1923

Spiegel ma nem dolgozik. Elmegyek a házához.

Csendes belvárosi utcában lépkedek, szürke tömbházak feszülnek egymásnak, néhány frissen ültetett facsemete ágaskodik a járda és az aszfalt találkozásánál. Spiegel házát kicsi kert övezi, teli gyér, sárga virágokkal. Néhány lépcsőfokot kell menni az ajtóig, hogy csengethessek.

Mozgolódás támad benn, s hamarosan nyílik az ajtó. Épp csak résnyire. Rövid lánc fogja meg az ajtót, Spiegel ösztövér alakjából csupán egy szelet látszódik. Nem siet kioldani a láncot és beengedni.

– Nahát, Desiré, miért is nem lep meg, hogy látlak?

– Én is nagyon örvendek neked.

Fürkész pillantást vet az utcára. Egy riadt őzé a tekintete. Fél, hogy ki lát engem nála. Ideges fészkelődésétől kezdem türelmemet veszteni. De azért udvariasan szólalok meg.

– Hűvös az idő itt künn.

– Szerintem igenis szép idő van – mondja erre.

Rostokolok tovább a lépcsőn. Az égen ritkás felhők fodrozódnak. Az utca túloldalán kóbor kutya üget el a bokrok között.

– Igazán nem akarlak sokáig feltartani.

– Az remek, mert már úgyis épp menni készültem.

Már be is akarná csukni az ajtót. Lábammal kiékelem, mielőtt kizárna a házából.

Gyűrött arcán ezer barázda fut végig. Ismét körbenéz az utcán, sietősen, de gondosan, s csak aztán fordítja felém vizes szemét.

– Ahhoz képest, hogy néha te vagy a világ legfinomabb embere, időnként meglehetősen akaratos tudsz lenni.

– Nem is tudod, mennyire.

Nézünk egymás szemébe. Spiegel arcát rejti a sötét. Minden függönye elhúzva, mint aki nem akarja, hogy tudják, itthon van. Talán épp előlem bujkált. De ez nem tart vissza attól, hogy továbbra is várjam a bebocsátást.

– Elképesztő szemtelenség... hogy már ide jársz, a házamhoz.

Vértelen ajka haragosan remeg. Neki-nekifeszül az ajtónak, s próbálja becsukni, miközben én úgy csinálok, mintha erőlködését észre sem venném.

– Kérlek – mondom –, rendezzük le ezt gyorsan.

– Addig álldogálhatsz itt, míg csak kedved tartja. Akkor sem fogom kinyitni.

– Szükségem van rá.

– Nem adok neked mérgeket.

– Gyógyír.

– Csak egy függő mond ilyet.

– Eressz be.

– Menj innét – förmed rám. Újabb kísérletet tesz, hogy arrébb taszítson, én viszont már teljes testemmel tolom el az ajtót. A lánc ugyanúgy tartja.

– Megőrültél? Kitörnéd az ajtómat is?!

Vékonyka ujjai az ajtófélfát szorítják. Fehéren, görbén kapaszkodnak, szinte odamerevedve a deszkához. Közben a férfi alig láthatóan remeg, rezeg a haj a homlokán és fújtat, mint egy régi gőzkazán. Orrlyukai ütemesen gombnyi nagyságúra tágulnak majd összeszűkülnek.

– Tisztességes, fizető vásárlód vagyok.

– Függő vagy.

Eddig higgadt voltam, de ettől az ismételgetéstől kezd fogytán lenni a türelmem.

– Kell az a szer, értsd meg.

– Nagyon jól értem. Te meg idehallgass! Elég volt, hogy kiszolgáltam a szeszélyeidet. Nem tudsz meglenni ezek nélkül, jársz ide, mintha tőlem függne az életed!

– Mert tőled is függ!

– Pár gramm portól teszed magad függővé. Nagyobb hatalma van feletted, mint neked magad felett. Nézz már magadba. Mindenki elviseli az életet valahogy. Te meg csak akkor vagy jól, amikor nem vagy magadnál. Ez szerinted normális?

Kipirult arccal mered rám, megcsap forró lehelete. Milyen etikus, ahelyett hogy segítene.

