A várból hirtelen megszólalt egy hangos robaj. Shanaya úgy vette ki, hogy valami kürt féle lehetett.

        - Csak ne három legyen. – ekkor megszólalt még egyszer.

        - Miért? Mi van akkor? – a faun lehunyta a szemét és úgy várta az utolsó jelzést, ami nem sokra rá meg is csendült. Erre kipattantak a szemhéjai.

        - Cair Paravelt támadják. – szólt kétségbeesetten.

        - Hogy mi? – értetlenkedett Shanaya.

        - Vissza kell mennünk a várba! Most! – ragadta meg a lány karját és magával húzta. – Mindenki vissza a várba! – üvöltötte át a faun éles hangja az éjszakát. A narniaiak fejvesztve rohantak vissza a vár felé, hiszen mind jól ismerték ezt a tömör réz hangot.

        - De mégis kik támadhatták meg? – lihegte a lány futás közbe.

        - Fogalmam sincs. – megharapta az alsó ajkát a faun idegességében. – De bárkik is legyenek azok, az időzítés kiválóra sikeredett. Mégha vissza is térünk a kastélyba, az uralkodók nélkül, nincs aki vezesse a csapatokat. – jobban rámarkolt a kezére. Shanaya nem igazán tudta mit is tegyen.

        Az út az erdőn át sötétben igen csak lassúra sikeredett. A legtöbb narniai ugyanis nem a legjobban lát a sötétben, hiába állatokról van szó. Csakis a csillagok és a Hold fényére támaszkodhattak. A nép fejvesztve rohant vissza azon az úton amerről jöttek, de a keresés folytán eddig a pillanatig senki sem érezte, hogy ennyire messze kerültek volna a vártól. Amikor a közelbe értek, Shanaya rántott egyet a faun karján és megállította. Tumnus értetlenkedve nézett rá.

        - Valami furcsa mozgás van ott elől. – próbált jobban fókuszálni, hogy vajon mi lehet a fák lombjain túl, mire rájött, hogy azok ostromgépek. – Megállni! – üvöltötte el magát torkaszakadtából. A tömeg egy része megtorpant a hirtelen parancs hallatán, de a másik fele fejjel a falnak rohant tovább.

        A nyílt térre érkeztek ki, ahol egy sereg páncélozott harcossal kerültek szembe. Az íjászok egyből tüzet nyitottak rájuk és egy hatalmas vérfürdő alakult ki. Sorra estek el a narniai harcosok. Shanaya a szája elé kapta a kezét a látvány miatt, hiszen ő még sosem látott közelről háborút. Tumnus inkább oda sem nézett, hiszen mindenkit jól ismert, aki életét vesztette.

        - Most mi lesz velünk? – rimánkodott egy apró kis mókus a lánynak.

        - Megfogunk halni? – kezdett a tömeg pánikba esni és szétzilálódni.

        - Elég legyen! – csattant fel Shanaya. – Senki nem fog innentől meghalni! – a tömeg hirtelen figyelni kezdett a lányra, aki ettől bár zavarba jött, de attól még tetszett neki.

        - Akkor hát mit tegyünk, Úrnőnk? – kérdezte az egyik kentaur.

        - Máshogy kell bejutnunk a várba.

        - Én tudok egy másik utat. – szólt közbe a faun, amire Shanayanak felcsillant a szeme. – Van egy titkos alagút a vár alatt. Lucy felség használta, ha titokban elakart surranni a titkos küldetéseire.

        - És mégis hol van ez az alagút?

        - Ott! – mutatott a távolba egy hatalmas fára.

        - Hisz az csak egy fa. – értetlenkedett dörmögően mély hangján, egy kicsit butus medve.

        - Annak a fának a gyökere alatt van egy titkos csapóajtó.

        - De ahhoz, hogy odáig eljussunk, még mindig túl közel vagyunk az ellenséghez. Észre fognak venni. – lépett oda egy másik kentaur is. Shanaya fogas kerekei elkezdtek kattogni, hogy mit is kellene tenniük, mire bevillant neki egy terv.

        - Én eltudom őket csalni. Senki sem ismeri az erdőt, úgy ahogy én.

        - Veled megyek! – húzta ki magát Tumnus.

        - Nem! – szeme szigorú volt. – Rád itt van szükség. Valakinek vezetnie kell őket. – tette újdonsült barátjának vállára a kezét.

        - De mi lesz, ha elkapnak? – hangja megcsuklott aggodalmában.

