Miután Aslan lányát és Petert a börtönbe cipelték, a trónterem hátsó ajtaján egy csuklyás férfi somfordált be. Az arca nem látszódott, de igazán kétes alakja volt, semmiféleképpen nem bizalomgerjesztő. Magas, vékony. Elég nyegle és bizonytalan járással lépdelt.

        - Elnézést Úrnőm, meghoztam azt, amit kért tőlem. - szólt egy rekedtes férfihang sejtelmesen, mire Green szemei felcsillantak a hír hallatára és látszott rajta, hogy valami igazán fontos dolog lehet, mert mindenek elé helyezte.

        - Köszönöm, máris jövök. - és ezzel a lendülettel, ki is viharzott a csarnokból. Hosszú selyem szoknyája csak úgy susogott, ahogyan suhant.

        - Hol van hát? Mutasd már! - türelmetlenkedett. Az alak kihúzott a ruhaujja alól egy apró, igazán díszes ládikát. Az arany minták egy ismerős arcot formáztak rajta. Aslan nemes és határozott alakja tűnt fel a faragások között.

        - Nagyon hosszú időbe telt, mire rábukkantam. - próbálta kimagyarázni magát a késedelemért.

        - Ne rizsázz, csak add ide! - kapta ki a kezéből hisztérikusan, mintha az élete múlna rajta. A Zöldpalástos hölgy próbálta kinyitni, de a ládika meg sem mozdult. Erőlködött egy darabig, de a zár masszívan tartott. - Miért nem tudom kinyitni? - förmedt rá.

        - Azért felség mert csak az tudja, aki lecsukta. - próbálta magyarázni a gondolatmenetét.

        - És az mégis kicsoda lehet?

        - Hát ez az, amit én sem tudok még.

        - De nekem kell ez a kesztyű! Csakis ez veheti el Aslan lányának az erejét!

        - Akkor ki kell derítenünk, ki is zárta el. - de ez a mondat után egy robbanás hangja hatolt át a falakon.

A hatalmas robaj mindenkit megrémisztett a kastélyban. Az egész építmény beleremegett, hogy a magjában történt az incidens. Lilliandil félve kuporodott össze egyre jobban a földrengés miatt és riadtan pillantgatott a plafon felé, hogy nem-e fog rájuk omlani.

        - Ez a lány volt. Használta az erejét. - döbbent le a Zöldpalástos hölgy, de amint ez a gondolat tudatosult az elméjében, féktelen haragra gerjedt.

Sebes és nagy léptekkel tartott a kentaur vezér felé, úgy hogy a szoknyájának szegélyébe folyamatosan beleakadt. - Azt mondtad, elvesztette az emlékeit és a varázserejét sem tudja használni! - előhúzta a ruhájának zsebéből a pálcáját és azt a kentaurra meresztette. A hatalmas testű teremtésnek hirtelen elakadt a lélegzete és fuldokolni kezdett. Kezével a torkához kapott, de az oxigén csak nem jutott el a testéig. - Hazudtál nekem, Parancsnok! - Glenstorm, már majdnem megfulladt, amikor Caspian mocorogni kezdett a látottak miatt. - Menj Lilliandil és hozz a királynak egy teát. Úgy látom egyre jobban idegesebb. - ekkor elengedte a szorítást. - Őt pedig vigyétek el, vele majd később számolok. - a hangja olyan volt akár a kígyó sziszegés.

         Peter egy idő után megpillantotta a jég maradványokat, amely jelezte a lány tombolását. Az üvegként csillogó anyag, egészen a várudvarig vezetett. A katonák is ezt az ösvényt követték, hogy a lányra bukkanjanak. Peternek igazán nehezére esett elrejtőzni minden egyes őr elől. Egy kisebb csoport egyből észre is vette, amint egy oszlop árnyékában keresett menedéket. Ahogy Peter észlelte, hogy lebukott, hatalmas iramban neki állt menekülni. Becsalta őket egy szűk folyósóra. Ahogy az őrök befordultak a sarkon, sehol sem látták a királyt. Szőrén-szálán eltűnt. Jobban rámarkoltak a kardjukra és szépen lassan megfontolt lépésekkel haladtak egyre előrébb. A szemük össze-vissza cikázott a váratlan veszély eshetősége miatt, de már a folyosó közepén jártak és még mindig nem történt semmi. Bekanyarodtak a következő fordulóra, mire Peter hirtelen kibújt a falikárpit mögül és tarkón ütötte az utolsó katonát. Gyorsan elkapta még mielőtt elérte volna a földet a zuhanó test. Behúzta a kárpit mögé, ahol egy titkos ajtó bújt meg, amit még annó Caspian használt. Az mögött gyorsan levette a férfi páncélját és magára öltötte.

