Kiskoromban a szüleimmel mindig hétvégente jártunk el valahova. Apa általában hétfőtől péntekig dolgozott, anyu pedig úgy tudta alakítani az idejét, hogy néha beleférjen egy-egy családi kiruccanás. Ahogy a két szülő szabadideje egybevágott, péntek esténként leültünk az étkezőasztalhoz, hogy kinek mihez lenne kedve.

Aztán a megbeszélt napon nem nagyon korán, de azért időben már mindenki készen állt az indulásra. Általában én voltam az utolsó, aki elkészült. Ilyenkor az autóban én ülhettem elől, apa mellé. Anya ugyan a kirándulásaink elején panaszkodott, mert ő a hátsóülésen leküzdhetetlen hányingert kap, ez viszont az idővel alábbhagyott, a kis kori boldogsággal átjárt arcom talán elég indokot adott neki arra, hogy kibírja azt a maximum egy órás autóutat.

Hazudnék, ha nem azt mondanám, hogy élveztem. Imádtam, hogy irányíthattam a rádiót, hogy amikor lassan mentünk, kidughattam a fejem az ablakon, mint egy túlbuzgó kiskutya, hogy néha én válthattam sebességet a kocsiban. Amikor az utóbbi nem sikerült, apa hangosan nevetve próbálta helyrehozni szerencsétlenkedésemet, míg anya a haláltól félve imádkozott Istenhez a hátsóülésen.

Nem voltunk egy természetjárós család. Az ilyen napjainkon először a moziba mentünk. Az, hogy éppen ki választotta ki a filmet, alkalmakként változott. Volt, amikor sorsot húztunk, máskor a leggyorsabb volt a szerencsés. Ahogy a filmnek vége lett, anyával megrohamoztunk a boltokat. Elmondhatatlanul szerettem nézelődni a ruhák között.

Azonban vásárolni kifejezettem utáltam, amíg nagyon kicsi voltam. Abban a korban irigykedtem a tinédzserekre, akik már menő cuccokban járhattak és nem az anyukájuk szabta meg mit vehetnek meg.

Mára az utálat oka jelentősen megváltozott. Engem kifejezetten nem az univerzálisan elfogadott szabásminta alapján teremtettek meg odafent. Az én összevissza alakom nem volt elfogadva a ruhagyártó cégek által és az esetek többségében képtelen voltam ruhákat venni. Mert ideges lettem! Találtam egy aranyos felsőt? Szuper! De akkor kezdődtek a problémák, ahogy beléptem vele a próbafülkébe. Voltak, amik csak szimplán nem álltak jól, amit elfogadtam. Voltak, amikkel méret ügyileg akadtak gondok. Ha kisebb kellett volna, nem volt kisebb méret. Ha nagyobb, akkor az nem volt.

Azonban a kedvenceim mégis azok voltak, amikor egy darab esetén a problémáim felhalmozódtak. Hogy ezt hogyan is képzeld el magad előtt? Alacsony lány vagyok, így a nadrágok hosszaival csak a baj van. Ezzel meg is van az első probléma. Ettől függetlenül anya elég sokat imádkozhatott, mert akkora csípőt növesztettem, hogy egy egész focicsapatot kinyomhatnék magamból, bármilyen próbálkozás nélkül. Második probléma, nem jön fel a seggemre. Ezzel egybeköthető egyből a harmadik, hogy ha nagy nehezen fel is jön a fenekemre, a hasamnál egy második ember is beférhetne.

Remélem elképzelhető a helyzet.

Így jutottam el oda, hogy a végén már csak olyan ruhákat vettem, amik jól mutatnak rajtam, nem foglalkozva azzal, hogy nem igazán tetszenek. Na meg persze olcsók voltak. Ügyelnem kellett a pénztárcámra.

Szóval, amikor Rhysand végre kikergetett az ágyból és valahogy beültetett az autójába, nem volt más választásom, csak elfogadni a tényt, hogy mi bizony vásárolgatni fogunk. Ugyan én hiába vágtam neki szomorú arcokat a kocsiutunk alatt, semennyire nem foglalkozott velem. Persze, nevetett rajtam és csitítgatott, de nem fordult haza, hogy azt a napot is nyugalomban az ágyban tudjuk tölteni. Pedig mit meg nem adtam volna érte!

