Az utat bár lóháton tették meg, mégis kimerítő volt. A kerülő miatt értékes óráktól estek el, ami többszöri megállásra kényszerítette vándorainkat. Az egy szem lovuk hamar kifulladt a teher miatt. Bármennyire is szerettek volna mindnél előbb új és egyben régi erődjükhöz visszatérni, a szívük nem engedte meg azt, hogy a lónak baja essen. Nehézségek árán, de végül elértek a céljukhoz vagyis ahhoz, ami maradt belőle. Az utolsó csata nagyobb károkat okozott a sírboltban, mint azt a király hitte. Peterben csak most tudatosult, hogy az épület nagy része már csak egy kő halom. Most már nem emlék, hanem csak egy sír. Peter látta Shanaya arcán a harag jeleit.

Nem tetszett neki, hogy a fiú ide hozta, hiszen ez már nem tud menedéket nyújtani, sőt szemmel láthatóan életveszélyes, de a lány mégsem tette szóvá. Most először nem ragadta meg az alkalmat, hogy Peter hibáját hangoztassa. Csak csöndesen figyelte ezt a kietlen helyet, aminek minden egyes porszeme megannyi történet örök őrzője. Shanaya pedig a felfedező, aki próbálja megismerni eme emlékeket. A tekintete tükrözte a lelkének féktelen tudásvágyát. Peter rájött, hogy a lány megváltozott. A fiú szívét azonban, így még jobban magához láncolta. Az ismeretlen utáni vágy, felpezsdítette a vérét. A csendet végül Shanaya törte meg.

        - Keressünk egy ép járatot. Be kell oda mennem.

        - Talán emlékszel valamire? – csillant meg a király szeme.

        - Csak valami húz befelé. Nem tudom megmagyarázni, de úgy érzem, hogy ezt a helyet már láttam. Tudni akarom, hogy mi történt itt, kerüljön bármibe!

        A törmelék között kutattak egy olyan bejárat után, ami még nem omlott be. Óvatosan másztak fel a sziklákon. Amit meg tudtak mozdítani, azt félre tolták, hátha alatta egy üregre lelnek. A szemük sasként pásztázta végig az összes nyílást, de sajnos túl vékonyak voltak, hogy egy ember beleférjen. A Nap se könnyítette meg a dolgukat. A hőség tikkasztóra duzzadt. Egyre nehezebben mozogtak a kopár sziklákon. Az apróbb virágok és a fűcsomók, amik eddig a kis résekben törtek utat maguknak, mind kiszáradtak. Mintha a hellyel együtt a környezete is elpusztult volna. Shanaya egy nagyobb kővel bajlódott. Próbálta félre tolni, de a túlméretezett kavics meg sem mozdult. Peter az erőlködés hallatán, odamászott a lány mellé.

        - Segítek. – szólt a király, bár a hangja feszültségről árulkodott.

Mindkettőjük érezte, hogy a kettőjük kapcsolata más mederbe terelődött. Az információ hiánya miatt nem tudták hogyan viszonyuljanak a másikhoz. Shanaya meg sem szólalt, csak biccentett a fejével. Mindkettőjük kitámasztotta a lábát annak érdekében, hogy a teljes testi erejüket bevethessék. Megfeszült a karjukon az összes izom, ahogy próbálták arrébb gördíteni. A tömb szépen lassan megadta magát és amint beindult már magától lankázott le a hegyoldalról. A szikla minden egyes huppanása olyan hangos robajt csapott, mintha mennydörögne az ég. A két fiatalnak be kellett fognia a fülét. Nem gondolták, hogy ez a cselekedet egy láncreakciót fog elindítani. A két ifjú ijedten nézett egymásra, amikor felülről apróbb recsegések törtek fel, majd megindult a lábuk alatt a talaj.

        - Futás! – kiabálta Shanaya, majd kézen fogta az ifjú királyt.

