1923

Hatalmas gesztenyetortát hoznak elénk. A cselédlány az asztal közepére helyezi, a társaság harsányan felmorajlik. Kíváncsi szemekkel merednek a díszes, habos tortára, melynek oldalát mogyoróforgács, tetejét csokoládéháncs fedi el sűrűn. Úgy nézzük, oly bűvölten, mintha beleláthatnánk a tészta és a krém belsejébe.

– Ha nálam lenne a bab, olyan mulatás lenne itt – súgja mellettem Karinthy, de nem fejezi be a mondatát, nem tudja a felvetett mulatságot kellően gigantikus jelenséghez hasonlítani. – Azok a legemlékezetesebb emlékeink, amikre nem emlékszünk – jelenti ki végül.

Francia barátainknál gyűltünk össze, s a helyi szokás szerint babkirályt vagy királynőt választunk az estére. Pontosabban a torta választja ki az uralkodót. Akinél a bab, az fogja diktálni az este az ivás ütemét, s minden más, kisebb mókákban is ő parancsol. Ezért aztán néhányan ádáz mosolygással, mások leplezett uralkodói vágyakkal veszik a kezükbe a villát s a porcelántányérkát, melybe mindjárt a gesztenyetorta egy szelete kerül.

Nefelejcsmintás terítő leng az egész étkezőt elfoglaló asztalon, aranygyertyatartók sorjáznak meggypiros gyertyákkal, ezer apró láng ontja fényét, az arcokon várakozó, sokat remélő jókedv. A gyerekeit mindenki otthon hagyta, rábízta valakire, legyen ez az este a felnőtteké, a pezsgőé, a kaviáré és konfettié.

Ilona fátyolos-szalagos, bonyolult ruhában ül mellettem, nagyokat kortyol a pezsgőből, szeme csillogásán meglátszanak az órák, amiket itt töltöttünk. Egyre többet, s egyre szélesebben mosolyog, ezzel egyidejűleg csípős megjegyzései is fesztelenül záporoznak. Most mindenki csak nevet rajtuk, és elintézi valami hasonló csipkelődő elmésséggel. Ő a visszavágás hallatán csilingelő láncoktól, gyöngyöktől terhes kezét a szája elé kapja, s kacag, kivillogó foggal, hunyorgó szemmel. Karinthy felesége, Aranka ellenben egyre csendesebb és álmosabb, lecsüggedő pillákkal, távolian somolyog ránk. Két keze az asztalon, meztelen válla kilátszik méregzöld, flitteres ruhájából. Karinthy élénken habzsolja a tortát, le se tagadhatja, hogy a királyi posztra pályázik. Arcára kiül a csalódottság, mikor az utolsó falatoknál jár, s még mindig semmi. Lebiggyedt szájjal, egy kiábrándult óvódás tekintetével néz rám, kinek a felnőttek mi mindent összeígértek, s aztán tessék, egy üres tányér maradt. Magam is reménykedem, hogy megkapom a kiváltságos tisztet, ám a torta csak pazar ízével örvendeztet, babszemmel nem.

A társaság közt zsizseg a feszült izgalom. A mohók már végeztek. Valaki vagy titkolódzik, vagy egy lassan falatozó kisasszonynál lesz a babszem. Körbe-körbe nézegetünk, holott a plafonról lógó színes papírdíszektől, no meg az alkoholtól alig látjuk egymást.

Kettő ül mellettem Karinthyből, és kettő Ilonából. Viszont mind a négyen jól érzik magukat, s ez a lényeg. Végül egy vékonyka, szőke, bodorított hajú francia kishölgy felrikkant. Szalvétát tesz szája elé, barackszín rúzsa elkenődik, s felmutatja a kicsike, tarka babszemet.

Mind megnézzük magunknak a lányt. Az est további folyásáról jövendölünk testalkatából. Keskeny vállú, madárcsontú lányka, arca beesett, csupa szöglet, csak álla s szeplős orra gömbölyű. Hullámokba csavart hajában két fekete masni, nyakában fekete ékkő. Sokat sejtetően kacér ruhája épp olyan aranylóan sárga, mint tincsei. A házigazda odalép hozzá, ő felpattan, kis meghajlást követően bemutatkozik, Joelle, mondja, s büszkén körbepillant rajtunk. Mind a fennhatósága alá tartozunk.

