A tűz még hajnalban is lángolt, mely megvilágította Shanaya kíváncsi arcát.

Nem tudott betelni a történetekkel. Csak ragyogó szemekkel bámulta a mesélő fiút. Néha egy-egy bevillanás megerősítette a lány lelkében azt, hogy nem hazudik, de a teljes igazság nem tárult fel előtte. Ezek az apró morzsák viszont segítettek a szívében tomboló vihar ellen. Mindnél többet tudott, annál jobban kezdte visszanyerni önmagát. Peter látta rajta, hogy akár egész éjszaka eltudta volna hallgatni az élete történetét, de jobbnak gondolta, ha mára nyugovóra térnek, hiszen még hosszú út áll előttük.

        - Mára ennyi. - és már le is feküdt a tűz mellé háttal Shanayanak. - Jó éjt!

        - Tessék? - pattant fel a lány olyan lendülettel, hogy majdnem előre bukott. - Most nem hagyhatod abba! Valamire már emlékszem, beválik! - Peter erre azonban csak egy nagyot ásított és nem válaszolt. Úgy tett, mintha már aludna.

        - Peter! - csattant fel kicsit hisztérikusan, de erre a fiú hangosan felhorkantott. Shanaya megelégelte az arrogáns viselkedését és odament, hogy felrángassa, de ekkor hirtelen elkapta és maga alá gyűrte. Próbált kiszabadulni, de az ifjú úgy fogta le a kezeit, hogy ez esélytelen legyen. - Peter, eressz el! - szólt rá kicsit sem kedves hangon és a szeme hadüzenetet küldött.

        - Király vagyok, nekem nem parancsolhatsz. - mosolyodott el kacéran, majd nyomott egy csókot a lány homlokára.

        - Nekem nincs királyom. - ekkor olyan erővel rúgta le magáról, hogy a fiú fájdalmában összegörnyedt és csak sziszegve tudott beszélni.

        - Azt hiszem a terápia tényleg bevált. - lassan kifújta a levegőt, mire megpróbált feltápászkodni, de a fájdalom nem igazán múlott el. Ez egy nagyon pontos és erős rúgás volt, ami egyszerre biztató jel volt, hiszen Shanayanak tényleg kezdenek visszatérni az emlékei, de egy fejjel Peter jobban örült volna, ha ezt nem rajta alkalmazza. Azonban a messzeségből a szél lódobogás hangját hozta magával.

        - Lovasok közelednek felénk. Oltsuk el a tüzet! - szólt parancsolóan.

        - De miért? - értetlenkedett Shanaya.

        - Mert lehet nem narniaiak. Gyere, segíts! - erre a lány is neki ált dobálni földet a lángokra és mivel így nem jutott oxigénhez a tűz, szépen lassan kialudt. A patáknak a dübörgő moraja azonban vészesen közeledett. - Másszunk fel a fára!

Shanayanak esélye sem volt választani, mert Peter már tartotta is neki a bakot. Aslan lánya az egyik lábával rálépett a fiú kezére, majd ahogy egyre magasabbra emelte, belekapaszkodott a legközelebbi faágba. Felhúzta magát a vaskos ágra és lenyújtotta a kezét a királynak. Peter azonban álló helyzetben nem érte fel, így kicsit eltávolodott a fa törzsétől és nekifutásból felugrott. Shanaya meglepődött magán, de reflexből elkapta a felé repülő kezet és jól rámarkolt. Az ifjú testsúlya majdnem lehúzta magával őt is, de nagy nehezen felküszködte odáig a hatalmas kezeket, hogy elérje az ágat. Onnantól Peter maga tolta fel magát a fára, bár Shanaya az ingjét húzva segített neki.

        - Másszunk kicsit feljebb, hogy ne lássanak meg, de mi jól láthassuk és halljuk őket. Ha megbizonyosodtam benne, hogy narniaiak, lemehetünk. - Shanaya válaszképpen elkezdett felfelé kapaszkodni, mígnem a férfi szólt neki, hogy álljon meg.

Jól esett neki, hogy a lány nem kérdezősködött, csak megbízott a szavában. Ritkán esik meg, hogy ennyire kezes bárány legyen, de mivel ő is érezte a helyzet súlyát, nem feleselt.