A városközpontban, a sétálóutca közelében egy fa alatt parkolt le. Még egyszer utoljára rám nézett, ekkor újra bevetettem a nagy szemű kiskutya pofámat... de semmi. Ebben az emberben egy csepp empátia sincsen!

Egyszerre szálltunk ki a kocsiból, majd megkértem, hogy mutassa az utat. Már vagy egy jó blokknyi üzlet mellett elhaladtunk és még vagy hatszor annyi várt ránk.

— Bármelyikbe bemehetünk — suttogta a fülembe, ahogy karjával közelebb húzott magához.

Reggeli közben felállított pár szabályt. Sajnos Helen, a hátvezetőnőjük isteni francia pirítóst nyomott az orrom elé, ezért nem igazán figyeltem. Azonban pár sort többször is elismételt így, ha akartam se tudtam volna nem megjegyezni őket.

Az első: Ő fizet.

Akármennyire is nem úgy neveltek, hogy másra támaszkodjak, abban a pillanatban más lehetőségem nem igazán maradt. Egy fikarcnyi pénz nem volt nálam.

Második: Azt veszek, amit akarok, csak próbáljam fel előtte.

Harmadik: Ne nézzem meg az árat, ha jól áll, akkor ő így is úgy is megveszi.

Az utolsót többször is hangsúlyozta, miután én még annál is többször mondtam, hogy a legközelebbi turkálókban is jókat tudnék kifogni. 3-1-re le lettem szavazva. Még Helen is a két fiú mellé állt.

— Rhysand jövendőbeli feleségének nem a turkálóból kéne öltözködnie.

Ennyit a női összefogásról.

Arra a ruhaboltra pillantottam, ami mellett éppen megálltunk.

— Egyik se tetszik — feleltem.

Hazudtam. Igazából több mindenre is vissza-vissza pillantgattam, de egyszerűen nem volt pofám bemenni egyikbe sem. Az évek alatt rutinná vált, hogy kényszeresen nézzem meg mindennek a címkéjét, még ha egyértelműen szükségem volt arra a darabra. Nem gazdagságban nőttem fel.

— Aha — mosolyodott el. — Menjünk be ide.

Kézen ragadva húzott magával, míg egy halk dallam nem jelezte, hogy beléptünk a mellettünk lévő üzletbe. Az utcáról aprónak tűnt, de belépve a tér egyértelműen hatalmas volt. A megszokott plázáktól eltérően alig voltak felöltöztetve próbababák, csak a vállfákról lógtak a darabok.

— Szép napot, Mr. De Loughrey! — köszöntötte a két lány a pult mögül Rhyst.

Értetlenül lassan a mellettem álló férfira néztem, aki egy apró, észrevehetetlen biccentéssel válaszolt, majd a női részleg felé húzott.

— Törzsvendég vagy, vagy mi? — suttogtam. — Nem tudtam, hogy szabadidőben túlárazott női ruhákat vásárolsz. Remélem Henrynek.

Pöfögve leintett, de további válaszra nem volt lehetősége, hiszen mind a két kis lányka a semmiből mellettünk termett. Mivel rajtunk kívül más vásárló nem tartózkodott a butikban, minden figyelmük ránk terelődött.

— Segíthetünk valamiben? — csiripelte a szőke.

Sötétkék nadrágkosztüm feszült rajtuk, mindkettejük haja egyenesre vasalva lógott válluk mögött. Magassarkúval együtt egy magasak lehettek, az egyikük viszont szőke volt, míg a másik sötétbarna.

— Nagyon sok minden érkezett az elmúlt napokban — szólalt meg egyből utána a másik is.

Rhysand zsebre tett kézzel körbenézett, mintha keresne valami pontosat.

— Szükségünk van pár alapdarabra — felelte végül, miközben végig rám nézett. — Farmer, pólók, blúzok... Minden, ami tökéletesen állna rajta.

Ahogy a két lány bólintva, sietősen keresgélni indult, belekönyököltem Rhys oldalába.