A katonával ellentétben ő lehúzta az arcára a rostélyt, hogy ne ismerhessék fel a helycserét. A csoportnak feltűnt egy idő után, hogy az egyik társuknak nyoma veszett, így a keresésére indultak. Pont akkor lépett ki Peter, amikor visszaértek.

         - Jól vagy Torin? Mi történt? - kérdezte az egyik telmarin katona.

         - Megvagyok. Az a kis mocsok a páncél mögött bújt el, és mikor elhaladtam előtte megtámadott. Leütött, így nem tudom merrefelé ment. - szerencsére a katonák féltek a büntetéstől, így nem figyeltek a részletekre.

         - A fenébe! El kell kapnunk, vagy nagy bajban leszünk.

         Peter álcája tökéletesnek bizonyult egy jó darabig. Úgy tudta keresni Shanayat, hogy szabadon mehetett bárhová. Most is az udvar felé vette a haladási irányát, ahol előzőleg is próbált kijutni. Meglepődve kémlelte az eget, amit beborítottak a szürke és még sötétebb felhők. Párból már apró hópelyhek is szállingóztak.

        - Ez nem jelent jót. - gondolkozott hangosan. Peter tudta, hogy ha ez a vihar növekedni fog, Narniát újra eléri a tél, még ideje előtt.

A szeme sarkában azonban észrevett egy csalafintaságot. A nagyobb jégcsapok bár beborították az udvart, Peter egy apró kis zúzmarát pillantott meg egy ablak párkányán és az alatta lévő kastély köveinek rései között. Az ifjú óvatosan körül nézett, hogy nem-e figyeli valaki, majd határozott léptekkel bement a kastélyba. Green úrnő azonban gyanúsnak találta az erkélyről őt. Kitűnt a többi katona közül. Odaintett magához egy telmarint.

        - Kövesd azt a katonát! Nagyon gyanús nekem.

        - Igenis, Felség! - azzal fejet hajtott és Peter nyomába eredt.

         Ahogy a lépcsőn haladt egyre feljebb ahhoz a bizonyos lakosztályhoz, senkivel sem találkozott. Azért a biztonság kedvéért körbenézett még egyszer, majd a kilincshez nyúlt. Az ajtó azonban be volt zárva. Peter próbálta megpiszkálni a zárat, de ez nem volt közönséges. Varázslat védte. Ahogy az ajtóval vesződött, elvesztette az idő érzékét. Hirtelen a háta mögül azonban egy mély férfihang szólalt meg.

        - Mégis mit csinálsz te Green Úrnő lakosztályánál? - Peter szíve egy pillanatra megállt és kihagyott egy ütemet. Tudta, hogy lelepleződött.

        - Azt hiszem lebuktam.

        - Tedd a kezedet a tarkódhoz! - parancsolta a katona. A király lassan elindította a kezét a feje felé, de ekkor hirtelen kihúzta a kardját és csatába keveredett a parancsnokkal.

Peter csapása meglepte a katonát, de sikeresen hárította. A férfi erősebb volt, mint ő. Egy sikeres csapással le is verte róla a sisakját. Az is a telmárt segítette, hogy ifjú királyunk, már rég vett kardot a kezébe, míg nem ellenfele kiképzett harcos volt. Az erőkülönbségek hamar megmutatkoztak, így Peter hátrálni kényszerült. Az egyetlen menekülési esélyét a mellette lévő ablakban látta meg. Egy erkély volt az alattuk lévő szinten. Peter összeszedte a bátorságát és a parancsnok támadását kivédve sikerült hátrább löknie és kihasználta a pillanatnyi megtorpanást. Teljes erejével neki rohant az ablaknak. A kezeit a feje elé tette, hogy védje arcát az ablakszilánkoktól. A telmarin megdöbbent és egyből kinézett a törött ablakon, de látta hogy a királynak semmi baja, mert a pár méterrel lejjebb lévő erkélyre érkezett. Ekkor haragra gerjedt és kiordított társainak.

