1923

Csinszka nagy gonddal rendezte be a lakást. Minden puha és finom, hogy zajt ne keltsen. Egy nesz se zavarja a dolgozó művészt. Gyengéd női ízlés tükrei a tárgyak. A hálószobában az öltözködőasztal előtt díszesen faragott szék, háttámlája gyöngyházszínű. A kerevet méltóságos királykék, a függöny csetneki csipke. Erős, sűrű anyag, hogy megszűrje a fényt, s a szobába csak a tejszerű, lágy, áttetsző fényfátyolt eressze be. Álomittas mozdulatlanságban állnak a bútorok, visszafogott ragyogással.

Fejem Ady vállán. Az ő bőre is oly halovány itt, az otthonában, mintha füstből s hamuból volna. Mezítlen mellkasán a kezem, simogatom. Haja szétbomlik a vetetlen ágyon. Feje akár Beethovené. Úgy is, hogy nem szól, tisztán látom kirajzolódni a gondolatokat homlokán. Nem hagyják békén. Az ölelés csak egy káprázatszerű pillanat. Egy perccel sem ad több megnyugvást.

Izzadtan hever alattam. Agyát marcangolják a kételyek. Mindig ugyanarról. Nem beszél ezekről, pedig úgy szeretném, hogy beszéljen. Legalább nekem. Legyek én, akit beavat.

De lehet csak az önérzet az bennem, ami ezt kívánja. S ha valóban ismerném a gondolatait, megrettennék.

Az ujjaim finom pihéivel babrálnak. Csípőnk összeér. Ady ernyedten fekszik, sehová sem nézve. Azt sem érzékeli, hogy én bámulom. Figyelem nagy szemét, hogy telepednek meg benne az árnyak. Fekete barlang a tekintete. Csapkodva szálldosnak benne a nehéz, kóbor gondok. Kísértetjárta, feneketlen barlang. Halálosan mély.

Ady keze egy mellékes mozdulattal a fejemre téved. Cirógat, mint egy kutyát. A hajfürtök puhán sercegnek az ujjai között.

Rekedt hangon szólal meg, s még mindig nem néz rám. Révülten, ráérősen simogat csak.

– Nincs bűntudatod azért, amit csinálsz?

– Te éppen azt teszed, amit én.

– Igen. És nekem bűntudatom is van. Csinszka jó hozzám, valóban jó.

Mellkasán babráló kezem megremeg.

Megrémülök, hogy azért mondja ezt, mert véget akar vetni a találkozásainknak. Nem felelek. Ady halkan folytatja.

– Először tapasztalom életemben ezt. Gondoskodik rólam. Ehhez képest minden eddigi szerelem csak egymás húsának tépése volt.

Hallgatok tovább. Figyelem a férfi ajkát. Rajta a nyál vékony selyemhuzat.

Én ejtettem rajta.

Senkin ez a csillogás ilyen kéjes még nem volt.

– Mindig az idősebb nőket szerettem. Érettebb nőt meghódítani művészet. Fiatalt könnyű. Azt leveszed a lábáról pár jobban sikerült mondatoddal. Ezt nem. Ez többet tud, mint te, többet látott, többet élt. Több van a lelkében. Ehhez képest végül kikötöttem egy nálamnál húsz évvel fiatalabb lánynál. Elveszi az ember eszét ez. Ez az egész.

Kezével könnyű, átfogó mozdulatot tesz, mutatva, hogy a szerelemre gondol, ami itt van körülöttünk, ebben a lakásban.

– Léda azóta nem mondta ki a nevemet. És soha nem is fogja már.

Elhallgat kissé. Száraz szemmel nézi a plafont, melyen táncolnak és hullámoznak a kinti kócos faágak idevetülő árnyai.

– Különös nekem ez. Ahogy te vagy ezzel. Visszajársz a gyerekkori dadádhoz. Miért nem egy idegen nőhöz, miért nem ezer idegen nőhöz? Miért épp őhozzá?

– Ez egy megengedett bűn.

– Ezzel hitegeted magad. Pedig valójában csak a kötelék a fontos. Az érzelem. Bárhogy tagadod – mondja –, romantikus vagy te is.

– Én is? Hát ki még?

Kicsike ránc az ajka sarkában, amint elmosolyodik. Mosolya sosem önfeledt, fénylő mosoly. Inkább hamiskás, gonosz, tele gúnnyal, savval. Ha magán mosolyog, akkor is könyörtelen.

– Egész életem piros ajkaktól megrészegedve telt. Szomjaztam rájuk telhetetlenül.

– És a férfiak? – vetem fel.

Rám veti nagy, átható szemeit.

– Féltékeny vagy? – kérdi.

Nézünk egymásra. Vigyázok, hogy arcomon semmi se látszódjék.

Hosszan vizslatjuk így egymást. Nem hátrálok meg. Nem vonom vissza. Nem pillanatok el. Nem is válaszolok. Megvárom, míg ő felel. Halk, de határozottan érzéki hangon szólal meg.

– Nem akarok feltétlen rosszabbnak látszani annál, mint ami vagyok. Úgy is az vagyok eléggé.

Beletúr a hajába, ahogy nők szoktak, mikor egy feltűnően szép férfi lép a helyiségbe. Látni rajta, hogy most őszintén beszélne. Ebben a hangulatában, amiben most van, megengedi magának ezt. De gondol a nehezebb időkre. Mikor nem fog ilyen könnyedén lebegni a háta mögött a csetneki csipkefüggöny, és nem siklik a bőrünkön a jázminok szaga, és szívünk tájékán a megnevezhetetlen.

Arca gondterhelt, mint általában. Megrendítően szép, mint a királyok a festményeken. Nemes, kortalan tökéletesség. Tudom, hogy csak a festő szeme tette azzá. És most én vagyok ez az elfogult optikájú festő.

Megijedek ettől. Hogy mi van velem.