— Én is ki tudtam volna választani, ami tetszik — motyogtam.

— Ezért vannak itt — mutatott a lányok felé, akik már akasztották le is a ruhákat.

Szerencsére nem csak, mint az őrültek szedtek össze mindent, majdnem minden darabnál felém néztek, valamelyiknél megkérdezték, hogy tetszik-e. Pontos munkát végeztek, amikor nem voltak biztosak egy méretben, az egyikük inkább gyorsan lemért.

Amikor úgy érezték minden megvan, a próbafülke felé tereltek, két halommal a kezükben. Ahogy megbizonyosodtak róla, hogy minden rendben lesz, magunkra hagytak.

— Én nem fogok ennyi mindent felpróbálni — dugtam ki a fejem az elhúzott függönyön.

Rhysand velem szemben, egy kényelmesnek tűnő fotelben elhelyezkedett. Hátra dőlve karjait a feje mögé emelte.

— Csak azt, ami tetszik — bólintott. — Még megyünk máshova is.

Úgy gondoltam a nadrágokkal jobb lenne kezdeni. Azok sokkal fárasztóbbak és remélhetőleg kevesebb is van belőlük. Menet közben dobtam félre, ami nem tetszett, amik pedig igen, azokat egyesével magamra ráncigáltam. Rhysand addig nem hagyott békén, míg meg nem mutattam neki mindet, a sokadik után már a függönyt kicsit elhúzva kukucskált be, mint egy türelmetlen kisgyerek.

Ez a bolt egyértelműen nem olyan ruhákat gyártott, mint amiket Dakota az első nap az arcomba nyomott. Azok túlságosan is elegánsak voltak, és már csak ránézésből meg tudtam állapítani, hogy egy nagyobb összeg van előttem. Itt, viszont csak akkor realizáltam mennyire drága üzletbe rángatott be Rhysand, amikor 100 dollárt közelített meg egy egyszerű fekete haspóló.

— Én ezért nem adok ki ennyit — mutattam a felsőre, ahogy elhúztam a függönyt.

— Még szerencse, hogy nem te fizetsz — vigyorodott el.

Rhys tüzetesen megnézett rajtam mindent is.

— Ezt megvesszük — jelentette ki.

— Meg a faszt! — ellenkeztem. — Ilyet veszek neked a legközelebbi szupermarketben 3 dolcsiért.

— Mondtam már, hogy ne foglalkozz a pénzzel. Dögös vagy benne és a lányok is azok — pillantott le a melleimre. — Megvesszük. Pont.

Látni se akartam mennyi pénzt hagyott ott pár szövetdarab miatt, így a pénztár közelébe se mentem, amikor Rhysand fizetett. A kis körutunkon még bementünk pár egyszerűbb üzletbe, ahol összekaptam egy-két melegítőt, mindenhez felvehető felsőket és pár minden napra szükséges dolgokat. Rhys már többször is visszament a kocsihoz, hogy lepakolja a szatyrainkat, és ne kelljen olyan sokat cipelnie.

Nem olyan sok, de talán három formálisabb üzletbe is benéztünk. Kiválasztottam pár inget, kosztümöket és koktélruhákat, amik Rhysand szerint szükségesebbek, mint hinném.

Egy utolsót kerültünk az autóhoz, amikor Rhys bejelentette, hogy kezdődhet a legizgalmasabb rész.

Nem tudtam, hogy egy cipőbolt lehet izgalmas.

— Rhysand! — szólalt fel boldogan a Rhysanddel körülbelül egy idős férfi a pult mögül.

— Javier!

Vidáman kezet fogtak egymással, majd az említett Javier kellemes spanyol akcentussal felém fordult.

— És kihez van szerencsém?

Magasságilag közelebb volt hozzám, mint Rhyshez. Fekete, dús haja bezselézve állt meg a feje tetején, ami teljesen illett a lebarnult bőréhez.

— Javier, ő itt Amaya — mosolyodott le rám Rhysand. — A menyasszonyom.

A férfi hitetlenkedve a fejéhez kapott, majd mindkettőnket egyszerre átölelve addig gratulált, míg ki nem nyomta belőlem az összes levegőt.

