A telmarin sereg szépen egyenletes lépésben indult meg a menedék felé, hogy beszorítsák a narniaiakat. Caspian nem habozott, így neki rontott az áruló Sopespiannak, aki még mindig Miraz testében tárolta pengéjét. Az ifjú meg akarta torolni a galád cselekedetet, ugyanis bár Miraz maga is gyilkos volt, de mégis csak a nagybátyja és egyben a családja utolsó tagja. A vér nem válik vízzé és nem tűrhette, hogy tovább pusztítsák a vérvonalát. Nagy sebességgel lövellt ki és párducként vetette rá magát a barnított bőrű csatlósra. Sopespian elbotlott, ahogy Caspian leteperte. A férfi próbálta lerúgni magáról hercegünket és egy jól irányzott térdes be is talált Caspian arccsontjába, így hátra tántorodott. Sopespian, mint egy féreg kúszva igyekezett elérni a Miraz testében pihenő pengét, de Caspian egy mozdulattal fellökte magát a földről és futólépésben előbb ért a holttesthez, majd kirántotta a kardot. Most már nem habozott, mivel szemrebbenés nélkül fejezte le a csúszómászó árulót, ki meggyalázta a telmarin népet és feleslegesen harcba taszította szeretett országait. Dühöngő szíve egyre csak előre vitte. Nem érdekelte ki van előtte, ő csak rohant fejvesztve a szépen lépésben haladó sereg felé. Peter volt hozzá a legközelebb, így azonnal utána sietett. Amint mögé ért hátulról elkapta a vállai alatt és visszatartotta. Hercegünk próbálta lerázni magáról Peter béklyóba fogó kezeit, de azok nem engedték.

     - Eressz! – ficánkolt össze-vissza. – Eressz!

     - Fogd be! – ripakodott rá Peter. – Térj már észhez! Kellesz a seregek vezetéséhez, nem rohanhatsz a vesztedbe! Folytatnunk kell a tervünket.

– ekkor egy pillanatig abbamaradt a kapálózás. – Ki kell tartanunk még Lucyék visszaérnek Aslannal! – Caspian rá veregetett a király kezére, hogy észhez tért és már elengedheti.

     - Igazad van testvér. Menjünk a csapatainkhoz.

        Edmund és Shanaya nem tétlenkedett, amíg a két férfi vissza nem tért. Csatarendbe állították az embereket és eligazították hova menjenek. Edmund Peterhez szaladt, míg Shanaya az íjászokhoz sietett, mert ők az első védelem, így nem maradhattak irányítás nélkül. A rombolók parittyaszerűen dobálták a hatalmas köveket, amik sorra egyre közelebb kerültek a lent állomásozó narniaiakhoz. Egy-kettő embert már el is talált a biztos halált nyújtó kőeső. Az óriás védők próbálták hatalmas buzogányszerű ütőikkel hárítani a köveket, akár a baseballjátékosok a labdát. Ez a látvány kicsit megmosolyogtatta Edmundot, aki rajongott a krikettért. Próbálta mindig a jót látni még a legrosszabb pillanatban is. Caspian lóra pattant, hogy gyorsabban tudjon mozogni a csapatok között, hiszen sokfelé voltak szétosztva.

     - Lovasság előre! – irányította a telmarin sereget Lord Glozelle, aki hirtelen vette át az irányítást a puccsot végrehajtó Lord Sopespiantől.

A telmarinok már gyorsabban mozogtak, így a narniaiaknak is fel kellett venni a kesztyűt.

     - Íjászok, íjat feszíteni! – a lövészegység azonnal teljesítette a parancsot. – Célra tarts! – Shanaya lentről irányított egy ló hátán, ugyanis már a következő lépésre készült, de vörös törpe barátunk ott sorakozott az íjászok között, ha esetleg Shanayanak el kell mennie.