Adyn néha mintha ugyanezt látnám. Akkor is ezt látom rajta, mikor erővel ellök magától.

– Mondják rám, hogy immorális lelkű, perverz ízlésű, pocsolyaszerető ember vagyok. Pedig...rajongással születtem. Imádtam a fehérséget. Hittem benne. Ahogy csak a színvakok tudnak. Sokba telt, míg rájöttem, a fehér az angyalok színe, akik nem élnek, mert élő képtelen megtartani magát fehérnek. Az ember szükségszerűen bepiszkolódik, ha belemerül az életbe. Elhasználódunk. Vagy azért születtünk, hogy maradjunk meg örök szűzfehérnek? Akkor minek az élet? Akkor elég lett volna az érintetlen fehér nemlét. Az élet fekete és barna mocsár. Kiábrándító lesz ebbe belelépnie annak, ki hozzászokott a nagy tisztasághoz. Hát nem jobb egyből... tisztátalanná lenni, amint lehet?

Az utolsó mondatnál megremeg a hangja. Keze a tarkómon egészen hideg.

– Nem lesz ez elég mindenhová. Kígyók között élünk, és hogy ne marjanak össze, kell tudni kígyófejjel gondolkodni. Csak a gyermekek játszanak kaviccsal és üveggolyóval. Hogy várhatják el ezt tőlem? Én ezt nem tehetem. Az ördögnél ravaszabbnak kell lenni. Frecseg a vér.

Felülök. Nem értem mit beszél. A betegség ez már, vagy valami egészen más? Ahogy felülök, Ady szintén felkel, nem hagyja, hogy fentről nézzek le rá. Hátát nekidönti a falnak, s kissé magára vonja a takarót. Fél combját elfedi a bársonykék textil.

– Az egész életemet vérpermetben éltem. Nem is tudok másról szólani, másról írni, csak erről.

– Hát miért élsz ebben? – kérdeztem ügyetlenül, mint egy gyermek, aki a felnőttek ügyébe ártja magát. – Lásd, én nem így élek.

– Negyven fokos lázban ég a világ, s limonádéval kínálgatják. Mit ér ez? A fehér színdarabok, a fehér költemények. Nem ad gyógyírt egy csepp fehér az egész fekete éjszakára.

Nehéz az arcán tartanom a szemem. Elpillantok. Az ablak előtt ringó szilvafákat figyelem. Levelet sepreget a szél. Pár galamb ül a villanyoszlopon, feltűnő nyugalommal. Nem is nyugalom ez, hanem élettelenség. Ülnek csak ott, mint a légypapírra ragadt bogarak, mozdulatlanul.

Ady folytatja, a tekintetével kényszerít, hogy a szemébe nézzek.

– Tisztában vagy vele, hogy mi történik a világban?

– A háború... – kezdeném, de Ady egyből a szavamba vág.

– A háború csak az okozat. Ami a szívekben és fejekben van, az hozza létre a valóságot. Ez már a vége. Ha az emberiség idejét felosztjuk huszonnégy órára, egy percünk van hátra, és eljön az éjfél.

A régi szeretkezéseimre gondolok, nőkkel, mikor békében feküdtünk egymás karjaiban, s nem a világ pusztulásáról beszéltünk, amint a két test különvált. Egyszerű idők voltak. Ady mellett semmi sem egyszerű.

A szavai itt maradnak a szobában, figyelnek a sarokból. Mint egy pár idegen, ki bevackolta magát a fal és asztal közé, baljós némasággal.

– Neked is abba kéne hagynod a gyerekeskedést.

– Gyerekeskedem?

– Buborékokkal játszasz.

– Mert nem hiszem, amit te.

– Mert nem látod, amit én.

– Így van, nem látom – felelem türelmetlenül –, épp ezért nem is értem, miért kell bosszantani vele. Miért nem lehet csak élvezni a délutánt.

– Én meghalok, s te ittmaradsz. Az élet nem mindenkinek az élvezkedésről szól. Van, kivel az életnek dolga van.

– Sosem voltam misztikus, nem is leszek már az. Miért erőlteted ezt rám?

Hangomba egyre több idegesség vegyül. Ady meg csak néz, kissé gúnyosan, megvetve. Idegesít a tekintete.

Soká ülünk így. Mint egy kampót, úgy mélyeszti belém a tekintetét. Meredten figyel, arcán egy izom sem rándul. Aztán mintha meg sem történt volna ez az egész, hirtelen felenged az arca.

– Legyen úgy – mondja, s feláll. A takaró, mi eddig kissé elfedte, lehull róla. Testemen végig fut a forróság látványától.

Öltözködni kezd. Ez olyan elidegenítő gesztus, hogy rögtön belém mar a megbánás. Nem akarom, hogy Ady megint idegenné váljon.

Elkapom a karját, s közelebb húzom magamhoz. Kérdőn néz rám. Sutának érzem magam. Azok, amik egy nőnél működnek, itt nem. Újra kell tanulnom mindent.

– Én csak... – mondanám, hogy nem értem őt, egyszerűen nem, de a férfi félbeszakít, hangja keményen állítja meg a szavam.

– Ne. Ne magyarázkodj. Annál nincs undorítóbb.

Elrántja a kezét, s öltözik tovább. Minden mozdulata elegancia, erő és kifinomultság. Bámulom, ahogy begombolja az ingét. Csak percek múltán veszi ezt észre. Akkor kimegy a fürdőszobába, s hallom, ahogy megmossa az arcát. Felöltözöm én is.

Az éjjeliszekrényére téved a szemem. Ernyős kislámpa mögött ott a Biblia. Cafatokra tépve.

Ady biblikus témát használ az összes versciklusában. Kergetődzik az Istennel. Visszatérő témái között folyton ugyanazok a zöngék: átkok és csókok, a világ és a túlvilág. S most az egyik hirtelen megsemmisült.

Nem.

Ő maga semmisítette meg.

