Shanaya hamar összecsomagolt az útra. Alig várta, hogy egyedül felfedezhessen egy idegen országot. Szokásosan felnyergelte lovát, jó erősen rákötötte a poggyászát, hogy véletlenül se essen le út közben. Az előkelően gyönyörű ló ében szőre csak úgy fénylett. Látszott rajta, hogy gazdája sokat foglalkozik vele. Bár Hannibal nem azok a lovak közé tartozott már, akik egykor képesek voltak beszélni, mégis Shanaya úgy érezte tisztán hallja a pej gondolatait és érzéseit. Kétséget kizárólag összeszokott párost alkottak.

        Caspian, nem akart Shanayatól elbúcsúzni, mert félt attól, hogy azonnal meggondolja magát, amint meglátja. Azért oda állt az ablakához, hogy még egyszer láthassa a lányt, mielőtt hosszú hónapokon át távol kell lenniük egymástól. Shanaya indulásra készen állt. Hannibal feszülten kaparta patájával a földet és egy erőteljeset fújtatott. Érezte a levegőben, hogy eddigi legveszélyesebb út áll előtte. Aslan lánya felpattant rá, majd készült egy határozott mozdulattal meglegyinteni a kantárt, de egy érces férfihang félbeszakította a mozdulatsort.

        - Várj! - Caspian rontott be az istálló ajtaján. A homlokáról izzadságcseppek gördültek le, miközben rátámaszkodott a combjaira mindkét kezével, hogy kifújja magát. Ilyen gyorsan még nem ért le a szobájából soha az már bizonyos. - Kérlek, egy szóra várj még. - nézett fel rá aranyban csillogó barna szemeivel.

Shanaya átvetette a bal lábát a ló másik oldalára, majd leszállt, hogy a királlyal egy szintbe tudjon kerülni.

        - Mit szeretnél felség? - kérdezte félve, hisz azt hitte az uralkodó visszakozni akar.

Caspian szépen lassan elkezdte kigombolni ingjének felsőbb részét, mire Shanaya zavartan elfordította a fejét, hisz fogalma sem volt róla, mit tervez tenni hercegünk. A férfi a második gomb kiengedése után végre hozzá fért a nyakában lógó medálhoz. Óvatosan lehúzta a nyakáról az ékszert, majd amilyen óvatosan csak tudta megérintette a lány arcát, hogy forduljon felé. A zavart zöld szempár, ekkor vette csak észre mit is tart a király a kezében.

        - Ez a medál az édesanyámé volt. Ez az utolsó emlékem tőle. A nevelő nőm adta oda nekem, mikor még kisfiú voltam, hogy mindig meg tudjon óvni engem. Szeretném ha ezt magaddal vinnéd. Úgy hiszem, ha ez veled van, akkor nem eshet bajod.

        - Caspian... - próbálta elkezdeni tapintatosan, hogy visszautasítsa, de a telmarin nem hagyta, hogy folytassa.

        - Ragaszkodom hozzá. Kérlek, csak ennyit kérek, hogy vidd el. - Shanaya várt egy keveset, de végül beadta a derekát, hisz ez nem nagy áldozat, ennyit megtehet a fiúért.

         - Ha ez megnyugtat, ám legyen.

Hercegünk lassú léptekkel a lány mögé került, majd vigyázva feltette rá a nyakéket. A fiú aurája közelségétől Shanaya teste megborzongott, így elkezdte szaporábban venni a levegőt.

Caspian ezután szembe állt vele, majd óvatosan kihúzta a lány haját a nyaklánc alól. A kezét, azonban megpihentette a keskeny vállakon. Mindene sóvárgott azután, hogy átölelje, de igyekezett türtőztetni magát. A kezei azonban elárulták saját magában lejátszódó küzdelmét, ugyanis nekiálltak remegni a kíntól.