      A lovasok egy szempillantás alatt ott termettek a lassan füstölgő kupachoz, ami pár perccel ezelőtt még lángolt. Mindegyik páncélt viselt, így Peter úgy gondolta katonák lehetnek. A szakasz nagy része ember volt, de akadt egy kettő furcsa teremtmény is közöttük. Ez kicsit megnyugtatta Petert, mert biztos volt benne, hogy narniaiak, de teljesen nem lélegezhetett fel, hisz nem tudta, hogy kinek a szolgálatában állnak. A fiú kiélezte a fülét és szemét, hogy minden apró részletet jól kivehessen. Az egyik páncélos egy kentaur volt, aki oda ment a rakáshoz. Lehajolt és közelről megvizsgálta.

        - A közelben lehetnek. Ez a tűz nem rég aludt ki. Keressétek őket! Ha mi visszük őket Caspian királyhoz, akkor nagy jutalomra számíthatunk! - Caspian neve hallatán Shanaya szemei szikrázni kezdtek és Peterre tévedtek.

Az ifjú bólintott, hogy minden rendben van.

        - Itt vagyunk barátaim! - szólt le a legidősebb Pevensie jó hangosan, még mielőtt szétszéledtek volna.

A levegőből érkező hangra a kentaur felkapta a fejét. Először azt hitte képzelődött, de az ágak recsegése másról árulkodott és ahogy egyre lejjebb értek, már saját szemével is megpillanthatta a két alakot. Az utolsó ágról leugrottak és a kis csapattal találták magukat szembe. A kentaur egyből letérdelt a király előtt, mire a többi katona zavartan követte az ő példáját.

        - Kelj fel barátom! - fogta meg félig ember félig ló barátunk vállát.

        - Caspian király küldött minket, hogy elkísérjük hozzá Aslan lányát, Felség.

        - Örülök, hogy díszkísérettel térhetünk vissza. - az éjszaka megpihentek, már nem indultak neki a többnapi útnak, Shanaya azonban nem tudta lehunyni a szemét.

     Az út során, a sok idegen maga körül megrémisztette. Sehova nem mehetett egyedül. Egy katona minimum, de legtöbbször több is mindig vele tartott. Frusztrálta a bébi csőszködés. Egyik este meg is említette Peternek, amikor letáboroztak.

        - Szerinted nem furcsa, hogy egy percre sem hagynak engem egyedül, míg te szabadon járkálhatsz fel, s alá? - Peter erre mélyen a lány szemébe nézett és megfogta a kezét.

        - Shani, Caspian gondolom csak vigyázni akar rád, hiszen utoljára egyszer csak eltűntél. Csodálkozol, hogy most minden lépésedet figyelik? - Shanaya ezen eltöprengett, de nem tudott ész érvet felhozni ellene.

        - Ez igaz, de akkor is. Rossz érzésem van.

        - Semmi baj nem lesz. Otthon vagyunk. - vetett egy bíztató mosolyt, mire a lánynak is egy picit elkezdett felfelé görbülni a szája.

Ahhoz, hogy eljussanak a telmarin várba át kellett kelni a folyón. A legidősebb Pevensie meglepődött, amikor egy hidat pillantott meg, hiszen amikor utoljára itt járt, az építmény leomlott. Shanaya és Peter egy lovon lovagoltak, így a viaduktól estére már Caspian várához értek. A kentaur vezér jelzett az őrszemnek, hogy húzzák fel a vasrácsot, amit este felé leengedtek, hogy a kellő óvintézkedéseket megtegyék a király védelme érdekében. Amint átkeltek a csapóhídon azt is felemelték utánuk és az összes kaput bezárták. Ez már Peternek is feltűnt, de ő betudta annak, hogy biztos estére ez a szokás, Shanaya azonban meghúzta a fiú ingjét. A szemeiben aggályai tükröződtek vissza. Nagyon nem tetszett neki ez az egész, de Peter hite nem csorbult. Kezei közé vette Shanaya apró mancsát és egy csókot lehelt rá.

