A fronton egyre jobban szorult a hurok a narniaiak nyaka körül. A maradék kis csapat ami maradt a hatalmas seregből, kör alakba húzódott össze. A telmarinok minden oldalról özönlöttek, így a narniaiak egyre kisebb gócba tömörültek a nyomásnak hála. Túl sokan voltak, ezért az uralkodók minden oldalt külön vezettek. Shanaya Északról tolta vissza egyedül a nyomuló gyalogságot. Peter Nyugaton állomásozott Reepcheeppel, azonban nem bírták tartani az oldalt. A kisegér, így csapatával egy vakmerő lépésre szánta el magát.

        - Talán még látjuk egymást Felség.

        - Reepcheep ne! – kiabált Peter, de a bátor egér csapat besurrant a telmarinok páncéljai közötti apró résen, hogy belülről számoljanak le az ellenséggel nem számolva ennek a veszélyeivel.

A céljukat elérték ezzel a manőverrel, mert a sereg hirtelen megállt azon az oldalon a váratlan helyről érkező támadás miatt. Peter a hős egerekből újabb erőt merített. A harag és a fájdalom mozgatta a fáradó kezeit, így folytatva a harcot.

         Edmund továbbra is Glenstorm oldalán küzdött, azonban ennek ellenére a keleti oldalon sem volt rózsás a helyzet. A kentaur is drasztikus lépést fontolgatott annak érdekében, hogy Edmundnak ne essen bántódása. Fogta a kentaurokat és a faunokat, akik bakugrásszerűen átugrották az ellenség feje felé tornyosuló pajzsokat és onnan zilálták szét az egységes sorokat. Voltak akik utat nyitottak, de sokan életüket vesztették, mert a telmarinok hosszú lándzsáira érkeztek. Edmundnak nem volt ideje meggyászolni őket. Kihasználta a helyzetet, hogy a telmarinok szétszóródtak és így egyesével le tudta őket vadászni a megmaradt narniai társaival.

         Caspian Trumpkin oldalán harcolt nem messze Shanayatól. Próbálták védeni a lány hátát, hogy ne kelljen a mögötte lévőkkel törődnie, hiszen nagy erőbedobással tartott vissza több száz ezer embert egyszerre. A telmarinok tudták, hogy amíg áll a jégtorlasz előttük, addig nem tudnak végső csapást mérni a narniaiakra, így el kell tűntetniük a képből a boszorkányt. Számos bérgyilkos jelölt próbálta hátba támadni Shanayat, de a bevált páros eddig teljes mértékben jól teljesítette a testőr szerepét. Az ellenfél azonban rájött így, hogy először Caspiant kell kivonni a képből, ha elakarnak jutni a lányig. Két oldalról ugrottak rá hercegünkre, aki bár könnyedén kivédte kardjával a támadásokat, azonban hirtelen egy harmadik árny is ott termett és berúgta a mögötte lévő verembe, amit még ők készítettek.

        - Caspian! – Shanaya megijedt, mert nem tudta onnan eldönteni, hogy a fiú túlélte e a zuhanást. Trumpkin továbbra is védte a nő hátát, de egyedül elég nehézkesen ment neki.

        - Menj Úrnőm! Visszatartom őket! Keresd meg a herceget! – Trumpkin erőlködött, hogy megállítsa a telmarinokat, de látszott rajta, hogy nem húzza sokáig. Ahogy meglátta Shanaya szemében a félelmet, tudta, hogy még erősebb érvvel kell elküldenie. – Menj már Aslan lánya! Ne sérts meg azzal, hogy lenézed az erőmet! Indulj! Én jól leszek!

Shanaya bár tudta, hogy a törpe hazudik, mégis úgy érezte nem hagyhatja Caspiant meghalni. Választania kellett és az ő mérlege az ifjú hercegünk felé billent, de nem akarta csak úgy itt hagyni hű társát. Shanaya hatalmas erőket kezdet mozgósítani magában. A különös jelrendszer, ami kezdetben csak a hátán kezdett terjedni, lekúszott egészen a könyökéig. Ennek ahhoz lehetett köze, hogy a kezeiből hatalmas mennyiségű jégfal kezdte kinőni magát. Amint elkészült a műalkotás, Shanaya egy mozdulattal szétzúzta és lavinaként söpört végig a telmarin seregen.