– Nahát, ha kislányokra van bízva az alkoholfogyasztásunk – fordul felém suttogva Karinthy –, visszasírom az óévet.

A kislány azonban nem tétlenkedik, amint fejére húzzák a csillogó keménypapírból kivágott koronát, máris elrendeli a koccintást. A poharak a magasba emelkednek, először őfelségére iszunk. Mohón, kapkodva emeljük szájunkhoz poharunkat. Egy perc sem telik bele, asszonyunk újabb töltést rendel el. Így leckéztet minket egy órán át. Társasjátékot hoznak elő, de nem lehet egy kört végigvinni, mert inni, inni, inni kell.

A babszemkirálynő azt is meghatározhatja, ki legyen az egyedüli ivó, vagy ki legyen a kivétel, aki kimarad, így saját személyét is könnyűszerrel kivonhatja az elvaduló ivászatból. Trónusán hátradőlve, lábait keresztbe vetve, kedvtelve fütyörész szétfolyó látványunkon. Ha valaki nem teljesíti vállalt kötelességét, büntetést kap. Egy harcsabajuszú úr így sétál ki a hidegbe, s tér vissza egy marék hóval, mit kénytelen gallérja alá juttatni. Apró szeme könnybe lábad, s az olvadó hótól fickándozni kezd. Részvétlen hahotát kapva jutalmul a jelenlevőktől. Senki nem akar a sorsára jutni. Iszunk serényen.

Újabb játékokat hoznak. Páran elheverednek a sarokban, a kanapén. Ők kiestek a társaság kegyéből. Ilona és Aranka derekasan küzd. Aranka egyre szótlanabb. A pezsgőt dacból, haragból nyeli. Joelle egyre jobban élvezi hatalmát. Többen pusmorognak róla, hogy egy híres francia kiadó főszerkesztőjének a lánya, s egy katonának felesége. Sárga és piros papírcsíkok szaladnak szét a levegőben, pezsgősdugó durran. Mint testvérünkre tekintünk a legkülönösebb, sosem látott vendégre is. Az ismeretlen francia szavakra bőszen bólogatok, egy ezüsthajú özvegy kezét fogom, Ilona egy aggastyán viccein viháncol. Ezeknek a franciáknak is meghatott, könnytől csillogó a szemük. Vibrálóan színes lányok jönnek, átölelik a derekamat, édes parfümillattal lepnek meg, simogatják arcom, hajam. Ilona nem is féltékeny. Aranka a házigazda ölében ül, Karinthy egy kövér úrihölgynek szaval verset, fél kezében papír a hirtelen született költeménynek, másikban virslis tekercs. Minden rím után nagyot harap.

A rádióból könnyű zene szól, többen táncolnak, bár a hangos beszélgetés, kurjongatás, sípolás, nevetgélés alig enged valamit hallani belőle. De a lányok, akik a szoba közepén pörögnek-forognak, nem is igénylik a zene taktusát. A pezsgő dobol véráramukban, az szabja az ütemet.

Bomló hajfürtök, eldobott ékszerek, lecsúszó harisnyakötők között ér minket az éjfél. Most felkel az is, aki eddig szendergett. A rádió köré állunk, még egyszer pezsgőspoharat fogunk kezünkbe, s önérzetes komolysággal hallgatjuk végig a himnuszt, a franciát és a magyart. Ahogy vége, az arcokon kiragyognak a mosolyok, ezer pohár koccan, pezsgőhab csorog a márványra, pukkanó buborékok bódítanak.

Az idősebbek, kik csak ezt akarták megvárni, elnézést kérve szedelőzködnek, haza indulnak, vagy itt, a kúriában térnek nyugovóra. A társaság fele félrevonul. A másik fele, akik maradtunk, mi vagyunk azok, akikkel érdemes kezdeni valamit. Most kezdődik az igazi mulatság.

Cinkos szemek villannak össze. Páran pogácsát majszolunk, hogy kissé felitassuk a pezsgőt, de Joelle elől nem lehet kitérni. Annyi kortyot kell innunk pluszba, ahány falatot ettünk.

