tudtam pontosan mire akart kilyukadni, de kicsit féltem tőle.

— Nem tudom — vontam meg a vállaimat. — Valószínűleg megnézek egy filmet, vagy kettőt. Megfürdök előtte, meg a szokásos.

— Nincs véletlen kedved elmenni előtte egy szépségszalonba? Megcsináltathatnánk a hajunkat meg a körmeinket is akár!

Lilian úgy beszélt, mintha valami csodás dologról álmodozna. Mintha élete férfiáról beszélne.

— Tegnap csinálták meg a hajam, ami eléggé megmaradt. Valamint a körmeim is rendben vannak.

Ezt nem teljesen azért mondtam, mert ki akartam bújni a meghívása alól. Persze része volt a dolognak, de tényleg nem tartottam szükségesnek egy szépségdélutánt tartani, amikor konkrétan az előző napon kaptam egy teljes nagygenerálozást.

— Uh, igazad van — gondolkozott el. — Akkor mit szólnál egy vásárláshoz? Semmi komoly, csak szétnézhetnénk, hátha találsz valami csinit ma estére.

Már zsigerből nyomtam volna rá egy nemleges választ, de rá kellett jönnöm, hogy alig van még csak két óra. Még ha Lilian nem is egy kellemes választásnak bizonyult, jobban hangzott kicsit kimozdulni, mintsem teletömi magam pattogatott kukoricával a nappaliban.

— Legyen — egyeztem bele végül. — De nekem egy hatra haza kell érnem.

— Jó, szuper! — tapsikolt bele a telefonba. — Fél óra és ott vagyunk érted!

Válaszomat meg se várva passzolta vissza a készüléket Val-nak, aki először makogva próbálta megérteni a helyzetet.

— Mi történt az elmúlt fél percben? — nyögte ki végül.

— Vásárolni megyek a testvéremmel — nevettem fel.

Kicsit reménykedtem benne, hogy ugyanúgy, mint múltkor, Val is csatlakozni fog a vásárló csapathoz, de sajnos sehol nem volt, ahogy leparkolt egy fekete autó a ház bejárójára. Lilian-nel ellentétben nem vittem túlzásba a megjelenésemet egy kis délutáni shopping körúthoz. Felkaptam magamra az első szembe eső darabjaimat a szekrényből, a csalóka idő miatt egy dzsekit is magamhoz vettem, a biztonság kedvéért.

Lilian haja friss, hullámos fürtökben keresztezte az arcát, hosszú lábait feldobta egy kényelmetlennek tűnő rózsaszín magassarkúval, tetejére mindehhez felvett egy nyárias kis ruhácskát. És tényleg csak egy kis ruhácska volt. Ha lehajolna tuti kilátszana a bugyija.

— Uramisten, annyira izgatott vagyok! — Köszönés nélkül szállt ki az autóból, és gondolkodás nélkül ölelt magához.

Kicsattanva az örömtől terelt be a helyemre, hogy aztán magunkra csapva a kocsi ajtaját üljön le mellém. Bármilyen felvezetés nélkül beszélni kezdett nekem arról, hogy mennyire örül, hogy eljöttem vele, hogy mennyire izgatott, hogy este randim lesz, és hogy rettentően jól érzi magát, hogy valamilyen szinten a testvérének mondhat.

— Miért? — kérdeztem egyszer csak vissza.

— Mi miért? — illetődött meg, hisz ő még bőven mondta volna tovább.

— Miért jó neked, hogy mi testvérek lettünk?

Az, hogy a fejemben kell tartanom, hogy papírom van egy ikertestvérem, sok mindent nem változtatott meg az életemben. Mármint persze, a feje tetejére forgatta az egészet, de eddig még egyszer sem történt volna meg, hogy álmélkodni kezdek el azon, hogy Lilian és én akkor most testvérek vagyunk.

— Nem tudom — sóhajtott fel. — Igazából mindig is kíváncsi voltam milyen lehet valakinek, akinek testvére van. Nekem ez kimaradt az életemből.

— Nekem sem volt testvérem — mondtam. — De a család és a barátok miatt sosem gondoltam, hogy szükségem lenne egyre.

— Nekem csak apa volt nagyon sokáig. Azért nem tudtam vele mindent is megosztani. Mégis csak más, mint egy testvér.

— Barátok? — kérdeztem rá.