A férfi visszajön, cigarettára gyújt. Látja, hogy a szétszaggatott könyvet nézem, s nagyvonalúan elfordítja a fejét. Nem kíván beszélni róla.

Az előbb még rámerőszakolta a témát. Most hallgat. Füstfelhő barnállik körülötte, arcán csillog a nedvesség, haja itt-ott összetapadt az izzadtságtól és a friss víztől. Kissé hajlott derékkal áll a szék támlájának támaszkodva.

– Mi ez? – kérdezem.

– Mi? – veti ide Ady.

Felém se pillant.

– Ennyire...?

– Beteg vagyok – mondja Ady, nem hagyva, hogy befejezzem a mondatot. A tekintetemet még mindig kerüli. – Egy rohamomban téptem szét. Egyre gyakoribbak ezek a fájdalomrohamok.

A szekrénykéhez lép, mely telis-tele van italos üvegekkel. Kiemel onnét egy haragoszöld színűt.

– Iszol valamit?

– Kávét inkább.

– Jó – mormogja, miközben tölt magának a szeszből. – Hát csinálj magadnak.

– Igazán remek vendéglátó vagy.

– Tudod jól, hogy a cselédet elküldtem, hogy kettesben legyünk.

– És te még sohasem főztél kávét, igaz? Úrigyerek.

Harcias visszaszólásra számítok. Ám ez elmarad.

Ady somolyog.

Szíven üt. Nem szokása így nézni. Ebben a tekintetében szeretet van.

A konyhába indulok, Ady követ. Leül az asztalhoz, s nézi, mit művelek, merengőn, ábrándozva. Fél keze az asztalon, másikkal a fejét támasztja, könyököl. Az asztalon előtte a méregzöld folyadékkal teli pohár.

Elképzelem milyen lehet itt élni. Itt lakni, s átélni ezt reggelről reggelre, hogy Ady ül az asztalnál, kibontott újsággal, itallal, cigarettával, s elmélázva figyeli a mozdulataim. Megborzongok.

Virágszagú fuvallat rebegteti a függönyöket. Künn pár elszáradt, összeaszalódott levél felkavarodik a porban. A villanypózna madártalan. Mögötte bárányfelhős ég, s zömök házak. Pár gyerek karikát hajtva fut el az ablak alatt.

Nem értem, ami történik. Mikor Ady szemével összetalálkozik a tekintetem, a mellkasomban mintha fölolvasztott arany ömlene végig forrón és kínzón. Remeg a szívem, az izmaim. Leülök Adyval szemben, kínzom magam a tekintetével. Dióbarna fény lobogja be az arcát.

Ady lassan kortyolgatja az italát, s száll ajkai közül a füst. Égszínkéknek látom. Vibráló, azúrszínű árnyak omlanak szét az arcán.

A keze az asztalon, miután leteszi a poharat.

Ülünk csendben.

Félek, hogy ő nem érzi a csendet csillagból és égboltból levőnek. De ez csak félelem. Mert éreznie kell. Különben nem ülne így itt velem. Olyan most, mint egy fenséges állat a folyóparton, amit meglesek, mint kortyol a vízből, magában, békében, nem is sejtve, hogy figyelik. S én az erdő része vagyok. Nem zavarom.

Pedig őt mindenki zavarja.

Szétterjed a mellemben egy ideges, szorongató érzés. Iszonyú és szépséges. Menekülnék belőle, hogy aztán újra belehempergesse magát a lelkem. Évek óta nem éltem ezt át. Ezt a mély vágyat.

Egyszerre nagyon réginek és teljesen újnak tűnik ez az ostoba, zavarodott boldogság.

A széttépett Biblia képe rémlik fel a szemem előtt.

– El kéne menni innen. Nem szeret itt senki.

A férfi ajkára pillantok. Mintha nem is moccant volna.

A pohara koppan az asztal lapján, pár csepp a nyers fára gurul. Ujjai a poháron halovány fehérek.

– Nem értenek, tehát nem szeretnek. Eltűnni, hogy a hangomat a semmi igya fel. Vissza Párizsba. Névtelenségbe. Erről álmodom. De már úgyis itt pusztulok el.

Minden porcikájából süt az érzékiség. Hagyom, hogy körülfogjon, behálózzon. Ő nincs is ennek tudatában. Beszél, komolyan. Én meg csak a zsibongást érzem meg a lángokat.

– Mi művészféle emberek – szólal meg most más, erősebb hangszínen – kutató szellemek vagyunk. S addig nem nyughatunk, míg minden magját ki nem kaparjuk. Míg fel nem koncolunk mindent. A szerelmet is. Mint egy babát, hogy megnézzük, mi ez, miből áll. S mikor ott van darabokban a kóc meg az anyag, akkor rájövünk, hogy ez már nem az. Ezek csak cafatok. Nem ez volt a lényeg.

– Mire szól ez a többes szám?

– Talán csak én művelem ezt? – kérdez vissza. – Te nem tennél tönkre valamit csak a kócért? Persze. Te mértékletes vagy. És jó.

Nem felelek, de Ady nem is vár választ.

Álmatagon szívja cigarettáját.

Hűvös varázslat minden mozdulat. Ahogy ajkai kiengedik a füstöt. Ahogy a szeme rebben. Ahogy fogja cigarettáját, úriasan.

Elegáns csontok. Ez jut eszembe, ahogy a kézfejét figyelem. Az alkarján apró sebek. Talán a betegség. A nyakánál is vannak kicsi pörsenések, ahol a hajszálak hirtelen abbamaradnak. Beteg és tündöklő.

– Velem így volt ez Lédával. És őelőtte is, mindig – mondja, majd hallgat kissé. – Biztos vagyok benne, Csinszka szét fogja tépni Léda koszorúját. Lerúgja majd a síromról. Hacsak nem jön el maga Léda. Akkor őt tépi meg.

Hallgatok tovább, figyelmesen, csöndes komolysággal, ahogy a gyónót hallgatja a pap. Ady érzi ezt. Ő is megkomolyodik.