– Most értem haza egy utazásról. Fázom. Nincs ihletem. Márpedig írnom kell, hogy eltartsam a feleségemet és a fiamat. Az írás nem olyan, mint egy gyári munka. Nem olyan, mint egy patikában dolgozni, ahol ott a kész anyag, amit te csak kiadsz, és ezzel le van tudva a nap. Itt minden anyag belőlem táplálkozik, minden bennem születik meg, és úgy ölt testet... és ha nincs bennem semmi... hát akkor mit adjak át magamból, mit vessek papírra, mit küldjek a kiadóknak, miből vegyek Ádámnak iskolatáskát? Ne mondd, hogy ez nem így van, pontosan tudod Ady miket szed, vagy mit csinálnak a többiek a kávézóban...

– Na már megint Ady – forgatja a szemét Spiegel. – Nem attól leszel akkora író, mint Ady, hogy annyit drogozol, mint ő.

Nézünk egymásra. Megütközve hallgatok, s elhallgatott ő is.

A távolság másodpercről másodpercre nő közöttünk. Ráz a hideg. Fojtogat a sál, amit lazán a nyakam köré csavartam. Egy helyben állni is nehezemre esik. Szúr a kabát szövete.

A férfi arcán nyugtalanság hullámzik.

– Vagyok akkora író, mint Ady – közlöm.

Zavartan köszörüli a torkát. Szeretne már menekülni ebből a helyzetből.

– Álnok vagy ám. Mert a családoddal jössz. Tudod, hogy rokonként a szívemen viselem a sorsotokat – mondja most, keresvén egy másfajta hangnemet.

– Akkor hát beengedsz?

– Azt nem.

– Na elég ebből – mordulok fel, mire Spiegel rémülten hátrébb lép az ajtótól. De a következő pillanatban ismét ott terem, s minden erejével azon van, hogy rám csukja végre. Nekifeszülök az ajtónak én is.

Fél kézzel benyúlok közben, és a záron próbálok babrálni. Nehéz kitapogatni, hová van beakasztva a lánc.

– Tönkreteszel mindent magad körül. Csak rongálni tudsz!

Törékeny ember, de a házát nagyon védi. A lábam lassan kiszorul. Az ajtó túl nagy erővel feszül rá, zsibbadva fáj. Még egy pillanat, s Spiegel úgy meglöki az ajtót, hogy hátratántorodom, és ennyi idő épp elég neki, hogy becsapja az ajtót, és fordítson egyet a kulcson is. Teljesen ki vagyok zárva.

– Ezt nem teheted velem – morgom, amint visszanyertem az egyensúlyomat.

– Igen? Na és miért nem? – hallom odabentről kárörvendő hangját.

Gyűlölöm ezekben a pillanatokban. Tudom és értem, hogy szomjú szervezetem képzi most bennem ezeket az érzeteket. Hogy minden más volna, ha nem lenne ennyire kiéhezve. De ezek a biológia folyamatok maguktól zajlanak, és ahogy nem tudok magamra parancsolni, hogy múljon el az éhség egy falat étel nélkül, úgy nem tudom elhallgattatni a bennem fortyogó gyűlöletet. Spiegel megfoszt az egyetlen dologtól, amit kívánok.

Elkezdem püfölni az ajtaját. Először haragosan, majd elkeseredetten, aztán ismét dühödt önfeledtséggel.

Kiabálok, ami eszembe jut. Vagy ha nem jut eszembe semmi, hát akkor is kiabálok. Artikulálatlanul, ami jön. Szégyenlem magam, és ettől a szégyentől még inkább lobog bennem a gyűlölet. Zavarodottan döngetek. Talán lát, hall valaki. Ez sem érdekel. Csak mondja azt Spiegel, hogy az enyém, adja a markomba, és bocsásson el Isten hírével.

Nyüszítek. Lerogyok az ajtó elé. Az arcom ég, a hajam csatakos. Odabenn némaság. Úgy tesz, mint aki itt sincs. Nem vesz tudomást rólam.

– Könyörülj már rajtam!

Lassan hozzányomom arcom a rideg fához. A homlokom az ajtót éri. A lepattogzó lakkozás apró karcokat ejt a bőrömön. Mindenféle fenyegetések jutnak eszembe, amiket kimondhatnék hangosan. Hatásosak volnának. Aztán könyörgések tolulnak az elmémbe. Egyiktől meg kell, hogy essen rajtam a szíve. Aztán a pénzre gondolok. Hogy mennyivel többet adhatnék a szerért, mint amennyibe kerül.

Az államon karcsú nyálcsík fut végig. Megtörlöm a szám. Szuszogva, hörögve lélegzem.