— Áh — legyintett. — Otthon tanultam mindig is, így kiesett, hogy jó barátokat szerezzek. Ugyan Rhysand-el nagyon jóban vagyunk, de az se olyan.

Mégis nekem kell hozzámennem.

— Sajnálom.

— Nem kell — vont vállat. — Szeretem így az életemet, semmit nem változtatnék rajta. De örülök, hogy te most itt vagy.

Bólintva dolgoztam fel az információkat, amikor a semmiből rám zúdított. Lilian tényleg egy aranyos lány volt, de annyira különböztünk egymástól, hogy már nehézzé vált elviselni magam mellett. A szájáról le nem hervadó mosoly, az üde, friss megjelenése mindaz, ami kiskoromban lenni szerettem volna.

Egy idő után már nem tudta min mosolyogni, a megjelenésem pedig velem együtt lett az a kis mogorva valaki, aki jelenleg voltam.

Persze idővel én is beletörődtem. Hozzászoktam, hogy én sosem leszek olyan, mint a lányok a filmekben. Nem én leszek a menő csaj a gimiben, nem leszek a legsikeresebb üzletasszony az országban és egyértelműen nem fogom megtalálni a szerelmet az életben. Mert régen minderről álmodoztam. Majd mind valahogy szépen sorjában eltűnt. Nem szerelmet akartam már magam mellé, csak egy jó szórakozást.

Most viszont nem tudtam pontosan mit találtam.

— Dakota is csatlakozik hozzánk. — Szakította félbe gondolatmenetemet Lilian. Éppen egy plázában volt, amikor felhívtam. Szóval mondhatjuk úgyis, hogy mi csatlakozunk hozzá.

— Jól van — egyeztem bele.

Hamarosan leparkolt az autó a bevásárlóközpont mélygarázsába. Lilian ügyetlenkedve lépett ki a betonra, ruháját megigazított, majd gondolkodás nélkül indult meg a bejárat felé. Mintha haza érkezett volna.

Alapból is magasabb volt nálam, magassarkújával meg bőven túllőtt felettem. Amíg ő egyet lépett, én kettőt. Muszáj voltam sietni mellette.

Mögöttünk tisztes távolságban követett a kocsi sofőrje és egy másik öltönyös ürge, aki eddig ezelőtt ég nem láttam.

Lilian gyors elmondta merre található Dakota, valamint szeretné, ha találna magának valami szépet és remélhetőleg nekem is. Ugyan én nem terveztem semmilyen bevásárlást lenyomni, a biztonság kedvéért magamhoz kaptam egy bankkártyát, akit Rhysand külön nekem szánt vészhelyzet esetére.

A hálószobában a TV alatti fiókos szekrény legfelső fiókjában tartotta, és ezt majdnem mindennap el is mondta.

"Ha véletlen szükséged van valamire, ne felejtsd el, ott a kártya."

Egy apró butikban kezdtük el a nézelődést, ami már kintről is igencsak drágának tűnt. Bent Dakota már egy adagnyi ruhát tartott a kezében, ahogy boldogan köszönt nekünk, de szomorúan közölte, hogy sajnos képtelen megölelni ennyi ruhával. Csak annyit feleltem, hogy semmi baj.

Amíg ők ketten egy fele indultak meg, én jobbnak láttam a kis bolt másik oldalán kezdeni. A stílusaink nem igazán egyeztek meg. Igaz, hogy Dakota nem volt különösképpen öreg, mégis inkább öltözködött úgy, mint egy ötvenes anyuka. Amivel nem igazán tudtam azonosulni. Valamint Lilian olyan stílussal rendelkezett, amit egy időben mindenki megtalált Pinteresten és egy darabig mindenki is szeretett volna olyan ruhákat. Csak az emberek többsége elég hamar rájött, hogy ez nem neki való. Én is egy voltam közülük.

Valahol útközben megtaláltam azt, ami nekem a legjobban tetszett és kényelmesen tudtam érezni magam benne, még ha nem is igazán volt számomra pénztárcabarát. Titokban mindig elmentettem képeket az internetről, hogyha majd ha egyszer lesz rá pénzem.

És lám! Lett rá. Ugyan pontosan nem az én pénzem, így azért eszembe se jutott ámokfutós vásárlásokat tartani, de jól esett tudnom, hogy nem igazán kell már ilyenen aggódnom.

