A koronázásra másnap került sor. Nem volt akkora csinnadratta, mint a többi királynál, mert Caspian nem érezte helyesnek, hiszen az ország fele még gyászolt. A narniai szakácsok is besegítettek a konyhán, főleg borz barátunk Trufflehunter, aki remekül értett ahhoz, hogyan találja meg a közös hangot a bizalmatlanokkal. Nagyon hatékonyan dolgoztak, mert a nemeseknek összedobtak egy háromfogásos vacsorát, a szegényebbeknek pedig több ezer apró batyut sütöttek, ami telis-tele volt kis süteményekkel. Egész este meg se álltak, hogy elkészüljenek az ételek a koronázásig. Ezzel nem voltak egyedül, ugyanis a teljes kastélyi személyzet
sürgött forgott. A szolgálólányok díszítették fel a kastélyt és a sétáló utcát. Mindenhová gyönyörű szép virágból készült girlandokat lógattak fel. Egy este alatt teljesen átváltozott a hely. Nyoma sem maradt a pusztulásnak. Az új király érkezése megreformálta az elmúlt évek vérfürdőit.

         A hajnal hamar elérkezett, de Caspian alig bírt magával. Hiába aludt már nagyon régen pihepuha ágyban, mégis inkább fel-alá járkált izgalmában, mint egy kisgyerek. A szolgálólányok hoztak egy mosdótálat hercegünknek, hogy felfrissítse az arcát, majd fürdővizet engedtek neki. Caspian már nem is tudta mikor tisztálkodott utoljára olyan gyorsan zajlottak körülötte az események. A víz hamar barnává változott, olyan sok kosz és por jött le a testéről. Felöltöztették a legszebb selyemből készült gúnyába, ami csak akadt a palotában. Az égkék színű ing mesésen állt az ifjún. A haját megfésülték, így a loboncos fürtök végre kecsesen kunkorodhattak. A fekete haja nagyon selymesnek és előkelőnek hatott így. Teljesen eltűnt a férfi eddigi loboncos és zilált megjelenése.

Nem volt Caspiannak párja a palotában olyannyira, hogy a szolgálólányok is belepirultak a kinézetébe.

          Az egész udvar a legszebb ruháját öltötte magára ezen a napon. A nemesek részesültek abban az előnyben, hogy a saját szemükkel nézhették végig, ahogy hercegünk bevonul a trónterembe. Caspian kicsit izzadt az izgalom miatt, de ahogy Aslan arcára nézett, valami oknál fogva teljesen megnyugodott. Ahogy végig vonult az emberek között, keresett egy ismerős arcot vagyis inkább egy hatalmas szőke szénakazalt, viszont amikor megpillantotta a hőn áhított személyt, leesett az álla.

Még sohasem látta Shanayat estélyi ruhában, ami ennyire nőies és kifinomult. Caspian még vissza is nézett mikor elsétált a lány mellett, aki erre felkuncogott, de Aslan szúrós nézésére azonnal abbahagyta. Más valószínűleg nem hallhatta a halk vihorászást, mert nagyon hangosan szólt a muzsika. Caspian azonnal kihúzta magát, amint Aslan elé ért és letérdelt. A zenét szépen lezárták, mire Narnia Istene szólott:

        - A mai nap az egész világunknak különleges. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy az előttem térdeplő ifjú révén egyesítsük Telmárt és Narniát. Nem szaporítanám a szót, mivel erre a pillanatra már így is túl sokáig kellett várnunk. Királlyá koronázom X. Caspiant a néhai IX. Caspian fiát, a Telmár trón örökösét, a Nagyháború győztesét, Narnia egyesítőjét és megmentőjét. Fogad hát tisztedet és légy bölcs király, mert akit Narniában megkoronáznak, az mindig uralkodó marad. – ekkor Cornelius leszedte a koronát takaró fátylat, majd levette az éket a vörös bársony párnáról és az ifjú fejére illesztette. - Most már felállhat felség. Innentől már hivatalosan is ön Narnia uralkodója.