Ahogy a telmarin lovasság elérte azt a távolságot, ahol a kövek őket is eltalálhatják, a lövegek abbahagyták a tüzelést, hiszen saját társaik életét nem akarták kockáztatni. Amint megfelelő hatókörbe ért az ellenség, Peter biccentett hercegünknek, aki berohant a sírboltba. A sereg fele ugyanis bent maradt, hogy megtévesszék az ellenséget. Csapdát állítottak a telmarinoknak, mivel ez egy barlangrendszer, ha egyik pillér is megmozdul, beomlik. Kijárata pedig máshol is van. Amikor Glenstorm is elfoglalta a helyét Caspian mellett az alagútban, hercegünk kiadta a parancsot.

     - Narniaiak itt az idő! Támadás! – a belső sereg megiramodott a távoli kijárat felé.

Elől lovagolt hercegünk, mögötte közvetlenül a kentaur vezér. A széleken fáklyások haladtak, hogy utat mutassanak a többieknek. Ahogy közeledtek a felettük lovagoló telmarinok felé, a föld a fejük felett elkezdett remegni ezzel is jelezve, hogy megkezdődhet a visszaszámlálás. Ahogy haladtak az alagútba a leghátsó bikafejűek és óriások kiütötték a tartópilléreket, így az egész szerkezet elkezdett instabil lenni. A fentiek érezték a föld alatt történő eseményeket.

     - Készüljetek! – kiabált Peter a talajon lévő embereknek, hiszen nemsokára kezdődik a műsor.

     - Trumpkin itt az idő! Vedd át őket, oda kell mennem a frontra. – adta ki az utasítást Shanaya, aki teljesen megbízott a törpe képességeiben. Ő azonban nem bírt a távolból várni, hiszen nem azaz alkat, aki hátulról irányit. Mindig is ha valaki kereste őt, az a csata közepén kezdte a kutatást és ezt most sem volt hajlandó megszegni.

A beomló tető azonban koránt sem volt veszélytelen, ugyanis kiszámíthatatlan volt honnan kezd rájuk zuhanni az épület. Sokakra ráesett a mennyezet, akik lemaradtak. Nem kellett minden oszlopot kiütniük, mivel a telmarinok súlya felülről elég volt, hogy a maradék is megadja magát. Néhány lovas ellenség még meg tudott állni, de a nagyrészük beleesett a verembe, amit a lezúduló tető kreált.

     - Most lőjetek társaim! – engedték el egyszerre a nyílvesszőiket az íjászok Trumpkin parancsára.

A nyilak nagyon magasra mentek, így azoknak akik felnéztek rájuk a Nap fénye elvakította a szemüket, ezért nem látták a feléjük zúduló halálos esőt. A vesszők gyönyörű kupola alakzatban szárnyaltak a tehetetlenül csapdába esett telmarin katonákra. Akik túlélték a verembe esést, azoknak a halálos légi csapás megadta a végső döfést.

     - Támadás! – kiabált Peter a fenti seregnek. Mellette Shanaya és Edmund futott legelöl, ezzel is bátorítva népüket, hogy vezéreik nem féltik az életüket odaadni Narniáért.

     Eközben a másik oldalon is szorult a hurok, mert Glozelle nem számított egy ilyen lépésre. Visszalovagolt a kőhajítókhoz mérgében.

     - Mit csináltok? – az emberek nem értették vezetőjük kirohanását, így némán maradtak. – Kezdjetek el újra lőni!

     - De Uram... - szólt félve egy katona. – Az embereinkre nem lőhetünk!

     - Nekik már végük ígyis-úgyis! Kezdjetek el most azonnal lőni vagy ti is az ő sorsukra juttok! – az emberek megrémültek a Lord vérben fürdő szemeitől, így nekiálltak egy újabb kőzuhatagot elindítani, hiába sebzik meg a saját társaikat, barátaikat esetleg rokonaikat. Az életüket nem voltak hajlandóak feladni.