Alkohol, dohány és gyógyszerek szaga a levegőben. Meg a fonnyadt levelek erjedése, amikor erre hozza a szél. Különös, bódító elegy, mintha éjszaka ülnénk egy rózsakertben, s húsos szirmok aromája fojtogatná a tüdőm.

– Azóta nem ejtette ki a nevem. Mintha soha nem is éltem volna.

Beleszív a cigarettába, s idegesen fújja ki a füstöt. Kékes kanyargás lobog arca előtt.

– Gyűlöl.

Némán bámulom őt. Néha azt képzelem, nekem alakít. Mert nem lehet, hogy valaki cél nélkül ennyire hipnotikusan vonzó legyen.

Gyönge homályban ülünk. Az ablakból idehull egy keskeny fénycsorgás. Épp egy csík. Ady csuklója izzik az asztalon.

– Annyiszor elváltam már tőle, mire végleg képes voltam otthagyni. Mindig visszamentem, mindig hívott valami, és mindig elölről kezdődött az egész. Nem lehetett kikeveredni ebből. Vagy a kiabálástól, vagy a csóklármától, de mindig hangos volt a lakás. Ünnepélyes kibékülés. Gyilkos méreg. Egyik napról a másikra. Mikor visszajöttem, még reménykedett. Mikor látta az újságokban, hogy Csinszka... rohamot kapott. Legalábbis ezt mondják. Aztán később írt nekem. Eljött. Kérte, találkozzunk. Mert csak rám gondol. Nem bírja lezárni. Olyan rútul lett vége. S ez segítene a lelkének. Nem akar semmit már, azt mondta. Csak megnyugvást.

Felhajtja italát, s újat tölt magának. Kinyúl a ragyogásból, majd kezét az árnyékba ejti vissza. Koccan az asztal lapján gyűrűje.

– A vasútállomásnál várt rám. Írta, üzenjem meg neki, hogyha megyek. Ha nem, ne üzenjek semmit. Nem üzentem. Hat órán át várt ott. És nem mentem el. A közelébe se mentem. Tudod miért? – hajol közelebb hozzám. – Mert tudtam, hogy ha meglátom, akkor nem fogok tudni csak úgy elsétálni. És megint kezdődik elölről az egész.

Újra tölt, újra iszik.

– Kegyetlenség ez?

– A vége is olyan volt, mint amilyen az egész kapcsolat – mondom óvatosan.

– Lehet.

Hátradől. Nem néz rám. Elvan az emlékeivel. Mindössze egy pillanat ez, s kirekesztve érzem magam. Féltékeny vagyok.

Mindig olyannak képzeltem a szerelmet, mint amiről ő ír. Nem kellemes házitűzhely. Csókcsaták. Csók is, csata is. És biztos vagyok benne, rengetegen vannak, akik miatta, az ő versei miatt képzelik ezt így. Hogy a szerelem ezt jelenti, a héjanászt az avaron, a mindent elsöprő, egymás húsába belevájó, fájdalmas, gyönyörteli üdvöt, háborút.

Régen nem lehetett a kapcsolatokról így beszélni. A nő imádott istennő volt, múzsa, egy antik szobor, tearózsa, ékkő. Ady saját ékkövévé az utcalányokat tette.

– Odaadtam neki mindenem. A szerelmem, a nyugalmam – mondja.

Felkel, az egyik fiókból kis fémtengelyt vesz elő, felbontja. Fehér krém van benne. Bekeni vele kezét. Nyers vadvirágok szaga árad szét a levegőben.

– Csak a szabadságom, azt nem adhattam. Meséltem, milyen volt a legelső találkozásom Csinszkával? – kérdezi, de a választ meg sem várva folytatja. – Eljött. Rajongott. Tiltották. És én nem törődtem vele. Nem voltam józan. Az eszemben sem volt az előző este, hogy másnap ott lesz. Nem készültem, nem gondoltam vele. Ott állt az a kicsi lány, megszeppenve. Értem utazott, és miattam szidták, jól tudtam. Biztos voltam benne, hogy vége, és első találkozásunk az utolsó is lesz. De nem. Később újra ott volt. Azt mondta, iszonyú, hogy ennyire kiábrándultan és kiélten tekintek a világba. A világra. És hogy Léda nem bánt jól velem. Nézett rám azokkal a kis kökörcsinszín szemeivel, dacosan, gyermekien, és mégis olyan asszonyian. Elszánt volt. Meg akart védeni önmagamtól.

Hogy hírnevet szerezzen, ebben volt elszánt. Az összes híresebb írónak küldözgette a leveleit. Bármelyikhez feleségül ment volna. Talán Ady is tudja ezt, csak nem akarja tudni, hogy tudja.

Visszaejti a tégelyt a fiókba. Áttetsző máz csillog a kezén.

– Kaffka többször megkérdezte tőlem, mennyiért cserélnék vele asszonyéletet. Mit ér így az ő embermivolta. Nem látnak abból semmit. Minél törékenyebb test takarja az embert, annál kevesebb látszik ki belőle. Itta a baracklevét, mert mindig azt ivott, néha felugrott az asztaltól, és rámkiabált. Nem főzhet verset ebédre. És hogy én vagyok az ezeregyedik Antikrisztus. Olyat bárki tud csinálni, amit te, Bandi, de azt, hogy mit szenved egy nő, azt ti nem fogjátok fel.

Leül velem szembe. Keserűen néz a semmibe.

– Tényleg szenvedhetett mellettem.

Nem próbálok enyhet adó szavakat keresni. Ady arról beszél, amiről szeretne. S ő épen erről szeretne. Mert ez a fontos. Van valami végtelen természetesség abban, ahogy itt ülünk, és arról beszélünk, ami egész életünket megpecsételte. Az ő súlyos, ünnepélyes szavaival nem is lehet ez másként. A fecsegése sem csörgedező patak. Minden szava fekete kő. Minden gondolata véres.