Ifjú hercegünk felegyenesedett szépen lassan, amiben volt valami nemes. A királyi ék a fején egy görög koronához hasonlított. A faragások Narnia történelmét mutatták be, amiket drágakövekkel és gyöngyökkel díszítettek. Ahogy megvilágította a fény csakúgy ragyogott, akárcsak egy glória. Ebben a pillanatban a jelenlévők letérdeltek, majd felszólalt egy trombita fanfárt, ami a dicsőséget szimbolizálta. Ahogy elkezdett kivonulni a teremből, a nép felállt és nekiálltak torkuk szakadtából ordítani:

        - Éjen a király!

        Caspian körbe lovagolta az egész várat és egyben a várost, ahol közben az alattvalói szétosztották a szegényebbeknek a finomságokat. Caspian mögött a négy korábbi uralkodó lovagolt ezzel nekik is megadva a tiszteletet, hiszen itt ők is királyok és királynők. A gyermekek virágszirmokat szórtak amerre csak Caspian elhaladt.

Sosem hangzott el még ekkora tapsvihar és üdvrivalgás ebben az udvarban, mint ma. Narnia végre megnyugodhatott, mert méltó emberhez került a trón és ezt a nép szeretete is jelezte. Caspian megnyerte magának mind a két oldalt becsületességével és bölcsességével. Még azok is tisztelni kezdték, akik szívből gyűlölték, mert amit ő véghez vitt, az páratlan.

        Az ünnepség után Caspian kiadta a parancsot, hogy mindenki gyűljön össze mielőbb a várudvaron, ahol elfér egy ekkora tömeg. Amíg szépen lassan özönlöttek be az emberek a kapukon, addig Aslan megkereste Petert és Susant, ugyanis beszélni óhajtott velük valami fontosról. A két testvér azonnal odasietett az oroszlánhoz, amint egy kentaur átadta a nemes állat üzenetét.

        - Miért hívattál minket Aslan?

        - Talán valami baj történt? – kérdezgették felváltva idegességükben.

        - Nem kedveseim, erről szó sincs. – vetett rájuk egy bíztató mosolyt, mire kifújták a benntartott levegőt. – Gondolom, már ti is tudjátok a szívetek mélyén, amit mondani szeretnék nektek. – ekkor mindkettő gyermek arcvonása megkeményedett. Érezték, hogy számukra nem kellemes beszélgetés következik.

        - Úgy hiszem sejtjük, mire szeretnél minket rávezetni.

        - Ez a háború úgy vélem megtanított titeket arra, hogy egyedül is képesek vagytok már döntéseket hozni és ami fontosabb, hogy ezekről véleményt alkotni. Mindketten hibáztatok, de végül sikerült belátnotok őket, ami az egyik legnehezebb feladat egy ember életében. Büszke vagyok arra, hogy immár kijelenthetem felelősségteljes felnőttekké értetek, akik bárhol képesek megállni a helyüket. Erre legyetek nagyon büszkék, mert ez nem kis teljesítmény.

        - Most jön majd az a szomorú „de", igazam van? – húzta el csálén a száját Peter csalódottságában.

        - Nem tévedsz ifjú király. Ebbe a világba a ti fiatal énetek azért menekült, mert az ottani problémákkal nem tudták felvenni a versenyt. Most már azonban biztosan tudom, hogy képesek vagytok remekelni a saját világotokban is, ahol bár nem úgy tűnik, de ugyanezen problémák várnak rátok, amit itt sikeresen vettetek. Narnia sosem felejti el a szolgálataitokat és kétségtelen, hogyha továbbra is hisztek benne, egyszer még találkozunk az igazi Narniában, ahová csak az igazhitűek kerülhetnek. A harcotok itt most véget ér Narniában. Bátran elmerlek engedni titeket vissza, hogy beteljesítsétek a sorsotokat. Ez nem büntetés. Áldásomat küldöm rátok. Reméljük nem lesz semmiféle rendkívüli helyzet, amely arra sarkalna engem, hogy megzavarjam az életeteket.

