Ha valaki pár napja a szemembe mondta volna, hogy egy kihalt országút mellett fogok gyalogolni, kinevettem volna. Sosem volt olyan életem, amit bármilyen szempontból is kiegyensúlyozottnak lehetett volna nevezni, de nem gondoltam, hogy a dolgok pár pillanat alatt ennyire ki tudnak csúszni az ember kezéből.

Péntek este a sarki bárban dolgoztam a pult mögött, éppen egy csapat egyetemista srácnak szolgáltam fel jó pár liternyi hideg sört. Minden a megszokott szerint történt. Kedves voltam az emberekkel, kiszolgáltam őket, elmosogattam, majd újra egy korsónyi sört csúsztattam a következő beeső kezébe.

A sarokban lévő tv-ből szólt az a heti nagy focimeccs, ami a tömeg reakciójából ítélve nem lehetett valami fényes.

A velem egy műszakban dolgozó lányka, többet fecsegett egy betévedt középkorú férfival, mintsem a munkáját végezte volna. Kicsit én is reménykedtem benne, hogy az estém sem csak a munkával fog eltelni.

A pult feletti égő villogni kezdett. Egyre gyorsabban pislákolt, majd végül teljesen kialudt.

Sóhajtva hátra mentem, pár doboz közt turkálva kerestem egy kibontatlan égőt. Kicsit réginek, de használhatónak tűnő darabot feldobtam a levegőbe.

Ennek jónak kéne lennie.

Ahogy visszatértem a meccset nézőközönség őrjöngött, a középkorú férfi egy százast csúsztatott át kolléganőmnek, a kiégett villanykörte pedig újra égett.

Értetlenül pillantgattam a kezem és a világító lámpa között. Biztos csak káprázott a szemem.

Újabb sört engedtem ki a korsóba, a pult mögé leülő férfi kezébe nyomtam.

— Elnézést — szólított meg halkan. — Jó helyen vagyok?

A kezembe nyomott egy névjegykártyát. Samuel Pritchett.

— Életemben nem hallottam még ezt a nevet — sóhajtottam fel, ahogy visszanyújtottam a kis papírt. — Sajnálom.

Mintha kicsit megkönnyebbült volna, a bárszékből felállva kisimította kicsit összegyűrt ingjét és megkért, hogy tartsam meg a lapot.

— Semmi esetben ne dobd ki!

Csak ennyit mondott, majd betévedt a meccset néző tömegbe.

Értetlenül nadrágom hátsó zsebébe nyomtam.

Újabb fél óra telt el, a meccs a végéhez közeledett. A férfiak ordítottak, ujjongtak, szidták egymást, míg az áram fel nem mondta a szolgálatot. Morogva estek mindannyian felénk, mintha direkt tüntettem volna el a fényt a városban.

A pult legaljáról kikaptam egy éppen működő zseblámpát. A hátsó kijárathoz érve felnyitottam a kapcsolókat, és egy pöccenés után minden a helyére állt. Ahogy visszaértem az emberek a helyükün, páran újabb teli pohárért könyörögve ültek, míg a kolléganőm már a pár órája fűzött pasija ölében malackodott.

Szerettem volna, ha már mindennek vége lenne.

Éjfél után pár perccel az utolsó vendéget is sikerült kirugdosni, nekem pedig már csak be kellett zárnom. Mivel már elegem volt mindenből, pár perc alatt mindent lekapcsoltam az ajtókat pedig bezártam.

Kis városban laktunk, de én mégis majdnem fél órányi sétára laktam a munkahelyemtől. Az egyik legolcsóbb lehetőség volt a város szélén egy kisebb lakást kivenni, de a pénztárcám a legtöbbször még így is sír minden hónap végén.

A kabátomat összehúztam magamon, ahogy siettem a kihalt utcán. Késő tavaszi idő kicsit sem volt kellemes, sőt akárhányszor megfújt egy kis szél, majd' megfagytam.

Zsebemben rezegni kezdett ócska telefonom. Idegesen kivettem, hunyorogva az élesen világító képre meredtem, amin csak a rajtam élősködő férfi neve jelent meg.

Walter már vagy fél éve velem él együtt. Egyrészt a költségeim a félére csökkentek mióta megjelent, másfelől pedig az elején jó ötletnek tűnt egy mondhatni helyes sráccal megosztani a lakásomat.

Persze, az elején jó volt. Walter jó volt, mindenben. Majd úgy döntött a semmiből ő lesz a főnök, mi pedig egy pár leszünk. A barátnőjének kezdett hívni, bemutatott a családjának én pedig nem igazán tettem semmit. Tudjátok miért? Mert feleslegesnek tartottam ilyenekkel elbaszni az időt. Amíg mindkettőnk profitált ebből, a másiknak egy szava sem lehetett.

De az elmúlt időben jó párszor átjárt a fejemben, hogy felképelem. De persze csak szeretetből.

— Mi van? — suttogtam a telefonba, hisz nem volt szívem felkelteni a környéket.