Ezeregyedik Antikrisztus. Mosolygom magamban, Kaffka mennyire jól összefoglalta Ady egész lényét.

– Azt hittem, ha visszajövök Magyarországra, még újrakezdhetem. Lehet egy új életem. De nem lett. Csak a régit vesztettem el.

Ülünk a csendben.

Bármennyire szeretném, hogy ne, gondolataim mindig visszatérnek Ady combjára, annak is a belső felére. Órákig tudnám simogatni. Ha hagyná. De ha már ott a kezem, sietve kell mindent, mert ő azonnal akar, nincs türelme több órás játékokra. Felszántanám a nyelvemmel azt a bársonyos bőrt. Órákon át csak nyalnám, míg ő gyűrött párnákon fekszik.

Harangoznak. Nem figyelem hányat ütnek, viszont a kongás visszahoz a jelenbe.

Az asztaltól belátni a folyosóra. Látom a fogason lógó fekete kabátját, esernyőjét, meg kígyófejes fogantyújú sétapálcáját. Finom megmunkálású, arisztokratikus darab. Feje fehérarany, szeme éjszínű smaragd. Igazán illik Adyhoz.

Ady hátrapillant, mit nézek.

– Szeretem azt a sétapálcádat – mondom. – Gyönyörű.

– Mit szeretsz benne?

– Hogy olyan, mint te.

– Gyönyörűnek találsz?

Néz rám. Elpillantok. Körmömmel a kávéscsésze fülét kocogtatom. Ady is zavartan félrenéz.

A párkányra pár cinege röppen. Nem gyakoriak itt, a belváros közepén. Forgatják a fejüket, bámulnak be, ugranak egyet-kettőt, majd elreppennek.

Nem merek visszanézni Adyra.

Persze, hogy gyönyörű. Különben nem lennék itt. Gyönyörű a formája, a termete, oroszlánsörényszerű haja, hatalmas, mélybarna szeme, az arca ívelése, nemes vonású ajkai, a keze, a nyaka, kulcscsontja, a finom erek, amik megszínezik a csuklóját, meg az apró barázdák a szeme sarkában. Ahogy öltözködik. Ahogy beszél, ahogy néz. Az illata. A merészsége, ahogy ír, és ahogy él. Hogy a gondolataival ki mert állni mindenki elé. S életéből egy mozzanatot sem tagadott le. Gyönyörű az, hogy önmaga.

– De hogy azt a lila kendőt hogy vagy képes felvenni... – mondom.

Ezen somolyog. Egy csöndes, cinkos elmosolyodás ez. Hallgatólagos beleegyezés, hogy nem beszélünk arról, amit mindketten tudunk.

A magam dolgaival eddig is tisztában voltam. Hogy Ady hogy van ezzel, arról fogalmam sem volt.

S ő sem tudhatta ezt rólam.

Most meg ülünk itt, leleplezetten. Édes csendesség dereng körülöttünk, mint valami napfoltos, súlytalan anyag.

Lassan beszélni kezd. Mesél mindenfélét, a gyerekkoráról, a költőkről, akik hatottak rá papíron, s akik kiábrándították, mikor találkozott velük. Mesél álmokról és reményekről, amiket hite szerint már soha nem válthat valóra. Eltelik ezzel a délután. Mesél a világról, amit maga köré kívánt teremteni, s a valóságról, ami helyette lett.

Egyre halkabban beszél, de szavai így is kemények. A kezét ölébe ejti, ne lássam, mint remeg. Arcán a sápadtság úgy bomlik ki, mint egy tavaszi fán a fehér virágfüggöny.

– Mit kérsz? – kérdezem.

Lehunyja szemét, s gyöngén rázza a fejét válaszul, mint ki azt jelenti ki, nincs már oly szer, mi ez ellen használna.

Felugrom, sietve átnézem a konyhaszekrényt, s töltök egy pohár vizet neki. Fehér port oldok fel benne. Kezébe adom. A pohár kicsúszik ujjai közül. Megkerülöm az asztalt, egészen közel állok a férfihoz.

– Ettől jobb lesz – mondom, mert hűvös elutasítással nem vesz rólam tudomást.

Haragszik. Nem rám, hanem a helyzetre. Aztán megadja magát, s hagyja, hogy megitassam. Fogom az arcát, és tartom az ajkánál a poharat.

Majd hátradől székében. Látom rajta, hogy pihenne.

– Gyere – kérem nagyon finoman.

Nem reagál. Elismétlem. Akkor nehezen belém kapaszkodik. Magamhoz szorítom, s az ágyába viszem. Arcán semmi érzelem, míg lefektetem, betakarom.

– Ez nem a vérbaj. Ez egy másik. Hogy gyűlölöm. Rabbá tesz a saját testemben.

Letérdelek az ágya mellé, hogy jobban halljam. Bármilyen gyenge, így sem tűnik kiszolgáltatottnak vagy védtelennek.

Egy dacos, fenséges oroszlán, ki tusakszik a halállal.

Az ilyen nem lehet szánandó. Az ilyet csak tisztelni lehet és csodálni.

– Egyik percben még jól vagyok, utána meg rámzuhan ez az ólomsúly, és érzek minden egyes itt töltött pillanatot a testemben. Hogy megkínozta, meggyötörte az élet ezt a testet. Más ez, mint a régebbi rosszulléteim. Mert akkor tudtam, hogy a betegség elmúlik. A fájdalom nem tart örökké. Viszont most már minden új ránc megmarad. Ami elromlott, nem javul meg. Az izmok gyengülnek, sorvadnak, az emlékezet kihagy, a szem tompul. Néha már a ceruzát is alig bírom tartani. Beszélni is oly megerőltető, mint máskor egy hónap a mulatókban. S tudom, nem jön már nap, mikor úgy kelek ki az ágyból, hogy ezek ne legyenek. Hogy visszahúzódjon a betegség. Mert ez már van. S csak ennél rosszabb lesz. Napról napra rosszabb.