Shanaya sosem látott ilyen fájdalmat valaki szemében. Szó szerint soha senkinél nem tapasztalta ezt a tekintetet. Caspian nem akarta elengedni őt, de tudta, hogy itt az idő. Így nyelt egy hatalmasat, majd kifújta a bent tartott levegőt. A kezeit hirtelen visszahúzta, mintha tűzbe nyúlt volna, majd elfordította a fejét.

        - Indulj és ne nézz hátra! - mosolygott rá egyet, miközben próbálta visszafojtani a könnyeit, de a hangján így is lehetett hallani. Shanaya felpattant paripájára és most már tényleg megrántotta a kantárt, majd szélsebesen kiviharzott onnan, mint egy tornádó. - Találd meg az utad Shani.

        Aslan lánya délfelé vágtázott, hisz Archenlandot Narniától a kontinentális szakadék választotta el, ami arra található. A természetes választón át volt az egyetlen út, hogy eljusson Anvardba Archenland fővárosába. Shanaya kapott Trumpkintól egy régi térképet, miszerint a Táncoló rét után elér egy hegyláncot, amin át vezet egy szurdok egészen az Anvardi kastélyig, amiről kapta a város a nevét. Maga a rét is ló háton több heti távolságra volt, de odáig legalább otthonos környezetben tudott mozogni, hiszen jól ismerte egész Narniát, így nem kellet tartania semmitől. Odáig nem is ütközött bele semmi akadályba, szinte sétalovaglással kelt át egyik pontból a másikba. Azonban, ahogy áthaladt a réten a szél sivítva kezdett fújni. Hannibal megrázta dús sörényét jelezve nem tetszését. Shanaya osztotta társa érzéseit. Ahogyan közeledett a hegylánc lábához egyre jobban elfogta valami rossz érzés. Innentől idegen földön jártak már, így nem volt visszaút. Egyedül kellett szembe néznie ezzel, segítség nélkül.

        A hegyekhez közeledve a terep egyre nehezebbé vált. Meredeken kezdett emelkedni és lassan már száraz füvet sem látott, csakis fenyőfákat. Hannibál biztosan haladt felfelé. Erős lábaival jól vette az elé kerülő akadályokat. Shanaya remek lovas volt, de most a legjobbnak kellett lennie, mivel egy rossz mozdulat és lezuhannak a kopár sziklákról. A térkép szerint sokáig kell felfelé haladnia, szinte a havas tetőkig mire megpillantja a szurdokhoz vezető lejáratot. Az út annyira elvékonyodott, hogy Hannibál patáinak csak egy kis része fért rá. Párszor megcsúszott, de hamar visszanyerte egyensúlyát. Derék egy ló volt ezt mindenki tudta, de intelligenciája és higgadtsága csak most teljesedett ki igazán. Shanaya elengedte a gyeplőt. Hagyta, hogy a ló a saját eszét és ösztöneit kövesse, mivel úgy vélte itt már csak hátráltatja felesleges parancsokkal. Hannibál felverekedte magát egy lapos kiálló párkányszerűségre, mintha csak egy zerge lenne. Shanaya öröme azonban hamar megcsappant. Lefelé a szurdokba vezetett egy lépcsősor, azonban a járat járhatatlanná vált mivel egy omlás betemette hatalmas kövekkel. Shanaya tudta, hogy ezen nem tud átkelni, így keresnie kell egy másik bejáratot. Nem tudott mást kitalálni, mint hogy feljebb menjen egészen a hegylánc tetejére hátha onnan talál egy ösvényt lefelé. Elég magasan voltak már, de ahogy haladtak érezte, hogy a hőmérséklet drasztikusan csökken. Elő kellett vennie a zsákjából a melegebb ruhákat, hogy ne fagyjon szét. Hannibálra ráterített egy pokrócot meg a lábaira felhúzott lábmelegítőket, hogy ő se szenvedjen, de amikor már hóban kellett tovább haladniuk az jóval lelassította őket.