        - És ha nem szeretnék menni? – dacolt Peter.

– Ha engem ideköt a szívem, akkor is mennem kell? – Aslan tudta, hogy Peter Shanayara gondol, mert már most könnyek csücsültek a szeme csücskében.

        - Tudod te jól bölcs királyom, hogy a te helyed többé nem ebben a világban van. Látom rajtad, hogy a lelked hazahúz, mert ott van az igazi célod.

       - Haza akarok menni ezt nem tagadom. Már elterveztem sok mindent, amit szeretnék végrehajtani és most már tudom is hogyan tegyem, de nem akarom elveszíteni Shanayat! Nem jöhet velem Aslan? Nem lehetünk egy világba valók?

        - Mindennek meg van a maga oka, még ha sokszor nehéz próbák elé állít is az élet. Narnia más, mint a te világod Peter. Ha egy Narniai kerülne át oda, súlyos következményei lennének. Az idősík megborulna, hisz emlékezz, ami itt 30 év volt, nálatok pár perc. Ezért van az, hogy ti szinte következmények nélkül eljöhettek, visszafelé azonban ez nem így van, ráadásul még egyéb problémák is felléphetnek, amit nem láthatunk előre.

        - Értem az érveid Aslan, de ez akkor is igazságtalan! Miért találtam meg a szerelmet, ha nem lehet az enyém?

        - Erre tudod magad is a választ Peter. – a legidősebb Pevensie szeme elfátyolosodott. – A szerelem egy erő, tanulság, bánat, öröm és a mindenség maga. Ha valaki átéli, onnantól örökké magával viszi. Az emberi szív nagy. Van hely benne bőven. Annyit elárulok neked, Shanayaból sosem lesz Narniában királynő, mert neki nem az a sorsa. – erre Peter felkapta a fejét. Nem hitte el, hogy Aslan ennyire a gondolataiba lát. Pont az futott végig fejében, hogyha ő elmegy Caspian biztosan elveszi tőle.

        - Ez tudom nem szép, de a szívem most örül egy kicsit.

        - A saját boldogságunk azonban nem feltétlenül jó annak, akit szeretünk. És ezt neked meg kell még tanulnod. Ha valakit igazán szeretsz, az ő érdekeit kell nézned. A ti jövőtök nem itt van és nem amott. Tudod miért?

        - Mert ez volt a mi időnk.

        - Vagy mert még nem jött el a ti időtök igazán, de ezt sosem fogjuk immár megtudni. Ez benne az izgalmas. Ettől élet az élet. Ha mindent előre látnánk, akkor nem lennék nyitottak az újra, a változásra. Elsiklanánk olyan dolgok mellett, amik talán sorsdöntőek.

        - Az eszem tudja, hogy igazad van, de a szívem megszakad.

        - Bátor vagy Peter és tudom, hogy a hited rendíthetetlen, ezért merek veled nyíltan beszélni, mert biztosra veszem, hogy amikor kell, helyesen fogsz dönteni.

       - Gondolom ezek a szavak nekem is szóltak, igazam van Aslan? – nézett fel Susan is csalódottan. – Nekem is el kell engednem Caspiant, mert sosem volt az enyém.

        - Téged kevésbé féltelek Susan. Te mindig is hazavágytál, mert ott tudtál kibontakozni igazán. Ez nem szégyen. Te vagy talán a testvéreid közül, aki mindig tisztán látta a dolgokat és bármikor képes lett volna megállni a saját világában a helyét. Viszont sosem bántad a Narniai kiruccanásokat, de ismerlek annyira, hogy a te lelked mindig is hazahúzott.