De most tényleg nem terveztem pénzt költeni, azt már Rhysand megcsinálta a múltkor. A tegnap esti ruháról pedig szó se. Egy vagyon lehetett.

Azért, hogy elteljen az idő, körbe néztem. Láttam pár szép darabot, amit boldogan elfogadtam volna otthonra, de jól tudtam, hogy semmi szükségem rájuk.

Dakota és Lilian már egy kicsit kevesebb ruhával találtak meg engem, mint amennyivel legutoljára láttam őket.

— Nem veszel semmit? — kérdezte tőlem Dakota, ahogy vetett egy pillantást a vállfákon logó darabokra.

— Nem — ráztam meg mosolyogva a fejem.

Nélkülem, így hát megindultak a kasszához, ahol a pultra dobva a ruháikat mosolyogtak rá az eladónőre.

Hármójuk közül valószínűleg a csajszi a pult mögött érezte magát a legboldogabban. Eladni ennyi ruhát egy nap alatt rekordmennyiségűnek számított, ahol régen dolgoztam. Bár ki tudja, itt lehet ez a minimum.

Boltról boltra mentünk, a lányok izgatottan néztek be mindenhová is, viszont az idő szerencsére jól eltelt. Nem éreztem úgy magam, mintha már órák óta csak keringenénk, de közben csak percek teltek el. Még ha nem is csevegtünk sokat, elszórakoztattam én magam.

— Alig hiszem el, hogy nemsokára június vége van — bökte ki Dakota. — Mindjárt itt a szülinapotok.

Megilletődve pillantottam kettejükre, de ők csak nevetve legyintettek.

— Mivel nekem július 18-án van a születésnapom, neked is — magyarázott Lilian. — Biztos hatalmas buli lesz, már nagyon várom.

— Főleg, hogy most leszel 30 — tette hozzá Dakota. — Vége a jó húszas éveknek.

Micsoda?

Harminc?

— Mi? — kapkodtam a fejem kettejük között. — Most leszel 30?

Én voltam akkor 24, és Lilian is velem egykorúnak tartottam. Eszembe se jutott volna, hogy 6 év van közöttünk.

— Persze — nevetett tovább, majd kicsit elkomorult. — Miért?

— Én azt hittem 25 vagy körülbelül, mint én — mutattam magamra.

— Nem nézted meg a személyin az évszámot? — kérdezte Dakota.

Amikor megkaptam biztos rápillantottam, de hát nem szántam rá különösebb időt.

— De, de... — csak hitetlenkedve ráztam a fejem. — Nem tudom, nem foglalkoztam vele.

— Csak 25 vagy? — illetődött meg Lilian.

— 24.

— Én meg azt hittem te vagy egy idős velem — húzta el a száját. — Nem is beszéltünk erről apával. Annyira egyértelműnek tűnt, hogy nincs akkora különbség kettőnk között.

Szóval... 30 éves leszek most júliusban?! Hát én még nem készültem fel rá lelkileg, hogy harmincas legyek. Hisz nem is kéne vele foglalkoznom még egy jó hat évig!

— Aztán Rhysand-nek is valamikor utána lesz a születésnapja nem? — kérdezte Dakota. — Mennyi is lesz most? 35?

MICSODA?

— Aha, majd augusztus elején — bólogatott Lilian. Tudtommal 33 lesz.

33?

Mi történik uramisten?

Rhysand 33? Én azt hittem van vagy 28. Maximum! Vagy igazából még annyi se.

— Minden rendben van, Amaya?

Dakota hatalmas mosollyal pillantott le rám, amikor láthatta az arcomon, hogy nem tudom hol vagyok jelenleg.

— Aha. Minden oké.

Rhysand 33 éves lesz.

Eddig sosem kérdeztem meg tőle, mert nem láttam értelmét. Ő meg valószínűleg tudta én mennyi vagyok, Lilian miatt.

Konkrétan semmit nem tudtam arról a férfiről, akihez idő kérdése, de hozzá kell mennem.

Hat előtt nem sokkal estem be haza, a ház ugyanolyan üresen állt, mint amikor elmentem. A lányoktól elköszönve siettem fel az emeletre, hogy valamilyen szinten rendbe tegyem magam az estére.