Nem sokra rá a hó is nekiállt esni, így mindenképpen fedezéket kellett keresniük, mert ha nyílt terepen maradnak, hamar át fognak fagyni. Hannibál megcselekedte a lehetetlent, de már látszott rajta, hogy nem bírja sokáig. A határait rugdosta. Ez a hely nem lónak való volt, de embernek se. Csapdába estek a hóvihar kellős közepén teljesen egyedül.

        Hannibal nem bírta tovább és összeesett a kihűléstől és a kimerültségtől. Shanaya ijedten pattant le a ló hátáról.

        - Hannibal tarts ki. Megoldom valahogy. - azonban ahogy körbe nézett nem látott semmit a hóvihartól csak a fehér semmiséget.

Aslan lánya kétségbe esett. Ilyen vidéken még sosem járt, így fogalma sem volt arról, hogy mihez kezdjen. Az esze és tapasztalatai most cserbenhagyták. Azonban a szíve egy nagyot dobbant, mintha haza ért volna. A kezei elkezdtek bizseregni és úgy érezte, hogy egy láthatatlan fonál ölelné körül. Az elméjében elképzelt egy barlangszerű építményt, mire a láthatatlan cérna elkezdett alakot ölteni. Ujjai voltak az ecset és csak megfestette velük a menedéket, ami egyből megszilárdult Hannibal köré. Az építmény egy nagy iglura hasonlított.

        - Ez megteszi, míg eláll a vihar. Azonnal gyújtok tüzet.

Shanaya gyorsan elővett egy könyvet, majd kitépdeste az oldalait. A tarisznyájába gyűjtött ágakat a hegyekbe való éjszakázásra, de azok is már átáztak a hóvihar közepette. A papír fecniket bedugdosta a vizes gallyak közé, majd a kovakő és egy tör segítségével szikrákat szórt rá. A papír egyből lángra kapott. Folyamatosan adagolta a tűzbe a lapokat addig, mígnem meggyulladt a fa is. A helységet azonnal elkezdte átjárni a meleg. Shanaya odabújt Hannibalhoz, hogy ezzel is melegítse a kihűlt állatot. Dörgölte, simogatta, hogy a vérkeringése a helyére kerüljön.

        - Sajnálom barátom, hogy erre kényszerítettelek. - a homlokát a lóéhoz érintette. - Nem lett volna szabad engednem, hogy tovább velem gyere ilyen terepen. Önző voltam mert még sem álltam készen, hogy teljesen magamra maradjak.

Shanaya lefeküdt Hannibal mellé és a tűz fényében a Caspiantól kapott nyakláncot nézegette. Gyönyörű darab volt, ami egy Narniai királynőhöz illett volna inkább. A liliom fehér aranyból készült, amit kék rubinttal díszítettek. Ahogy nézegette csakis Caspiant látta maga előtt és azt a különleges tekintetét, ahogy utoljára látta. Nem tudta kiverni a fejéből és azon kapta magát, hogy a lelke mélyén ki akarta deríteni eme tekintet titkát. Vajon ő is így nézett Peterre, mikor elment? Bár a választ jól tudta, mégse akart engedni a tudatnak. A szíve már nem annyira sajgott, mint az elmúlt időszakban, csak még nem akarta ezt a felismerést beismerni magának.

        A nap első sugaraira ébredt fel, amik megcsillantak az üvegház tetején. Hannibal már ébren volt frissen a következő napra. Shanaya kilépett a menedékből, de erre a látványra nem számított. A hegyi levegő átjárta a tüdejét és a zománcok hóval teli csúcsa izgalommal töltötte meg a szívét. Végre úgy érezte, hogy kezd visszatalálni a régi önmagához, ahhoz a nőhöz, aki egyedül küzdött a világ ellen és bármit megtett volna az országáért. Ezen az úton már most közelebb került önmagához. Hannibal türelmetlenül elkezdett toporzékolni, hogy induljanak tovább, Shanaya azonban megfogta hatalmas fejét és mélyen a szemébe nézett.

