- Mégis hol vagyunk? - riadt meg Shanaya, amikor feltűnt neki, hogy már nem a parkban tartózkodnak.

        - Azt hiszem, Narniában. - jelentette ki Peter, miután jól szemügyre vette a helyet.

        - Ez fenomenális! És akkor így, hogy juthatok haza? - kezdett el hisztériázni.

        - Itthon vagy Shani. - rátette a lány vállára biztatóan a kezét. - És ezt te is érzed. - Shanaya egy pillanatra nem tudott mit felelni ugyanis most ebben tényleg igaza volt a fiúnak. Kellemes és meghitt érzés járta körül, akár merre csak nézett.

        - Te már jártál itt. Tudod, hol vagyunk? - próbálta elsumákolni, hogy igazat adjon, de Peter érezte a győzelem ízét, amit egy mosollyal demonstrált.

        - Valahol Cair Paravel felé lehetünk, bár eléggé furcsa ez a hely. Olyan érzésem van, mintha hiányozna innen valami.

        - Most akkor tudod, vagy nem? - húzta fel a szemöldökét, egy gúnyos mosoly kíséretében.

Peter állta a tekintetét, sőt egy még önelégültebb vigyorral vágott vissza.

        - Te egy életet töltöttél itt, én viszont csak két alkalmat és mégis, az egész térkép a fejemben van. - kopogtatta meg a mutató ujjával a kobakját. - Neked csak az a dolgod, hogy kövess és ne maradj le. - rákacsintot egyet a lányra, majd kinyújtotta felé a kezét.

        - Oh, ne aggódj, majd tartunk pihenőt neked. - eltolta a fiú kezét és biccentett a fejével, hogy induljon.

Peter csak felkuncogott, majd megrázta a fejét, hogy bár nem emlékszik semmire, de még így sem változott semmit. Ugyan olyan makacs és állhatatos. Ahogy sétáltak az úton, Peterben sorra törtek fel az emlékek. Utoljára, még testvéreivel járt erre felé.

                 Visszaemlékezés:

        A négy gyermek Peter, Susan, Edmund és Lucy, egy vidéki város, kis vasúti várótermében várakozott. Rajtuk kívül, senki sem tartózkodott az álmosítóan unalmas helyiségben.

Csak csöndben ücsörögtek a korhadt padon, mire egyszer csak Lucy felnyikkant.

        - Mi van? - fordult feléje morcosan Edmund, de amint a száját elhagyták a szavak, ő is érzett egy kis fájdalmat, mintha valaki megcsípte volna. - Áú! - nyögött fel.

        - Mi bajotok van? - szólt rájuk Peter és már rendet akart közöttük tenni, amikor Susan is mocorogni kezdett. - Susan mi van veled? Miért rángatod az ingem?

        - Miről beszélsz? Én hozzád se értem! Ne lökdöss! Hagyd már abba! - sipítja le kishúga fejét.

        - Úgy érzem engem is lökdös valaki. - súgja oda Edmund.

        - Engem is! - pattant fel a helyéről a legfiatalabb. - Jaj, ez fájt!

        - Figyeljetek! Fogjuk meg egymás kezét. - utasította őket Peter.

        - Én biztos meg nem fogom a kezed! - csattant fel Edmund.

        - Jaj, ne izélj már! - harapta le nyűgösen a báty kisöccse fejét, majd megragadta a kezét.

        - Ez valami varázslat. - álmélkodott a kicsi Lucy.

        - Csak legyen már vége! - nyafogott Susan.

A következő pillanatban, a bőröndjeik, a padok, a váróterem, mind kámforrá vált és egy sűrű erdő közepén álltak szorosan egymás mellett, kézenfogva. A növényzet olyan dús volt, hogy alig lehetett tőle megmozdulni. Amikor kinyitották a szemüket, egy párszor megkellett dörzsölniük, hogy jól látnak-e.