        - Akkor hát nekünk kell példát mutatnunk igaz? – kérdezte a lány.

        - Bízom benne, hogy megteszitek, hisz Narnia csak így maradhat békés egyenlőre.

        - Sosem térhetünk vissza? – reménykedett Peter.

        - Ilyet sosem jelentenék ki. Narnia mindig nyitva áll előttetek, ha úgy adódik. A baj mindig felüti fejét és akkor szükség lesz segítő kezekre. Mindennek meg van a maga ideje. Még találkozunk felségek. A hitetek egyenes út az országomba, ahol mindenki viszontláthatja egymást. Amíg bíztok bennem veletek leszek és ti velem.

        Caspian elindult, hogy megkeresse Shanayat, de útja során nem a lánnyal, hanem Aslannal és Peterékkel találta szembe magát.

        - Óhajt valamit felség? – kérdezte az oroszlán.

        - Öhm, igen. Mindenki készen áll. – próbálta összeszedni a gondolatait kötelessége felé.

        - Akkor hát azonnal jövünk mi is. – ezzel a végszóval fejet hajtottak egymásnak és mindenki a várudvar felé vette az irányt.

        Susan Caspian mellé szegődött, hogy még egy kicsit a közelében tudjon lenni még mielőtt elmenne. Érezte a fiú enyhén mentol és pézsmaillatának keverékét, ami nagyon intenzíven csiklandozta az orrát, de mégis kellemesen hatott ez a kombináció. Caspian észlelte magán a királynő fájó tekintetét, így rá pillantott kedvesen. Ez elég volt Susannak arra, hogy megmerje szólítani.

        - Remélem nem fogsz rám úgy emlékezni, mint egy féltékeny perszónára, aki csak magára gondol. – Caspian megdöbbent, hogy a lány így vélekedik magáról. Hirtelen erre nem tudott semmit sem mondani, csak a száját nyitogatta, akárcsak egy ponty. – Tudom nem cselekedtem jól, de kérlek hidd el, hogy az érzéseim irántad tiszták. Sosem csináltam volna így a dolgokat, ha nem lettem volna biztos abban, hogy én boldoggá tudtalak volna tenni és ha már őszintén beszélek, ebben még most is biztos vagyok.

        - Értékelem, hogy végre egyenesen elém álltál és ebben én is mérget mernék venni, hiszen egy gyönyörű, eszes és páratlan nő vagy. Minden férfi csak rád vágyna és köztük vagyok én is, ezt nem tagadhatom. Nagyon kedvellek Susan, azonban a szívem mégis megálljt parancsol nekem és én nem szeretnélek becsapni vagy kihasználni. Egy olyan érzés láncol engem Shanayahoz, amire nincs magyarázat, csak az a puszta tény létezik, hogy minden percben őt akarom. – ekkor Susan megtorpant. Nagyon fájtak számára ezek a szavak, de egy megkönnyebbült sóhaj is kicsusszant mellette. Úgy érezte most már végre le tudja zárni a szívének ezt a fejezetét. Caspian nagyon megijedt, hogy megsértette a királynőt, ami esze ágában sem volt. Egyből próbált volna valahogy mentegetőzni, amikor Susan hirtelen megszólalt:

        - Köszönöm. – az eddig tévúton járó hercegünknek ez volt az utolsó löket ahhoz, hogy végleg eltévedjen az érthetetlenség erdejében.

A szeme kitágult és csak állt, mint egy szobor.

Susan erre elmosolyodott, majd adott egy csókot hercegünk piroskás arcára.

Caspiannak jól esett a nőtől ez a kedves gesztus, amivel azt üzente neki, hogy áldásomat adom rád. Tudta, hogy immár nem maradt keserűség, se harag közöttük. Caspian odanyújtotta a kezét Susannak, hogy hadd kísérje be a térre, mire azt a lány készségesen elfogadta.