        - Sajnálom pajtás, de nem jöhetsz tovább velem. Így is túl sokat kockáztattam, hogy idehoztalak, még egyszer nem követem el ezt a hibát. - a ló nagyon hangosan nyeríteni kezdett. Nem értett ezzel a döntéssel egyet. - Tudom, hogy velem akarsz jönni minden áron, de én nem akarom ezt megfizetni. Menj haza! - levette finoman róla a kantárt és a nyerget, hogy könnyebben tudjon mozogni. - Üzenem Caspiannak, hogy ne aggódjon. Most pedig menj! - ölelte meg még egyszer szeretet társát. - Otthon találkozunk. - ekkor rácsapott a ló fenekére, aki elindult visszafelé, Shanaya pedig ténylegesen egyedül maradt.

Shanaya hátat fordított a mélységnek és elindult felfelé. A kopár sziklák csúszósak voltak a fagytól, így óvatosan haladt egyre feljebb. Az izmai fokozatosan elnehezültek. Több időt töltött kardjával a kezében, mint falak megmászásával, ráadásul az otthoni magasságokhoz képest ezek a hegyek leírhatatlanul hatalmasak voltak. Sosem érzett ilyen kínt és kimerültséget. A tüdeje elnehezült a magasság és a levegő hidegsége végett, de ahogy felnézett a hegy nem akart elfogyni. Kiálló perem sehol se volt, hogy egy kicsit meg tudjon pihenni. A kezeiben az izom már nem bírta sokáig. Érezte, hogy a mélység egyre csak húzza lefelé. Észbe kellett kapnia, hogy lassan már se fel, se le nem tud mászni, mivel nem maradt elég ereje hozzá. Muszáj volt neki találnia valami kis pihenő helyet, így elkezdte jobban pásztázni a hegyoldalt. A forgolódás viszont kicsit kibillentette az egyensúlyából és a lába lecsúszott a kiálló peremről. Elkezdett csúszni lefelé a hegyen, mire gyorsan előhúzta az egyik tőrét és belevájta a hegyoldalba. A fegyver azonban nem tudott megakadni semmiben, csak csikorogva csúszott tovább szikrákat szórva. Egyszer csak egy kőn megakadt, de olyan erővel csapódott bele, hogy az kiverte a fegyvert a kezéből, így a zuhanás megfékezhetetlenné vált. Shanaya szerencséjére ez a kis fennakadás egy másik irányba lendítette, így belezuhant egy üregbe. Az alagúton keresztül pedig egy barlangban landolt a hegyen belül.

Aslan lánya próbált a lehető legjobban esni, hogy semmije se törjön el az ütközéskor. Szerencsére az alagút inkább egy csúszdára hasonlított, miután az erejével körbe vette, hogy meg ne vágják az éles sziklák. Ahogy leérkezett a teste szörnyen fájt, de legalább csak zúzódásokkal megúszta. Volt már tapasztalata ebben. A harcosoknak elengedhetetlen az, hogy ne tanuljanak meg esni, mert a csatáknál ez megmentheti az életüket. A barlangot átjárta a sötétség. Kellett pár másodperc még hozzászokott a szeme. Bár, hogy milyen hosszú a barlang tisztán nem láthatta, de legalább már a közelében a kövek sziluettjét ki tudta silabizálni. Egyenlőre semmi fényt nem látott, hogy merre lehet a kijárat, így egy másik érzékszervére kellett hagyatkoznia. Kis idő után egyből rájött, hogy valahol van kiút, mivel egy apró szellő cirógatta meg a karját. Amilyen gyorsan csak tudott haladt előre a szelet követve. A zsákja leszakadt a hátáról a zuhanás közben, így csak a kardja maradt nála és a másik tőre. Mindnél előbb ki kellett innen jutnia, mivel a kimerültség és a szárazság hamar a vesztét okozhatja. Régóta gyalogolt már, de világosságnak nyoma sem volt. Az elágazásoknál viszont egyre könnyebb volt megállapítania, hogy honnan is jön a levegő. Már rég elvesztette az időérzékét, amikor a távolban egy apró, de pislákoló fényt pillantott meg. Elkezdett felé rohanni, hogy mindnél előbb újra kint lehessen a természetes levegőn. Ahogy közeledett a fény egyre erősebbé vált, mígnem ki vezetett egy hegyi tisztásra. Hatalmas sík terület volt a hegyek között elrejtve. Olyan volt akárcsak egy eldugott paradicsom. A szeme ellátott a végtelenségbe. A közelben ménes csorda legelészett szabadon, még erdőt is látott, ami olyan szélesen terült el a hegyek között, mintha csak Narniában lett volna.