— Javier egy régi barátom — magyarázta Rhys. — És ő csinálja a legjobb cipőket ezen a világon.

— Na és mivel szolgálhatok a kisasszonynak?

Megszeppenve vállat vontam.

Szerencsére Javier könnyen kezelt, Rhysand apró útmutatója után a pultra halmozott egy csomó doboz lábbelit. Leültetett egy kényelmes székbe, feltett pár kérdést, majd elővett egy fekete magassarkút. Majd még egyet. És még egyet.

— Szerintem ennyi bőven elég lesz — legyintettem, ahogy már a negyediket csomagolta ki.

— Ne beszélj badarságokat! — intett le. — Meg kell találnunk a tökéletes formát a señorának.

Rhysand nevetgélve nézte végig mindezt. Sokszor ugyan közbeszólt, sőt még azt is elmondta, ha valami kifejezettem nem tetszett neki. Így jutottunk el három modellhez, amik egyaránt mutattak jól a lábamon és meglepően kényelmesek is voltak.

— Tökéletes! — vigyorodott el Javier. — Megnézem mi van a raktáron.

Amíg ő eltűnt, én addig már egy kinézett sportcipőhöz siettem. Gyorsan kivettem a méretemet, magamra kaptam, és természetesen megmutattam Rhysandnek is. Beleegyezően bólintott.

Javier 3 fekete, 2 piros és 5 krémszínű magassarkúval tért vissza, miközben felraktam a sportcipőm dobozát a pultra. Azt mondta jelen pillanatban csak ezekkel tud szolgálni a méretemben, de 1 hét és bármiből készít nekem egyet.

— Sokan szoktak még vinni sötétkéket, vagy valami élénk színűt is. Most azok vannak divatban, úgy néz ki...

— Nekem ennyi elég lesz — szakítottam félbe. — De tényleg.

— Akkor csak ennyit viszünk el — vonta meg a vállait Rhys.

Megvárta, míg Javier becsomagolja az összeset, majd gondolkodás nélkül nyomta a kártyáját a leolvasóra.

— Mára befejeztünk, ugye? — kérdeztem.

Javier nevetve pakolta be egy papírtáskába a dobozokat.

— Az én feleségemtől ilyet nem hallani — vigyorgott tovább.

— Szükséges volt egy kicsit kibővíteni a gardróbját — válaszolt Rhysand.

Ha a kicsi alatt egy eléggé tele pakolt autót értünk, akkor persze. Egy kicsit.

Természetesen hálás voltam Rhysandnek, hogy szemrebbenés nélkül költötte rám egy normális ember egész éves bevételét. Az összes darabnak tényleg nagyon örültem és tisztában voltam, hogy ahogy hazaérünk csak mosolyogva fogom bámulni őket. Mert ezt csináltam azzal, aminek nagyon örültem. Fogdostam és bámultam.

De hogy szerintem megérdemeltem mindezt? Abszolút nem.

Szerencsére a cipőkkel nem kellett sokat mászkálnunk, eléggé közel parkolt az autó. Miután bepakoltunk, Rhys a napszemüvegét az orrára tolva dőlt neki a kocsi oldalának. Nem borotválkozott meg reggel, így halvány borosta fedte be napsütötte arcát. Az ember azt hinné, egy egyszerű napra nem ing lenne rajta. De mégis. Viszont nem olyan, mint mindig. Nem gombolta be teljesen, a mellkasa felső része kilátszott, a karján pedig feltűrte a könyökéig.

— Tudtad, hogy jövőhéten hivatalosak vagyunk az éves bálra?

— A mire? — kérdeztem vissza.

— Davernikék minden évben, ugyanazon a napon meghívnak mindenkit, aki fontos, hogy eltöltsünk egy kellemes pár órát náluk. Ebben az évben te is hivatalos vagy — mutatott rám.

— Ez is ilyen kiöltőzős, csicsás dolog?

Bólintott.

— Szerencse, hogy van már 10 pár cipőm, így mindegyiket fel tudom majd venni aznap este — nyújtottam ki rá a nyelvem.