        Peter meg akarta keresni Shanayat, hogy elmondhassa neki miért döntött úgy, hogy visszatér az igazi életéhez. Tiszta vizet akart önteni a pohárba, azonban még se tudta megtenni. Úgy érezte, ha a búcsú hosszúra nyúlik el, nem lesz képes elengedni a lányt. Valószínűleg így is nehezére fog esni kiadni a kezei közül a legféltettebb kincsét. Végül inkább nem hagyta el Aslan oldalát és vele vonult ki a térre. Az oroszlán jelenléte erőt adott neki, hogy azt tegye, amit tennie kell Narniáért és Shanayaért. A nép már ott sorakozott várva rájuk. Shanaya a tömeg közepén állt, de amint apja megérkezett, hozzá futott. Az oroszlán megkérte, hogy intse még türelemre a tömeget, így a lány visszasietett. Fehér selyemruhája csak úgy susogott a földön. Érthetetlen módón egyetlenegy porszem sem koszolta össze a világos anyagot. Az estélyi ruha igazán előkelően állt rajta. Sugárzott róla a tisztaság és a jóság.

Boldog volt és ezt Peter minden porcikájával érezte. Nem tudta, hogy fogja tudni elengedni ezt az életet, ha a szerelmét ily pompa veszi körül. Nem akart neki fájdalmat okozni, de sejtette, hogy mi a helyes út. Bármennyire is szeretné, hogy az ő sorsuk egy vágányon folyatódjón, már a kezdetektől fogva vakvágányra volt ítélve a kapcsolatuk. Ahogy ez a gondolatmenet végigfutott az agyán, valami különös érzés kerítette hatalmába, ami nem más volt, mint a hála. Ő sem értette miért vette át hirtelen a keserűség helyét ez a felettébb magasztos érzés, de megtörtént. Hálát adott annak, hogy bár rövid ideig, mégis megízlelhette Shanaya szerelmét. Peter biztos volt benne, hogy ebben az életben nem fog más nőt szeretni csakis őt, így mindig reménykedni fog abban, hogy az ő történetük nem itt fog véget érni. Vitathatatlan volt számára az a tény, hogy az ő békéje, csakis Shanaya mellett lehet.

        A vár közepén már ott sorakozott az összes telmarin és narniai. Shanaya próbálta türelemre inteni őket, de már nem is kellett neki sokáig visszatartani a népeket, mert Aslan az uralkodókkal odasétáltak hozzá. A feszültség kézzel tapinthatóvá vált és az sem segített, hogy a Nap még sosem sütött ennyire ezen a vidéken, mint aznap. Alig fért el ennyi ember, pedig a tér semmiképpen sem volt kicsi. Akaratlanul is, de egymáshoz értek, lökdösődtek és ezt hangosan szóvá is tették. Kezdett kicsit mindenki számára kellemetlen lenni ez a helyzet, így Caspian gyorsan a kreált pódiumra lépett, hogy szólni tudjon.

        - Narnia most már közös otthont nyújt a narniaiaknak és a telmarinoknak egyaránt. Az a telmarin, aki szeretne itt békében élni természetesen maradhat, de ha valakiben túl sok fájdalom maradt vagy esetleg nem akar az én uralkodásomban részt venni, azt Aslan visszaküldi az őseink földjére büntetlenül. – ekkor az oroszlán odalépett Caspian mellé.

        - Több száz éve már, hogy elhagytuk telmárt, miért akarnánk oda visszamenni? Hiszen azt sem tudjuk mi van már ott! – lépett elő egy katona.

        - Ahova én küldenélek titeket az nem Telmár lenne, mivel az őseitek kalózok voltak, akik véletlenül kikötöttek egy szigeten, ahol találtak egy átjárót, ami idevezetett. Én erre a szigetre küldenélek vissza titeket. Ősi uralkodóitok földjére, ahol bármelyikőtök új életet kezdhet. – a tömeg értetlenül susmorgott, mire átsüvítette a morajt egy éles női hang.

