Trumpkin elindult a megbeszélt helyhez. Ő maga Cair Paravel felé vette az irányt, ahol a régi uralkodókat megkoronázták. Az erdőben sétálva végig morgott, hogy pont neki kell elmenni-e, aki a legkevésbé hisz ezekben a babonákban. A természet ma igencsak csöndes volt. Furcsán hallgatagok voltak a madarak, egyetlen egy mozgást sem lehetett érzékelni. Még egy lágy szellő sem volt, ami megrezegtetné a fák levelit. Mindenki jól tudta, ha az erdőben hirtelen némaság áll be, akkor egy ragadozó van a közelben. Trumpkin is érezte a közelgő veszélyt, így a kardjához nyúlt. Szépen lassan haladt tovább előre, a fülét kihegyezve. Elért egy bokros részhez az ösvény mentén, amikor egyszer csak egy telmár csapat tört rá onnan. Egyből kirántotta a kardját és felvette velük a harcot. Bár Trumpkin derekasan küzdött, a túlerővel még ő sem tudta felvenni a versenyt. Kiverték a kezéből a kardot és így elérte egy jó pár ütés. Amikor a földre került, lefogták és jól megkötözték, hogy meg se bírjon moccanni.

        - Hozzátok! Ezt magunkkal visszük a palotába! - utasította az egyik katona a többit. Kettő embere undorodva ugyan, de felkapták apró barátunkat.

         - Ezt még megfogjátok bánni, aljas telmarinok! - szitkozódott haragjában, mire az egyik katona leütötte. Trumpkin szemére, homály borult.

A kis csapat furfangosan, titokban becsempészte a palota kapui közé, ahogy Miraz utasította őket.

         Az udvarban a Lordok rendkívüli tanácskozást hívtak össze, amelynek az volt a témája, hogy Miraz áll Caspian eltűnése mögött.

        - Én már akkor megmondtam, amikor Mirazt választottuk, hogy ezt még megbánjuk. - fortyogott Sopespian.

        - Nem, nem! Nem vádolhatjuk, meg bizonyíték híján. - próbált igazságos lenni a másik Lord.

        - Vajon meddig bújunk még e kifogás mögé? Még minden szék ki nem ürül? - szólt igazságot a harmadik.

Ekkor lépett be az a személy, akiről susmorogtak.

        - Bocsánat kedves tanácstagok. Nem tudtam, hogy ülésezünk. - közben elfoglalta az őt megillető széket.

         - Gondolom, más elfoglaltságod volt. - pedzegette tovább a húrt.

        - Parancsolsz Lord Sopespian?

        - IX. Caspian halála óta, úgy viselkedsz, mintha te lennél a királyunk és most meg hirtelen azt állítottad, hogy elrabolták a herceget a szobájából, nem létező lények. - kételkedett Miaraz szavahihetőségében.

        - Fogadd részvétem Lord Miraz, bár mily különös, hogy pont most tűnik el unokaöcséd, akire a trónus vár, amikor feleséged fiat szült neked. - húzogatta tovább a macska bajszát.

         - Köszönöm Lord Sopespien. Áldás a jó szó, ilyen szomorú időkben. - válaszolt arrogánsan.

         - Gondolom, elmondod hogyan történt ez a szörnyű esemény. - folytatta a szó párbajt.

         - Riasztóbb hírt nem is közölhetnék. Szeretett Caspianünket nem rabolták el a narniaiak, hanem ő maga a vezetőjük. - erre az urak hangosan hangoztatták hitetlenségüket.

         - Túl messzire mész Miraz! Azt hiszed, majd ezt is kimagyarázhatod tündérmesékkel? - emelte fel most már a hangját a Lord.

          - Embereim már megbizonyosodtak eme lények valóságáról. Most lássák saját szemükkel, önök is. - intett Glozellenek, aki betessékelte szegény Trumpkint.

Az urakban megállt az ütő a látottakon. Nem akarták elhinni, ami a szemük elé tárult.

