- Feladjuk a várat, hogy ti megmenekülhessetek! – a tömeg megdöbbent Shanaya kijelentésén. – De nem adjuk olyan könnyen a Telmarinoknak. Még egy hatalmasat odapörkölünk nekik! – a tömeg kíváncsian várta, hogy mi az Úrnőjük terve.

        - Mit kell tennünk Shanaya? – lépett elő a vérző kezét fogó faun. A látvány megrázta Shanayat, hisz Tumnus jó barátja és most miatta van ilyen rossz bőrben, de végül elhessegette ezeket a rossz gondolatokat, amik kétséget keltettek saját magában.

        - Az íjászok lőjék őket, amíg a nyilaik engedik, eközben pedig a nők és a védtelenek melegítsenek forró vizet és amennyi dézsát csak tudnak, töltsenek meg vele és vigyék fel őket a várfalra.

       - De még is minek az, Úrnőm? – lépett elő hódmama.

       - Ha kifogyunk a nyilakból és elkezdenek felmászni a várfalon, letudjuk vele önteni őket. Ugyan így az olajat is vigyétek fel és dobjátok rájuk, majd tüzes nyíllal gyújtsátok meg.

        - Ó, így már értem kedveském! – világosult fel hódmama. – Mire várunk lányok? Hallottátok, mozgás! – tapsikolt bőszen, mire a nők és gyerekek munkához láttak.

        - És nekünk mi lesz a feladatunk? – kérdezte egy harcból visszatért kentaur.

        - Akinek nem súlyos a sérülése és tud mozogni, az kezdje el kicipelni a tűzijátékokat a vár közepére, a kapu elé. Készítünk egy csapdát. Mikor már mindenki elhagyja a várat a titkos alagút rendszerben az erdő felé, berobbantom egy égő nyílvesszővel, amikor a telmrainok betörik a kaput és beözönlenek. Így bár nem nyerhetünk, de adhatunk nekik még egy utolsó nagy pofont, hogy megjegyezzék Narnia, még nem adta fel!

        - Adjunk nekik! – kiabált hátulról az épp már majdnem bóbiskoló medve mély és bamba hangján. 

Shanaya halványan elmosolyodott, hiszen a szőrös teremtmény vicces hatást keltett így, de igaza volt. Tudta, hogy ideje cselekedni.

        - Akkor hát munkára! – aki tudott mozogni neki állt szorgosan kihordani a tűzijátékos ládákat.

Shanaya azonban nem feledkezett, meg a sérültekről. Addig neki állt őket ápolni és bekötözni a sebeiket. Amikor végzett mindegyikkel, nem volt túl sok ember, hiszen nagyon kevesen tértek vissza az előző csatából, akkor elvezette őket a megfelelő alagúthoz a vár alatt. Végig kísérte őket az erdő felé nyíló ajtóhoz. Ott leültette szépen őket, majd türelmet kért.

        - Várjatok itt, amíg jönnek a nők, meg a gyerekek, majd ők biztonságban kikísérnek és elbújtatnak titeket az erdőben. Ne csapjatok zajt, ugyanis az ellenség igencsak közel van. – az egyik sebesült megfogta Shanaya kezét, majd rekedtes hangon megszólalt.

        - Köszönjük Úrnőm. – a lányt szíven ütötték ezek a szavak, mert tudta, hogy ezért nem járna neki köszönet. Egy életre megtanulta, hogy az emberek élete fontosabb, mint hogy megnyerjen egy csatát.

        - Nincs mit megköszönnöd. – szólt halkan, majd még egyszer utoljára megszorította bajtársa kezét és visszasietetett a várba.

        Az előkészületek a csapdához jól folytak, így parancsot adott a már nem dolgozó csapatnak, hogy torlaszolják el a kaput, hogy ha már eltudnak odáig jutni, ne tudják könnyen betörni azt a faltörő kosukkal. A nők is sorra hordták fel a dézsákat, vödröket, hordókat, mindent, amibe lehetett valamit tölteni. Amint elkészült a máglyarakás, Shanaya a tűzijáték porát szétszórta rajta, hogy még könnyebben begyulladjon, ha meglövi. Egy vékony sávban elhintette a maradék port, hogy ha egy tüzes nyíllal begyújtja azt a várfalról, legyen ideje elmenekülni. Ekkor azonban beütött az a szó, amit még Shanaya nem akart hallani.