Aztán körbeülünk, mindenkinek kell mondania magáról valamit, amiben olyan egyedi, hogy a többiek sohasem csináltak még olyat, mint ő, vagy nem rendelkeznek hasonlóval. Ha valaki mégsem olyan különleges tulajdonságát említi, mint remélte, bele kell ülnie az ölébe annak, aki már csinálta, amit ő. Így van, aki harminc lány ölébe beleül. A lányok sikongva, jajongva nevetnek. Van, aki gazella koponyagyűjteményét emlegeti, s ezen hobbijával egyedül marad. Ilona dédanyjától örökölt Rákóczi túrós receptjét hozza fel, s Aranka jelentkezik, neki bizony van olyan. Ilona kelletlenül helyet foglal Aranka ölében, s addig ott is marad, míg újra ő nem jön, s fel nem hozza magas sarkú cipőjét, miből fiatal úrfik szürcsöltek pezsgőt annak idején.

Joelle hamar elunja ezt a játékot, nem elég merész, nem elég kokett.

Felállít bennünket, s összetereli az ismerősöket. Négyen állunk egy kis körben, várva az instrukciót, kíváncsian lesve a többi házaspárra, testvérpárra, jegyesekre, baráti társaságra, akik összeverődtek itt az éjszaka. Joelle közénk lép, franciául kezd el magyarázni. Csókot követel. Ilona megadóan közeledik hozzánk, de Joelle tiltólag feszíti közénk kezét.

– Nem, nem, házasfelek között az rettentő unalmas! Olyat minden nap látni – mondja fanyalgó, vékony hangon. – Ti ketten!

S azzal rámutat Ilonára és Arankára. A két nő letaglózva, zavartan néz vissza a szőkére. A társaság jókedve azonban nem engedi, hogy a szégyen és az ellenkezés, mint egy vízbe ejtett kis tintafolt, terjengeni kezdjen. A tömeg biztatóan tapsol, kántálja, követeli a csókot.

Ilona sápadtan mered Arankára. Házasságunk alatt soha egy pillanatra sem adta jelét hűtlenségnek. S most az élet úgy hozza, épp egy nővel kénytelen vétkezni. Arankáról lehet tudni, minden éjjelre más szerető mellett alszik. Ki tudja, hogy csak férfiak voltak-e.

Most ez a két nő csodálkozó szemekkel néz egymásra, elképzelik egymás ajakírének ízét. Aranka lép előbb, könnyedén vállat von, fél kezével belesimít a feleségem hajába, s olyan ösztönös, természetes ez a mozdulat, hogy senki meg nem lepődik rajta. Aztán a két nő összecsókolózik.

Minden szempár rajtuk. Szeme sarkából Karinthy megrendült arcát látom. Mindenki más homályos, lényegtelen folt, a háttér része.

A két oly jól ismert asszony egymás karjába simultan áll egy végtelennek ható pillanatig. Ilona lép el előbb, haragosan szabadítja ki magát a révületből, s hátrál, oda se figyelve az ünneplő tömegre. Taps harsan. Kitörő tetszést arat a jelenet. Joelle fülig érő szájjal, elégedetten lép elő, s pajkosan szólít most meg engem. A hangzavarban alig veszem ki szavait. Ilona még kábult berzenkedéssel dörgöli két kezét, Aranka haját igazgatja, s már mi vagyunk soron. Joelle karon ragad, s Karinthy elé von. A tömeg újabb üdvrivalgásban tör ki. Csúszkálnak a fejemben a gondolatok. Milyen furcsán kezdődik az új év, mennyire bizarr és torz már az első óra.

Karinthyt megfiatalította az ital, vagy talán az én látásom frissült fel tőle. Haja élénken fodrozódik, s az a pár deres hajszál, mely tarkójánál bujkál, csak külön jól áll neki. Fürkész, örökkön gunyoros szemében saját elmosódott tükörképemet látom.

Fölemeli fejét, a zsivaj elvágódik, mintha ragasztót öntöttek volna végig a termen, befagy, megmerevedik a pillanat, az arcok köröttünk moccanatlanok. A részegek kíváncsiságával lesnek minket, mezítelen érdeklődéssel, levetve magukról a szemérem pongyoláit, amiket józanul cipelnek, s most kivillog az ösztön, az ősi, gyermeki, szenvedélyes, falánk, mohó kíváncsiság, a felfedezés vágya, a kegyetlenségtől sem rettenő sóvárgás, hogy lássanak valami újat, valami mást, ami különös és véres, s ami az élet eddig sötétben rejtőző részletét alkotta.