        - Semmi gond. Gyere, üdvözöljük Caspiant, az majd megnyugtat. ­- Aslan lányát azonban különös borzongás fogta el eme falak között. Úgy érezte magát, mint egy madár, akit kalitkába akarnak zárni.

     Átvezették őket az udvaron. Shanaya mindent jól szemügyre vett. A kastély csodálatos volt. Mindenhol faragott díszek tarkították a falakat. Látszottak rajtuk, hogy nagyon sok munkával járt a kidolgozásuk. Mind finom kézimunkával készült. Azonban a nagy pompa se tudta elfeledtetni vele a rossz érzését, főleg mikor a trón terem előtt mondták nekik, hogy várjanak ott, amíg szólítják őket. Shanaya nem bírt egyhelyben megállni. Valamit mindig birizgált, hogy elterelje a figyelmét erről a fullasztó légkörről és a várakozásról.

Egy húsz perccel később azonban a hatalmas arany virágokkal díszíttet ajtó, kitárult a szemük előtt. A kentaur intett a kezével, hogy lépjenek be. Peter határozottan vágtatott egyre beljebb a csarnokba, de Shanaya csak óvatosan, tisztes távolságban követte. Próbált inkább megbújni a fiú mögött, hogy ne keltsen akkora feltűnést. Az egész terem két oldalt tele volt őrökkel. Peter azonban a hatalmas térben a trónon ülve észre vett három alakot. Az egyiket egyből felismerte, hiszen jó barátja Caspian király volt az, bár már jóval idősebb kiadásban, mint mikor utoljára látta. A szakálla szép dús volt, barna hosszú hajtincsei hátul össze voltak kötve. Arcvonási sokkal markánsabbak voltak és itt-ott egy pár ránc is megjelent, még délceg férfias ábrázatán.

A hatalmas arany korona pedig ott díszelgett a fején jelezve, hogy itt ő parancsol és senki más. A tekintete barátságosan nézett a fiúra, de volt benne valami furcsa. Szemeiben nem ragyogott az a tűz, ami mindig is jellemezte. Most csak fakón pislantott végig az érkezőkön. Ami viszont jobban zavarta, hogy Caspian nem volt egyedül. Bal oldalán egy hölgy ült, akinek szépsége megigéző volt. A jobb kezét a király tenyerében nyugtatta. Hosszú szőke haja szépen omlott le a vállain, de ami az ember figyelmét igazán felkeltette, az az volt, hogy körbe vette egy fénycsóva. Szó szerint ragyogott a hölgy.

Az ifjú lány mögött azonban egy idősebb nő állt és ő is ugyancsak lehengerlően gyönyörű volt, de a haja sötét volt, és zöld ruhát viselt. A megjelenése viszont bajjós árnyékot vetett a szépségére. Volt valami ellenszenves az aurájában, de nem lehetett megmondani, hogy pontosan mi is az.

Peter amint oda ért eléjük félig meghajolt, hogy megadja a király iránti tiszteletét, majd egy nagy mosollyal köszöntötte rég nem látott bajtársát.

        - Üdvözöllek, Barátom! - akart közelebb lépni a férfihoz, de az őrök azonnal elé álltak és lándzsájukkal eltorlaszolták az útját.

Peter szemei elkerekedtek. Rá sem ismert erre a helyre és az emberekre úgy megváltoztak. Végül nem csinált cirkuszt és hátra lépett, de már neki is gyanús volt sok minden. Caspian addig nem szólalt meg, míg a ragyogó teremtés valamit a fülébe nem súgott.

        - Örülünk, hogy újra Narniában köszönthetünk Peter király! - de ennél többet nem mondott.

        - Nagyon boldog vagyok, hogy megismerhetem felség. A férjem sokat mesélt önről. Az én becses nevem Lilliandil és én vagyok Narnia királynéja. Az édesapám Ramandu nagyúr. A hölgy itt mögöttem pedig... - ekkor elakadt a szava egy pillanatig, mintha nem tudná, hogy mit is mondjon, de a nő erősen megszorította a vállát, amire a királynő összerezzent és félve folytatta a beszámolót. - A hölgy az édesanyám. Green úrnő. - hallatszott a hangján, hogy nem szívesen mondja ki ezeket a szavakat.