Gyorsan beugrottam a zuhanyzóba, hogy kicsit felfrissítsem magam. Hajamat előtte egy fonatba tekertem fel a fejem tetejére, hogy azzal később ne legyen annyi dolgom. Leradíroztam a testemet, lábaimat leborotváltam, hogy teljesen friss legyek.

A puha törülközőmet a testem köré csavartam, amíg a tükör elé léptem. Arcom apró hibáit elfedtem egy kevéske sminkkel, számat egy ügyes mozdulattal kirúzsoztam.

A gardróbba lépve pörgettem végig a vállfákon lógó ruhákat, hogy a végén kiválasszak egyet. A tegnap estét ugyan bármilyen próbálkozás árán se tudtam volna túllőni, Chocolate teljesen kitett magáért. Egy butikban vett ruha még sem egyezett meg egy személyre szabott darabbal. De akkor is rajta voltam, hogy valami jót találjak. Valami olyat, amiben szexinek érzem magam.

Ugyan fogalmam sem volt róla hova megyünk, Rhysand-et ismerve nem a legközelebbi gyorsétteremre számíthattam első randi gyanánt. Így próbáltam kihozni magamból a legjobbat. Egy testhezálló bézs ruhát kerítettem elő, amihez egy kicsikét is passzoló cipellőt kerestem elő. Befont hajamat kiengedtem, a párától a hullámok kicsit megmaradtak benne, ami nekem tökéletesen elég is volt.

Az órára lopva egy pillantást bizonyosodtam meg róla, hogy éppen időben készültem el mindennel.

A háló ajtaján kopogás hallatszódóit, fejemet odakapva láttam meg a kis lyukon kukucskáló Rhysand-et.

— Bejöhetek?

— Mhm — bólintottam.

Ötletem sem volt róla ő hol készülődött el, de remekül nézett ki. Hófehér ing feszült sötétkék öltönye alatt, egy kis borosta keretezte arcát, haja pedig ugyanolyan mesésen állt, mint mindig.

Az ajtót teljesen kinyitva vezette végig rajtam a tekintetét, a falnak dőlve nyúlt az arcához.

— Remekül nézel ki — bökte ki.

— Ugyanez volt az első gondolatom rólad is — mosolyodtam el.

Karját felém nyújtva ösztönzött arra, hogy közelebb lépjek felé. Úgy éreztem egy nyaklánc még elfért volna a nyakamba, de helyette inkább elfogadtam a kezét. Összekulcsolta karjait a hátam mögött, mosollyal a száján nézett le rám.

— Menjünk — mondta.

Bólintva léptem ki az öleléséből, kis táskámért visszasietve fogtam meg újra a kezét, hogy úgy vezessen ki az autóig. Nem tartott sokáig és már a város forgalmas utcáin döcögtünk a többi ember között, akik ugyanúgy igyekeztek valahova, akárcsak mi.

— Hova megyünk? — kérdeztem, ahogy kissé a vezető ülés felé fordultam.

Könyökömet az két ülés közötti kis bőrdarabbal bevont valamin támasztottam, meg ahogy végignéztem arcán.

— Meglepetés. — Az útról gyorsan elkapta a tekintetét, hogy rám figyeljem.

Beletörődve, hogy nem fogok rendes választ kapni, kényelmesen visszahelyezkedtem a helyemre, a szépen kivilágított, esti várost bámulva.

— Sosem voltam még ezelőtt Las Vegas-ban — nyögtem ki. — Mindig tervezgettem, hogy majd egyszer, de nem jött össze.

— Most itt vagy — mosolyodott el.

— Igen — értettem egyet. — De nem gondoltam volna, hogy így leszek itt.

Egy halvány bólintással fejezte be a kis beszélgetésünket.

A dugóból egy jobbkanyarral kerültünk ki, ahonnan már érezhetően sokkal gyorsabban haladtunk. Először azt hittem, hogy valamerre kifelé megyünk a városból, hisz az emberek egyre csak fogytak. Viszont nem, hacsak le nem maradtam róla, hogy ezentúl a város szélére építik a legmagasabb felhőkarcolókat.

Azért nem teljesen a központban voltunk, azt már valamennyire fel tudtam ismerni, és az mindig tömve van a turistákkal. Ahol voltunk, a városhoz mérten sokkal csendesebb volt, csak páran mászkáltak az utcákon.