        - Én elmennék a gyermekemmel. – lépett elő Caspian nagynénje a néhai Miraz király felesége egy csecsemőt ringatva. Mindenki ledöbbent a nő bátorságán.

        - Én is a lányommal mennék kegyes Aslan. – a kiscsalád előre lépett.

        - Amiért először jelentkeztél szép jövő vár rátok odaát. – ekkor lehelt egyet az oroszlán, mire mögöttük a hatalmas nagy fenyő törzse kettévált egy alagutat képezve.

A tömeg erre zsibongani kezdett, mert nem hittek a szemüknek. Aslan finoman intett a fejével, hogy most már átkelhetnek rajta. Lassú lépésekkel, de végül összeszedték a bátorságukat, hogy tényleg belépjenek ebbe a kapuba és amint ezt megtették, szőrén szálán eltűntek. A nép hátrahőkölt ijedtükben, hiszen ez a látvány még Caspiant is annyira meglepte, hogy össze-vissza pillantgatott keresve a nagynénjét, de sehol nem találta őket.

        - Én biztos nem megyek! Ez csapda!

        - Mi van ha a halálba küld bennünket? – háborodtak fel sorra az emberek.

        - Uram, ha saját példámmal segíthetek, tizenegy társammal büszkén átkelünk a kapun. – lépett előre a takarásból Reepicheep. Aslan szeme azonban Peterre tévedt, aki nyelt egy nagyot de végül megszólalt.

        - Erre semmi szükség Reepicheep, mert mi megyünk át rajta.

– erre e kijelentésre Lucy és Edmund azonnal Peter elé állt hitetlenkedve.

        - Igen? Mégis miért? – méltatlankodott Edmund.

        - Gyerünk! Lejárt az időnk, hiszen többé itt már nincs ránk szükség. – kihúzta a kardját, amin ott virított az oroszlán fej markolat és átnyújtotta azt Caspiannak.

Az újdonsült király rámarkolt becsülettel, de cseppet sem tagadhatta le azt, hogy a mai nap már nem ő az egyetlen uralkodó, aki meglepte.

        - Őrzöm, amíg vissza nem térsz Nagy Király! – biccentette le a fejét tisztelete jeléül.

        - Attól félek nincs tovább. – Susan hangja megtelt fájdalommal. – Mi már nem jövünk vissza. – Caspian most értette meg a királynő korábbi viselkedésének okát. Elrendezte a dolgokat mielőtt végleg kilépne az életéből.

        - Nem jövünk? – riadt meg a kicsi Lucy, hiszen ez neki a világa összeomlását jelentette volna.

        - Ti még igen. Legalábbis szerintem rátok gondolt. – pillantott rá Edmundra és Lucyre kedvesen.

        - De miért Aslan? Valami rosszat tettek? – esett kétségbe a kislány.

        - Ellenkezőleg kisfelség. Nekik már nem kell jönniük. Ők megtanulták, amit megtanulhattak. Már boldogulnak egyedül is. – a kislány még mindig nem tudta felfogni ennek mi értelme van, így Peter próbálta megnyugtatni.

        - Semmi baj Lucy. – simogatta meg a gyermek kobakját, majd a két nagy tenyere közé zárta a pici kezecskéket.

– Nem olyan, mint képzeltem, de nem rossz. Egyszer majd megérted. Na gyere, úgy vélem van akitől el kell búcsúznunk. – odavezette kishúgát Trumpkin elé.

Lucy annyira meg volt szeppenve, hogy nem igazán tudta mit is kellene csinálnia vagy mondania, így csak ügyetlenül pukedlizett egyet. Trumpkin azonban erre nem tudott mást reagálni, mint hogy nagyot felkacagott, a botladozó kisfelségen.

        - Na gyere ide! – még ki sem mondta a szavakat már egyből át is ölelte jó szorosan a legkisebb Pevensiet.