        - Nagyon örvendek, Peter király! - szólt kedvesen, de amikor megpillantotta a háta mögött Shanayat, a tekintete igazán hűvös lett.

        - És ő lenne a nagy és nemes Aslan lánya?

        - Igen. - Peter kezet nyújtott a lánynak és maga mellé terelte.

Ahogy előrelépett először Green úrnő arcát mérte fel, akinek önelégült mosoly húzódott az arcán. Lilliandil minden mozdulata félelmet sugárzott iránta. Végül Caspianra fordította a tekintetét, hogy láthassa annak a férfinek az arcát, akiről már annyit hallott. Akiért megtette ezt a hosszú utat. A szemük egybeforrt a viszontlátás pillanatában és a szívük egy hatalmasat dobbant. Shanayat kellemes meleg érzés járta át. Minden porcikájában érezte, hogy ismeri ezt a férfit és hogy valami oknál fogva fontos számára. Az ifjú király szemében is megjelent egy halvány fénysugár, de Lilliandil amint észrevette ezt, féltékenyen megrántotta a férfi kezét, mire azonnal kialudt. Green valamit a királyné fülébe súgott, amit a lány közvetített Caspiannak. A király tekintete azonban halálosan komollyá vált és Shanaya rosszat sejtett, mert olyan hideg tekintettel nézett rá vissza, mint egy ellenségre.

        - Őrök! Fogjátok el a lányt! - Shanaya még csak reagálni sem tudott, de már két őr ragadta meg a kezét egy másik kettő pedig a földre nyomta.

        - Mit csináltok? Eresszétek el! - támadt rá Peter felháborodottan a katonákra. Ütötte vágta őket, hogy kiszabadítsa szerelmét.

        - Parancsnok, fogja el őt is! - ekkor a kentaur vezér lerántotta társairól az ifjút, hátul összefogta a kezeit és letérdeltette a földre.

        - Miért csinálod ezt? Megőrültél? - csak úgy fröcsögtek a szavak a szájából a dühtől.

        - Aslan lányának bűneiért felelni kell. Miatta kezdett Narnia elpusztulni, így a tárgyalásáig börtönbe zárjuk és a bíróság majd eldönti, hogy mi lesz a továbbiakban a sorsa. - felelt Caspian helyett Green úrnő. - Ha segíteni óhajtasz neki Peter király, bűnrészességért önt is felelősségre vonjuk. Ha viszont nem ellenkezik az ítélettel szemben, ön még mindig megbecsült vendégünk marad. Csakis magán múlik, hogy mi lesz a sorsa.

        - Caspian térj észhez! Nem engedheted meg ezt! Kérlek! - próbált ifjú királyunkra hatni, de ő kérdőn Lilliandilra nézett. A lány bólintott neki, hogy helyesen cselekszik.

        - A döntés végleges! Aslan lánya felelni fog és immár te is Felséges Király! Vessétek őket a börtönbe!

        - Caspian!

        - Caspian! Kérlek, térj észhez! A barátaid vagyunk! - kiabáltak neki felváltva vagy egyszerre ahogy csak tudtak, de őt nem érdekelte.

        Levitték őket a vár legmélyebb részébe, majd kezüket megbilincselték és bedobták őket egy cellába. A vasrács ajtaját pedig kulcsra zárták. Shanaya még egy darabig rugdosta a fémrudakat, neki futott, mindent bevetett, hogy megpróbálja kitörni, de nem járt sikerrel. A válla már neki állt vérezni, ugyanis a kemény rács felsértette a bőrét.

        - Shani! Hagyd abba, ez nem segít! - próbálta lefogni szerelmét.

        - Mindenképpen ki kell jutnunk Peter! Itt nem vagyunk biztonságban.

         - Igen tudom. - szólt csalódottan. - Mivel Caspian a király, egyik narniaiban sem bízhatunk, csakis egymásban! Nem tudom mi üthetett belé! - csapott egyet az öklével a rácsra mérgében. Hatalmasat csalódott és ezt nem is próbálta leplezni.

        - A két nő irányítja. - jelentette ki Shanaya, mire Peter felkapta a fejét.