        - Akkor Narniáért halok meg! – szívére tette a kezét ezzel jelezve őszinte hitét. – Vissza jutok a várba, ne aggódj. – vetett oda egy szelíd mosolyt a faunra. – Most pedig elterelem a figyelmüket, addig lopódzatok mindnél közelebb a fához és ha neki állnak követni engem, akkor siessetek az alagútba.

        - Értettem, Úrnőm. – Shanayat elöntötte az erő eme szavak hallatán, hiszen megtisztelve érezte magát, hogy ennyi ember követi őt és tudta, hogy ez milyen nagy felelősséggel is jár egyben. Végül bólintott rá egyet.

        - Ezt még azért elviszem! – lehúzta egy vörös törpe hátáról a tegezt, ami tele volt nyilakkal, meg elkérte az íját is.

        Elkezdett a csapóajtótól ellentétes irányba futni. Elbújt egy öreg tölgyfa mögé és onnan figyelte a kisebb egységet, amely innen próbálta bevenni az ostromgépekkel a várat. Nem voltak olyan sokan, de a fegyvereik veszélyesnek bizonyultak. Shanaya felhúzta az íját, vett egy mély lélegzetet, célzott és elengedte a nyílvesszőt, ami belefúródott egy katona mellkasába. A váratlan eseményre az emberek hirtelen megriadtak és a nyílvessző érkezésének irányába fordultak. Kihúzták a kardjukat, akinek íja volt feltett egy nyílvesszőt a húrra és csak vártak, hogy vajon kik üthettek rajtuk. Shanaya nem habozott. Kilőtt még egy nyílvesszőt, ami szintén eltalált egy katonát, de az ellenség sem tétlenkedet. Az íjászok is elkezdtek tüzelni a lány felé. Szerencsére nem ismerték a pontos tartózkodási helyét, így a közelébe se tudtak célozni. Egy férfi a lováról intett a kardjával, hogy induljanak el felé két oldalról, így kitudta következtetni azt, hogy ő lehet a vezér. Shanaya abban bízott, ha megöli a kapitányt vagy akár csak feldühíti, rá uszítja majd a seregét, így a többiek addig betudnak osonni az átjáróba.

        A két férfi vészesen közeledett hozzá. Shanaya halkan felmászott a fára. Amikor a két katona oda ért, ahol eddig ő tartózkodott kihúzta a kardját és lecsapott rájuk. A fentről jövő támadás igazán meglepte őket és így nem is volt sok esélyük a lány ellen. Az idegen légió hallotta a két férfi üvöltéséből származó morajt, így a vezető felkiáltott.

        - Mutasd magad! Ki vagy te? – Shanaya azonban szavak helyett kilőtt még egy nyílvesszőt, de most a vezetőre célzott.

A férfi meglepődött a nyíl pontos érkezésére, hisz oly messze volt tőlük Shanaya és minden féle akadály álta el a nyíl röppályáját. Azonban a reflexei igazán jók voltak és kardjával eltérítette azt, ami az arcába fúródott volna. A nyílvessző azonban irányt változtatott ez miatt, és megsebezte a karját. A férfi sziszegve oda kapott a vérző felülethez, majd mérgesen morogni kezdett. Erre Shanaya kilépett, hogy megmutassa magát, hogy ő volt az, aki feldühítette. 

A nyilasok száma megfogyatkozott, mivel a lány őket lőtte le először, de a maradék célzott, majd azonnal lőttek. Shanaya kivédte a halálos fenyegetést kardjával. Majd elfutott az erdőbe.

        - Utána! Kapjátok el azt a némbert! Ezt nem úszhatja meg! – hangja igazán fenyegető volt és a katonák nagy része belevetette magát az erdőbe a lány után.

        A gond az volt, hogy még mindig maradtak a várfalnál. Azok, akik kezelték az ostromgépeket és a vezetőjük. Shanayanak azonban nem volt ideje ezen gondolkodni, ugyanis a lovagló katonák vészesen közeledtek hozzá. Természetesen nyilak záporoztak felé és sokszor csak az mentette meg őt tőlük, hogy igencsak burjánzó volt a növényzet. Shanaya ugrott, szökkent, ahogy csak a fizikuma megengedte, de tudta, hogy ezt nem sokáig folytathatja. Mindnél hamarabb lekell a lovasokat ráznia, vagy különben nagy bajba fog kerülni. Tudta, hogy a közelben van egy apró szurdok, ahova a lovak nem fognak beférni, így kerülniük kell majd. Bár ezzel nem sok időt nyer, mégis több mint a semmi. Sikerült is elérnie a vékony szurdokba, ahová szó szerint bebukfencezett egy kidőlt fa alatt a nyílvesszők elől. 