         - Elfelejtettük Urak, hogy narniában egykoron barbárok laktak. Szabadon éltek itt, de őseink bizony a vérüket oltották, hogy egytől-egyig kipusztítsák ezeket a férgeket! - mutatott rá a megkötözött törpére. - De sajnos maradt néhány. E nép titokban szaporodik, mint csótány a kő alatt. Erősödik, míg egyszer csak le nem súlyt. - és ekkor egyhuzamban megpofozta szegény Trumpkint is, akinek lecsúszott a szájáról a rongy és végre vissza szerezte szólás szabadságát.

         - És még csodálkozol, hogy nem kedvelünk? - szólalt fel bátran apró barátunk.

         - Nos, én nem fogom hagyni, hogy ezek a lények letaroljanak minket. Ha kell, az egész őserdőt felégetem, erre esküszöm! Felveszem újra a harcot Caspian ellen és befejezem azt, amit őseink elkezdtek!

                           A jelen:

         Peter tisztes távolságból követte Shanaya minden lépését. A lánynak egyből feltűnt, hogy az idegen fiú a nyomába lohol. Megállt egy újságosnál olvasni, de valójában csak fel akarta mérni a környezetét. A fiú is elvett egy hírlapot és úgy tett, mintha eredetileg is ide tartott volna. Társalgott az eladóval, nevetgélt és figyelmesen olvasta a háborúról szóló eseményeket. Shanaya egyszer csak összecsukta az újságot és szélsebes léptekkel befordult az egyik sikátorba. A fiú kicsit várt, majd ő is szó nélkül ott hagyta beszélgető partnerét és befordult a sarkon. Ekkor Shanaya hirtelen megragadta a gallérjánál fogva és egy épület falához lökte.

         - Mégis miért követsz? Megmondtam, hogy hagyj békén! - förmedt rá.

         - Nyugi nem akarlak bántani, csak annyit kérek, hogy hallgass meg. - próbált hatni rá. - Hadd bizonyítsam be, hogy ismerlek. - a lány egy pillanatra elgondolkodott, de megrázta a fejét és újra harci üzemmódba kapcsolt.

         - Zaklass mást, engem meg hagyj békén! - engedett a szorításból, majd sarkon fordult.

         - Kérlek, csak hallgass meg! - nyúlt a lány kezéért, de az eltolta magától.

         - Azt mondtam kopj le! - majd bepattant az előtte éppen megálló taxiba. - A Downing street hatvanhoz, legyen szíves. - szólt kedvesen a sofőrnek, de még mielőtt ráléphetett volna a gázpedálra, egyszer csak azt látta, hogy valaki kinyitja a sofőr ülés melletti ajtót és kiráncigálja a taxist a kocsijából. Peter pattant be a gépjárműbe és egyből magukra zárta az ajtót.

         - Te meg mégis mit csinálsz? - illetődött meg Shanaya.

         - Ha eddig nem voltál hajlandó meghallgatni, most már nincs más választásod. - és abban a pillanatban rálépett a gázra.

          - Te teljesen megőrültél! Engedj el! - csapkodta kétségbe esetten Peter vállát a hátsó ülésről.

          - Csak akkor, ha hajlandó vagy végre meghallgatni. - tartott ki az elhatározása mellett. A lány egy pillanatra magába nézett, majd nyelt egy nagyot és így szólt:

          - Rendben van. Csak állj meg! - Peter abban a pillanatban lehúzódott az út szélére. Shanaya egy percig sem habozott ugyanis villámszerűen kirobbant az autóból és futott, amerre csak látott.

          - A fenébe! - csapott a kormányra Peter, majd ő is kipattant és a lány után szaladt teljes erőből.

         Amikor egy parkhoz érkeztek, Peter átvágott a növényzeten, ezáltal utolérte a lányt. Majd egyszer csak hirtelen elkapta oldalról és szorosan magához ölelte.

          - Shani, kérlek csak hallgass meg!- könyörgött keservesen.

          - Nem! Eressz el! - ficánkolt, ahogy csak tudott, de Peter nem engedett a szorításból.

          - Nem találod itt a helyed, mert nem ebbe a világba tartozol! Neked Narnia az otthonod.

         - Elég legyen ebből az őrültségből! Azonnal engedj el! - azzal a lendülettel rátaposott a fiú lábára, de ő csak még szorosabban tartotta.

          - Utálod, ha Shaninak szólítalak! Minden áron beakarod bizonyítani, hogy nálad nincs jobb harcos!