        - Elfogyott az összes nyílvessző! – üvöltött le neki, a fő íjász.

        - A gyerekek kezdjenek menekülni az alagúton! A nők pedig ragadjanak meg mindent, amit dobálni lehet és menjenek fel a várfalra, mert egy darabig szükség lesz rájuk! – a narniaiak engedelmeskedtek a parancsnak, mint egy képzett hadsereg. Shanaya gyorsan felmászott egy kötélen a bástyára és kiadta a parancsot. – Az íjászok bukjanak, le! – Shanaya nem akarta, hogy eltalálják az ellenség lövedékei őket, hisz ha majd elkezdenek felmászni, abba fogják hagyni a lövöldözést és hátha azt hiszik elhagyták a posztjukat, ami nekik megint csak előnyt jelentene.

A sejtése beigazolódott. Abbahagyta az ellenség a tüzelést és hallották, ahogy csattantak a várfalon a falétrák. Sorra elkezdtek felmászni rajta a bátor gyalogos katonák. Shanaya türelemre intette seregét, hogy mindnél több telmár sérüljön meg, ha rájuk zúdul a forró víz. Mikor már oly magasra másztak, hogy hallották lépteiket, akkor adta ki a parancsot.

        - Most öntsétek! – a nők és a férfiak egyszerre ragadták, meg a hatalmas dézsákat és öntötték rá az ellenségre tartalmukat.

A telmarin katonáknak hatalmas meglepetést okozott ez a cselfogás, de nem jó értelemben. A forró víztömeg, ami rájuk zúdult sorra vitte le a katonákat, mint a dominó sort, súlyos égési sérüléseket okozva nekik. A hatalmas fájdalom miatt elengedték a létra fokait és csak úgy potyogtak vissza a földre, mint az eső. Amint ez megtörtént Shanaya kiadta a következő parancsot.

        - Fogjátok meg a létrát és lökjétek el! – egységesen megfogták a lajtorja tetejét és próbálták eltaszítani a várfal oldalától. Nagy nehezen, de sikerült az első ostromkört visszaverniük és a létrák eldőltek.

Eközben azonban a várkaput hatalmas erővel döngették, így a lent lévő katonák, mindent megtettek, hogy visszatudják tartani őket.

        - A nők sorra menjenek az alagútba!

        - De hisz még szükség lehet ránk, Úrnőm! – ellenkeztek serényen.

        - Azt mondtam indulás, a kapu nem bírja sokáig. – az asszonyok és ifjú lányok sietve menekültek a járat felé. – Még egy rohamot vissza kell löknünk, utána ti is menjetek.

        - És ön Úrnőm? – kérdezte aggódva Tumnus. Shanaya elmosolyodva így szólt:

        - Én keresek egy eldugott pontot, ahonnan kitudom lőni a rakást.

        - De hisz akkor itt kell maradnod! Nem maradhatsz itt egyedül! – förmedt rá a faun.

       - Ez az én feladatom. Egyedül kell véghez vinnem.

        - De... - Shanaya a szavába vágott.

        - Nincs de. Katona vagy és követed a parancsom! – oly erős szemekkel nézett a faunra, hogy az megtört alatta.

        - Ahogy parancsolod Úrnőm. – lehajtott fejjel sétált el a lánytól.

        Nemsokára elkezdődött a második roham. Sajnos nem maradt már annyi víz, hogy az összes katonát leöntsék, így mindennel elkezdték őket dobálni, ami a kezük ügyébe került. A séma ugyan az volt, újra el kell lökni a hágcsókat. Sajnos egy kettő barnított bőrű ellenséges katona feljutott, így ő velük karddal kellett végezniük. Aki a kezét a várfalra tette, Shanaya egyből levágta azt és lezuhant vissza a mélybe. Derekasan tartották a várat, még ily kevesen is. Nehezen ugyan, de végül sikerült visszaverniük a második ostrom csapatot is. Kifogytak a munícióból, így Shanaya megparancsolta nekik, hogy vonuljanak vissza és meneküljenek az erdő oltalmazó sötétjébe. A katonák szívükre szorították kezüket és ezzel tisztelegtek a lány előtt, hisz tudták lehet most fognak utoljára találkozni. Shanaya bólintott egyet ezzel jelezve, hogy már nincs rájuk szüksége. Elküldte a kaput őrzőket is, így nem maradt más a várban csakis ő, legalább is ezt hitte. A várfal tenger felöli oldalán talált egy olyan helyet, ahonnét pontosan célra tudta venni a tűzijátékpor csíkot. Amikor kényelmesen elbújt, hogy ne lássa meg senki, hirtelen valaki megszólalt a háta mögül.