Ebben a helyzetben nem ért rá visszafogni magát és arra ügyelni, hogy ne okozzon bennük nagy kárt. Most, hogy egy ideig megtisztította a terepet nyugodtabb szívvel hagyta ott Trumpkint a maradék katonával. Bólintott a törpének és egy határozott mozdulattal a verembe vetette magát. Végig csúszott az oldalán ezzel is tompítva az érkezést.

         Lord Glozelle Caspian után vetette magát. Úgy gondolta neki kell őt legyőzni, ha valóban a trónt akarja. Caspian alig ocsúdott fel az esés után, máris egy pengével találta szembe magát. Hercegünk egyből egy fegyverért akart nyúlni, de a telmarin vezér megvágta az ifjú karját, aki fájdalmában odakapott.

        - Sajnálom, de meg kell öljelek fiú. – Capsian próbált hátrább kúszni, amennyire csak tudott a sérült karjával.

Lord Glozelle lendítette már a fegyverét, de ahogy a riadt szempárba nézett megtorpant.

Eszébe jutott az a kisfiú, akit ő tanított meg vívni. Az-az apró gyermek, aki leste minden mozdulatát és alig várta, hogy mestere kezelésbe vegye. Ő mellette érett férfivá. Azt hitte képes a hatalomért bármit megtenni, de óriásit tévedett. Nem bírta megölni szeretett tanítványát, akit szinte a fiaként nevelt fel. Shanaya látta az egész jelenetet. Már készült végezni a telmarinnal, de amint látta, hogy lassan leengedi a kardját megnyugodott. Érezte, hogy nem fogja bántani szeretett hercegünket, ám Shanaya teste ezzel nem értett egyet. Hirtelen jégcsapok szálltak ki a kezéből, amik szíven szúrták a férfit.

       - Ne! – üvöltött hercegünk, hiszen ma mindenkit elvesztett szinte, aki mellett nevelkedett.

A Lord összeesett. A testéből mindenhonnan ömlött a vér. Caspian próbálta elnyomni a vérző területeket, de hiába. Glozelle nem sokkal később már nem volt életben. Hercegünk kikelve magából kérte számon a lányon a tettét.

       - Nem akart megölni! – Shanaya remegni kezdett. Teljesen össze volt zavarodva.

       - Én is tudom! – fakadt ki belőle is a félelem.

       - Akkor mégis miért tetted?

        - Nem akartam megölni! Én nem akartam! Nem én csináltam! – ekkor már teljesen kétségbe esett. – A kezem...A kezem magától mozgott. Nem én irányítottam Caspian. – ekkor hercegünkben valami megváltozott. Látta, hogy valami nagyon nincs rendben, így végig mérte az előtte reszkető lányt. Egyszer csak megpillantotta a Shanaya karján lévő jeleket, amik kicsit kikandikáltak a ruhája alól, ráadásul a jobb keze nem hagyta abba a remegést.

       - A kezed. – Caspian hozzá akart menni, de a lány hátrált. Nem akarta, hogy a fiú a közelébe jöjjön, hiszen félt, hogy őt is megsebzi.

Az eszmecseréjüket azonban egy váratlan esemény szakította félbe. Caspian mögött egyszer csak megmozdult a föld és egy fa lépett oda hozzájuk gyökereivel elfogva a körülöttük lévő ellenséget. Ez a csoda mind a kettő gyermeket kizökkentette az ijesztő eseményláncból. Körbenéztek az egész csatamezőn, de mindenhol ugyanez a látvány fogadta őket. A fák könnyűszerrel verték vissza az ellenséget.

       - Ez Aslan! – örült meg Shanaya, akiben egyből felragyogott a remény. Nem csak azért mert így megnyerhetik a csatát, hanem azért is, mivel bízott abban, hogy Aslan tud rajta segíteni.

       - Biztos vagy benne? – riadt meg hercegünk, hiszen ő belőle pont az ellenkezőjét váltotta ki a nemes állat neve. Félt tőle, mert nem érezte azt, hogy elég jó lenne ahhoz, hogy a színe elé járuljon.

       - Igen! Ez biztos! Menjünk, másszunk fel! – Shanaya nem habozott. Mindnél előbb oda akart érni apjához. Caspian bár elindult felfele egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ez jó ötlet e.