Amilyen gyorsan csak tudtak másztak lefelé, de a kőlavina szorosan a sarkukban loholt. A nehéz terep azonban nem könnyítette meg a dolgukat. Tudták hogy nem érnek le időben, ahhoz túl gyors a lavina sebessége. Peter belekapaszkodott az utolsó reménysugárba, ami egy kiálló szikladarab volt tőlük nem messze. A király nem habozott. Maga után rántotta Shanayat és behúzódtak a szikla alá. Peter a testével védte a lányt. A hatalmasabbnál hatalmasabb kövek sorjában tódultak lefelé. A két fiatal pedig imádkozott a Nagy Aslanhoz, hogy túléljék ezt az újabb csapást. A gördülő kőzeteket ez a kiálló perem trambulinként dobta fel, így szerencsére elkerülte őket, azonban egy nagyobb darab letörte a felfelé kunkorodó végét. A további omlás ezért megközelítette hőseinket. Shanaya és Peter azonban nem tudott mit tenni, csak még közelebb húzódtak egymáshoz és vártak. Egyszer mindennek vége szakad, így mikor a robaj halkult, sejtették hogy lassan elfogy a hegyszerű erőd muníciója. Már csak a felkavart porfelhő jelezte nekik, hogy mi is történt az előbb. Mindkettőjüket beterítette a kosz. Alig kaptak levegőt, olyannyira befedte őket a sűrű barna köd. Köhögve másztak ki az oltalmat adó fedél alól. Csodálattal néztek le oda, ahol pillanatok alatt felépült egy másik hegy. Lenyűgöző látvány tárult a szemük elé. Ha az a rakás rájuk zuhan, bizonyosan szörnyet haltak volna. Azonban Shanaya egy még nagyobb felfedezésre bukkant, amikor megfordult. A lebuckázott sziklák egy járatot rejtettek el, ami most újra a felszínre került.

        - Peter nézd! – örvendezett Aslan lánya. – Ott bejuthatunk! – a jó hírre végre a fiú is elejtett egy mosolyt.

        - Igazad van! – csapta össze örömében a tenyerét, majd nagy lendülettel megindult felfelé. A lába azonban folyamatosan lecsúszkált a friss törmeléken. – Vigyázz, mert nagyon csúszik! – nyújtotta úriemberként a kezét, de nem lehetett elmondani, hogy egy kis hátsószándék nem keveredett a gesztussal. Shanaya azonban most szívesen fogadta. A terep egyáltalán nem volt könnyű, így minden segítség jól jött.

        A járat nem volt túl tágas, de pont annyira mély. Nem látszott az alja, csak a nagy feketeség. Shanaya beledobott egy kis követ, hogy lássák körülbelül milyen magasan lehetnek. A kis kavicsnak hét másodperc múlva hallatszódott a csattanása, ami elsőre rövid időnek tűnik, de valójában ez arra utalt, hogy sokkal mélyebb, mint azt gondolták.

        - Meredek, de szerintem le tudunk mászni. – jelentette ki a legidősebb Pevensie.

        - A biztonság kedvéért kössük ki magunkat egy indával. Nem lenne szerencsés leesni.

       - Én inkább attól félek, hogy mi vár lent minket. Valószínüleg lejutni könnyebb lesz, mint ki.

        - Akkor megyek előre. – már készült, hogy a nyílás felé lépjen, de Peter visszarántotta.

        - Várj! – a lány kérdő pillantást címezett a fiúnak. – Jobb, ha én megyek előre.

       - Miért is? - vonta fel a szemöldökét a szexista megjegyzésért.

        - Mert ha te leesel én eltudlak kapni, de ha én... hát érted, akkor mindketten meghalnánk. – Shanaya erre csak egy aprót felhorkantott.

        - Eddig is rosszul érveltél, de ez űbereli az összeset. Csak mond ki őszintén, hogy félted az egódat. – Peter megejtett egy halovány mosolyt, de a szemei másról árulkodtak. A kék íriszek aggodalmat fejeztek ki. A férfi most először nem ment bele a viccelődésbe, így Shanaya érezte, hogy valami mély dolog áll a háttérben. Látta a királyon, hogy gyötrődik. El is mondaná, meg nem is. A száját kinyitotta, de hang nem jött ki a torkán. Shanaya úgy vélte jobb, ha kimenti magát ebből a helyzetből. – Mi lenne, ha egyszerre mennénk? – Peter érezte a hárítást és a szíve hirtelen összeszorult miatta. Ez már a második eset, hogy elmenekül a fiú vallomása elől. Most azonban nem tudta leplezni csalódottságát.

        - Nem! Én megyek, és nem nyitok vitát! – förmedt rá.

Shanaya annyi következtetést le tudott vonni, hogy ezt a kirohanást ő idézte elő, azonban nem tehetett mást. A szíve mélyén tudta, hogy a fiú mit akar mondani és bár a lelke beleremeg még a gondolatba is, valami mégis azt súgja, hogy ez egy álomkép. Valamiért a jelent is emlékként éli át, de az okára még nem jött rá, addig viszont biztos volt abban, hogy nem bírja végig hallgatni a király őszinte érzelmeit. Peter a derekára kötött egy indát, amit Shanaya egy fához biztosított. A király szó nélkül kezdte meg a veszélyes hadműveletet, míg a lány a tekintetével végig kísérte a peremről, ahogy a király eltűnik a sötétségben.