        - Kapjátok el! Ott van Peter király! Riadó! - a telmarinok és narniaiak egyszerre kezdték üldözőbe venni, mint az éhes oroszlánok az űzött vadat.

         Peter bement az erkélyre nyíló szobába és utána azonnal rohant is ki a folyósóra, hogy ne kerüljön csapdába, de tudta, hogy már nem sok esélye van arra, hogy elmeneküljön. Ahogy futott folyosóról folyósóra, az ablakból meglátta ahogy Shanaya a várfalon mászik. A lány kihasználta, hogy nem rá figyelnek. Úgy döntött, hogy ő is megpróbál a falon kimászni és utolérni a lányt. A vár oldalán lévő párkányon egyensúlyozott és próbált így eljutni a várfalig. Azonban az udvarról hamar észrevették. Csak egy irányba mehetett, ahol viszont már vártak rá. Peter szorult helyzetbe került. Nem tudta, hogy mit is tegyen és ez a bizonytalanság a kezére is átterjedt. Az izzadságtól megcsúszott és leesett a párkányról egy csapat katonára. Próbált feltápászkodni és felvenni egy egész sereggel a harcot. Egy darabig sikeresen előre nyomult a tömegben és már majdnem elérte a kaput, de a vasrácsot leengedték. Nem volt menekvés. A túlerő legyűrte ifjú királyunkat. Hat katona vetette rá magát és fogta le. A rácsok között azonban az erdőben megpillantotta Shanayat a lombok védelme alatt. Ő sikeresen kijutott.

         - Shani! Kérlek, higgy nekem! Shani! - üvöltött, ahogy csak bírt, miközben ráncigálták egyre beljebb a vár felé, de tudta hogy a lány hallja. Nem tudja hogyan, de érezte.

Shanaya azonban elfordította a fejét és eltűnt a sűrű erdőben. Petert ez a látvány megtörte. Már nem is ellenkezett, csak hagyta hogy beráncigálják és bezárják a börtön megmaradt részébe. A szeméből még egy könnycsepp is kicsordult. Sosem fájt még neki ennyire semmi, mint hogy a szerelme sorsára hagyja. Most egyetlen reménye az volt, hogy halálra ítélik. A mellkasa megállás nélkül csak szorított. Elvesztette minden reményét és hitét.

        Shanaya rosszul érezte magát a szíve mélyén, hogy magára hagyta a fiút, de nem tudott már megbízni benne. Hiszen elárulta és hitegette. Hogyan is tehetné? Egyszerűen csak elakart innen tűnni. Vissza abba a világba, amit ismert, ahol nem volt egyedül. Egyetlen barátja és öröme a kutyája volt, amit nem is emlékezett mikor is kapott. Azt sem tudta, mikor szerette meg ennyire, de valahogy csak ő volt valódi abban a családban. És mint kiderült ez így is volt. A szülei, vagyis az ál szülei kedves emberek voltak, de sosem tűntek igazinak. Most azonban mégis visszavágyott abba a hamis világba, ahol minden rendben volt. A kutyust Taffynak hívták. Ő benne sosem csalódott, nem mondta el a titkait, vágyait és mindig ott volt neki, ha kellett valaki. Nem okozott csalódást. Shanaya nehezen bízott meg másokban, de most az is elárulta, akiben végre megtudott. Csak szaladt egyre beljebb és beljebb az erdőben, azt sem tudta merre megy, de a teste csak úgy tüzelt. Úgy érezte csak a mozgás csillapít az égető érzésen, ami mindenhol jelentkezett. Ki kellett tombolnia magát. Ahogy az arcát fújta a szél és a rövid, de vaskos és nehéz hajzuhatag alá betévedt, megnyugtatta. A szíve dübörgött, majd kiakart szakadni. A könnyektől már semmit nem látott, de egyszer egy hang megállásra kényszerítette.