        - Várj rám még visszatérek Kedves Apró Barát. – csordult végig az arcán egy könnycsepp, mire Trumpkin még egyszer megölelte.

        - Várni foglak, de aztán ne merészelj nagyobbra nőni, mint én! – hahotázott kedvesen a vörös törpe, mire Lucy is kicsit feloldódott és végül nem rossz szájízzel kellett így hazatérnie.

        Peter mindenkivel kezet fogott, akit arra érdemesnek talált, de amikor már elfogytak az emberek, nem maradt már más hátra, mint Shanaya. Peter egészen eddig oda sem mert pillantani még csak annak a helynek a közelébe se, ahol a lány tartózkodott, most viszont meglepődve vette észre, hogy Shanayanak nyoma veszett. Idegesen kezdett körbe pillantani, hogy ráleljen az árulkodó hajkoronájára, de nem találta, még így sem. Felállt a korlátra, hogy magasabbról tudja szemlélni a látképet, mire végre megpillantotta szíve hölgyét egy oszlop takarásában kuporodni. Azonnal leugrott és oda sietett. Az emberek egyből félreálltak az útjából, hogy odaférjen a lányhoz. Shanaya csak kuporgott és sírt. Szinte fuldoklott annyira zokogott.

Megállás nélkül remegett és a szívénél markolta a ruháját. Borzalmas látvány volt ez Peter számára. Ahogy közelebb ért egyre hangosabban hallotta a hörgéseit, ahogy nem kap levegőt.

        - Shani! Shani nyugodj meg! Vegyél mély levegőket! – parancsolt rá a király rémülten.

        - Ne érj hozzám! – sziszegte, amikor Peter leguggolt elé.

        - Shani, kérlek! – a hangjának fényességét beborította a kétségbeesés keserűsége.

        - Menj! Ha menni akarsz menj, de engem hagyj békén! – taszított egyet a fiú mellkasán, de az még csak meg sem billent. Úgy állt előtte, mint egy védelmi bástya, ami elpusztíthatatlan.

        - Shani, ne rendezz jelenetet kérlek. Már csak pár percünk van, ne azzal töltsük az utolsó pillanatainkat, hogy veszekszünk. Csak gyere ide, te lány! – azzal nem törődve semmivel összefogta Shanayat, mint egy gombócot és belerakta az ölébe. Olyan szorosan ölelte, hogy hallotta a lány csontjainak halk roppanását, de nem tanúsított ellenállást. Peter ráhajtotta a szőke fürtökre a fejét. – Szeretlek. – a hangja még sosem volt ennyire egyenes és tiszta. Világosan kilehetett venni, hogy ezek a szavak annyira őszinték, hogy az igazgyöngyök is hamisnak tűnnek mellette. - Sosem fogok más nőt szeretni, csakis téged. Örökké a tied vagyok, ebben az életben és az összes többiben is! Szeretlek, szeretlek, Szeretlek! Sosem hagynálak el, ha nem volna muszáj, de meg kell tennem! Nem szerethetsz egy becstelen férfit, aki menekül! Nem tudnék sosem a szemedbe nézni, ha gyáván megfutamodnék a sorsom elől, kérlek bocsáss meg nekem! – ekkor ráesett Shanaya arcára Peter könnyei, mintha eső esett volna.

         Aslan lánya óvatosan felemelte a fejét, majd letörölte a fiú kifulladt vörös arcát. Felemelte az állát finoman, majd mélyen a kék íriszekbe nézett. Nem szólt semmit, csak megcsókolta, de olyan hosszasan, hogy félő volt elájul mind a kettő. Végül az oxigén hiány miatt mégis el kellett válniuk az ajkaiknak. Shanaya még egyszer utoljára belepréselte magát szerelme karjaiba és csak szorította. Az ujjai már görcsbe rándultak, de nem eresztette a fiú vaskos vállait. Nem szólt egy szót sem, nem is kellett neki. Shanayaból olyan tűz, olyan szenvedély és energia áradt, amit még Peter sosem tapasztalt. Érezte minden porcikája, hogy az itt térdeplő lány, aki lassan átfúrja a mellkasát a fejével, mindennél jobban szereti. Az ő szerelmük nem hétköznapi és ezt jól tudták. Az a hatalmas szenvedély, ahogy egymás szemébe néztek csoda, hogy nem kelt életre, mert minden emberen végig futott ez a határtalan erő, amit szerelemnek hívnak.