— Ruhád azonban nincsen — vigyorodott el. — Hacsak nem akarsz meztelenül, csak egy magassarkúban jönni.

— Még átgondolom.

Rhysand szívre tett kézzel ígérte meg, hogy az aznapi kínzásom hivatalosan is vége, azonban neki lenne még egy kis dolga. Egyből felajánlottam, hogy elmegyek vele, de leintett, egy kártyát a kezembe nyomva kért meg rá, hogy töltsem el addig az időmet úgy, ahogy akarom.

Gyanúsan néztem végig rá, amíg el nem tűnt a szemem elől. Fogalmam sem volt mit kell elintéznie, lehetett munka ügy is, vagy akár valami személyes. Ettől függetlenül a kártyáját a nadrágom zsebébe csúsztattam és elindultam körbe-körbe.

Nem akartam már egyetlen egy boltba se bemenni, fáradt voltam és kezdtem éhes is lenni. Viszont nem akartam egyedül beülni egy étterembe, gondoltam ezzel megvárom Rhysandet is. Addig sétálgattam, míg nem találtam egy üzletet, ahol a kirakatban találtam pár táskát, amik első látásra tetszettek.

Egy igazi ribanc voltam a jó táskákért. Valakik cipőket gyűjtöttek, mások ijesztő babákat, vagy bélyegeket, ha lehetőségem lett volna rá, én egyértelműen táskákat vettem volna magamnak. Egyértelműen nem találtam őket mindennapi szükségleteknek, sokáig csak egy szakadt, turkált darabbal járkáltam. De gondoltam... miért is ne?

Halvány mosollyal pillantottam az eladó hölgyre, aki már az ajtóban köszöntött engem. Egyből a segítségemre sietett, mutatott párat, ami szerinte igazán szép. Könnyen közös hangra találtunk, ő volt az eddigi legkedvesebb aznap. Nem akart rám tuszkolni egyet sem, csak próbálta a tökéleteset megkeresni nekem.

Már az elején megegyeztünk, hogy valami kicsit szeretnék, olyan színűt, ami mindenhez is megy és lehetőleg nem hagyok ott ezreket érte.

Nem hittem volna, hogy én leszek az az ember, aki képes lesz kiválasztani az egyik legdrágább dolgot egy boltból. De mindennek eljön egyszer az ideje. Ott álltam, két szépség között vacillálva, amikor végül ráböktem egyre. Akkor még közelebbről megnéztem, kinyitogattam újra, megfogdostam és végül rápillantottam az ár címkére.

Nem. Nem szabad ennyit költeni egy táskára.

Épp, ahogy visszatoltam volna, hogy köszönöm, de nem, megcsörrent a telefonom a zsebembe.

Rhys.

— Merre vagy?

— Bejöttem egy boltba, de megyek — válaszoltam.

— Majd én odamegyek, hol vagy?

Gyorsan elmondtam neki az üzlet nevét, mire ő majdnem egyből meg is érkezett. Nem kószáltam el messzire, szóval várható volt, hogy a kocsitól hamar megtalál engem.

Érdeklődve megállt mellettem, kedvesen köszönt a hölgynek a pult másik oldalán, majd átvetette a vállamon a karját. A másik kezével kivette az enyémből a táskát.

— Szép — suttogta. — Szeretnéd?

Nem válaszoltam, mert nem hagyhattam, hogy még ennyi pénzt költsön rám.

— Nagyon drága — húztam el a számat.

— Elvisszük — nyújtotta át a hölgynek. — És ezt is — mutatott a másik lehetőségemre.

Idegesen felpillantottam rá, már épp ellenkeztem volna, de az eladó boldogan magával vitte a táskákat, hogy elcsomagolja.

— Utállak — mondtam.

Öntelt vigyorral közelebb húzott a pénztárhoz.

— Egész nap nem láttam benned semmi lelkesedést, csak emiatt a két táska miatt — motyogott. — Szerintem megérdemled.

Nem tudtam válaszolni, csak egy halk sóhajt kiengedve magamból ráztam meg a fejem. Ő ugyan, még mindig hatalmas mosollyal nyomott egy puszit a fejem tetejére.