        - Jaj, Peter! - rikkant fel örömében Lucy. - Gondolod, hogy most újra Narniában vagyunk? - meresztette ragyogóan csillogó szemeit a fiúra.

        - Talán, de lehet, hogy egészen máshol vagyunk. Egyenlőre próbáljunk egy kiutat törni, ha van olyan. - adta ki a parancsot a legidősebb.

        Nagy nehézségek árán vergődték át magukat az erdő sűrűjén. A testük tele lett apró karcolásokkal, de amikor eltolták maguk elől az utolsó lapu levelet is, a napfény vakító fénye terített be mindent. Ahogy a szemük megszokta a világosságot észrevették, hogy egy kis szirten állnak és körülöttük csak a végtelen kék tenger van. A homokos parton lágyan fodrozódtak a hullámok és az égen egy felhő sem látszódott. A nap dél táján járhatott. A gyerekek számára a vakítóan kék tenger, oly hívogató volt, hogy nem bírták megállni, hogy bele ne menjenek. Le dobták a cipőjüket és már meg is mártóztak a hűsítő vízben. A gyerekek vígan fröcskölték egymást és nevetgéltek. Átadták magukat a szórakozásnak. A kristálytiszta vízben, akik ügyesebbnek bizonyultak apró kagylókat is találhattak.

        - És akkor most, hogyan tovább? - gondolkozott Susan józanul, mint ahogy mindig is szokott. - Esetleg találnunk kéne valami ételt sötétedés előtt.

        - Anya csomagolt szendvicseket az útra. - válaszolt Edmund. - Az enyém még meg van.

        - Az enyém eltűnt. - sajnálkozott Lucy.

        - Az enyém is. - vágta rá Susan.

        - Akkor ez két adag. Nem valami bő étkezés lesz ebből, az már biztos.

        - Én inkább szomjas vagyok, mint éhes. - jelentette ki a legkisebb. Eme szavak után, mindegyik úgy érezte, mintha már ezer éve nem ittak volna egy kortyot sem.

        - Talán kereshetnénk egy forrást. - javasolta Edmund.

        - Ugye nem azt akarod mondani, hogy menjünk vissza abba az erdőbe? - háborodott fel hisztérikusan Susan.

        - Nem, de végig sétálhatnánk a parton, hátha rábukkanunk egyre, ami a hegyről folyik le.

Kifelé gázoltak a vízből, de a homok rajtuk ragadt. A száraz szemcsék még rosszabbak voltak, ugyanis folyamatosan elsüppedtek benne és tele lett még a zoknijuk is vele. Összegezve, igencsak megnehezítette a tovább menetelüket. A két kisebb testvér leakarta venni a cipőjüket, de Susan rájuk ripakodott.

        - Le ne vegyétek! Sosem találjátok meg, ha így tesztek. Mi van, ha nehezebb lesz a terep és szükségetek lesz még rá? - okoskodott továbbra is. A két kicsi nem kérdőjelezte meg nővérük parancsát.

        Több órája kutyagolhattak már, mire elértek a sziget azon pontjához, ahol a velük szemben lévő másik földrész a legközelebb volt hozzájuk.

        - A fenébe! Ez egy sziget. - mérgelődött Peter. - Itt sosem fogunk átjutni.

        - Nézzétek! - mutatott a tenger felé Lucy, ahol a messzeségben egy kis patak csordogált.

A gyerekek sietve vették a kis patak felé az irányt. Az iskolában annyi tudást elsajátítottak, hogy tudják, a csermelyből feljebb kell inni, nem pedig onnan ahol a tengerbe ömlik, így tehát belevetették magukat az erdőbe. Viszonylag gyorsan haladtak a patak mentén, mikor már elég magasra értek, bedugták a fejüket a vízbe és hatalmasakat kortyoltak belőle.

        - Most már szomjas nem vagyok, de éhes annál inkább. - siránkozott Edmund. - Nem ehetnénk meg most a szendvicseket?