         Peter felsegítette kedvesét a földről. Szépen lassan kisétáltak az oszlop biztonságot nyújtó árnyékából. Shanaya lába azonban nehezen engedelmeskedett. Súlyosabbnak érezte őket, mint valaha. Nem akartak neki engedelmeskedni. Peter azonban támaszt nyújtott neki, így végül elértek Aslanig. Ott átnyújtotta az oroszlánnak Shanaya kezét és a testvérei közé állt. Még egyszer utoljára végig néztek kedves barátaikon, majd elindultak a fa felé, de ekkor Shanaya felkiáltott.

        - Várj! – ekkor elrántotta Caspian kezéből a kardot és levágott egy fürtöt aranyló hajából. – Ezt fogadd el tőlem, hogy mindig emlékezz rám. Peter még egyszer átölelte Shanayat, hogy éreztesse vele ez nagyon sokat jelent neki.

        - Őrizni fogom életem végégig. – most mégnehezebben tudta elengedni a lány kezét, mint az előbb, de megfeszítette az izmait és végül rászánta magát. Shanaya szemei mindent elárultak fájdalmáról.

Peter végül megfordult és vissza sem nézve belépett a kapun, majd követte őt Susan és Edmund, de Lucy még egy utolsót visszapillantott Aslanra mielőtt belépett volna, így egy kicsit lemaradt.

Aslan intett neki, hogy mennie kell, de mosolyával azt sugallta hamarosan viszontlátják egymást, így végül ő is eltűnt. A gyerekek ugyanoda tértek vissza, ahonnan eljöttek. A vasútállomás megállójában álltak ismét, ahol nem telt el több idő egy percnél sem. Kicsit megvoltak zavarodva és csak akkor ocsúdtak fel mikor beállt eléjük az egyik vagon. A gyerekek erre felkapták a bőröndjeiket és már fel is pattantak a járműre. Szomorúan néztek egymásra, hogy az életük ismét a normális kerékvágásban folytatódik, de ott voltak egymásnak, ami erőt adott nekik. Egyszer csak Edmund lázas keresésbe kezdett. Kiborította az egész táskáját, de nem nyugodott meg.

        - A fenébe! – kiáltott fel mérgében.

        - Mi történt? - aggodalmaskodott Susan.

        - Nem mehetnénk vissza valahogy? – a kérdésre mindenki felhúzta a szemöldökét, mert nem értették a fiút. – Ott maradt az elemlámpám. – szólt összetört szívvel, mire a többiek hangos nevetésben törtek ki, hogy a fiúnak ez a legnagyobb gondja.

Nem tudták mi vár innentől rájuk. Visszatérnek e még Narniába, de egy biztos volt. A testvérek sosem fogják cserben hagyni egymást, sem pedig szeretett világukat, amiről megállás nélkül beszéltek továbbra is mindennap. Bíztak benne, hogy egyszer még haza térhetnek oda.

Sziasztok! ❤️❤️Hát akkor egyszer a 2. könyv végére értünk, de ne aggódjatok, még a 3.-at is feldolgozom így lesznek bőven részek. A következő epizódban már a jelenben fognak zajlani a történések, így sok izgalom várható. Köszönöm, hogy ilyen kitartóan várjátok a részeket és sajnálom, hogy csak ilyen kevésszer érek rá írni, de amint időm engedi belehúzok! További jó olvasást!🥰🥰