        - Tessék?

        - Nem láttad? Csakis azt mondja, amit Lilliandil súg neki, mintha megbabonázta volna, de akinek az irányítás valójában a kezében van, az nem más mint az anyja.

        - Ezt mégis miből gondolod Shani? - döbbent le a fiú, hogy egyszeri találkozásból ennyi mindet leszűrt.

        - A lány fél tőle, láttam a tekintetéből, ugyan olyan volt, amilyen az enyém. A másik meg, hogy amikor Green úrnő hozzá ért beleremegett és mindig mindenért rá pillantott. A zöldpalástos nő a bábmester. Csak azt nem tudom, mivel bűvöli meg Caspiant.

        - Ezt kell kiderítenünk. Meg kell mentenünk Narniát és Caspiant.

        - Igen, de előbb ki kell jutnunk innen. - Shanaya már elkezdett körbe kémlelni, de ahogy a rácsokra meredt bevillant neki egy kép, hogy már volt hasonló helyzetben. Oda kapott a fejéhez, mert éles fájdalommal járt az emlékezés. Csak a vas rudakat látta maga előtt és hogy Peter azoknak a túl oldalán áll. Cella társa látta, hogy a lány elkezd összerogyni és a karjai közé zárta.

        - Semmi baj, Shani! Itt vagyok. Én vigyázok rád. - simogatta a feje búbját, hogy kicsit megnyugodjon, de a helyzet rosszabbodott.

A lány agyában egy újabb képsorozat tört fel. Ő Peter előtt térdelt és a fiú egy kardot szegezett a tarkójára. Shanaya kifújta a levegőt és úgy várta, hogy lesújtson rá. Az ifjú király szépen lassan felemelte a kardját és elkezdett lesújtani.

        - Eressz! - kiáltott fel fuldokolva, miközben kitépte magát Peter szorításából.

        - Shani, mi a baj? - értetlenkedett a lány hirtelen pártfordulása miatt.

        - Megakartál ölni! Láttam! - sikította, mire a fiú pupillái összeszűkültek.

        - Kérlek, nyugodj meg. Én melletted állok. - próbált szépen lassan lépegetni felé.

        - Ne gyere a közelembe! - dobált felé mindent ami a kezébe akadt, hogy távol tartsa.

        - Shani, könyörgöm neked, próbálj visszaemlékezni a teljes igazságra. Hinned kell nekem! Sosem bántottalak!

        - Ne! Elég! Elég! - és ekkor egy hatalmas erő szabadult fel a lányból.

Szétpattant a kezén a bilincs és egy grandiózus robbanás kitörte a cella ajtót. Peter az erejétől elrepült és mikor észhez tért, Shanaya már nem volt sehol. Az egész fogdát beborították a jégcsapok. Peter az egyik hegyes jég darabon elkezdte megpiszkálni a bilincsét és sikerült is neki egy idő után kipattintani vele a zárat. Körbe kémlelt, hogy vajon merre futhatott, de semmi jelet nem látott.

        - Aslan, kérlek segíts megtalálni. - Peter elindult az egyik irányba és sejtette, hogy a várban riadót fújtak, mert minden felől csak a szaladó emberek hangját hallotta.

Shanaya kétségbeesetten rohant amerre csak tudott. Bárki aki megpróbálta megállítani, az a tomboló erejével találta szembe magát. Nem kímélt senkit, mert a benne üvöltő félelem átvette varázsereje felett az irányítást és már nem tudta kordában tartani. Egy megfékezhetetlen tornádóként forgatta fel a kastélyt. Úgy érezte mindenki elárulta és magára hagyta. Itt maradt teljesen egyedül ebben a cudar világban.

        - Senkiben sem bízhatok! Senkiben!

Ui: Sziasztok! Remélem tetszeni fog ez az új információkkal és izgalmakkal gazdag rész. Nagyon vártam már hogy elérjünk idáig. Kíváncsi vagy mit szóltok, majd a további szálakhoz. Köszönöm a sok vote-ot és, hogy ennyien olvassátok a sztorim! Remélem nem fogok csalódást okozni ! ❤️❤️