        - Nem! - vágta rá egyből Susan. - Később még nagyobb szükségünk lehet rá. Mi van, ha holnap sem találunk ételt?

        - Csak próbáljatok arra gondolni, hogy nem vagytok éhesek és kibírjátok. - szólt Peter.

        - Már pedig én most fogom megenni őket! - csattant fel Edmund. - Nem kéne tovább tárolni őket a táskában, hisz még a végén megromlanak. - ezt az érvet még Susan se tudta megcáfolni, így hát neki láttak az evésnek.

Bár nem volt elegendő, hogy jól lakjanak, de máris könnyebb volt nem üres hassal gyalogolni.

        - Talán nem ártana még ennivalót keresnünk. - vetette fel Peter.

        - A hajótöröttek, mindig találnak az erdőben valami gyökereket, bogyókat, talán mi is szerencsével járunk. - szólt Edmund.

         - Az erdőben? Te teljesen megbolondultál? - csapta ki a patáliát Susan.

        - Bár nem rügyeket, de igen. Az erdőben találhatunk valami ehetőt. - védte meg Peter testvére ötletét.

        - Én meg mondtam, hogy tartsuk meg a szendvicseket. - forgatta meg a szemeit Susan.

Követték még feljebb a patakot, bár eléggé megnehezítette a dolgukat a hatalmas lapulevelek, a mindenhonnan lelógó inda rengetegek és a sziklás terep. A hosszú séta annyira lefárasztotta őket, hogy már az ájulás kerülgette mindnyájukat, amikor egy kellemes illat csapta meg az orrukat. Ahogy jobban körbe néztek megláttak egy hatalmas almafát, amiről gigászi aranyló almák csüggtek le. A kicsi Lucy hangosan kiabálni kezdett, majd össze csapta a tenyerét örömében.

        - Nézzétek, egy almafa! - álmélkodott a kislány. - a szemük nem tudott betelni a látvánnyal.

        - És nem ez az egyetlen! - beszélt csámcsogva Edmund, ugyanis telis-tele volt a szája a mézédes gyümölccsel. - Nézzetek csak jól körül.

        - Biztos egy gyümölcsös volt itt, mígnem benőtte az erdő. - magyarázott Susan, miközben sorra dobálta el az almacsutkákat.

        - Talán egykoron laktak is itt. - jegyezte meg Peter.

        - Mi az ott? - mutatott előre Lucy.

         - Bolond legyek, ha ez nem egy várfal! Nagyon réginek tűnik. - válaszolt érdeklődve a legidősebb.

        Valahogy átverekedték magukat a szúrós bokrokon keresztül. Valóban egy öreg kőfal tárult a szemük elé. Itt-ott bevolt omolva és a rések mentén egy csomó borostyán futott fel. A fal magasabb volt, mint az erdő bármelyik fája. Ahogy a fal mentén haladtak ráleltek a bejáratra, bár az sűrűn be volt nőve különböző futónövényekkel. Letépdesték az indákat és amint beléptek, egy hatalmas várudvar tárult a szemük elé. Fák és nagy bokrok nem voltak itt, csak moha és vadvirágok. A gyerekeket egy enyhe szomorú aura ragadta magával.

        - De szép lehetett ez egykoron. - járkált körbe Susan, aki szerette az előkelőséget.

        - Nézzétek! Az olyan, mintha egy torony volna. - ahogy Peter közelebb ért, kezével hatalmasat gesztikulálva jelezte a többieknek, hogy kövessék. - Itt van egy bejárat. - bekukucskált az ajtón. - Van egy lépcsősor, ami felfelé vezet.

Peter egyre beljebb merészkedett, de a lépcsők nagyon korhadtak voltak, így hatalmasat recsegett alattuk.

        - Olyan furcsán érzem magam. - nyöszörgött Lucy.