Elcsendesedik. Kifáradt.

Maradok mellette térden, két kezem az ágyon. Ady síri mozdulatlanságban fekszik. Figyelem a lélegzetvételeit.

Milyen jelentéktelen hatással vagyunk a világra.

Nincsenek gombok, patentok, kapcsok, hogy valakit elérjünk, bent, igazán. Az ember belső lényege nem társulóképes. Mindaz a tajték, amit egymásban okozunk, apró habzás, nem egy óceánt árfogató hullámverés.

Mennyi, de mennyi fantázia, és mennyi vágy.

Tékozoljuk a vágyakat. A semmire.

Hallom, ahogy a férfi keze neszezik a paplan alatt. Halkan surrog az anyag.

Egyszer csak megszólal, régi, karcos, gúnyos hangján.

– Imádkozol, Kosztolányi?

Kissé felém fordul, megnéz magának.

Hirtelen világossá válik előttem, miért beszélt Csinszkáról. Csinszka ezt éli át minden nap mellette. Én csak az élvet és szórakozást kapom. Ő pedig a kötelességeket. Ő aggódik, ő félti az életét rettegve éjjeleken át. Én innét elmegyek, s tudatomban az marad meg, Ady épp olyan jól van, míg nem vagyok mellette, mint ahogy legutóbb láttam őt. S általában jól szokott lenni.

Csinszka viszont ide tér haza. Neki az otthona a féltés és a pusztulás ígérete.

Nem akarom temetni őt. Nem akarok ezen gondolkodni. Erővel kényszerítem magam, hogy eltereljem a képzeletemet ettől.

Fölkelek, szellőztetek.

Hűs levegő ömlik be a lakásba. Ady arcának feszültsége mintha lassanként felengedne tőle.

Leányok halovány vonásai jutnak eszembe. Akik egykor a világot jelentették. Aztán kiderült, napok vagy évek múlva, hogy mi csak abban a formánkban illettünk egymáshoz. Ahogy találkoztunk. Semmi változás, tanulás, felejtés nem fért bele.

Esetleges minden. S ez most tűrhetetlenül fáj.

Elképzelem, milyen lehet itt így, vele. Óvni, gondozni őt. Milyen volna, ha én élnék mellette.

Hideg fejjel, számítón latolgatom a lehetőségeket.

Becsukom az ablakot, s visszahelyezkedem mellé. Térdelek megint a padlón.

– Ne sirass engem – mondja.

Mintha kissé felém mozdulna a keze. Lehet, csak képzelődöm. De éhesen kapok utána. A szemérem, mi eddig tartóztatott az ilyen gesztusoktól, most hallgat. Most valami más kiabál bennem, fényesen, forrón, féltőn. Lehet, magam vagyok ezzel. Ady a végsőkig úr. Kiismerhetetlen, és megkaphatatlan. Öleljük egymást, de alig látok belőle valamit.

Sötében nyíladozó virág.

Hervadásában is gyönyörű.

– Én láttam őt. A megnevezhetetlent. És nem rettentem el.

A szemembe néz, úgy mondja ezt.

Fogom a kezét és figyelem tótükör simaságú arcát. Egyre hosszabb időre marad lehunyva a szeme.

A levegőt álmos félhomály üli meg.

Lehajtom fejem az ágyra, a kezemben nyugvó kezére. Finom, gyógynövényes kencék illata úszik orromba. Egy pillanat, s elmosódik az idő. Ábrándok képei ugrálnak hunyt szemem előtt.

Felrebbenek. A szobában már sötét van.

Rajtakapva fürkészek szét, megjött-e már Csinszka, vagy a cseléd. De ugyanúgy kettesben vagyunk.

Ady arcán a láz haloványpirosa remeg. Halántékán verítékcseppek. Fel akarok ugrani, de ő egy pillantásával leint. A félálom derengéséből tekint rám.

Eső veri az ablakot. Most veszem észre. Apró koppanások érik az üveget, monoton zúgássá olvadva össze.

A kezemben Ady keze. Hirtelen zavarba jövök tőle. Ez olyan túl nyílt, túl direkt. Nem való hozzánk. Mikor elhúzódnék, Ady megszólal.

– Imádkoznál értem, Dezső?

Megdermedek.

Nézünk egymásra. Arca oly üres, mint az ezerszer teleírt, s ezerszer kiradírozott papír. Szeme, mint egy titkos retesz, elzár előlem minden érzést. Sörénye sötétlik a párnán, nyaka erős íve fénylik a homályban.

Nem találgatom, miért kéri ezt. Teszem, amit kér.

Fellapozom elmémben megporosodott imakönyvem. Oly keveset ismételtem őket az évek folyamán, hogy emlékük bőven megkopott már. De én úgy képzelem, Isten, ha van, nem a szöveg hibátlanságára figyel, hanem a szívek tisztaságára.

Összeteszem a kezem, és elrebegem magamban, ami eszembe jut.

Zubog az eső odakint, zörgeti a fákat, pár lovaskocsi csattogva halad el a ház előtt.

Bámulom a takaró szövetét, a gondosan egymásba bujtatott selyemszálakat, a finom mintákat, mik színűkben nem is, csak fényességükben térnek el az alaptól. Minden rojt szorosan a helyén. Enyhe jázminillat párolog az anyagból. Jázminos mosószappannal dolgozik Adyék cselédje.

Ady lassan fészkelődni kezd, felül. Én is érzem, mennem kéne.

A legmagasabb szekrény tetejére téved a tekintetem. Van itt egy dobozka, Ady felirattal. Nyilván régtől fogva gyűjtött ereklyék vannak benne. Vörös doboz lakkozott, zöld betűkkel. Talán Csinszka ötlete volt, de valószínűbb, hogy magáé Adyé. Tartja magát annyira jelentékenynek, hogy kivágjon és félrerakjon minden újságcikket, ami vele foglalkozik. Egyszerre érzem azt, hogy ez mennyire abszurd, s hogy mennyire emberi.