          - Ezek csak tippelgetések!

          - Semmitől sem félsz, kivéve a mennydörgéstől! - erre Shanaya hirtelen lemerevedett. - Furcsa foltok vannak a testeden, amik olyanok, mintha beléd csapott volna egy villám.

- ennek a mondatnak a hallatára a lány szemei kigúvadtak és alig bírt szóhoz jutni.

         - Ezt...ezt senki se...

         - Tudja? - vágott közbe Peter. - De én tudom, mert jól ismerlek Shanaya, Aslan lánya. - Aslan neve hallatára a lánynak a fejébe egy éles fájdalom nyílalt. Ez a név oly édesen csengett számára, de egyszerűen nem tudta felidézni, hogy honnan. Ahogy egyre jobban forogtak a fogaskerekek az agyában, a fájdalom is nőtt vele párhuzamosan a fejében.

         - Narniának szüksége van rád Shani. - elengedte a lányt a karjai közül.

         - Először is, ne hívj így. - erre Peter hangosan felkuncogott, hisz oly rég hallotta a lánytól már ezt a mondatot.

         - De tegyük fel, hogy elhiszem neked, hogy létezik ez a „Narnia". Viszont, ha így van, akkor még is hogy jutnánk oda? - a fiú törni kezdte a fejét, hogy mit is mondott neki Aslan.

         Peter éppen készült a vizsgáira, amikor egyszer csak egy lágy szellő egy hangot hozott magával.

          - Peter. - felkapta a fiú a fejét, de nem látott semmit. Mivel azt hitte csak képzelődött, így visszatért a tananyaghoz, de a hang még erőteljesebben szólt. - Peter. - a fiú felpattant a székről és megfordult. Nem más jelent meg előtte, mint a Nagy Aslan.

         - Aslan? Ó drága Aslan, te hogy kerülsz ide? - álmélkodott.

         - Narnia veszélybe került és csak te segíthetsz rajta.

         - Én? De hisz, azt mondtad nem térhetek oda vissza?

         - Igen, így volt, de az életbe mindig bekövetkeznek váratlan események. Shanaya átkerült a ti világotokba. Arra kérlek, hogy keresd meg és emlékeztesd rá, ki is ő valójában. Erre csakis te lehetsz képes, senki más.

         - Shani, a mi világunkban? - rökönyödött meg. - Rendben Aslan, megteszem, amit kérsz, de mégis hol keressem?

          - Utazz londonba fiam és a sors hozzá vezet. - ezzel a mondattal el is tűnt akár csak egy látomás.

                             A jelen:

          - Hmm.. Csak annyit mondott, hogy emlékeztesselek rá kivagy. Többet nem. - amíg Peter töprengett, hogy most mi is legyen, Shanaya hirtelen meglátott egy árnyékot a földön. Oly ismerősek voltak számára azok a vonalak, hogy a teste magától neki állt követni. Egyszer csak egy oroszlán szobor előtt kámforrá lett. A szobor, annyira kifinomultsággal lett kidolgozva, hogy Shanaya úgy érezte, mintha élne.

Amikor Peter észrevette, hogy Shanaya eltűnt, egyből keresni kezdte. Nem telt bele sok idő, míg rátalált. A lány csak mozdulatlanul bámult az oroszlán szemébe.

         - Shani, minden rendben? - aggódott a fiú.

         - Igen, csak ezek a szemek, olyanok, mintha a lelkembe látnának. - a lány késztetést érzett, hogy hozzá érjen a műalkotáshoz.

Amint a bőre érintkezett a hideg kővel, egy hatalmas fény villant ki, amely magába szippantotta őket. Ahogy a vakító világosság halványulni kezdett, észrevették, hogy már nem a parkban vannak.

         - Mégis hol vagyunk? - rémült meg a lány.

         - Azt hiszem, Narniában.

Ui: Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen sokára tudtam új részt hozni, de remélem elnyeri a tetszéseteket. Látom vannak, új emberek is, akik olvassák a könyvem, aminek én nagyon örülök és köszönöm. Ez nagyon jól esik! Remélem a ti tetszéseteket is elnyeri. Várjátok már a folytatást? :D remélem tetszett Day011 ❤️❤️