Az égből újra potyogtak a hatalmas kövek, amik pusztítottak mindenkit, akit csak értek. A telmarin lovasságnak nem volt esélye, mivel előröl Peterék támadták őket, hátulról pedig Caspian föld alól özönlő seregei, akik különféle járatokon jutottak ki a felszínre. Olyanok voltak, mint a hangyák, akik a bolyból törnek fel, hogy megvédjék királynőjüket az ellenségtől. Teljesen körbe vették őket. Peter belevetette magát a sűrűjébe. Akárhová csak nézett telmarin katonák voltak körülötte. Legyőzött egyet, már ugrott rá a következő, ha nem egyszerre kettő, a hátát azonban egy lovas fedezte aranyfürtökkel, így mögé legalább nem tudott ellenség kerülni. Caspian hátulról pusztította az ellenséget, akik nem is számítottak arra, hogy maguk mögé is nézzenek, így nekik könnyebb dolguk volt. Edmund olyan gyorsan törte át a megzavarodott telmarinokat, hogy eljutott egyedül egészen át a túloldalra Glenstormig, aki elismerően köszöntötte az ifjút.

A látvány azonban megrémítette. A telmarin gyalogság megindult feléjük és olyan sokan voltak, hogy nem is látta, hol van a vége az emberi sakkbábuknak. Az íjászok abbahagyták a lövést, hiszen a narniaiak nem akartak megengedni maguknak még több felesleges áldozatot. Próbálták megnyerni a háborút a legkisebb veszteséggel, azonban nem lehettek olyan kishitűek, hogy felülről ne mérjenek az ellenségre csapást. A maradék griff kolónia felemelt karmuk segítségével néhány törpe íjászt, akik a lehető legpontosabban lőttek és így aprították a még élő telmarinokat, nem egy narniait megmentve a földön. Azonban a repülő kövek rájuk voltak a legveszélyesebbek, így megesett, hogy lezuhantak egy kitérő manőver, vagy lassú reflex miatt. A griffes lovagok azonban nem elégedtek meg, hogy segítsenek takarítani a földön. Neki eredtek a gyalogságnak is, hogy lassítsák őket, de ez örök hibának bizonyult, mivel a telmarinok is készültek meglepetéssel. Egy hatalmas számszeríjszerű gépet toltak előre, és ezzel nagyon gyorsan leszedték a felülről érkező veszélyt.

      Peter kezdett kétségbe esni a hatalmas folyószerű ezüst pontok közeledésétől, amik nem akartak elfogyni, így Edmund pillantását kereste. Nagy nehezen megtalálta öccse gesztenye szempárát a tömegben.

     - Lucy? – Edmund azonban megrázta a fejét, hogy hírét sem látta. Peter arca elfehéredett. Azt hitte ilyenkor már rég vissza fognak térni a húgai egy felmentő sereg kíséretében, de a számításai tévesnek bizonyultak. Peter bepánikolt. Nem akarta elkövetni ugyan azt a hibát, mint a kastélyban. – Vissza az erődbe! Gyorsan!

A parancstól mindenki meghökkent. Shanaya tudta, hogy ez nem jó ötlet és bár nem akarta, hogy megint igaza legyen, de nem hagyhatta megismétlődni a bajt. Egyből felmérte, ha ez a sok ember egyszerre akar majd betömörülni egy szűkbejáraton, egymáson gázolnak majd át, sőt könnyűcélponttá válnak egy kupacban, így akcióba lépett. Képes volt megszegni a parancsot ráadásul nyíltan, mert igaza lett. A bejárat előtt már most torlódás alakult ki így odalovagolt és közéjük vágott, pontosabban Peter útját állta el.

     - Nem mehettek be! Azonnal tűnjön innen el mindenki!

Az odaérkezők hirtelen megálltak akik közöt ott lapult Caspian is, de sajnos Shanaya későn ért oda. Amint kimondta a szavakat egy hatalmas kő eltalálta a bejárat fölötti pillért, ami kettérepedt és elkezdett leomlani egyenesen a lányra és a körülötte lévő rengeteg emberre.

     - Peter! – üvöltött Edmund, aki nem látott semmit a hatalmas porfelhőnek köszönhetően.