        - Shanaya, állj! - szólt egy gyönyörűen fenséges hangszín, de a hangleejtése vészjósló volt. Aslan lánya megtorpant és ahogy javult a látása észrevette maga előtt a szakadékot.

        - Ki volt az? - sikította egy-egy lihegés között.

         - Tudod, hogy kivagyok gyermekem a szíved mélyén. - a hang most olyan volt, mint a méz. Édes és lágy. Shanayat egy pillanat alatt megnyugtatta, mint a kisbabákat az édesanyjuk éneke. Mélyen magába nézett és egy kedves szempár képe jelent meg maga előtt.

         - Aslan? Te vagy az?

         - Látod, nem is olyan nehéz. - bíztatta kedvesen.

         - De hol vagy? Nem látlak sehol. - kereste mindenfelé a tekintetével.

        - Veled vagyok kislányom, mindig veled vagyok. Nem vagy egyedül.

        - Gyere elő, kérlek. Hadd lássalak! Hadd érezzem, hogy itt vagy! - tört elő belőle újra a zokogás.

        - Nem kell látnod ahhoz, hogy érezd a szeretetemet. Csak a szívedbe kell nézned és minden megvilágosul előtted. Sosem voltál egyedül Shanaya. Emlékezz!

Ekkor egy lágy virágillatú fuvallat cirógatta meg az arcát, mire az emlékei ismét előtörtek. Shanaya úgy nézte vissza az eseményeket akárcsak egy filmet, de ez az ő életéről szólt.

                           A múlt:

        A lány akkor nem bánta, hogy Peter karjai közt lehet. Mindketten hagyták, hogy a szerelmük beteljesüljön. Az érzés kölcsönösen új és izgalmakkal teli volt. Shanaya szeme csak úgy ragyogott. Nem tudta elrejteni a vonzalmát innentől kezdve. A Nagy Király eddig sem rejtegette, hogy a lány szívére pályázik, de a siker még nagyobbra növelte a már így is gigantikus önbizalmát. Ahol egymás bőréhez értek, ott a forróság nyomott hagyott. Az idő megállt kettőjük körül és csak élvezték egymás társaságát. Beszélni nem igazán mertek, hiszen Shanaya nem is tudott volna erről társalogni, túlságosan új és ismeretlen terep volt ez számára. Csak egy csöndes eldugott zugban ültek egymáshoz közel. Esetlen benyomást keltettek, mert fogalmuk sem volt, hogy mit is csináljanak. Peter most először érezte magát bizonytalannak. apró gesztusokat tett csak, hogy ne ijessze meg a lányt. Cirógatta, átölelte és mikor látta, hogy Shanayanak nincs ellenére egyre határozottabbak lettek a mozdulatai. Azonban Aslan lánya egyszer csak nyugtalan lett. Elfogta egy baljós érzés, ahogy Caspian elsétált akkor mikor új életre kelt. Hirtelen kitört az ölelésből és felpattant. Megborzongott ahogy újra elképzelte a herceg arcát. Mérhetetlen keserűség tükröződött róla vissza, ami megmérgezheti a szívét.

        - Hol van Caspian? - kérdezte aggódva. Peter ezt igen rossznéven vette, hogy a lány még most is vetélytársára gondol. A féltékenysége és haragját ki is fejezte.

         - Miért érdekel, hogy hol van?

         - Rossz előérzetem van. Megváltozott a szél. - Shanaya egy ismerős erőt kezdett érzékelni és a szívverése megakadt, amikor rájött kitől származik.

         - Ez nem lehet! - és olyan iramban kezdett rohanni, hogy Peter nem is tudta követni.

          - Shani, mi folyik itt? Shani! - de a lány nem állt meg, meg sem hallotta mit mondott neki a fiú, így Peter is neki iramodott, hogy kövesse. Semmit nem értett mi ez az egész, de nem hagyta nyugodni. Valami vészjósló dolog közeledett.

Ui: Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyi időt kellet várnotok az új részre, de sajnos el voltam havazva. Remélem azért tetszeni fog, sok munkám volt vele. Újabb dolgok és bonyodalmak derültek ki, remélem kíváncsiak vagytok, hogy folytatódik. Igyekszem most már rendszeresen hozni a részeket! Remélem tetszeni fog mindenkinek! ❤️❤️😘😘