        - Egy barát sosem hagy magadra. – Shanaya összerezzent, de a keze egyből a kardjára csusszant, mire gyorsan hátrafordította a fejét. Tumnus volt az. Ekkor izmai megkönnyebbülve elernyedtek és visszacsúsztatta a kardját a tokjába.

        - Te bolond, meg mondtam, hogy menekülj! – szólt rá olyan mérgesen, hogy a szemöldöke is összerándult.

        - Tudom. – szólt higgadt és nyugodt hangon, ami meglepte a lányt. – De egyszerűen nem hagyhattalak egyedül. Valakinek rád is kell vigyáznia Aslan lánya. – mosolyogva kuporodott le mellé. Shanaya csak megforgatta a szemeit.

        - Jó, maradhatsz, mert nincs idő már arra, hogy elmenekülj. Maradj csöndben és ne zavarj, barátom. – a faun e szavak hallatán úgy érezte, hogy Shanaya örül neki, így ez megerősítette abban, hogy jól döntött.

        A várakozás, hogy betörjék a kapukat igazán kimerítő volt. Bár alig telt el pár perc, Shanaya ujjai izzadtak. Tudta, hogy csak egy lövése van, ha nem sikerül nincsen második esély, de ekkor megtörtént. A vasajtók kitörtek és hatalmas nagy puffanással csapódtak bele a földbe. Eközben a várfalon felmászott katonák is sorra siettek be elfoglalni a várat. Csak úgy özönlettek be a barna bőrű, ezüst páncélos telmarin katonák, mint a patkányok. Shanaya próbálta kivárni a megfelelő pillanatot a robbantásra, de az idegei már lassan szétpattantak. Amikor az egyik vezér is átjött a kapun megérezte, hogy most van itt az idő. Tumnus meggyújtotta gyorsan a nyílvesszőt, mire Shanaya kifújta az eddig bent tartott levegőt és elengedte. A nyíl szélsebesen repült a kiszórt por felé. El is találta, mire a csík elkezdett égni meglepően gyorsan, de amikor a rakáshoz ért, nem robbant fel. Shanaya és Tumnus kétségbe esetten nézett egymásra, hisz nem értették miért nem történt semmi, de azonban az ellenség észre vette, hogy honnan lőtték ki a vesszőt és a vezér parancsot adott, hogy öljék meg őket. Az egyik ostromgép eltalálta a közelükben a várfalat, mire az leszakadt alattuk. Shanaya előrántott kettő tőrt az oldalára erősített övből és bele szúrta a falba. Tumnus megragadta a lány lábát és abba kapaszkodva lógott. Csúsztak lefelé egy darabig, míg a tőrök meg nem akadtak a falban a föld fölött egy 3-4 méterre. Shanaya izmai megfeszültek, ahogy tartotta mindkettőjük testsúlyát és érezte, hogy az egyik tőr hamarosan kifog csúszni.

        - Kapaszkodj Tumnus! – ordított le neki. – El ne engedd! – azonban a faun látta, hogy ha tovább csimpaszkodik a lányon, mindketten az ellenség kezébe esnek, így hát egy súlyos döntésre szánta el magát.

        - Vigyázz magadra Aslan lánya. – és amint kimondta ezeket a szavakat elengedte őt.

        - Ne! – Shanaya szemei megteltek könnycseppekkel és szíve hevesen kalapált.