Megköszönve az irigylésre méltóan becsomagolt táskákat, elhagytuk az üzletet. Az autóba ülve megcsapott a forróság, majd nem sokkal később már hűs levegő fújt az arcomba. A fejemet az ülés háttámlájára döntve hunytam le a szemeimet és nyújtottam ki lábaimat. Egyértelműen elszoktam az egész napos sétálgatástól, pedig pár hete még napi nyolc órákat rohangáltam a munkahelyemen.

Otthon senki se tudhatta mi van velem. Nem szóltam senkinek, nem mondtam fel a munkahelyemen és a nevemre írt lakást se mondtam le. Bár reméltem, hogy Samuel az ilyesmiket elintézte, így nem kell majd bíróságra mennem, ha a főbérlőnek véletlen úgy akadna kedve.

— Sikerült elintézni, amit szerettél volna? — kérdeztem Rhysandtől, ahogy lassan felé fordulva kinyitottam a szemeimet.

A parkolóból még nem álltunk ki, abban se voltam biztos hova mennénk. A telefonját nyomkodta, ahogy befejezte idegesen a nadrágzsebébe csúsztatta.

— Persze — húzta halvány mosolyra íves száját. — Éhen halok.

— Én is. De mivel egész nap olyan helyeken voltunk, ahová te akartál menni, most én választom ki hol eszünk — sandítottam rá, hunyorogva az üvegen át beszűrődő erős napfénytől.

— Na és hol eszünk?

— Valami gusztustalan gyorsétteremben.

Így jutottunk haza talán egy jó két órával később, vagy ezer felesleges kalóriával a hasunkban, de boldogan állíthatom, hogy szerintem teljesen megérte. Érdekes volt látni Rhysandet a mindennapi embereket között. Teljesen kiütött azok közül, akik munka után csak gyorsan be akartak kapni valami olcsót.

A tragacsok között leparkoló fényes sportkocsija bőven elég érdeklő szempárt vonzott magával, pedig akkor még nem is látták a mellettem álló majdnem két méter magas görög félistent. Mert egyértelműen ahhoz tudtam csak hasonlítani. Éles állvonala, kiugró arccsontja, telt ajkai csak úgy vonzották a nők figyelmét. Hazudtam volna, ha azt mondanám nem értettem meg miért.

Én is olyan voltam, mint ők, amikor először megláttam. Rá akartam vetni magamat, megfogni erős teste minden egyes pontját és magaménak tudni. Egyértelműen erős szexuális feszültség alakult ki kettőnk között már az első percekben, amit egyikünk se tudott volna letagadni.

Egy kevésbé zsúfolt sarokban foglaltunk helyet az ötvenes éveket mintázó étkezőben. Egymás mellett ülve néztük át az étlapot, valami túlságosan is zsíros kaja után kutatva.

Az emberek kétszer néztek vissza ránk, tinik fotózkodtak az autójával, a pincérlányok már kissé nagyon is kedvesek voltak, egyértelműen többször jelentek meg az asztalunknál, mint kellett volna.

Talán a pénz érzete, talán Rhysand kisugárzása váltotta ki ezt a tömegből. Pontosan nem tudtam, de tiszta szívvel állíthattam, hogy Rhysand De Loughrey egy jó ember. A nekem elhintett morzsák, amik megpróbálták rossz fényben feltüntetni őt, napról napra megsemmisültek.

Míg Rhys mellett nyugodtan ültem, Samuel közelében mindig is szorongtam. Volt benne valami sunyi. Már az első találkozásunkkor is sejtettem, hogy a gazdag, szürke róka külső nem egy kedves cukros bácsit rejt. Ő valahogy idővel egyre lejjebb ásta magát nálam. A kis történetét velem kapcsolatban rám bízta, az összes felelősség az enyém lett. A kisujját se mozdította, hogy az újdonsült lányát a lányának higgyék. Nem is értettem igazán, hogyan vette be mindenki. Samuel jobban tenné, ha kicsivel több pénzt fektetne a csapatába és nem a felesége gardróbjába.