Peter segíteni akart Shanayanak, de ő inkább felhúzta magát, minthogy megérintse. Amíg nem tudta, hogy pontosan mi is történik vele, kerülni akarta mindenkivel a fizikai érintkezést. Caspian azonban lecsapott a lehetőségre és kivontatta magát a királlyal. Neki jól esett bármilyen erő, hogy képes legyen a hatalmas Aslan elé lépni.

         A mozgó fák látványától a telmarinok fülüket-farkukat behúzták. Riadt őzikékként fújtak visszavonulót. Egyedül a kőhajigálók folytatták a dobálást, hogy visszatartsák az életre kelt természetet, de amint eltaláltak egy fát, ami szétrepedt az ütéstől, a többi begorombult. A gyökereiket végig vezették a föld alatt, majd a rombolóknál törtek fel összeroppantva a gépezeteket. Nem is kellett ennél több a barnított bőrű katonáknak. Azonnal elkezdtek a hídhoz rohanni, hogy elmeneküljenek a veszélyes területről.

        - Nem hagyhatjuk őket visszajutni a várba! – szólt bölcsen Peter. – Emberek ne hagyjuk őket elmenekülni! Roham! – Peter megkezdte a hajkurászást.

A narniaiak nem féltek, sőt, elöntötte őket a dicsőség hogy nyertek. Az hogy látják eliszkolni a páncélos katonákat, beindította bennük a vadászösztönt. Évezettel követték immár királyukat. A legidősebb Pevensie jól érezte azt, ha az ellenség átkel a folyón újra összetudja szedni magát, ami nekik nem jelentene semmit jót. A telmarinok eszeveszettül törtek előre az erdőn át egészen a folyóig, ott azonban valami megállította a sereget. Ahogy Peterék kiértek a telmarinok után a sűrűből, meglátták hogy mi késztetett egy ekkora sereget a megtorpanásra. A híd túl végén húgait pillantotta meg Aslan kíséretében. Lucy és Susan fegyvert szegezett a rézbőrű bagázsra.

        - Én nem félek két kislánytól és egy szőrős dögtől! Előre Telmárért! – a tömeg mozgatásához nem kellett több mint az, hogy ez a bátor telmarin katona meginduljon.

A többiek követték őt, mint a kiskacsák az anyjukat. Megrohamozták a hidat, míg a többiek a vízen át próbálkoztak a túlpartra jutni. Voltak akik azonban nem akartak átkelni, így inkább megfordultak, de ott viszont a narniaiak szegezték rájuk pengéjüket. A katonák rájöttek, hogy nincs hova menekülni, mert két tűz közé kerültek. Végül ők is a vízbe gázoltak, így Beruna folyóját ellepték a fényes páncélos katonák. Aslan azonban nem habozott. Üvöltött egyet, mire a víz elkezdett visszahúzódni, mint a cunamiknál. A telmarinok megálltak, mert nem hittek a szemüknek. Aslan a folyót őrző szellem segítségét kérte. A víz egy hatalmas férfi alakját öltötte magára, úgy vizslatta azokat, akik rabigába hajtották az ő otthonát. A híddal megsértették őt és ezt az ellenség is érezte. Aslan csak szabad utat engedett a folyónak, hogy megvédje magát, aki nem is habozott. A vízszellem egyből lerombolta a hidat és levetette rabláncait.

Azok a telmarinok akik a vízben voltak inkább kirohantak vissza a szárazföldre, aki viszont a hídon állomásozott, az vízbefúlt vagy lepotyogott róla. Ahogy a szellem elvégezte a dolgát, Aslan megengedte neki, hogy ismét nyugovóra térhessen, így amilyen gyorsan jött úgy is tűnt el. Beruna visszaváltozott eredeti állapotába, Narnia pedig felszabadult a telmarin terror alól. Azok a katonák akik túlélték, maguktól adták fel a harcot. Ezt azzal jelezték, hogy kardjukat a földre dobták és felemelték üres kezüket kegyelemért könyörögve. Természetesen, akik így tettek azoknak nem kellett félniük, sőt még a narniaiak segítettek nekik kimászni a folyóból.

         Caspian, Peter, Edmund és Shanaya Aslan elé járult. Susan és Lucy fogta közre a nemes állatot.

A jövevények egyből letérdeltek feljebb valójuk előtt, megadva neki azt a hálát és tiszteletet, amit megérdemel. A fejüket is olyan mélyre hajtották, amennyire csak tudták.