A faun azonban átverekedte magát egy fáklyáig és elkezdett futni a rakás felé. Shanaya is látta, mire készül, így sírva, de neki állt felfelé mászni, hogy átmásszon a fal túlsó oldalára, miközben nyílvesszők hada fúródott be a közelébe. Azonban a katonák másik fele már a bátor faunt vették célba, de az csak futott tovább előre, hiába találták el folyamatosan. Dárdával átdobták az egyik lábát, de ő még utolsó erejével ugrott egyet és belevetette magát a fáklyával a rakásba. Shanaya felért a fal tetejére, amikor látta ezt az ominózus pillanatot. 

Ahogy a fáklya hozzá ért a tűzijátékhoz az felrobbant és elpusztított a közelbe mindent és mindenkit. Shanayat is elsodorta magával a robbanás ereje és leesett a várfalról. Fel sem fogta, hogy mi történik, csak azt akarta, hogy vége legyen. Shanaya a vízbe zuhant és az esés nagysága miatt elvesztette az eszméletét. Nem látott mást innentől, csak a nagy feketeséget, ami belepte az elméjét. Zuhant egyre csak mélyebbre és mélyebbre. Ahogy a hullámok sodorták neki csapták egy kettő sziklának, amik súlyos sebeket ejtettek rajta. Egy pár csontja el is törött, de ő ebből nem érzékelt semmit, csak sodródott tovább.

        A sötétségben egyszer csak egy halvány, pislákoló fényt látott, majd egy halk hangra lett figyelmes. Először nem tudta kivenni a szavakat, mintha egy másik nyelven lettek volna, de ahogy telt az idő egyre jobban kitisztult.

        - Ébredj gyermekem! – a hang gyönyörű volt, egy mély fekvésű bariton, mely mégis édesen csengett. Egész életében eltudta volna hallgatni. – Shanaya, ébredj! Meg kell mentened a narniaiakat! – ekkor élesen belehasított a felismerés, hogy a hang tulajdonosa az, akit ő apjának nevez.

        - Aslan? Ó, Aslan én úgy sajnálom! Hibáztam, de még mekkorát hibáztam. Hallgatnom kellett volna rád, apám! – csak úgy kibuktak belőle a szavak, nem tudta tovább kontrolálni az érzéseit. – Nem kellett volna elszöknöm. Úgy sajnálom, kérlek, had tegyem jóvá!

        - Most figyelj rám jól gyermekem! Fel kell ébredned! Ébredj! – ordított a végén már, mire Shanaya hirtelen kinyitotta a szemét.

                              Jelen:

        Shanaya szemhéjai hirtelen felpattantak és elkiabálta magát.

        - Aslan! – levegőért kapkodott, mert még mindig érezte azt a fojtogató érzést, mintha fuldokolna.

A teste lüktetett, ahol az emlékben megsérült és iszonytató fájdalom tört rá. Peter éppen vizet akart hozni a lánynak, amikor meghallotta annak sikolyát. Eldobta a vödröt és rohant vissza oda, ahova lefektette.

        - Shani, mi történt? – Peter kétségbe esetten guggolt le a lánnyal szembe, aki a kezébe temette az arcát. Végig mérte és látta, hogy rázza a hideg, hiába volt betakarva. Odatette finoman a lány homlokára a kezét és megállapította, hogy magas láza lehet, mert tűz forró volt a homloka. – Shani, te lázas vagy. – amikor Shanaya felnézett a fiúra, megdöbbenve látta, hogy zokog.

        - Meghaltak Peter. Sokan meghaltak itt. – nyögte ki akadozva. – Miattam haltak meg. Sok halott volt. Nagyon sok. – Peter nem bírta tovább és az ölébe vette a lány vékonyka testét.

        - Ssss. Semmi baj. Nyugodj meg kedvesem. – miközben szorosan tartotta a karjai közt, Shanaya belefúrta az arcát a fiú mellkasába és csak zokogott.

        - Sok vér. Nagyon sok vér volt. – Peter egész éjjel nyugtatgatta és simogatta a feje búbját, amíg a lány végül el nem aludt. 

Ui: Sziasztok!❤️❤️ Remélem tetszeni fog nektek az utolsó rész Cair Paravel-ről. Köszönöm, hogy ennyien olvassátok a történetem! Már alig várom, hogy megírjam az új részt, ami nagy részben a jelenben fog játszódni és újabb érdekes tények fognak kiderülni. Remélem ti is annyira várjátok már, mint én. További jó olvasást!
❤️❤️😘😘