         Shanaya egyre jobban aggódott, ahogy telt az idő. Már vagy tizenöt perce semmi hírt nem adott magáról a nagy király. Shanaya idegesen dörzsölgette a tenyerét. Abban biztos volt, hogy leesni nem esett le, hiszen azt hallotta volna, de attól még ki tudja mi várhatta őt odalent. A zöld íriszek félve pásztázták a feketeséget, de még mindig nem látott semmit.

        - Peter! - a fiú nem felelt. – Peter! – csak az ő hangja verődött vissza a barlang üregeiből. – A fenébe! – Shanaya most már biztos volt abban, hogy történt valami.

A zsigerei impulzusokat küldtek, hogy segítenie kell a fiún. Shanaya tudta, hogy szereznie kell valamilyen fényforrást, hiszen ha nem látja mi történt odabent, esélye sem lesz az ismeretlen ellen. Az agyába bevillant egy gondolat, ami azt súgta, hogy egy fajta kővel képes tüzet csiholni. Biztos volt benne, hogy ennyi szikla között megtalálja a kovából képződött társukat. Nem telt bele sok időbe, hiszen a hegy ezen része gazdag volt az efféle anyagokban. Felkapott egy fát, és ő is belevetette magát a lyukba. Sietett ahogy csak tudott, de nem kockáztathatta meg hogy baja essen, ugyanis akkor nem lenne más, aki megmenthetné Petert. Csakis oda helyezte a lábát, ahová biztonságosan rá tudott lépni. A meredek falak megmászását lassan beírhatta a specialitásai közé. Ahogy a lába földet ért, azonnal elővette a faágat és a kovakövet. A ló nyergéről leszedett fém csatot összeütötte a kaviccsal.

A két anyag tette a dolgát. Szikrák csapódtak le a faágra, ahogy súrlódott a kova a fémmel. Shanaya addig ismételte ezt a folyamatot, amíg a fa lángra nem lobbant. A fény másodpercek alatt betöltötte a teret és Shanaya megpillanthatta a barlang titkát. A király eszmélet vesztve feküdt a földön.

        - Peter! – térdelt le mellé, majd óvatosan próbálta keltegetni, de egyenlőre nem járt sikerrel. Ekkor azonban a közelből valami zörgésre lett figyelmes.

      - Ki van ott? – állt fel gyorsan, majd a fáklyát a hangforrás felé emelte. Ekkor azonban hirtelen máshonnan szólt a szöszmötölés. Sebesen mozgott. – Ki maga? – forgolódott a fáklyával amilyen gyorsan csak tudott, hogy megpillanthassa Peter támadóját.

– Mutasd magad! – ekkor a hang megállt. Shanaya összehunyorította a szemét, amikor kivette honnan is jön a mozgolódás. Halványan meglátott egy apró valami körvonalát, de nem sokkal ezután a lény kilépett a fényre.

        - Úrnőm? Valóban maga az? – egy régi ismerőst vélt felfedezni. Nem más volt az, mint borz barátunk Trufflehunter.

– A kisasszony valóban itt van vagy csak képzelődöm? – Shanaya finoman kinyújtotta a kezét a borz felé, aki óvatosan közelebb lépdelt.

Szőrös kis mancsával finoman hozzáért a lány kezéhez, mire az állat szemében megcsillant a remény és azonnal letérdelt, de a lány kezét nem eresztette el. Szorosan tartotta, hiszen többé nem akarta elengedni. – Hát nem hagyott el végleg minket. Narnia megmenekült!

        - Ismer engem? Tudja hogy mi történt velem?– lepődött meg a lány e szívélyes fogadtatás miatt, mire a borz bólintott.

        Peter szépen lassan kinyitotta a szemét, de a feje megállás nélkül zsongott.

        - Áu. – nyúlt oda a tarkójához ahol az ütést rámérték. Először nem tudta hogy hol is tartózkodik éppen. Azt, hogy valami ágyszerűségen és a barlangban van ki tudta venni, hiszen lámpásokkal lett megvilágítva a helyiség. Felült a növényekkel kipárnázott kőszirten. A szöszmötölésre azonban Shanaya rohant oda. Peter először megijedt, a közeledő alak láttán, de amint kivette a szőke fürtöket megnyugodott.

        - Peter! – mosolyodott el a lány, majd átölelte örömében. A fiú meglepődött, hogy Aslan lánya ilyen hevesen a karjaiba vetette magát, de nagyon jól esett neki. Érezte a szorításból, hogy aggódott érte.