        - Kérlek, álljatok fel Narnia uralkodói. – szólt lágyan búgó hangján Aslan. Peter és Edmund egyből teljesítették a kérést, hiszen régi barátjukként tekintettek Narnia megteremtőjére. Caspian és Shanaya a földön maradt, hiszen Shanaya sosem volt Narniában királynő, Caspian meg nem érezte magát királynak. – Te is állj fel ifjú Caspian. – ekkor hercegünk félve, de felnézett a teremtőre ében szemeivel.

        - Nem vagyok méltó rá nemes Aslan.

        - Szerénységet bizonyítja, hogy nincs nálad érdemesebb. – mosolygott rá az oroszlán.

Caspian még mindig habozott, de Shanaya erőteljesen oldalba bökte, így végül felmert állni ő is. Hercegünk nagyon zavarban érezte magát, ami az uralkodókat is megmosolyogtatta. Még nem látták ilyen vörös arccal Caspiant.

        - Lányom, neked nem ott van a helyed. – Shanaya erre felnézett egy hatalmas mosoly kíséretében, hiszen tudta már jól mire utal az oroszlán.

– Itt az ideje, hogy megöleld az édesapádat és mellé szegődj, nem gondolod? – a lány nem habozott. Olyan lendülettel csapódott a szőrös mancsok közé, hogy Aslan még egy kicsit hátra is tántorodott. Shanayanak mindennél jobban hiányzott az apja és aki ismerte őt, ezzel teljes mértékben tisztában volt. A találkozás minden narniai szívét megmelengette.

Az idilli jelenetet azonban egy rossz hír szakította félbe. A kisegér csapat hordágyon hozta a bátor Reepcheep élettelen testét. Lucy nem teketóriázott. Azonnal előkapta a gyémánt üvegcséjét és belecsepegtetett a szájába az életet adó nedűből. Mindenki figyelme a kistestre szegeződött. Várták, hogy megmozduljon a szőrős apróság mellkasa, de az egyenlőre nem csinált semmit. A kislány már majdnem sírva fakadt, amikor bundás barátunk egyszer csak levegőért kezdett el kapkodni.

        - Köszönöm Kisfelség. – lihegett a piciny teremtmény, amint visszanyerte a tudatát. Ahogy azonban megpillantotta Aslant, azonnal kipattant az ágyból. – Ó! Ó, üdv néked hatalmas Aslan! – próbált fejet hajtani, de hirtelen előre bukott. Ekkor vette észre, hogy bár él egy testrésze hiányzik, ami nem más volt, mint a farkincája. A rágcsáló gyorsan a fenekéhez kapott szégyenében. – Mérhetetlenül sajnálom. – hunyászkodott meg. – Bocsáss meg, hogy nem illő kinézettel állok előtted. – ezután gyorsan Lucyre meresztette könyörgő gomb szemeit. – Talán ha adnál még egy cseppet, visszanőne. – a kislány elgondolkodott, de végül elhúzta a száját.

        - Nem hiszem, hogy segít.

        - Könyörgök, csak próbáld meg! – Aslan azonban erre csak felkuncogott.

        - Nem áll neked rosszul apróság.

        - Ez többről szól, mint a kinézet. – szontyolodott el. – Így kénytelen leszek vissza vonulni. – kihúzta a kardját, majd Aslannak nyújtotta. – A farkinca az egér egyetlen büszkesége.

        - Nem tartod túl nagyra a büszkeségedet? – próbálta tanítani a jóra az oroszlán, hátha megtér, de Reepcheep tovább ellenkezett.

        - Hát nem csak arról van szó! Az egyensúlyozáshoz is kell és a mászáshoz, fogáshoz.

        - Ha megengedi felséged... - ekkor a többi egér kihúzta a kardját és a saját farkincájukhoz szegezték. – Nem viselhetünk olyan éket, amitől vezérünk megfosztatott.

        - Nem a büszkeséged miatt, hanem társaid szeretete és tiszteletéért. – még ki sem mondta a szavakat az oroszlán, Reepcheep farka máris ott tündökölt teljes pompájában.

        - Nahát! – ölelte át az említett testrészét örömében. – Köszönöm, köszönöm Nagyuram! Megbecsült kincs lesz, mert a mai naptól fogva ez emlékeztet engem az alázatosságra. – a gyerekek ezen jót mosolyogtak.