A lovasok meghúzták a kantárt, hisz látták ide így nem férnek be, ezért ahogy Shanaya is sejtette, megkerülték a szurdokot, ami valójában egy hatalmas szikla volt. A lány lihegve préselte át magát a résen, hogy előbb érjen át, mint üldözői. Amikor látta már a túl oldalt, meglepődve vette észre az előtte álló árnyékokat. Elkésett. A katonák előbb értek oda. Szíve hevesen kalapált. Vissza nézett, hogy elindul hátra felé, de ott is voltak, akik vártak rá. Tudta, hogy csapdába került. Ökölbe szorította a kezét idegességében, hogy így kényszerítse agyát, hogy kitaláljon valamit. Kétségbeesésében megpróbált felmászni. Átbújt a fa tokozat és a húr között és így a hátára került az íja. A kardját visszatette az oldalára erősített hüvelyébe, majd az egyik kezét és lábát a jobb oldalra tapasztotta, a másik végtagjait pedig baloldalra. Így kitudta magát támasztani és a falra cuppanni, akárcsak egy gekkó. Egészen gyorsan haladt felfelé a körülményekhez képest. A katonák csak türelmesen vártak, ugyanis azt hitték csak előre és hátra felé tud kijönni és már pedig egyszer ki kell jönnie. Az eszükbe se jutott, hogy valaki megkockáztatja azt, hogy felmásszon a hatalmas szikla tetejére. Hiszen egyetlen egy rossz lépés és az illetőt szétzúzzák a kövek. Shanaya azonban meghazudtolta a gravitációt és feljutott. A bolond katonák, még csak fel se néztek. Shanaya egy hatalmas sziklát próbált elindítani rájuk, hisz tudta, hogy túl erőben vannak. Kézzel azonban nem bírta megmozdítani, így kicsit hátrált, majd izomból neki ment a vállával. A szikla egy kicsit kilengett, de nem eléggé, hogy elinduljon lefelé a lejtőn. Összeszorította a fogát, hogy még egyszer meglökje, de ez iszonyatos fájdalommal járt. A szikla azonban elkezdett megbillenni, majd lefelé gurulni és Shanaya szerencséjére egy láncreakciót indított el. Egy kőlavina zúdult a lovasokra és maga alá temette őket. A másik csapat hallotta a hatalmas robajt és oda indultak, hogy társaiknak segítsenek. Shanaya előtt egy csúszós leejtő keletkezett, amin elkezdett óvatosan lemászni. Botladozva próbált meg mindnél előbb le evickélni a szikláról, de ekkor meghallotta a lovak dobogását. Lerántotta magáról az íjat, kifeszítette az utolsó nyílvesszőjét és mikor már majdnem elérte az ellenség kardja, lőtt. A férfi élettelenül esett le az állatról. Shanaya eldobta a már feleslegessé vált íjat, majd kapva kapott az alkalmon és átugrott a megüresedett lóra. Azonban az utolsó íjász belelőtt a már így is sérült vállába közben. Hangosan felszisszent, de már csapott is le rá a többi kettő kard. Kihúzott egy tőrt a csizmájából es az egyik ellenség nyakába hajította, de eközben elhajolt a másik katona suhintása elől. Kirántotta a hüvelyéből a kardját, majd megvágta a katona hátát, aki így leesett a lóról. Innentől szabad volt az útja és fejvesztve rohant vissza társaihoz. Nem húzta ki kezéből a nyílvesszőt, hanem csak letörte a két végénél, hogy ne vérezzen el.

        Eközben Tumnus vezetésével elindultak szépen settenkedve a fához. Az ellenség kapitánya nem igazán figyelt hátra az erdőbe, mivel a várra koncentrált és hogy lerombolják a falakat, amik bár már repedeztek, de még állták a strapát. Tumnusnak sikerült elérni-e a fát és hamar kezdte magát átfúrni a sűrű növényzeten, hogy megtalálja az ajtó fogantyúját. Rá is bukkant azonnal és izomból húzni kezdte, mire az ajtó kicsit nyekeregve, de kinyílt.

 Intett a többieknek, hogy egyesével menjenek be rajta. Szép számmal jutottak át az átjárón. Tumnus maradt utoljára, hogy becsukja az ajtót és elfedje azt, hogy senki se találhasson rá. Egy mohás, dohos alagút vezetett egészen a vár belsejéig. A faun egyből megkereste az egyik hadvezérét Peternek.