        - Ez nem lehet más csak Archenland. - bár a térképét elvesztette az összes holmijával együtt, tudta hogy célba ért.

        Ahogy haladt egyre befelé az országban nem tudott sokat nézelődni, ugyanis a messzeségből észrevett egy lovas rajt, ami vészjóslóan közeledett felé. Ahogy jobban szemügyre vette őket egyből kiszúrta, hogy ez egy katonai egység páncélban és felé közelednek. Amint realizálta, hogy észrevették és érte jönnek, már nyilak fúródtak a földbe a lábai előtt. Azonnal kirántotta a kardját és elkezdte kivédeni a nyilakat, amik eltalálták volna. Ahogy már elég közel kerültek dárdákat kezdtek dobálni, de azokat Aslan lánya könnyedén kikerülte. Az utolsó pillanatba csak finoman arrébb lépett vagy elhajolt előlük. Ahogy már farkasszemet tudott velük nézni Shanaya elordította magát.

        - Nem akarlak bántani titeket! - de közben már egy katona lecsapott rá, így hátra ugrott, majd lerántotta a férfit a kezénél fogva a lóról. - Békével jöttem! - de nem akarták abbahagyni a támadást.

Sorra próbálta kivédeni a próbálkozásokat és lefegyverezni a katonákat, úgy hogy ne essen komoly bajuk. Sokkal nagyobb harci tapasztalata volt, így ezekkel a katonákkal könnyedén elbánt. Viszont miközben a földön épp összecsapott egy katonával a fejük felett átugratott egy férfi fehér paripán, így kénytelen volt azonnal félre bukfencezni, hogy ne tudja megvágni a ló hátáról. Shanaya azonnal felpattant és készült, hogy újra megrohamozzák minden oldalról, de nem így történt. A katonák megálltak körülöttük, mire a lovas felé fordult.

        - Mégis ki vagy te behatoló? - förmedt rá.

         - A nevem Shanaya és Aslan lánya vagyok Narniából.

        - Hogy? - rökönyödött meg.

        - Követként jöttem ide Nain királyhoz.

        - Ide senki sem juthat át Narniából, mivel az átjárót már réges-régen tönkretettük, szóval adok még egy esélyt. Ki vagy, de ne merj még egyszer hazudni, vagy itt helyben lefejezlek!

        - A nevem Shanaya és Aslan lánya vagyok. - e mondat után azonnal leugrott a lováról előhúzva a kardját, majd a lány felé iramodott és nekifutásból felülről egy csapást mért rá, amit Shanaya kardjával hárított.

        - Nem kegyelmezek egy betolakodónak sem! - vicsorogta a sisakja alatt.

        - Kérlek, nem akarok veled harcolni, csak vigyél el a királyodhoz. Ő fel fog engem ismerni.

        - Soha nem foglak tovább engedni. Csak rajtam át juthatsz el hozzá, de engem sosem győzöl le! - erre Aslan lánya csak elmosolyodott.

        - Ahogy kívánod, de ha legyőzlek, mint lovag köt az esküd, hogy betartsd szavad és megőrizd becsületed. El kell vinned Uradhoz. - a katona meglátta Shanayaban a méltó ellenfelet.