S ahogy itt állnunk, ünneplő, felhangolt, lelkes ismerősök között, kik ebben a percben mind barátaink és testvéreink, nem is tűnik döbbenetesnek vagy visszásnak, hogy valósággal kívánom megcsókolni őt, aki a legjobb barátom. Nem tudni, melyikünk lép előbb, az ajkunk összeakad, egy pillanatig még látom a férfi szilveszteri fényekben úszó szemét, aztán már csak a száját érzem, hogy puha és meleg.

Kezem a kezére téved. Gyengén reszket, de ahogy megéreznek ujjai, felém kap, tenyere rászorul a kezemre, összefonódik vele. Kirobbanó taps térít magamhoz. Mintha álmomból ébrednék, úgy nézek szét a teremben. Derűs, elismerő arcok pillantanak vissza rám. Joelle összecsapja két kezét, s nem sokat törődik már velünk ezután, megy a következő pároshoz, most egy fiatal francia hölgy vőlegényét és bátyját kéri fel parancsoló nyájassággal. Rajtuk összpontosul a figyelem.

Karinthy felé pillantok szemem sarkából. A férfi ugyanúgy néz rám, nem egészen felém fordulva, csak egy oldalpillantást vetve ide. Elkapja a tekintetét.

Órákon át folyik még a mulatság, míg a hajnal első fényei ezüstösre csíkozzák az eget. A vendégek konfettitől tapadó ruhában, borzas hajjal, jóleső kimerültséggel dőlnek be francia vendéglátónk ágyába. Ilona és Aranka korábban leheveredtek, s egynéhány tolldíszes, elmaszatolódott arcú leányka feküdt le melléjük. Hagyjuk őket aludni, és egy másik szoba után nézünk. A legtöbb ágyba többen vackolódtak be, végtagjaik összegubancolódva csüngenek le a matracról. Végül a cselédszobával szemben találunk egy üresen álló szobát, vetetlen ággyal. Az ablak a derengően fehér domboldalra néz, a veteményesre, a fekete gyümölcsfákra, miket most lágy köddé mos össze a hajnali félhomály.

Csikorog a padló a lábunk alatt. A szoba sarkában kicsi szekrény kuporog teli régimódi dísztárgyakkal, kopott porcelánlánykákkal, üvegmalaccal, üres parfümös üvegekkel, virágmintás ékszertartóval. Minden kissé poros, látszik, eddig használaton kívül állt a szoba. Karinthy az ablakpárkánynak támaszkodik, rágyújt, én pedig az eddig szekrényben nyugvó, dohos díszpárnák és állott, durva tapintású takarók hadát igyekszem úgy elrendezni az ágyon, hogy egy éjszakát kényelemben el tudjunk tölteni köztük.

– Én egyébként sokat gondolkoztam – szólal meg a férfi. Arca hűvös kristályszínű a ráeső ablakfénytől.

– Hát szoktál olyat? – kérdezek vissza, mire játszott sértődöttséggel csücsörít.

Felém fordul, s lassan szívja cigarettáját.

– Szilveszter van. Olyankor tótágast áll a világ.

– Az Szentiván éjjele – felelem, de Karinthyt ilyesmivel nem lehet kizökkenteni.

Legyint. Felőle aztán.

– A feje tetejére állt minden, ez a lényeg.

– És te a világgal együtt cigánykereket vetsz? – kérdezem két nehéz párnát vetve az ágyra.

– Lehet. Sőt. Úgy tűnik.

Nem szokott ilyen ködösen beszélni, ennyire kerülgetni egy témát. Abbahagyom az ágyneművel való bajlódást, s Karinthyhez fordulok.

– Mit akarsz? – kérdem.

A vérem pezsgővel, borral elegy. Karinthyé úgyszintén. Nem vagyunk olyan merészek, mint a zsivajgó, biztató tömegben, de így is bátrabbak vagyunk hétköznapi önmaguknál.

Két ujja közt tartja cigarettáját, hanyagul, lezseren. Másik kezével a párkánynak támaszkodik, ünnepi, vérnarancs színű felsője lóg rajta, akár egy kamaszdiákon. Egészében is diákosan fest borzas hajával, folyton csínyeken töprengő, széles homlokával, ravasz tekintetével, laza testtartásával, nagy kezével. Gyermek ő, mert ő gyerekkorom tanúja. S ha belőle elvész a fiatalság, nem lesz bizonyíték az én ifjúságomra sem.