Rhysand rutinosan kanyarodott be egy parkolóház szerű valamibe, ahova egy kis kapun keresztül gyorsan be is jutottunk. Ahogy láttam egy külön neki tartott részbe állt meg, de a sötétség miatt pontosan nem tudtam elkapni mi volt írva a kis táblára a falon.

Készségesen kiugrott az autóból, hogy minél hamarabb átérjen az én oldalamra és kinyissa az ajtómat. Amíg kiszálltam, begombolta zakóját, jobb kezét felém nyújtotta.

Orrom alatt halkan elmormogtam egy köszönömöt, majd ujjai köré fontam az enyéimet. Lassan megindulva érkeztünk be az épület hatalmas recepciójára, ahol a pult mögött ülő férfi csak biccentett nekünk. Valószínűleg nem ez az első alkalom, amikor látja Rhysand-et.

Az előttünk álló lifteket megkerülve mentünk tovább.

— Ugye nem akarsz lépcsőzni? — kérdeztem ijedve, ahogy hátrapillantottam.

Jól láttam ám kívülről mekkora ez a hely, és nem hinném, hogy Rhysand csak az első emeletre akarna menni.

— Dehogy — nevetett fel.

Ezután már hamar szembe kerültem egy sokkal kisebb lifttel, ami igencsak el volt bújtatva a többihez képest. Rhys egy kártyát nyomott az érzékelőhöz, a szerkezet ajtaja pedig ki is nyílt. Rhysand-től pontosan nem tudtam meglesni hányadik emelet gombját nyomta meg, így csak vártam arra a bizonyos meglepetésemre.

Ahhoz képest elég hamar felértünk, a lift ajtaja kinyílt, elém pedig egy falnyi üveg ablak tárult, rettentően magasan a föld felett. Ismét sikerült meglepni azzal, hogy nem egy folyosóra érkeztünk, hanem konkrétan a lakás közepébe.

A sötét nappalit csak a kintről beszűrődő fények világították meg, már amik képesek voltak felérni idáig.

— Inkább meg se kérdezem hol vagyunk — pillantottam a hátam mögött hagyott férfira, hisz muszáj voltam közelebb sietnem az ablakokhoz. Egyszerűen nem tudtam nemet mondani saját magamnak.

Rhys mosolyogva nézett végig rajtam, miközben egy kis asztalkára ledobta, amit eddig a kezében tartott. Lassan a hátam mögé lépdelt, karjaival átölelt, míg arcát az enyém mellé szorította, majd egy puszit nyomott arcomra.

Hányadikon lehetünk egyáltalán?

— Ez az egyik lakásom — válaszolt a nem feltett kérdésemre. — Gondoltam tökéletes lesz a ma esti vacsorához.

— Uh — vigyorodtam el. — Enni fogunk?

Nevetve, helyeslően bólintott.

A vacsora már a végéhez járt, éppen Rhysand-et vártam, hogy visszaérjen azzal a bizonyos édességgel, amit külön tekintettel csak nekem talált ki ma estére. Ugyan nem mondott róla semmit, mégis volt rá pár sejtésem.

— Felkészültél életed legjobb dolgára? — lépett be az étkezőbe, háta mögé rejtve a kis tányérkákat. Legalábbis minden erejével próbálkozott elrejteni őket.

— Életem legjobb dolga lesz? — kérdeztem vissza mosolyogva.

Kicsit elgondolkodva biccentette le a fejét, száját aprón elhúzta.

— Közelíteni fog hozzá. Csukd be a szemed!

Félve pillantottam fel rá, ahogy mellém ért, de bólintásra megerőltettem magam, a széken hátra dőlve hunytam le a szemeimet. Vállaimat kihúzva tettem fel karjaimat a szék karfájára, hogy teljesen felkészüljek a legújabb meglepetésemre.

Hallottam, ahogy az üveg összekoccan a fém étkészlettel, ahogy kihúzza saját maga székét, majd kicsit idegesen, de újra elhelyezkedik velem szemben.

— Kinyithatod — szólalt meg.

Először csak félig nyitottam ki egyik szememet, nehogy valami bogár invázióval ütközzek szembe. Reakciómon nevetett, ami egyre csak hangosabb lett, ahogy rájöttem mi van előttem.

— Uramisten ez brownie vanília fagyival? — hitetlenkedve húztam magam közelebb az asztalhoz, hogy a tányért megforgatva nézzem meg közelebbről.