Ezért is voltam rettentően hálás, amikor kiszabadultam a kastélyból.

— Hoztunk kaját! — kiáltott Rhys, ahogy beléptünk a házba.

Henry valahogy feljött a beszélgetésünkbe, míg ettünk, így gondoltam jó ötlet lenne meglepni pár hamburgerrel. Nálam volt a kajás zacskó és pár ruhás is, míg Rhysand a maradékot próbálta becipelni egy kanyarban. Mondanom se kell, sikertelenül.

Mialatt Rhys a lépcsőn küzdötte fel magát a csomagokkal, Henry valahonnan előkerült. Motyogott valami érthetetlent, kikapta a kezemből a még meleg kajáját, egy csókót nyomott a fejemre, majd eltűnt az alagsorban, azzal a címmel, hogy neki dolga van.

A következő fordulónkban már sikerült minden szart felcipelni az emeletre, majd behányni mindazt a gardróbba, hogy észrevehetetlen legyen, míg oda be nem lép valaki. Rhysand egyértelműen nem számított ilyen hamar arra, hogy összeköltözünk, így a nekem szánt gardrób még félig állt csak készen.

— Ráállítom az embereket, hogy a minimum hét végére kész legyen — kapta elő a telefonját. — El kell intéznem pár hívást, meg leszel addig?

— Persze.

Gardróbügyileg én tisztában voltam vele, hogy ami az enyém volt Samuelnél, ezerszer nagyobb a kelleténél. De akkor még nem láttam Rhysandét. Sötétbarna polcok között lapult meg a világ összes zakója, inge és nadrágja. A sötét berendezést és a falakat csak a polcokat megvilágító fehér fények törték meg, amiknek köszönhetően jól láthatóvá vált minden.

Mégis minek kell egy embernek ennyi öltöny?

Találtam három fiókót tele övekkel, talán még hármat különböző karórákkal és akkor a nyakkendőkről ne is beszéljünk. Kijelenthettem, hogy az ember itt minden alkalomra is talált volna magának valami megfelelő göncöt.

Az ő részéből nyílt az enyém, aminek ajtaja ugyan még nem volt a helyén, sőt a falak sem voltak kifestve, csak a sötét, fapadló tűnt késznek. A polcok dobozai a falnak döntve, a festékek pedig a földön vártak a sorsukra.

Ha nagyon akarnám, igazából én is meg tudnám csinálni. Persze nem lenne kész a hét végére, sokkal tovább tartana, mint a szakembereknek. Nem is tudom egyedül meddig lennék képes bajlódni a szekrényekkel és a villanyt se tudtam beszerelni. Azonban festeni már festettem ki szobát, nem egy nagy dolog.

A festékes bödönök mellé guggolva fordítottam őket magam felé, azzal a céllal, hogy meg tudjam nézni milyen színt választottak. Hasonló sötétkéket, mint amilyen Rhysé is.

Mivel nem tudtam kipakolni, így mindent csak hagytam a helyén. Kikaptam egy pólót Rhysand gyűjteménye közül, egy bugyit a sajátomból, majd megindítottam a vizet a tusolóban. A tegnap esti fürdőkádas kalandunk után jobbnak láttam most nem kisérteni a sorsot. Természetesen jó volt, még a gondolatára is kellemesen görcsbe rándult a gyomrom, combjaimat össze kellett szorítanom. Viszont az egész napos gyaloglás után csak egy gyors zuhanyra volt szükségem, hogy aztán bele tudjak esni az ágyba.

Hajamat kézzel átfésültem, ahogy beálltam a víz alá. Ruháimat a földön hagytam, csak miután kiszálltam egy puha törülközővel a testem körül, dobtam be őket a szennyesbe.

— ... csak addig kell ezzel foglalkoznod, míg én azt mondom — hallottam meg Rhysand mély hangját a nyitott ajtón keresztül.

Érthetetlen motyogás volt hallható a telefon másik feléről.

— Nem olyan sokáig — sóhajtott fel Rhys, ahogy leült az ágy szélére. — Holnap találkozunk, akkor megbeszéljük a részleteket.