        - Ugye? Én is! - vágta rá Peter.

Amíg beszélgettek egy nyitott előtérbe jutottak, amely szintén mindeféle gazzal bevolt nőve. Innen még egy lépcső futott felfelé, ami egy félig leomlott teremhez vezetett. Teteje nem volt, csak a félig megmaradt kőoszlopok.

        - Vajon mit csináltak itt? - gondolkozott Susan. - Szerintem valami tanácskozó terem lehetett. - mutatott az emelvényre a csarnok végében.

Peter egyszer csak belerúgott valamibe. Az az apró tárgy egy kis arany sakkbábú volt.

        - Az-az enyém! - kapta ki Edmund a kezéből. - A sakk készletemből.

        - Ez nem lehet. - döbbent meg Lucy. - Itt mi éltünk.

        - Miről beszélsz Lucy? - értetlenkedtek a többiek.

        - Hát nem értitek? Itt falak állnak, ott pedig oszlopok. - beállította testvéreit oda, ahol régen a trónjaik helyezkedtek el.

        - Cair Paravel. - döbbent le Susan.

        - Ez nem lehet! - hitetlenkedett tovább Edmund.

        - De igen! - lépett fel határozottan most már Susan is.

        - Ez a vár már legalább kétszáz éve romokban hever. Nézd a fákat, a sziklákat. Valakik megtámadták és lerombolták.

        - Igen ez az egy bökkenője van a dolognak, de kérlek tekints el ettől. Bebizonyítom lépésről-lépésre, hogy igazam van. - amikor látta, hogy a többiek érdeklődve figyelik folytatta.

        - Először is: Az előcsarnok, amin átjöttük méretre megfelel és képzeljétek bele a festményeket, a festett padlót és a színes üvegablakokat. Másodszor: Az a kút, ami mellett elhaladtunk, pont ugyan úgy néz ki és ott helyezkedik el, ahol régen a mi udvarunkban. - még mindig csönd honolt, így izgatottan folytatta. - Harmadjára: Megtaláltuk a sakkfigurád és utolsó pontként emlékezzetek vissza a mi kedves vakond barátunk Lilyglovot szavaira: „ Higgyetek nekem felségek, egy nap még nagyon fogtok örülni ezeknek az almafáknak." És lám, mennyire igaza lett.

        - Igen-igen emlékszem! - sikongatott boldogan Lucy.

        - Ez szerintem butaság, hisz Cair Paravel nem szigeten volt, az egészen biztos! - makacskodott Peter.

        - Ezt is számításba vettem. Fél sziget volt, de mi van, ha azóta sziget lett? Esetleg valakik csatornát ástak?

        - Várj csak! - állította meg testvérét Peter. - Azt akarod bemesélni, hogy amíg mi egy évig távol voltunk, az idő alatt ezek a dolgok megtörténhettek? Amikor elmentünk ezek a fák kis csemeték voltak. - emelte fel a hangját. - Mert ez lehetetlen! De ha mégis Cair Paravel lenne, a hátunk mögött kellene lenni egy ajtónak, ami a kincstárba vezet. - mutatott egy nyílásra.

        - Ezt könnyen kideríthetjük. - biccentett a fejével arra Edmund.

A gyerekek neki álltak megtisztítani a terepet a sok nyavajától, mire a kezük egy vas anyagnak ütközött.

        - Ez egy ajtó! - csattant fel Peter.

Ui: Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen rég volt új rész. Ez a rész, aki olvasta a könyvet, vagy látta a filmet, annyira nem izgalmas mert csak visszaemlékezés tőletek elnézést kérek, de aki egyáltalán nem ismeri a sztorit, ő neki új dolog. Remélem azért folytajátok tovább a kalandot Narniában! ❤️❤️
Day011 remélem neked tetszeni, fog mivel te nem ismered az eredeti sztorit sem! További jó olvasást! 😘😘❤️