Vontatottan, nehezen szólal meg. Keresi a szavakat. Rekedt a füsttől.

– A múltkori... az nem is volt igazi próba.

– Milyen múltkori?

Ahogy megkérdem, megértem a választ is. Kiszárad a szám.

Rögtön Ady jut eszembe. Láttak volna vele? Pletykálnak? Azért hozza ezt most föl Karinthy? Vagy őszintén... tényleg kíváncsi?

– Hiszen ott lényegében semmi sem történt. Csak épphogy összeért a szánk.

Hátulról hull a férfire a fény, ezüst sziluett ködlik körülötte. A haja mintha tiszta hóból volna, karja fehér márvány, ruháján könnyű porcukor. Túlvilági jelenés. De ha megérinteném, kezem nem siklana át a bőrén. Húsból és vérből álló látomás. Mégis nehéz elhinni a létét.

Pislogok rá sokáig. Ő nem akarja észrevenni a zavarom.

– Az még nem egy csók. Te pedig ezt kérdezted, ezt kérted tőlem.

Hallgatok. Szagtalan, íztelen, sűrű folyadéknak rémlik a csend, mi kitölti a teret közöttünk.

Nem értem, mi mondatja a férfivel ezeket.

A fejemet rázom. Egy kísérlet épp elég volt. De nem akarom ezzel megsérteni Karinthyt. Ő készségesen segített, mikor én akartam kísérletet tenni. Talán ez most az ő kísérletének ideje.

– Miért hozod ezt most föl? – érdeklődöm, s én is rágyújtok.

– Hogy miért?

Enyhe felháborodottság tűnik ki hangjából. Visszafordul az ablak felé. Odalépek mellé, s ketten bámulunk ki a havas domboldalra. Varjak kotorásznak a hóban, ugrálnak a fagyott szőlőtőkéken.

A madarak apró lábnyomaitól tarkállik a hó. Ezt leszámítva a domboldal egészében üres, s nekem hirtelen úgy tűnik, az űr több helyet elfoglal, mint amennyi az élet itt valaha elfoglalhatott.

Jégcsapok lógnak le az ágakról, hamuszínű pernyeként száll a porzó, darás hó, ahogy kapkodja a szél.

A kosz, sár és az ezüst ünnepi árnyalata mosódik össze odakint. Érzem, amint saját arcom is fehérségbe borul, ahogy nézek kifelé, mintha belehajoltam volna egy foszlányos, tejszerű, hűvös, csillogó ködbe.

Nem meghitt téli képeslap a táj, inkább szigorú és fenséges. A felhők egyre rojtosodnak, ki-kilátszik az égbolt tiszta, élénk violája.

Vonatok csattogó zúgását hozza felénk a szél. A szemem sarkából látom Karinthy ajkát s járomcsontja ívét, mint ezüstözte össze a kinti nyers fényár. Cigarettánk könnyű füstje lassan gomolyog közöttünk.

Egy kitaposott csapás mentén néhány üveg villog zölden-barnán, a dorbézolás maradványai. A szemetet varjak vizsgálgatják, kocogtatnak az üvegen, a dugót emelgetik csőrükkel.

Egy madár felrebben, fekete szárnya összevonja az árnyat és a fényt, hosszú holdszál leng utána a szélben. Sűrűn pislogok ezután. A pezsgővel átmulatott éjszaka nem tűnik el nyomtalanul.

Hirtelenjében a Karinthyval való egész ismeretségem lepereg a szemem előtt. Mikor először kezet fogtam vele, s elképedve tapasztaltam, hogy velem egyidős. Ahogy éles elmével élcelődött a legnagyobb irodalmi tekintélyekről, végig tisztelettudóan. Ámulva figyeltem humorát, irigység nélkül. Sose hagyta, hogy bárki is a nyomába szegődjék, és kövesse. Ő mindenkivel egyszerre kívánta a lépést tartani. A barátunk, s nem nevelőnk akart lenni.

Emlékszem a napra, amikor összeismertetett minket Ilonával. Vehemensen győzködött róla, hogy a színház után vele kell tartanom vacsorázni. Már az étteremben mindenki azt hitte, testvérek vagyunk Ilonával, olyannyira hasonlítunk küllemre.