Olyan gyorsan lovagolt előre, ahogy csak bírt hátha közelebbről jobban látja, hogy mi történt, de tévedett. A por olyan sűrűnek bizonyult, mintha egy tömör test állta volna az útját, így kénytelen volt megvárni még eloszlik. Ahogy a levegő tisztult Edmund nem akart hinni a szemének. Bár sok ember odaveszett ahogy beomlott a bejárat, hisz valakikre rázuhantak a boltív maradványai, akik pedig sikeresen átjutottak bent ragadtak, de ennek ellenére kevesebb volt a veszteség, mintha Shanaya nem lépett volna közbe. A lány egy jég kupolát húzott fel maguk felett, ezzel megóvva a kisebb csapatot, de Edmundnak csak az számított, hogy ebben a csoportban ott volt a bátyja. A jégburok megrepedt a nehezék alatt, de csak akkor tört darabokra, mintha ott sem lett volna, amikor Shanaya elengedte. Csakis az volt az árulkodó jel, hogy a napfényben ezer apró darab miniatűr hópehely ragyogott, jelezve elvégezték a dolgukat, majd teljesen elolvadtak. A túlélők ámulattal vizslatták ezt a varázst. A megfigyelők csak tátott szájjal figyelték, amíg észre nem vették a bajt. Trumpkin egy indán lógott. Az-az egy vékony kis növény jelentette számára az utolsó szalmaszálat, ami megmentheti az életét, a biztos haláltól, de az egyszer csak megadta magát. A narniaiak szíve azonnal megállt, ahogy követték a zuhanó testet. Sokan viszont oda se néztek, mert tudták nincs mit tenni. Shanaya azonban nem állt be a sorba. Képes volt rögtönözni és ismét az erejét használni arra, hogy megmentse kedves barátja életét. Egy jégcsúszdát épített a törpe köré, aki csak mint egy gyerek a játszótéren könnyedén leszánkózott a magasból sértetlenül. A törpe szívverése nem lassult még akkor sem amikor földet ért. Négykézláb érkezett le és csak lihegett, hiszen azt hitte most tényleg eléri a vég. Hatalmas barna szemeit Shanayara szegezte, majd kényszerítette a hangszalagjait, hogy aktivizálják magukat, mégha teljesen elernyedtek is a félelemtől.

     - Köszönöm Úrnőm! Köszönöm! – csordult ki egy könnycsepp a szeméből a megkönnyebbüléstől. Shanaya elmosolyodott, hogy megtudta menteni, de úgy érezte, hogy innentől bármire képes. Most, hogy tudja irányítani ezt a hatalmas erőt, nem állíthatja meg senki és semmi.

     - Ne féljetek barátaim! Nem szabad meg hátrálnotok, mégha kevesen is maradtunk, mert én itt vagyok veletek és megvédek mindenkit! A szavamat adom, hogy kitartok, amíg a Nagy Aslan ide nem ér! Aslanért! – azonnal elkezdett vissza fele futni a csatamezőre, nem nézett körbe ki az aki követi és ki az aki nem. Nem volt erre idő, hiszen a telmarin gyalogság már a hátrábbállókkal küzdött.

     Peterék nem haboztak követni Shanayat. Hatalmas reménnyel töltötte el a narinaiak szívét, hogy Úrnőjük mellettük áll. Peter, Caspian és Edmund közvetlenül Shanaya mögött maradt védve a nő hátát, aki nem spórolt az ereje használatával.

A bal kezében karddal harcolt, jobb kezével pedig egyre jobban kezdte uralni erejét. Már gondolkodás nélkül szórta az ellenségre a jégcsapokat, bár ügyelve arra, hogy ne ejtsen az ellenségen halálos sebet, csak ha nem volt más választása. Tisztában volt vele, hogy ezek az emberek csak a felettesük parancsait követik, aki nemsokára Caspian lesz. Nem akart felesleges vérrontást, hisz ezek az emberek az ifjú herceg emberei, vére és népe. Akit tudott jégoszlopba zárt azzal hibernálva a bent tartózkodót.

A telmarin sereg azonban nem fogyatkozott. Teljesen beszorították a narniaiakat az erőd elé még úgy is, hogy Shanaya tömegeket állított félre egyszerre.

     - Elpusztítom őket! – vigyorgott Lord Glozelle, akinek tetszett ez a látvány. Már nem félt Shanaya erejétől, hiszen a számok nem hazudtak. Hiába van a lánynak ekkora ereje, mivel az egy a több millióhoz, még így sem jó arány.