— De nem akármilyen. — Megköszörülte a torkát, hogy ráfigyeljek, majd suttogva folytatta. — Én csináltam!

Lefagyott arcom láttán, csak aprót kacsintott felém, majd a kiskanalával bekapott egy adag fagylaltot.

— Micsoda? — megilletődve váltogattam a tekintetem kettejük között. — Te csináltad?

— Bizony ám — mosolyodott el. — Családi recept. Kóstold meg!

Én teljesen biztos voltam benne, hogy az édesség mennyei lesz. Rhysand főzött már otthon, és sikeresen megtanultam, hogy ügyes a konyhában. De még sosem csinált semmilyen desszertet.

Így én is csak felvettem a kiskanalamat, amivel körülbelül egyenlő adagnyi csokis browniet és vanília fagyit vettem fel a tálcáról. Minden egyes mozdulatomat végig nézte, mintha arra várna, hogy megegyezzem az annyira tökéletesen elkészített mérgét.

— Ugye nem akarsz megmérgezni? — összeszűkölt szemmel tartottuk egymás tekintetét.

— Nem bízol benned, Bakken?

— Mégis csak egy maffia főnökkel ülök szembe, nem igaz? — emeltem fel egyik szemöldökömet.

Vigyorát elrejtve állt fel az asztaltól, kezével végig simított az állán, ahogy lassú léptekkel áttért az asztal másik felére. Székem mellett lassan leguggolt, így az arca majdnem, hogy velem egy szintbe érkezett. Kivette a kezemből a kanalat, a rajta lévő falatot a szájába tette. Óvatosan összeszedett egy újabb adagnyit, amit felém nyújtott.

— Bízol bennem?

Csak hülyéskedtem vele az előbb, ha bármilyen módon meg akart volna mérgezni, már ezerszer több lehetőséget hagyott már ki. Nem most kezdene bele.

Egy kicsit kinyitottam a számat, annyira, hogy bele tudja tenni a kanalat. Uramisten!

— Rhys, ez nagyon jó!

Mosolyogva visszaadta a kiskanalat, amivel már egy nagyobbat szedtem fel magamnak.

— Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem?

— Tegnap este teljesen magadra vetted, hogy mindent eléd raktak, csak egy kibebaszott browniet nem — mosolyodott el. — Muszáj lesz beszélnem a konyhával.

Lesüllyedve a székben nyúltam egy újabb falat után.

— Sajnálom.

— Mégis mit? — nevetett fel.

— Be voltam rúgva — szorítottam össze a számat. — Haza kellett volna vinned és ágyba tenni.

— Én úgy tartom a kaszinóban is remekül eltöltöttük az időt — állt fel végre. — Valamint otthon is.

Apró csend állt be közénk, csak Rhysand léptei töltötték be a csendet, ahogy lassan az ablakok felé indult meg.

— Miért vagy velem olyan, amilyen?

Farkasszemet néztem az előttem lévő süteménnyel, nem voltam képes rápillantani az előttem álló férfira. A mai nap teljesen a pofájára ejtett, rá kellett döbbennem, hogy semmit nem tudok róla, ahogy konkrétan ő sem tud rólam semmit se. Mégis, bármilyen erőlködés nélkül képes volt boldoggá tenni, még ha nem is kérte meg rá valakit.

Ez az este talán jó lett volna arra, hogy elkezdjük komolyabban megismerni egymást. De eddig sajnos ez nem történt meg.

— Miről beszélsz?

Az elején fogalma sem volt róla, hogy kivagyok. Csak Samuel "elveszett" lányaként tartott számon mindenki és ezzel ő sem lehetett másképp. Egy feleséget ígértek maga mellé, csak papíron.

— Én csak — sóhajtottam. — Nem gondoltam, hogy te olyan vagy, amilyen.

Pontosan az ablakok előtt megállva, komoran lepillantva vett egy mély levegőt.

— Kérlek ezt fejtsd ki!

Szemeimet a térdeimen fekvő kezeimen nyugtattam, ahogy összeszedtem a gondolataimat.

— Rhysand te sosem egy olyan férfinak voltál felfestve, akiről a kislányok álmodnak. Senkitől nem hallottam rólad egyetlen egy szép dolgot, mindenki csak a legrosszabbat tudta elmondani rólad, mintha nem lenne benned egy csepp jó sem. Miközben a tenyereden hordasz, mintha én lennék életed értelme. És alig ismerjük egymást. Tényleg alig ismerjük egymást. Nem tudok rólad semmit.