Szégyellem, mennyire megérint az ittlét. Kásás hó a szívem, s Ady benne hagyja a maga nyomát.

Nyugtatom magam, addig vagyok ember, míg így van. Míg meg tudok rendülni és zavarba tudok jönni.

Ady felkel, cigarettára gyújt. Mozdulataiban még benne van előbbi gyöngesége árnya, de már jóval erősebbnek hat, arcába visszatér a szín. Áll a dohányzóasztalka mellett, s világoskék füst száll ajkai közül. Felöltője még ilyen aludtan, félrecsúszva is elegánsan áll rajta. Beteg, és közben harsány a szépsége. Irigylem ezért. Nekem mindig gondot jelentett öltözködni, s még odafigyeléssel sem értem el azt az eredményt, amit ő félvállról véve az egészet, elér.

Hirtelen sóvár éhséggel kívánom meg a húsát, mint valami gyümölcsöt. Elnézem inait, a csuklóját, járomcsontját, s a finom ráncokat mély szeme alatt. Az ajkát, mi még tüzel a láztól.

Ahogy összeér a tekintetünk, látom, ugyanaz jár a fejében.

Közelebb lép hozzám. Megcsókol. Beleharap az ajkamba. Mosolyog. Felháborítóan jól áll neki.

– Démonok tartják itt a lelkem – mondja, amint hátrébb lép.

Nézek rá, s ismét nem értem. Merev arccal áll velem szemben, kifürkészhetetlen tekintettel. Egy pillanattal ezelőtt még az érzékiség könnyű fénye remegett az ajkán.

Eszembe jut, mikor egyik nap sétáltunk a ligetben. Ady után mindenki megfordul. Összesúgnak a háta mögött. De most először vettem észre, hogy nem mindig jót.

Hogy néhányan undorral néznek rá, fintorognak, vagy megijednek, beküldik a gyereküket a házba, ne legyen Ady közelében. Megjegyzéseket tesznek. Utána köpnek. Mindezt eddig nem láttam. De akkor rájöttem, hogy neki ez az élete, ez a valósága. Nem az az aranyló hírnév, amit én képzeltem.

– Meglepődtél, Kosztolányi? – kérdezte akkor.

Elnézte arcomat, s fölényesen mosolygott, szinte kérkedve azzal, hogy vannak, kik gyűlölik.

– Nem tudtad? A verseim ördögimádóak. S én a pokolra kerülök.

Különös, nedves délután volt, a fű csillogott, nem mertek leülni az emberek, csak lődörögtek a fák között. Violaszínnel égett a horizont. A szél tépte Ady haját, az arcát pirosra fújta. Ahogy lépkedett, szokása szerint lengette a sétapálcáját, elegánsan, urasan. Lila kendője sűrűn fodrozódott a nyakában.

Tudom, hogy mi ketten akkor némán megbeszéltük. Hogy milyen lenne ez így. Így folytatva a mindennapokat.

Megbámulnának, megszólnának. Ahogy összehozták Babitsot és Szabó Lőrincet. S ez nem kell egyikünknek sem. Megvan a békés, kényelmes életünk. Nem kell a botrány.

Ez volt az egyetlen alkalom, hogy együtt sétáltam vele.

– Egy tollpihével kell, hogy egyenlő legyen a lelked, ha megmérettetik – mondja, s ezzel visszahoz a jelenbe. – Én mindig úgy képzeltem, vagyis inkább úgy éreztem, a sötétség bűnről bűnre gyűlik a lelkekben. Foltot ejt rajta, lemoshatatlant. Ahogy egy röntgenképen is látni, hogy egykoron a tüdőnek gyulladása volt, mert ott marad egy árny, hiába gyógyult ki belőle. Elhagyhatod a bűnt, de az az árny el már nem tűnik soha. A lélek egy életen át hordozza sötétségeit. Én mire az iskolákat kijártam, oly bemocskolt lélekkel éltem, mint amilyen fekete egy láncdohányos tüdeje. Nincs az a vegyszer, ami ezt lemarja, tudtam jól. Hát átadtam magam neki. Mert ha ezt az ember egyszer elkezdi, akkor csinálni kell. Egészen csinálni. El kell veszni teljesen.

Betegség mindenütt. Otthon mostanában, esténket hosszan állok a tükör előtt. Keresem a kopó, ereszkedő izmokat. Az előtolakodó ereket. Van bennük valami kihívó.

A test fokról fokra felmondja a szerződést, amit kötöttem vele. Szemmel tartom, hogy húzza ki soronként, amiben valaha megállapodtunk.

Ez még csupán az öregedés. Még csak nem is az öregség. És főként nem a halál. Mindössze annak előszobája.

– Sajnálom, hogy te nem látsz – mondja Ady. – Nem láttad a fényességet, amit okoztál.

Az eső borongós, képlékeny foltokat ken szét a szoba falán. A férfi arca is árnyékba borul, de arcéle izzófehér.

A szája. Csak ez jár a fejemben.

Gomolyog a füst belőle.

Most én lépek oda hozzá, és én harapok bele az ajkába. Felszisszen. Szeme megvillan.

Úgy ragadja meg a karom, hogy érzem körmeit belemélyedni a húsomba. Lángolva szeret vagy lángolva gyűlöl. Nincs átmenet.

Szaggatja le rólam a ruháim. Mikor én akarom ugyanezt, húzódozik. Szégyenli előttem a betegségektől elerőtlenedett testét. Bosszant ezzel, de tiszteletben tartom. Csak a legszükségesebbeket vetem le róla. Kigombolom ingét, és kiengedem a nadrágját, kapkodva, éhesen. Úgy fest, mint akit egy vadállat cincált meg. Minden ruha félrecsúszva rajta, haja tépett, teste parázslik.