        - Elfogadom a feltételeid a párbajhoz. - lépett egyet vissza, így a két kard szét tudott válni a megszűnő nyomástól. - Senki se merjen közbe avatkozni ez egy tiszta küzdelem lesz! - utasította rendre embereit.

Shanaya megpörgette a kardját a kezében, majd lazán nekiiramodott a férfinak. Könnyedén mozgott és fürgén, ami miatt a parancsnok jobban kezdte szorítani a kardjának markolatát. Egy pillanatra sem vette le a szemét a lányról, aki hiénaként körözött körülötte, viszont a Fekete Lovag meglepetésére a férfi hirtelen kitört rámérve oldalról egy csapást és ezzel megkezdődött a reflexek viadala. Egymás után csattantak össze a kardok olyan sebességgel, hogy az archenlandi katonák alig bírták őket követni. Aki ért a harchoz az tudta, hogy mindkettő fél a kardforgatás legmagasabb fokán áll. Shanayat átjárta az adrenalin, hogy végre talált magának egy igazi ellenfelet. Már nem érezte magát fáradtnak és meggyötörtnek, csak hajtotta a kihívás utáni áhítat. A pengék muzsikáltak akárhányszor összeértek, de minden versenynek van egy győztese, ahogy itt is. A férfi nagyon erős volt, mégis fürge. A dinamikája lenyűgözte Aslan lányát. Tudta, hogy erőben alul marad, így csak egy valamihez tudott nyúlni és az a kard fölötti uralma volt. A kapitánynak minden mozdulata egyenes, erős és halálos, de Shanaya úgy bánt a karddal, mint senki más. A csuklója és teste csak akkor volt feszes és kemény, ha lecsapott vagy védekezett. Ő uralta teljes mértékben a kardját és nem pedig fordítva. Azt csinált vele, amit csak elképzelt. Már tudta, hogyan győzheti le. Kivédte a férfi csapását felülről, balról, de amikor jobbról csapott hagyta, hogy ellenfele azt higgye elfáradt és nehezen bírja már tartanai a pengéjének erejét. Shanaya mindkettő kezével tartotta a markolatot, majd elkezdte egyre lejjebb engedni. Amikor már úgy nézett, ki hogy nem bírja tovább tartani szó szerint elengedte mindkettő kezével a fegyvert, így a katona az erőbedobástól előre billent, de ez előtt, Shanaya azonnal a jobb kezével elkapta alulról a csuklójánál fogva, hogy ne szúrja le a kard, a ballal pedig alul elkapta a saját pengéjét és a fiú nyakához rakta hátulról, ezzel jelezve hogy vége a csatának.

        A kapitány nem hitt a szemének, hogy valaki ilyenre képes lehet. Megállt a levegő. Egy percig senki se mert megmozdulni, csak félve figyelték, mit fog tenni a csata győztese. Shanaya ekkor leeresztette a fegyverét és elengedte a férfi karját. Visszarakta a hüvelyébe a kardját, majd a kezet nyújtotta a térdre esett férfinak. A nemes elfogadta a segítséget és felállt a lány mellé, majd levette a sisakját tisztelete jeléül.

         - Hektor herceg vagyok.

- Nain fia és ezek szerint az ön kísérője hölgyem Anvardba. - húzta ki magát délcegen, majd csábosan kezet csókolt az úrnőnek.

Sziasztok! Neharagudjatok, hogy eddig nem értem rá új részt írni, de örülök, hogy végre tudtam erre időt szánni. Mindig öröm számomra, hogy kedves visszajelzéseket kapok tőletek, ami mégjobban motivál, hogy ne hagyjam abba a történetem szövögetését. Be akarlak vezetni titeket jobban Narnia hatalmas világába, így több idegen ország is meg fog jelenni a következő részekben. Remélem várjátok Shanaya miként fedezi fel egész Archenlandot! Sok türelmet kérek tőletek továbbra is! Jó olvasást!