Látom őt felkaroltan, és látom összetépve. Az asztalfőn ülve, magasba emelve a poharát, miután több órás előadást tartott. Akkor is mások egészségére ivott, magát nem hagyta ünnepeltetni. Látom, amit beszéde után néhány fillért nyom a hozzáforduló diákok markába, akik semmit sem értenek az irodalomhoz, de szimpatikus volt nekik Karinthy fizimiskája. Karinthy pontosan tudhatta, hogy sose fogja visszakapni ezeket a pénzeket a nagyreményű ifjúságtól, s mégis mindig szívesen adott. Ha írásainak elolvasására kérte valaki, vitte, olvasta, s szelíden bírálta meg. A tehetség legkisebb jelére is örvendezett, támogató kezét nyújtotta mindenkinek, kiben egy szikrányi tudás is felsziporkázott.

Fél életünk a Hadikban telt el, névtelenül, a másik fele híresen. Mikor már kezdtek felismerni minket, azzal szórakozott, hogy összezavarja az embereket, tévesszenek engem össze ővele. A szerencsétlen áldozatok alá mindig adta a lovat, hogy aztán úgy távozzanak, micsoda önelégült, undok fráter ez a Kosztolányi, akit ő alakított. Saját magát, engem játszván, mindig lehordta mindennek. Ha néhányan védelmére keltek, csak nagyvonalúan legyintett. Nagyot nézhettek az átejtettek, mikor az újságokban szembesültek valós arcképeinkkel.

A szerkesztőségben a legnagyobb hangzavar mindig az ő irodájából származott. A legterjengősebb rendetlenség is itt volt. Emlékszem, amikor először beszélt a nővel, aki később felesége lett. A fiatal lány barátnőivel telefonbetyárkodott, így hívta fel a szerkesztőséget. Karinthy vette fel. Ahogy rájött a játékra, egyből tetszett neki a lány, akit még soha nem is látott. Hiszen aki ilyen buta tréfára képes, az egy áhított, csodálatos nő a számára, mindegy, hogyan néz ki.

Emlékszem, amikor Bogának udvarolt, és menekülniük kellett. A levelekre, amiket küldött Németországból. A hiányra, a keserves várakozásra, hogy jöjjön már vissza. Csituljon el az ügy, s hadd térhessenek vissza békében. A verandán vagy a kandalló előtt ülve téptem fel leveleit és a torkomban dobogó szívvel ittam minden sorát, kutattam a mondatok közt, milyen az élete, hogy érzi magát. Még aznap választ küldtem neki. A mai napig fiókomban őrzöm azokat a leveleket.

Boga négy évig volt a felesége. Azután meghalt. Aranka két évvel később került az életébe. Ha éreztem féltékenységet, az a gyermekkori pajtásé volt, akitől léha nők elrabolták a cimboráját. Karinthy sem érezhetett mást.

Eddig fel sem merült bennem efelől semmi kétség. Most viszont valami egészében mást látok a férfi arcán.

– Azt hittem, öregem, én vagyok a legjobb barátod – mondja.

– Az is vagy.

Az ajkai közül szálló füst csiklandozza az arcom. Szemem a domboldalon. Üres és kietlen a veteményes, kirabolt és elhagyott. Pár csonka faág meredezik árván itt-ott. Közöny és homály odakint. A pitymalló horizonton sok kicsi, könnyű füstcsík. Ez mázolja csak be kissé bágyadt rózsaszín foltokkal a színehagyott látképet.

A távoli fenyvesekre pillantva elképzelem a savanykás gyantaillatot, s szinte érzem a fanyar ízt a számban.

– Akkor? – kérdezi Karinthy.

– Akkor? Nem értelek. Az ember nem a barátaival tesz ilyet.

– Hát? Az ellenségével?

– Miről beszélsz?

Szembefordulok vele. Sértetten, dühösen néz rám, a szeme alatti árnyék fenyegetően mély és sötét. Megrémiszt a tekintete. Tudom, hogy agyam kitörölhetetlenül belemarja az emlékezetembe így az arcát. Ezt a haragos, mellébeszélést nem tűrő, felháborodott, egyenes tekintetet.

– Komolyan nem értem, mit szeretnél.

– Persze, hogy nem, hát olyan önző vagy, mint a dög.