Bedöntöm az ágyba. Nem tetszik neki, hogy én irányítok. Rögtön fölém akar kerekedni. Haragosan helyezkedik. De mindjárt rájövök, nem azért, hogy maga alá gyűrjön. Hanem hogy elérjen. Megmarkol, s ahogy felnyögök, élvezettel mér végig. Büszke a hatásra, amit kivált.

Forog a hús és csont és ín. Csókok mászkálnak a testén, a szemgödrében, a halántékán, a gerincén, a combján. Nyöszörgünk, marjuk egymást gyönyörűen. Csattog az állkapcsunk. Nedves az ajkam, az ujjaim, az ölem.

A férfi kíváncsian kísérletezik rajtam. Karmolásnyomok cakkozzák az oldalam. Végignyal mindenütt. Ezután vas ízű csók. Fekszem az árnyékában, ül rajtam. Lobog a haja, és közben mosolyog, élvetegen. Megszorít. Ajkaim elnyílnak. Megharapja a nyelvem. Fenyeget. Magabiztos vadász.

Rácsúszik a keze a nyakamra, a hátamra, mindenütt megtapogat, mindent végigérint, mindent felingerel. Ugyanezt várja. Amikor a leginkább élvezi, kifényesedik az ajka.

Liheg, lihegünk. Végigcsókolom a lapockáját. Orrcimpája remeg, közben folyik rám az izzadtsága. Tépem a haját, ahogy csókolom, nem csak az ajkát, de az egész arcát. Körmei a húsomban. Fulladunk egymástól, és így is kevés.

Tündökletesen szép. Hátul a combjánál meggyűrődik a hús, úgy hullámzik. Pihéi, mint egy kavargó fekete rét.

Merész, és engem is erre biztat. Szívszorítóan feszülnek rám az ajkai. Aztán az én ajkaim marnak őreá. Nézem közben az arcát, ahogy kipirul, tüzel. Itt-ott pírfoltok. Utána együtt lüktetünk, ajkam az ajkában, viharosan öleljük egymást.

Az eső kopogása összevegyül az ágy recsegésével. Ady tenyere a hátamon. Lángcsóva mindenütt.

Viszont megváltozott valami délelőtt óta. Több a simogatás, több a csók. Magához húz, és nem mindig azért, hogy beleharapjon a vállamba, hanem hogy összeérjen a mellkasunk, a szívünk. Másképp ér hozzám. Az ajkai finomabban siklanak. Mintha már nem kéne magát azzal hergelnie, hogy fájdalmat okoz, mert így is eléggé kíván. Alig sebez össze. De a csókjai egyre mélyebbek. Belesimít a hajamba olyankor, s érzem, hogy így beszélünk el valamit, amit szavakkal nem lehet, nem szabad, nem illik.

Összekeveredik mindenünk. A sóhajaink, az izzadtságunk, a húsunk, a nedveink. Néhány percig azt hiszem, ugyanazt érzi, amit én. Pár percre tudom, mit érez Ady Endre. Aztán újra ránkszakad a különvalóság.

Heverünk a széttúrt ágyon, kifulladva. Ő sose hajtotta még a vállamra vagy mellemre a fejét. Azt csak én szoktam. Mégis, most hozzámbújik. Átveti karját a mellkasomon és így szuszog.

Forró a homloka. Simogatom az arcát. A kéj egészen megváltoztatta a vonásait.

Nem hagyja magát sokáig. De én ékes kincsként őrzöm azt a percet, amikor igen.

Később, mikor már a kabátomat veszem, nehezen búcsúzkodunk. Az a régi, torokszorító érzés tör rám, mint amikor kedves rokonaim látogattak hozzám, egy hétig nálam vendégeskedtek, majd utolsó nap fel kellett fognom, eddig tartott. Holnap újra minden a régi lesz.

Ünnepi magasban telik az az idő, ami kirepít a nyomorúságos mindennapokból.

Ady ez az ünnep. Az a fajta, amit nem jelölünk piros betűvel a naptárban. Csupán csöndben készülünk rá.

– Hát akkor – mondja.

– Hát akkor – mondom.

Toporgunk az ajtóban.

Csinszka bármelyik percben megjöhet.

Átfut az agyamon, hogy talán ezért marasztal. Azt akarja, hogy találkozzak vele. Hogy kiderüljön, ide járok. Lelepleződjünk. És ne csak kósza ölelésekre fussunk össze ezután. Hanem csináljuk ezt rendesen. Szeressük egymást igazán. De ahogy felvetül ez bennem, el is kergetem a gondolatot. Nincs szükség ilyen ábrándokra.

Ady szóval nem marasztal. De azért nem enged ki. Áll csak, keze a kilincsen, hogy addig tartson vissza, amíg akar. Nem sürgetjük egymást. Állunk zavartan, oldalvást pillantva csak a másikra. Kamaszkoromban éreztem ezt. Színésznőkért rajongtam így, hogy közvetlenül rájuk se mertem nézni.

Babona. Bűvölet. Megigézett, a démonaival elkábíttatott.

– Megyek – mondom.

– Menj – mondja, s állunk továbbra is.

Hátrasimítja homlokába lógó haját. Én ruhámat igazgatom, mintha ez most olyan fontos lenne.

Nevetségesnek tartom magunkat. Két felnőtt ember, és nem vagyunk képesek értelmesen viselkedni. Nevetséges ez az egész buta élet. A céltalan szépségeivel. Az esztelen szerelmeivel. A gyötrő gyönyöreivel.

Ady keze a kilincsen megfeszül.

Tényleg ideje menni.

Az ajtót nem tárja még ki. Vár tőlem valamit. Ő maga távolságtartónak akar mutatkozni. Reméli, majd én megteszem, amit ő nem mer.

Azt kívánom, bárcsak ne lenne ilyen gyáva. Aztán azt, bárcsak én ne lennék ennyire gyáva.

Közelebb lépek az ajtóhoz. Nem tartóztat.

Elindulok.