     Eközben Lucy és Susan szélsebesen vágtattak az erdőn át. Nem kímélték a gyönyörű lovat, aki nem is volt hajlandó lassítani.

     - Ne add fel picim! – bíztatta a kislány a patást, aki kedvesen nyerített válaszul, mert jól esett neki a törődés.

Lucy irányított, mert Susan még mindig nem nyerte vissza önmagát, de húga attól félt, talán sosem fogja. Csak nézett előre fakó szemeivel, mintha nem ebben a világban járna.

Olyan finoman karolta át Lucy derekát, hogy a kislány mindenpillanatban azt hitte lecsúszik mögüle. Azonban ahogy hátrafele pillantgatott nővérére, észrevett egy mozgó alakot. Először azt hitte Aslan az, de hamar rájött, hogy tévedett. Egy pár telmarin katona mégiscsak átjutott és már célra is tartott az íjpuskájával. Lucy próbálta kikerülni a rájuk zúduló nyilakat, de sajnos az egyik eltalálta a ló bokáját, aki azonnal összeesett ledobva utasait. Lucy és Susan lebuckázott a földre. A kislány sajgó térddel, de megpróbált azonnal felállni és oda battyogni nővéréhez.

     - Susan! – próbálta keltegetni, de a lány nagyon beüthette a fejét, mert még vérzett is a halántékánál. – Susan fel kell kelned! Gyrünk! – lökögette, de a nő meg se mozdult.

     - Ne mozdulj! – hallott a háta mögött egy hangot. A keze remegett a félelemtől, de óvatosan megfordult, hogy lássa ki az. A telmarin meglepődött, hogy egy kislány térdel vele szembe, de tudta a parancs az parancs. – Kötözd meg őket! Elvisszük Miraznak mind a kettőt! – adta ki a parancsot a társainak. Amikor a férfi oda akart menni megfogni Lucyt, a kislány nem volt hajlandó hagyni magát. Előrántotta a tőrét és megsebezte a támadóját, aki jajveszékelve kapott a kezéhez, amiből ömlött a vér.

     - Nem hagyom, hogy elvigyétek a nővéremet!

     - Te kis pondró! – lépett közelebb a vezér a kislányhoz. Lucy hadonászott jobbra balra, hogy távol tartsa, de a férfi elkapta a kézét és kicsavarta belőle a fegyvert, majd pofon verte, így a földre zuhant. – Nem érdekel, hogy gyerek vagy, most megöllek!

     - Kérlek ne! Aslan! Aslan segíts! – Lucy próbált kúszva menekülni, de a sírás és a félelem megbénította. Úgy záporoztak a könnyei, hogy nem látott semmi mást csak foltokat. Érezte a szíve mélyén, hogy esélye sincs egy katona ellen, de ekkor a kislány feje felett átugrott egy árny és leteperte a telmarint, aki üldözte. Gyorsan megtörölte a szemeit, hogy lássa ki jött a segítségére. Ahogy tisztult a kép egy hatalmas szőrős négylábú állat ékeskedett előtte. – Aslan! – mosolyodott el a kislány és azonnal a szőrős mancsok közé bújt.

     - Azt hittem már meg se ölelsz. – bár látta a szeme sarkából, hogy a másik két telmarin életben maradt, úgy döntött, hogy hagyja élve elmenekülni őket.

     - Tudtam, hogy te vagy! Mindvégig tudtam, de a többiek nem hittek nekem. – pszontyolodott el a kisfelség egy pillanatra, majd azonnal észbe kapott. – Ó Susan! – azonnal felpattant és odarohant az ájultan fekvő lány mellé. Aslan sem teketóriázott. Egyből felmérte, hogy nagy a baj. – Tudsz rajta segíteni? Mond, hogy meg tudod menteni!

     - A feje nagyon súlyosan megsérült, kívül és belül is.

     - De ugye jól lesz? – vágott a felség szavába, mert annyira féltette szeretett testvérét. Aslan ezt nem vette zokon, hisz a szeretet a legfontosabb dolog az életben.