Arca lassan felém fordult.

— Nem tudok rólad semmit — ismételtem meg. — Ma hülyének éreztem magam, mert nem tudtam hány éves vagy. Pedig a menyasszonyodként jó lenne tudni, nem? — nevetem fel egy kicsit. — Azt se tudom mikor van a születésnapod. Nem tudom volt-e kiskutyád, amikor gyerek voltál. Nem tudom mi a kedvenc színed, úgy érzem nem tudok rólad semmit. Nem beszélünk egymással. De közben úgy viselkedünk egymás táraságában, mintha már minimum három éve boldog párkapcsolatban lennénk.

— May...

Nagy levegőt véve folytattam tovább.

— Idiótának éreztem magam. Már együtt lakunk egy jó ideje, de amikor komolyra fordul a helyzet, mindig kizársz. Tudok apádról és hogy milyen a kapcsolatod Henry-vel, de rólad nem tudok semmit. Rhysand nem tudok rólad egyetlen egy dolgot sem. Miért?

— Félek, hogy úgy fogsz látni, mint ahogy én látom saját magamat.

Remegő kezeimet a combom alá rejtettem.

— Ha megmutatom neked saját magam, akkor elmenekülsz.

— Miről beszélsz?

— Szerinted a pletykák a semmiből indulnak ki? — nevetett fel kínosan. — Dehogyis. Több embernek vettem el az életét, mint amennyit be mernék vallani. Több mindenkit tettem tönkre, mint amennyit el tudnál képzelni. És legbelül mar a bűntudat, mert tudom, hogy van egy részem, ami rettentően élvezi, hogy térdre kényszerítheti az embereket.

Az elején tényleg nem tudtam, hogy akarok-e majd hasonló dolgokról beszélni, viszont nem lehet sokáig kerülgetni a forró kását. Lehetetlen nem figyelembe venni az egyértelműt, valamit, ami pont az orrod előtt van.

— Az emberek az látják, amit akarom, hogy lássanak. Rhysand De Loughrey nem arról lett híres ebben a városban, hogy segít az öregeknek. Mindenki teljesen tisztában van vele, hogy tartania kell tőlem egy bizonyos távolságot, hacsak nem akar komolyabb problémát magának és ez valamilyen szinten így van jól.

— Rhys.

— Shh — csitított le, még mielőtt folytathattam volna. — Nem akartam megnyílni feléd, mert annak mindig ugyanaz a vége. Megtudod a legrosszabbat az emberről és könnyebbnek látod elmenekülni. De én nem akarlak téged elveszíteni, Amaya. Te vagy a legjobb dolog, ami az elmúlt 2 évben történt velem. Szükségem van rád.

Tekintete visszafordult, újra érzelem nélkül bámult le a semmibe. Erőt véve magamon húztam ki a székemet, hogy pár lépés után mellé álljak.

— Azért zártalak ki, mert úgy gondoltam jobb, ha nem tudsz egyes dolgokról.

— Rhys nem kell mindent is elmondanod — állítottam meg. — Én csak szeretnélek megismerni téged. Nem valakit, akit csak szeretnéd, hogy lássak. Nekem te kellesz, érted? Nem a felturbózott kiadásod, hanem az eredeti.

— Ez nem ilyen egyszerű, May — nevetett fel halkan.

Pillantásunk egyszerre kapcsolódott össze, de míg én inkább értetlenül álltam, az ő kifejezése sokkal gondterheltebbnek tűnt. Én ezzel nem akartam egy újabb problémát rázúdítani.

— Tudod mit? Felejtsük el — legyintettem. — Sajnálom, hogy felhoztam.

Visszafordulva az asztal felé, indultam meg volna a helyemre. Azonban erős ujjai csuklóm köré fonódott, óvatosan rántva maga és az ablak közé. Hátam a hideg üveggel találkozott, libabőr futott végig a testemen.

Nyakamhoz nyúlva, tette ujjait az állam alá, hogy rákényszerítsen a szemkontaktusra. Mozdulataiból azt hittem meg fog szólalni, de nem tette.

— Bassza meg. 

panasz / nasty