        - Stormhoove! – üvöltött oda neki. - Támadják a nyugati oldalt a várnak, ostromgépekkel. Kellenek oda íjászok, nem sokan maradtak.

        - A nyugati oldalt? – lepődött meg az öreg kentaur. – De hiszen a tenger felől is bombáznak.

        - Mi, a tenger felől? – értetlenkedett a faun. – Csak egy kis egységre lenne szükségem. – a kentaur bólintott.

        Tumnus egy kis íjász csapattal tért vissza a várfal nyugati oldalára. Szemeivel egyből Shanayat kereste, hogy visszatért-e már, de eddig semmi.

        - Íjászok tüzelésre felkészülni! – a katonák engedelmeskedtek és felhúzták íjaikat. Tumnus felemelte a kezét a magasba, hogy jól lássák. – Tűz! – levitte kezét, mire elengedték a vesszőket.

Az első sorozatra bár nem tudták leszedni az összes embert, de másodjára igen. Már Tumnus elkezdte elkönyvelni a sikerét, amikor a fák sűrűségéből kirobbant lóháton Shanaya.

 A faun egyből a várfal széléhez futott, hogy jobban megnézze tényleg ő az-e. A bajt azonban csak utána vette észre. Egy egész páncélozott gyalogság és lovasság követte a lányt. A faun szeme kikerekedett a hatalmas sereg láttán. Shanaya tudta, hogy a titkos ajtót nem használhatja, hisz észre vennék, így elkezdet egy ostromgépre felmászni, mert ez maradt az egyetlen esélye a túlélésre. Tumnus elrohant egy kötélért. Annak az egyik végét rákötötte egy nyílvesszőre és oda adta az egyik lövésznek. A másikat végét pedig kikötötte egy tartóoszlopra, ami megtámasztotta belülről a várfalat.

        - Lődd ki, hogy beleálljon a szerkezetbe! – parancsolta Tumnus, ugyanis ő nem volt jártas az íjászatban.

A férfi kilőtte és pont Shanaya elé fúródott bele a puhább fa rétegbe. A lány erre Tumnusra pillantott, aki mutogatta neki, hogy másszon át rajta. Shanaya heves bólogatásba kezdett és rácsimpaszkodott a kötélre. Ezek után átfonta a lábait rajta és a kezével húzni, a lábával tolni kezdte magát, akárcsak egy hegymászó. A kezébe azonban folyamatosan belenyilalt a fájdalom, így igen lassan haladt csak. Néhány katona azonban elkezdett utána felmászni, de nem csak ez az egy gond támadt. Megérkezett az újabb lövészegység és elkezdték sorozni a kötelet és a rajta küszködő lányt.

        - Siess, Aslan lánya! Menni fog! – bíztatta barátját Tumnus, mert látta rajta a kételyt, ahogy a mélybe tekintet. – Már nincs sok hátra! – ekkor azonban az egyik nyíl eltalálta a kötelet mögötte és elszakította azt.

Shanaya a várfalnak csapódott, de szerencséjére nem volt tőle túl messze, így nem ütötte őt meg annyira. A lány lihegett az izgalomtól és hálát adott a jó Aslannak, hogy semmi baja nem esett egy két zúzódáson kívül.

        - Húzzátok! – parancsolta a faun az embereknek, akik megragadták azonnal sodort fonalat és egységesen ráncigálták egyre feljebb Sahanayaval együtt.

        A nyílzápor azonban továbbra is őt vette célba, de végül, még épp időben sikerült felhúzni. Tumnus nyújtotta oda neki a jobbját, hogy segítsen neki felmászni. Ahogy áthúzta a várfalon a faun karjaiba zárta. A lány remegett a sok új veszélyes élmény miatt.

        - Köszönöm. – súgta oda haloványan barátjának. – a fiú elengedte a lányt, hogy belenézhessen a szemébe.

        - Hát tényleg visszatértél. – ragyogott patás barátunk szeme.

        - Meg mondtam, hogy így lesz. – mosolygott rá.

        - Most mihez kezdünk Úrnőm? – tette fel félve a kérdést a faun. Shanaya a várfal széléhez sétált és nyelt egy nagyot, majd így szólt:

        - Fel vesszük a harcot! – szemei tűzben lángoltak.

Ui: Sziasztok! ebben a részben sok akció volt, remélem elnyerte a tetszéseteket. Köszönöm, hogy már 1100-ra nőtt a nézetség ez hatalmas örömmel tölt el!! Mindenkinek köszönöm a támogatást és remélem továbbra is fogja követni a történetemet, hiszen az izgalmak egyre csak fokozódni, fognak!!
❤️❤️😘🤗