Elnyomja cigarettáját, a csikk kitekeredett kígyóként nyugszik a hamutartóban. A férfi az ágy mellett piszmog. A paplan gombjait babrálja.

– Ha már ilyeneket csinálsz – szólal meg percek múlva, haragosan, halkan –, azt vártam volna, velem teszed. Én mindent először veled próbáltam ki!

– Miket teszek?

– Ne játszd a hülyét! Láttalak titeket. Az ablakból. Nem láthatott más, nyugi. Bemásztam a kerítésen, gondoltam megleplek a hátsó bejáratból, arra nem számítasz. Olvasod nyugodtan az újságokat, bosszankodsz magadban, aztán nyílik az ajtó, és én beállítok, mintha hazajöttem volna, kérem a fröccsömet, s kényelmesen felrakom a lábam a puffra. No, hát nem így történt.

Elsápadok. Karinthy szemrehányóan folytatja tovább, s belőlem minden mondatával száll el az erő.

– Rövidre fogom. Láttalak titeket. Aztán gondoltam, nem zavarok ott már. Eljöttem, nem szóltam. Pedig abból nagyobb ugratás lehetett volna. De letettem róla. Annyira felfoghatatlan volt úgy minden hirtelen. Nem úgy néztetek ki, mint akik először találnak egymásra. Most sem értem.

– Beteg – suttogom. – Halálosan beteg.

– Engem ez nem érdekel. Desiré, nem az apád vagyok, nekem ne magyarázkodj!

Felugrik, s én megrémülök tőle. A bűn és a titok, amit eddig rejtegettem, egy pillanat alatt került a felszínre. Szégyenkezve lapulok a falhoz. A férfi közvetlenül előttem áll meg, arca centikre az enyémtől.

– Miért gondoltad, hogy nem bízhatsz meg bennem? – kérdezi keményen, s megragadja a kezem. – Hogy nem mondtad ezt el? Mármint, ne érts félre. Nem kell, hogy beszámolj mindenről. De legutóbb, legutóbb mikor erről szó volt... egy szóval sem említetted. Rosszul reagáltam, igen. De már jó vagyok. Átgondoltam. Most már jó leszek. Nem lehet, hogy egy Adyféle jobban megértsen nálam.

Lesokkoltan hallgatok. Nem tudok erre mit mondani. Csak a döbbenet ujjong bennem, hogy Karinthy mégsem undorodik tőlem, nem akar megszégyeníteni, nem bánt, nem utál. Szeret, mint eddig, ezzel a furcsa, játékos szeretetével.

– Mi nyűgözött benne annyira le? – kérdezi. – Az, hogy idegen? Hogy ismeretlen? Hogy Észak-fok, titok, lidérces fény? Hogy gyűlölöd? Miért nem azzal akarod ezt, aki ismer?

– Hiszen én – lehelem nehezen –, veled kívántam volna.

Lesütöm a szemem, nem bírom Karinthy firtató pillantását állni. Mindenki mást ad, hisz mindenki más. Én csak tévelygek itt, mióta Csáth elment. Olyan emberek közé vetődöm, akik nem vesznek komolyan, így nekem sem kell őket. Mindnek felesége van. Ami köztünk történik, nem rázza meg őket. Ennyi hát az egész. Nem ér meg egy számonkérést.

– Minden élményemet veled szereztem. Olyan természetesnek tűnt... – mondom halkan, még mindig félrenézve.

– Az is. Természetes. Ahogy ma megcsókoltál... – suttogja, s mindketten zavarba jövünk ettől a szótól és az emléktől.

Hátrébb lép, lehiggadni látszik. Lassan leül az ágyra, s görnyedt háttal, mint egy vén macska, bámul maga elé. Hirtelen nem kamasz már, s én sem vagyok az. Öreg, elhasznált költők vagyunk, akik eddig egymás mellett haladtunk az életben. S nem tudok elképzelni olyan szakaszt az életemből, hol Karinthyt ne látnám benne.

– Azt akartam mondani, hogy az is olyan magától értetődő volt – mondja csendesen, vibráló hangon –, de talán ez mégsem igaz. Csak a bor és a pezsgő. Az tette természetessé. Meg a közösségi nyomás.

Elszívom maradék cigarettámat. A dohányfüst súlyos aromája megül a levegőben, elvegyül a régi huzatok és a drága francia parfümök illatával.