        - Na és hol van az-az apró barát akiről meséltél nekem Lucy? – A kis bagázs a vörös törpére szegezte a tekintetét, amit Trumpkin észre is vett. Meghunyászkodva közelítette meg Aslant. Amint elé ért ő is letérdelt, de Aslan egyből ráüvöltött, hogy érezze tényleg ez a valóság. A törpe összerezzent.

        - Na látod már? – incselkedett a kislány, mire a törpe valamit motyogott mérgében. Abban biztosak lehetünk, hogy semmi szépet. Ez mindenkit megmosolyogtatott, ami e nehéz idők után kincsnek számított.

Bíztak benne, hogy innentől sok ilyen jó dologban lesz részük és a boldogság tanyát ver bennük.

         A narniaiak és a telmarinok együtt meneteltek a vár felé. Caspian ment elől, hisz ez az ő otthona. Az út során a barnított bőrű férfiakat nem mint hadifoglyokat vezették vissza, hiszen ez nem vallott volna Aslanra. Caspianra hagyta a döntést, hogy mi legyen a népének a sorsa. Az oroszlán nem csalódott az ifjúban, aki korához képest nagyon bölcsen mérte fel a helyzetet. Azt ajánlotta fel nekik, hogy épségben hazatérhetnek a családjukhoz, ha nem történik az út és az odaérkezés során lázadás. Megígérte nekik ha elfogadják királynak ha nem, ő akkor sem oltja ki az életüket. Szavát adta, hogy kitalál majd valamit azok számára is, akik nem akarnak az uralmában részt venni. Óvatosan Aslanra pillantott, mert bízott benne, hogy tud neki ebben segíteni. Az oroszlán kedvesen elmosolyogott, majd alátámasztotta Caspian elméletét. Ennek a világnak a megteremtője lévén, már sejtette is, hogy hol élhetnének ezek az emberek békességben.

         Ahogy a várbéli emberek látták a vereséget szenvedő telmarin katonákat megijedtek, hogy a mögöttük lévő narniai sereg, most mészárlásra készül, hiszen Miraz azt táplálta beléjük, hogy ezek a lények csakis gonoszak lehetnek. Caspian előre lovagolt egy Lord kíséretében, hogy beszéljen a bennlévőkkel. A Lord megnyugtatta az őröket és Caspian felé irányította mindenki figyelmét.

         - Caspian a mi új és nemes királyunk. Engedjük be az otthonába békével barátom, mert ő a jogos trónörökös. – a kapuőr egyből felismerte hercegünket.

         - Ismersz engem jó uram, látom a szemedben. Nem akarok több vérontást. Úgy vélem elég barát, férj és rokon halt meg az előző királyok szeszélyei és hatalom vágya miatt. Én nem akarok beállni a sorba.

– az őr egy ideig még gondolkozott magában, de végül hátra kiabált a társainak.

        - Fogadjátok békével Telmár jogos uralkodóját! Éljen X. Caspian király! Éljen X. Caspian!

A kapu kinyílt, mire a tömeg már kántálta ifjú hercegünk nevét. Caspian intett Peternek, hogy nyugodtan követhetik őt a falakon belülre. Telmár jogos uralkodója lovagolt elől utána viszont rögvest az uralkodók. Aslan és Shanaya volt a sereghajtó, hiszen ők vigyáztak arra, hogy mindenki épségben hazaérjen. A nép éljenzett, mivel senki sem akart már több telmár férfit elveszíteni. A hatalmas tömeg tülekedett, mert mindenki megakarta nézni, hogy él e a szerette. Akik kiszúrták a számukra fontos személyt nem haboztak odamenni és átölelni. Csak azt lehetett látni, hogy a telmarin katonák sorra szakadnak le, azért hogy átölelhessék családjukat.Caspian nem bánta ezt, örült neki, hogy volt akinek a szíve megkönnyebbülhetett. A kastélyban mindenki fejet hajtott a trónörökös előtt jelezve, ők elfogadják Caspiant királynak.

Ui: Sziasztok! Ezt a rész kicsit rövidebbre vettem, mert túl hosszú lett. Sokat agyaltam rajta hol kellene megszakítani, de talán itt volt a legérdemesebb. Remélem nem bánjátok. Sokat dolgoztam vele, remélem élvezettel fogjátok olvasni. A következő rész még visszaemlékezés, de lassan jön megint a jelen, ami még izgalmasabb fordulatokat tartalmaz. Köszönöm, hogy ennyien olvassátok még mindig a történetem!❤️❤️