     - Ne aggódj kicsi Lucy. Nem lesz semmi baja. – Aslan meleg leheletével ráfújt a földön heverő királynőre, akinek a vére elkezdett visszafele folyni a testébe. A sebe eltűnt mintha sosem lett volna ott. – Menj oda hozzá. – noszogatta az oroszlán a kislányt, aki engedelmeskedett. Ahogy odaért észrevette, hogy Susan lassan kinyitja a szemét.

     - Susan! – ölelte át nővérét, aki hirtelen nem tudta hol van és mi történt vele.

     - Lucy így megfojtasz. – a kislány kicsit eltávolodott, de nem engedte el nővére kezét.

     - Nézd Susan! Nézd ki jött el! – mutatott a nemes állatra.

     - Aslan? – döbbent le az idősebb Pevensie, majd egyből fejet hajtott.

     - Emeld fel a fejed gyermek. Előttem nem kell meghajolnod, hisz te vagy Narnia királynője. – Susan ahogy felnézett Aslan szemibe, nagyon rosszul érezte magát.

     - Aslan én... én rettenetesen sajnálom. Nem hittem Lucynak és még csatába is vonultam. Ó Aslan, kérlek bocsáss meg! – Lucy jó ideje most látta először sírni nővérét. Sosem hitte, hogy valaha látja még őt érzelmeket kifejezni.

     - Mindenki követ el hibákat Susan. Most ezzel nem kell törődnöd. Beláttad tévedésed, ami pontosan azt mutatja, hogy megérdemled a feloldozást. – Susan szívéről egy hatalmas súly gurult le ezektől a szavaktól. – Az viszont jobban fájt, hogy pusztán csak ezért nem látogattatok meg hamarabb. – játszotta meg a sértődöttet a nagy oroszlán, bár valójában semmi harag nem volt a szívében szeretett gyermekei iránt.

     - Bocsáss meg! – szólaltak fel egyszerre, egymás szavába vágva.

     - Féltem egyedül. – vallott színt bűneiről a kislány is. – De mond csak Aslan, miért nem jöttél hamarabb? Miért nem jöttél megmenteni minket, mint legutóbb?

     - Sajnos, soha semmi nem történik kétszer ugyanúgy kedvesem.

     - Ha előbb jövök, megmentettem volna azokat, akik meghaltak? – kérdezte félve a kislány, hiszen ha ez a rengeteg élet miatta távozott el ebből a világból, azt nem tudta volna feldolgozni.

     - Soha nem tudhatjuk meg Lucy, hogy mi lett volna ha, de hogy mi lesz? Na az már egy másik kérdés! – mosolyodott el kedvesen az oroszlán a két gyermekre, akik szíve megtelt örömmel és reménnyel.

     - Akkor most már segítesz? – folyt bele a beszélgetésbe Susan.

     - Hát persze, de nektek is segítenetek kell!

     - Ó, bárcsak bátrabb lehetnék! – szólt a kislány sajnálkozva, hogy eddig nem mert jobban belefolyni az események alakulásába.

     - Most mentetted meg a nővéredet majdnem az életed árán. Ennél nem létezik nagyobb bátorság a földön.

     - Igaza van Lucy. Te mindig is bátrabb voltál, mint én. Köszönöm, hogy megmentettél, holott ez az én feladatom lett volna.

     - Az önmarcangolás nem vezet jó útra Susan. Nem mindenkinek kell bátornak lenni, mert neked is megvan a magad szerepe a világban. Legyél csak önmagad, mert azzal segítesz a legtöbbet. – amint látta megnyugodni a két ifjú hölgyet tudta, hogy sietniük kell. – Azt hiszem eleget aludtak a barátaink nem igaz? – üvöltött egyet, mire a fák hangos ropogás közepette megmozdultak és újra járni kezdtek.

Sziasztok! Sajnálom, hogy eddig nem voltak részek, kicsit sűrű volt ez a félév az egyetemen. Mostantól viszont valószínüleg tudok részeket írni, így remélem várjátok a folytatást! ❤️❤️