        - Mi történt? – Shanaya ekkor eltolta magától, majd az arckifejezése megváltozott. A száját csálén félre húzta, a szemöldökét pedig összegyűrte. Látszott rajta, hogy valami félreértés történt. – Mégis ki ütött le?

        - Én voltam Uram. – lépett be leszegett fejjel a borz. A testtartásából már látni lehetett, hogy nagyon szégyelli magát.

        - Trufflehunter! – lelkendezett királyunk a régi ismerős láttán. Azonban egy pillanatra eltöprengett. – De akkor miért ütöttél le? – a borz még jobban összehúzta magát.

        - Azt hittem a Zöldpalástos hölgy emberei vagytok. Féltem, hogy rám talált.

        - Üldöz téged? – lepődött meg a király.

       - Igen, Uram.

        - De miért?

        - Mert én vagyok az egyedüli narniai, aki tudja az igazságot abban a kastélyban. A többieket mind megölte már.

        - Tehát tudod, hogy Caspiant irányítják.

        - Pontosan és azt is tudom, hogy mivel.

        - Hogyan? – szólalt meg egyszerre a két gyermek. Ez egy olyan kulcsfontosságú információ, ami mindent megváltoztat.

        Gombavadász leültette a gyerekeket egy konyhaszerűségbe. Ételt adott nekik, hiszen már mindkettőjük arca beesett. Látszott rajtuk, hogy nem igazán étkeztek sokat mostanában. Az ifjak nem akartak enni, annyira kíváncsiak voltak a titokra, de a gondoskodó borz nem hagyta, hogy üres gyomorra hallják az új híreket. A gyerekek, így kénytelenek voltak behabzsolni a finom fogásokat.

         - Szóval, mivel irányítják Caspiant? – csapott az asztalra a király. Nem bírt tovább magával.

        - Van egy növény, ami csakis a sötétség szigetén terem. Ennek a virágnak a kivonata hallucinációkat okoz.

- Ezt használja fel a Zöldpalástos hölgy, hogy eltűntesse az emlékeit Caspiannak és egy alternatív világot hitessen el vele.

        - Tehát Caspian egy test, amit bábként mozgat, mivel nem tud magáról.

       - Aslan lánya a kulcs, hogy visszanyerje az öntudatát.

       - Én? – lepődött meg Shanaya, hiszen nem tudta mire céloz a barátjuk.

        - Az emlékeket nem lehet erőltetni, majd ha eljön az ideje Úrnőm, tudni fogja miért.

        Trufflehunter körbevezette őket a sírbolt megmaradt részén. Kiderült, hogy számos járat épen maradt és van másik út is kifelé, mint a meredek támfal amin bejöttek. Peternek igaza volt abban is, hogy maradt itt fegyver. Egyik nap pedig a király váratlanul egy kardot dobott Shanayana lába elé.

        - Ezt most minek? – lepődött meg a lány.

        - Harcolni fogunk.

        - Mi? – húzta fel kérdőn a szemöldökét.

        - Régen te tanítottál harcolni, most én jövök. Vissza kell nyerned a képességeid. Te vagy Narnia legjobb kardforgatója és szükségünk is lesz rád a jövőben. Szóval markold meg jó erősen. – Shanaya vágott egy elég durcás arckifejezést. – Gyerünk. – nyomatékosította akaratát. Shanaya mindig is utálta, ha valaki meg mondja mit csináljon, de látta hogy ezt nem fogja megúszni, így felemelte a tárgyat. – Támadj! – a lány engedelmeskedett és neki rontott az ifjú királynak, de ő könnyűszerrel kiverte a kezéből a kardot. Ezután felvette, majd újra a lány kezébe nyomta. – Ezt a kezedet csúsztasd hátrébb egészen a markolat végéhez, így sokkal biztosabban meg fogod tudni tartani. Próbáld újra! – Shanaya kifújta a levegőt és most máshogy próbálkozott. A kezei ismerték ezt az érzést. Lehet elmében nem fogta még fel, hogy profi kardforgató, de a testének beidegződései jól emlékeztek erre. A következő csapása sokkal erőteljesebb és gyorsabb volt, már nem csak egy suhintásig jutott. – Jó, a testedre hagyatkozz! Emlékezz a saját szavaidra! A kard a kezeid meghosszabbítása. Bízz az izmaidban. Ők tudják a dolgukat. Menni fog Shani, csak koncentrálj!