— Merre vagy már? — morgott idegesen.

— Egy 10 perc és otthon vagyok. Baj van?

Csend.

— Nem, nincs. Siess!

Köszönés nélkül letette a telefont, nekem pedig egy dolgom maradt. Sietni haza.

Beütve a kódot érkeztem be a meleg lépcsőházba, ahol gyorsan átjárt a hő én pedig minden erőmmel igyekeztem gyorsabban venni a lépcsőfokokat. Mire felérek a negyedikre, általában kifáradok, de a sáros bakancsnyomok valahogy jobban elvonták a figyelmemet.

Nem szokott kosz lenni ezen a helyen, egy aranyos néni ügyel mindig a rendre, akinek havonta fizetünk pár dollárt.

Ügyelve, hogy ne csússzak el, vettem elő a kulcsaimat, de lakásunk ajtaja mögött Walt jelent meg.

— Na végre! — üdvözölt, karomnál ragadva behúzott a hideg lakásba.

Idegesen topogott, de mégis megvárta amíg levettem magamról a felesleges ruha darabjaimat. A nappali fényeit felkapcsolta, a kanapéra mutatott.

Furcsán felnéztem rá, de nem volt kedvem semmilyen vitát lerendezni hajnali egykor, így leültem.

A telefonján motoszkált egy darabig, megírt egy pár üzenetet, párszor felém pillantott végül a semmiből az orrom alá nyomott egy képet.

Egy idősebb férfi lehetett rajta, de elég sötét és homályos kép volt.

— Ismered?

— Nem is látni rendesen ki ez — fintorogtam. — Egy idős pali. Mit kezdjek vele?

A készüléket kikapcsolta, ahogy kikapta a kezemből és a zsebébe süllyesztette. A honom alá nyúlva húzott fel ültemből.

— Velem kell jönnöd!

Erősen megcsaptam, mire a fogásán kicsit változtatott és tovább húzott.

— Most értem haza bazdmeg!

Minden erőmmel ki akartam szabadulni. Walt furcsán viselkedett, a tekintete sötét volt, egyszerűen csak rosszul éreztem magam mellette.

Hirtelen megállt a kicsi folyosón. Szembefordult velem, copfomból kiszabadult hajamat a fülem mögé tűrte.

— Muszáj velem jönnöd.

Először úgy voltam jó, vele megyek. De újra erősödni kezdtek ujjai vékony karjaim körül, nekem pedig hivatalosan is elegem lett. Minden erőmmel megemeltem a lábamat, ott rúgtam, ahol értem. A földön kötött ki, sejtettem a lába közé találtam.

Az adrenalin dolgozott bennem, reszketve futottam a konyhába, valami éles tárgyért. Szerencsére, míg Walt a padlón szenvedett, bőven volt időm kihúzni az egyik legnagyobb kést a pultból.

Hogy mégis mit akartam vele pontosan kezdeni? Halvány lila gőzöm sincs.

— Amaya! — ordította.

Ideges volt, a hangján keresztül éreztem, hogy kihúztam a gyufát és az elkerülendő vitában már nyakig benne vagyok.

Az ablak előtt álltam, mintha jó ötletnek tűnne kiugrani.

Kicsit döcögve, a fájlalt testrészét igazgatva jelent meg velem szemben.

— Feleslegesen keresed most a bajt — morogta. — Tedd le a kést és rendben leszünk.

— Mit akarsz, Walt?

Valamiért bűzlött az egész. Walt csak akkor várt meg éjszaka, ha szexet akart, de akkor is az ágyban, pucéran. Nem a karomnál fogva húzott ki a lakásból, mint egy állatot.

— Velem kell jönnöd — nézett mélyen a szemembe. — Élet halál kérdése.

— Kinek az élete múlik rajta, hm?

Ahogy közelebb lépett a kést feljebb emeltem.

— Válaszolj! A tiéd vagy az enyém?

Semmi.

— Sokkal jobb lesz mindkettőnknek, Amaya — suttogta.

— Mi lesz jobb? Mi, Walt? — ordítottam.

— Tedd le a kést — ismételte meg újra és újra.

Az ablakból láttam, hogy három ismeretlen autó parkol be a ház elé, a világítást a minimumon hagyták, de a kiszálló férfiak öblös nevetése bejárta a környéket.

Walt még egyszer rám nézett, biccentett egyet felém, fejével a konyhapult felé mutatott. De a kést nem tettem le, erősen fogtam a fejem mellett.

Csörögni kezdett a csengőnk. Hozzánk jöttek.

— Tedd már le azt a rohadt kést, basszameg!

Hirtelen mozdulattal indult meg felém, ám én kicsit gyorsabb voltam, mint ő. A kést erőből eldobtam, nem is gondoltam rá merre. Csak a káromkodást hallottam, az egyre nehezebb levegő vételt és végül láttam, hogy Walt jobb kezébe szúródott.

Nehezen a pultnak esett, eszmélete kezdte elhagyni testét, a padlóra esett.