A bent tartott levegőt élesen kifújva nyomta ki a hívást, majd dobta le maga mellé a készüléket. Idegesen a hajába túrt, arcát a tenyerében pihentette.

— Minden oké? — kérdeztem halványan, a fürdőszoba ajtófélfájának dőlve.

Meglepettem pillantott fel rám, ameddig a hajamat szárítgattam egy kis törülközővel, hogy ne csöpögjön belőle a víz. Csendben nézett végig rajtam, pólóján, ami eltakarta a testemet és csupasz lábaimat. Majd csak bólintott.

— Bármit elmondhatsz — emlékeztettem. — Segítek, ha tudok.

— Tudom — morogta, ahogy maga felé intett, hogy menjek közelebb. — Én ugyan nem szívesen kevernélek bele ebbe az egészbe.

Apró kezeimet az övé közé vezettem, miközben az ölébe húzott. Arcát kicsit hátrébb döntötte, hogy a szemembe tudjon nézni, mosolyogva ért bőrömhöz.

— Majdnem elfelejtettem valamit!

Értetlenkedve pillantgattam, ahogy elengedett és lerakott maga mellé az ágyra. Sietősen az ágynak az ő oldalához sietett, majd valamit kikapott az éjjeli szekrényből, de nem igazán láttam mit. Nagy szemekkel pillantottam fel rá, ahogy megállt előttem, majd vigyorogva a térdére ereszkedett.

Mit művel?

— Amaya Bakken — húzott elő egy apró dobozt a háta mögül. — Megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel?

Mosolyomat eltakartam a kezemmel, miközben felnyitotta a dobozt, ezzel belátást nyújtott az apró kis gyűrűre.

— Úgy tudom, csak egy választási lehetőségem van — húztam fel a szemöldökeimet.

— Elvileg igen. De gondoltam hivatalosabbá tehetnénk az egészet. Elvégre a menyasszonyom vagy, gyűrű nélkül.

Igazából nem várt válaszra, a kezemért nyúlva egy könnyed mozdulattal az ujjamra húzta az ékszert. Vékonyka kis arany karika volt, egy szép kővel a közepén, amit két kisebb hold alakú fogott közre.

— Fontos volt, hogy legyen? — vontam össze homlokom, ahogy közelebbről is megnéztem.

Vigyorát elrejtve nyúlt az arcához.

— Ha normális kapcsolatunk lenne, akkor számomra fontos lenne. Sajnos nem tehetek arról, ami történik, képtelen vagyok normálisabbá tenni ezt a katyvaszt, amibe mindketten benne vagyunk jelen helyzetben.

Sose lett volna normális kapcsolatunk. Sohasem találkoztunk volna, de ha mégis, akkor is csak addig míg felvenném a rendelését. Rám se nézett volna. De az a világ már nincs, Samuel lánya vagyok, Rhysand menyasszonya és soha nem lesz szükségem arra, hogy pincérnőként dolgozzak.

— Ne vágj ilyen pofákat — bökött meg gyengéden, ezzel megszakítva a gondolataimat. — Nem kérdeztelek meg róla, mert úgy gondoltam minden kislány erről álmodozik kiskorában. Ha nem akarod viselni, nem gond.

Kezét a vállamra helyezte, lassan végig simított a karomon.

— Én nem álmodoztam róla — nevettem fel halkan. — De ha neked fontos, nekem is.

Anya sosem mesélt hasonlókról. Ahogyan én tudtam nem volt esküvőjük apával, mert nem tartották fontosnak. Így én kislánykoromban csak a hercegről álmodoztam a fehér lovon. Volt egy kapcsolat, egy szerelem előttem, amit nem kötött össze semmilyen gyűrű, se papír. Én sose találtam szükségesnek az ilyesmit.

— Tetszik?

Bólintottam.

— Nagyon szép, jó az ízlésed.

Felé nyújtottam a kezemet, hogy jobban meg tudja nézni. Vigyorogva a szájához húzta ujjaimat, kézfejemre egy apró csókot nyomott. Felállva a padlóról, a nyakamnál fogva a szájához húzott.

Amíg gyűrűt nem húz az ujjadra, Pritchett vagy. 

panasz / nasty