Shanaya próbálta kizárni az elméjét. Behunyta a szemét és hagyta, hogy a teste magától vigye őt. Csakis az érzékeire támaszkodott. A lendület vitte, suhintott a királyra, aki kivédte és most vissza is támadt, Shanaya érezte a kard okozta levegőt, így kitért, de Peter folytatta. Shanaya sorra ugrott el, majd Peter egyik felülről érkezett csapását kivédte. Egy darabig dulakodtak, úgy hogy a pengék összeértek, de amikor Peter még erősebben rá akart tehénkedni a súlyával, Shanaya elengedte a saját kardját, így a fiú előrébb bukott. A lány rácsapott a király kezére, majd elvette a fegyverét és a nyakához szegezte.

        - Ez az Shani! – lelkendezett a fiú, mire a lány kinyitotta a szemét. – Tudtam, hogy képes vagy rá. Bár az emlékeid eltűntek az agyadból, de a testedbe berögződött mozdulatokat reflexszerűen tudod használni.

        - Valójában, amíg behunytam a szemem, láttam valamit.

        - Mit? – fogta meg finoman a lány kezét.

        - Hogy ez már megtörtént.

                           A múlt:

         Caspian kint ült az erőd egyik szikláján. Gondolkozni kívánt. Ekkor azonban szeretett mestere tántorgott oda, mivel a terep neki nehezen járható volt idős korára. Leült a messzeségbe kémlelő fiú mellé.

        - Miért nem mondta el korábban, hogy mi történt az apámmal? – a hangja halvány volt. Hallatszódott rajta, hogy bizonytalan a saját kilétében.

        - Anyám fekete törpe volt az északi hegységből. Éveken át kockáztattam az életem azért, hogy jobb királyt faragjak belőled, mint az őseid voltak.

        - És most csalódott bennem. – fordította el a fejét. Nem bírt mestere szemébe nézni.

        - Mindaz amit elmondtam és az amit nem, csak azt mutatja, hogy te vagy az én reményem. Hiszek abban, hogy a történelem legjobb uralkodója leszel. Te vagy az a telmarin, aki megmenti Narniát. – ekkor azonban Shanaya lépett ki hozzájuk. Cornelius a tanítványa vállára tette a kezét biztatásként, majd kettesbe hagyta a két ifjút.

        - Sajnálom, ha meg zavartam a  beszélgetést, de kérni szeretnék tőled valamit.

        - Mond, bármit megteszek. – a hirtelen kimondott szavakba azonban hamarost belepirult hercegünk. Érezte, hogy ez túlságosan őszintére sikerült, de a lány nem ítélte el, csak elmosolyodott a lelkesedésén.

       - Szeretnék kilovagolni, hogy ellenőrizzem a hidat. Félek nem sok időnk van már. Lennél a társam ebben a küldetésben? – Caspian sosem volt még ennyire boldog, mint most.

        - Csak ön után Úrnőm! – virított egy fehérfogsoros mosolyt, ami már a névjegyévé vált hercegünknek.

        Peter lent maradt az erőd legmélyebb bugyrába. Le sem vette az Aslanról készült kő portréról a szemét. Találkozni akart az oroszlánnal személyesen. Segítséget akart kérni tőle, hogy a lelke békére lelhessen. Teljesen magába zuhant a történtek után. A szíve tele volt haraggal. Lucy kereste fel a bátyját. Érezte, hogy most szüksége van valakire. A kislány odakuporodott a bátyja közvetlen közelébe. Szinte majdnem az ölébe csusszant.

        - Szerencsés vagy. – szólt a legidősebb Pevensie.

        - Miért? – csodálkozott hatalmas szemeivel Lucy.

        - Azért mert neked teljes valójában megjelent. Bárcsak én is beszélhetnék vele.

        - Mi van, ha arra vár, hogy most mi keressük meg őt? – tette bele a piciny kezét a testvérének érdes tenyerei közé, de ekkor Edmund rohant a bátyjáért.

        - Peter gyere gyorsan! – a két gyermek felpattant és követték a fivérüket.

Edmund kivezette őket a szirtre, ahol látták, hogy Shanaya és Caspian vágtat kiabálva feléjük.

        - Jönnek! Átkeltek a hídon! Hamarosan itt lesznek a telmarinok! – erre a kijelentésre Peter Edmund felé fordult.

        - Készüljünk a háborúra!

Sziasztok! 😊😊❤️Sajnálom, hogy ekkora kiesés volt, de jelentem minden vizsgámnak vége, szóval mostantól ismét 2 hetente lesz nagyjából új rész! Nagyon örülök, hogy újra írhattam. Remélem nektek is elnyeri a tetszéseteket! Igyekeztem izgalmas résszé varázsolni, amibe jó pár titokra fényderül. További jó olvasást és remélem már várni fogjátok az új részt!❤️❤️