Kicsit sem vártam, semmire sem vártam. Fogtam a kabátomat, a telefonomat és rohantam ki a házból. Az idegen emberek a lépcsőház elején csevegtek, elrejtettem előlük az arcomat, és a hátsó kijáraton rohantam a semmi felé.

Több, mint 3 nap telt el. Már több száz kilométerre voltam otthontól. Esténként vagy utcán vagy hajléktalan szállókon húztam meg magam. Fogalmam sem volt mit kezdjek magammal. Nem ismertem senkit a környékről, egyetlen egy ismerősöm sem volt, akit felhívhattam volna. Mindezek mellett rejtőzködtem, Waltról nem volt semmi hírem. Mégis, ha meghalt és az én ujjlenyomatomat találják meg a késen, keresni fognak.

Nem akartam megölni. Önvédelem volt.

Egy kis korty vízért letekertem a kupakot a még reggel kapott üvegről, spóroltam vele, ahogy csak tudtam. Nem volt nálam sok készpénz, kártyával meg eszemben sem volt fizetni.

Így telhetett el akár egy hét is. Az utak mellett sétáltam, esténként a lelkemet is kialudtam és egyszerűen csak próbáltam minél messzebbre kerülni.

Az országút mellett haladva már nem egy kocsi állt meg mellettem, segítséget felkínálva, de kedvesen visszautasítottam mindenkit.

Magamnak okoztam a gondot, úgy oldom meg, ahogy egy igazi nő. Büszkén, fel a fejjel és nem ragaszkodom semmilyen beképzelt férfira.

Mint kiderült senkiben sem lehet megbízni.

A nap az ég közepén járt, rólam pedig folyt a víz. Fekete hajam már koszosan a fejem tetején egy kontyban állt meg, a szaga már engem is taszított. Kabátomat a derekamra kötöttem, pólómmal az izzadtságot töröltem le.

Hülyeség volt elrohanni, mint egy idióta. Simán átmehettem volna a bár főnökéhez, akinél biztos meghúzhattam volna magam pár napig.

Ám sosem én voltam az agy. Véletlenszerűen éltem az életemet. Ahogy éppen sikerült. Ahogy esett, úgy puffant. Nem szerettem támaszkodni senkire, egyedül intéztem mindig is az ügyeimet.

Több órás séta után végre egy telefonfülke jelent meg.

Hálaisten!

Már egy jó ideje reménykedtem egy ilyen után, akárcsak egy autómentő után hívva, aki bevinne egy civilizált helyre.

Lihegve dőltem neki a kihelyezett kis fülkének, míg összeszedtem a gondolataimat körbenéztem valamilyen használható telefonszám után. Kinéztem magamnak párat, akik a közelben dolgoztak és akár fél óra alatt kiérnek értem.

Megoldom, mint mindig.

Idegesen a hajamba túrtam, zsebeimbe nyúlva egy zsebkendőt kerestem. Úgy emlékeztem valahol kell lennie egynek, helyette a fenekemhez nyúlva meglepetés ért.

A névjegykártya, amit még aznap este kaptam.

Samuel Pritchett.

Semmilyen foglalkozás, esetleges cím nem volt írva alá, csak egyetlenegy telefonszám.

A férfi különösképpen nem mondta miért tartsam meg, sőt azt se tudtam meg miért keresi ezt az embert. De a világ azt akarta, hogy ennek az idegennek nálam legyen a száma.

Ha azt mondanám logikusan átgondoltam a dolgokat és kielemeztem a lehetőségeimet, akkor hazudnék. Reflex szerűen írtam be a számot, majd bedobtam egy negyedcentest és vártam, míg kicsörög.

— Pritchett, fogja gyorsra — szólt bele egy mély hang.

— Jó napot — szóltam bele gyengén.

A hangom halk volt, rekedt. Jó ideje nem beszéltem senkivel.

— Segíthetek, hölgyem?

Aggódónak tűnt.

— Múlt pénteken egy férfi nekem adta a névjegykártyáját — kezdtem bele. — Senki mást nem tudok felhívni.

Egy darabig csend hallatszódott a másik oldalról, egy kis motoszkálás, mintha papírokat lapozna.

— Amaya? — kérdezett vissza.

— Honnan tudja a nevem?

Le kellett volna tennem a telefont.

— Az embereim egy fél órán belül ott lesznek magáért, kérem ne menjen sehova! Világos voltam?

Ha akartam, se lettem volna képes megmozdulni már aznap.

Kezdtem kifáradni és már őszintén belegondoltam, hogy a következő megálló autóval elvitetem magam valahova.

De egy bizonyos Samuel Pritchettre vártam.

panasz / nasty

Sziasztok!

Hehe, megérkeztem az első résszel, ami a következőekhez képest eléggé rövid. :'D Viszont itt van, én pedig rettentően kíváncsi vagyok a véleményeitekre!

Ha bármilyen formában ezt jelzed felém, azt nagyon köszönöm :)

Legyen további szép estétek/napotok. Nem sokára találkozunk! :)