– Nem azon múlik, hogy természetessége, hogy mindketten férfiak vagyunk vagy sem, hanem hogy szeretjük egymást – mondom.

Leülök mellé, összeér a vállunk. A lepedő halkan neszezik a mozdulatra.

Talán igaza van Karinthynek, mostanában feltűnően érzelgős lettem. Egyre többször érzem azt, hogy kilöktek a hóviharba, és nincs körülöttem senki, semmi, csak a pusztaság néhány fenyőfával. Elvesztem, és elvesztettem mindent. Még kétségbeesni is fölösleges.

Hogy mások is éreznek-e így, nem tudom. Nem mutatják. Pedig cipeli mindenki a halottait. Szólongatnak bennünket, s mi védekezésképp csak eltompulni tudunk a hangra. Minden emberi szóra és minden fényre lassan elérzéketlenedünk.

Csak azt nem tudom, hogy akkor minek ez a tágas élet, minek itt botorkálni vakon és süketen. A régen láztól, hittől, reménytől lüktető élet ma cement és beton. Ennek így mi értelme.

– Sok titkod van? – kérdezi Karinthy.

Az ujjai lassan közelebb csúsznak az enyémekhez.

– Nincs.

– Lehetnék én az egyik?

– De hiszen ez nem titok... – mondom.

Az a szürke hártya, ami a szememet homályosítja, az tőle múlik, tőle gyógyul. A szavak, amik tépázzák idegrendszerem, tőle oszlanak el a feledés jótékony ködébe. A vakolat is hullik, ahogy néha megbontja befalazott szellemem körül a betonfalat. Pár gesztusa elég. És a tudat, hogy nem vagyok egészen magamra maradva ebben a világban, elsöpri minden félelmet. Ha néhány percre, hát csak néhány percre. De az a rövid kis idő, az boldogság. Meghittség. Melegség. Bizalom.

– Szeretlek – mondom, s érzem, ahogy keze a kezemen megremeg.

Felém fordul, jól megnéz, mint egy tájat, amire minden nap ébredünk, de e pillanatban épp úgy esik rá a fény, és olyanok a légköri viszonyok, a hőmérséklet, a páratartalom, a nyomás, hogy az árnyak és színek ily variánsa eddig még soha nem jött létre és nem is fog megközelítőleg sem.

A férfi néz rám, várakozón. S minthogy én nem mozdulok, hát mozdul ő. Egészen lassan közeledik hozzám, szinte észrevétlenül, hogy bármikor fel tudjak állni, arrébb tudjak menni. Engedélykérően lassú a közeledése. Nem várom ki. Közelebb hajolok hozzá, megsimítom az arcát, ezt a kedves, ezer meg ezer éve ismerős arcot, s még látom, ahogy füle és homloka égőpirosra gyúl. Aztán már csak ajkait érzem. Lágyabbak, mint néhány órája, finoman simogat velük, gyengéden, érdeklődőn. Mintha minden mozdulatról azt várná, én tegyem meg előbb. S én megadom, amiről úgy hiszem, szeretné. Nyelvünk összeér, az összetalálkozás kéjes, a férfi megszorítja a kezem, ujjai az arcomra siklanak, de ő nem marcangol, mint Ady, hanem egészen szelíden cirógat, akárha egy kismacskát.

Meghat az a letaglózó gyengédség, ahogyan van felém. Mikor elválnak ajkaink, ezzel az újfajta csodálattal tekintek rá.

Karinthy szeme még egy pillanatig mélyen az én szememben ég. Aztán megigazítja az ingét, a párnát, a paplant, jelezvén, hogy ő erről a továbbiakban nem óhajt beszélni. Szófogadóan hallgatok. Lefekszünk.

Heverünk az ágyban, és össze-összeérő kezünkről nem lehet eldönteni, hogy direkt, vagy véletlen. Borzongatóan jó érzés.

Új hely, új emberek, új közeg, új benyomások adhatnak csak új gondolatokat és érzéseket. Ez fut át az agyamon, miközben magamba lélegzem francia ismerőseink dohos párnáinak testes illatát. Színpompás karnevál és tiszta, szűzi hó képe keveredik lehunyt szemem előtt. Egyik felforrósít, a másik lehűt.

A választást holnapra hagyom. Majd ha felébredtem.