– Elpusztulok. A te küszöbödön pusztulok el!

Semmi válasz.

Öklömmel újra az ajtót verem. Sírni tudnék. Dörömbölök még pár percig, eközben halálos kimerültség vesz rajtam erőt. Abbahagyom. Semmi értelme. Semminek semmi értelme.

Lehanyatló fejjel ülök a patikus lépcsőjén, mint egy semmirekellő kutya, aki kiraktak.

Érzem a feszültséget bentről, látom magam előtt, ahogy Spiegel fülel, s azt találgatja, vajon végleg abbahagytam-e már.

Feltápászkodom, nekitámaszkodom a falnak. Zaklató, töredezett gondolatok rohangásznak a fejemben. A mellkasomon, nyakamon szorító nyomás. Remegek, zihálok. Egy örvényt érzek közeledni magamhoz. Szív és húz.

Elnézek az utca végébe, és csak higanyos foltokat látok, mint ájulás előtt. Eszembe jut, hogy csúnyán fog vérezni a beszakadt fejem, ha itt, a lépcsőn ájulok el, mikor megszólít egy hang. Ettől nehézkesen, de tisztulni kezd a kép. Annyira koncentrálok rá, hogy felfogjam, ki beszél, hogy egészen megfeledkezem minden más nyűgömről.

Ignotus siet felém fekete kabátban, feketén lobogó sállal. Smaragdnyelű sétapálcáját élénken lóbálja. Komoly arca felhős.

Hatalmas lépésekkel közelít. Fekete szemgolyója két fekete nap. Megvakulok, ha ránézek.

Elpillantok. A higanyos pacák újra felszikráznak látóterem széleiben. Szédelegve kapaszkodom az ajtóba.

– Dezső, ha ráérsz majd egy percre...! Sajnálom, hogy munkával kell zaklassalak most is, de ez nem várhat. Történt egy kis változás a jövőheti lapban, mindenképp szükségem volna a te segítségedre is. A feleséged mondta, hogy erre keresselek.

Elém ér, a lépcső aljából tekint fel rám. Gyanakodva mér végig.

– Mondd, jól érzed magad?

Igyekszem megállni a két lábamon, de egyre csak remegek. Koncentrálnom kell rá, hogy legalább a hangom legyen tiszta.

– Ami azt illeti... épp Gyulához jöttem kérni valamit a nyavalyámra.

– Nem festesz túl jól. Menjünk be, üljünk le, ott megbeszéljük a részleteket. Gyula csak elnézi nekem a látogatást.

Becsengetek. Semmi reakció. Pedig biztos vagyok benne Spiegel falnak tapasztott füllel hallgatódzik.

– Ég odabenn a villany. Látni a függöny résein át – jegyzi meg Ignotus.

Ez hat. Egy perc, és tompa zörgölődés hallatszik a házból. Az ajtó mindjárt kitárul. Ezúttal nincs rajta lánc.

Spiegel szürke haja szálanként másfelé áll, csontos arcán mímelt csodálkozás és őszinte rémület.

– Nahát, fáradjatok beljebb! – szól szívélyeskedve.

Beenged, s leültet minket a nappali párducfoltos kanapéjára.

– Minek köszönhetem a megtiszteltetést? Egyszerre rögtön két művész az otthonomban! Mivel kínálhatlak meg titeket? Tea, kávé?

Ignotus tőzegáfonya teát kér.

Méreg, szeretném mondani én. A mérgemet kérem. Azért jöttem. Ide vele. De Spiegel csak ráérősen vizet forral.

Ignotus rögtön felfesti a helyzetet, a patikus türelmét kéri, s már itt sem lesz. Konzultálunk, szakmai dolgokról magyaráz, Spiegel hegyezi a fülét. Azt hiszi, államtitkokat fogunk megbeszélni előtte.

Hamarosan Ignotus kicsi virágmintás csészébe megkapja a teát. Gyűlöli forrón, úgyhogy most meg kell várni, míg kihűl. Amint elmondott mindent, érzem, eljött az én időm. A két férfi udvarias csevegésbe kezd, én pedig felhozom makacs nyavalyámat Spiegelnek, mert úgy tűnik, ő magától nem kérdezi meg újra, miért is jöttem. Kapok tőle egy dobozkát, s amint kinyitom, sejtésem beigazolódik. Egyszerű fejfájás elleni tabletta van benne.

– Ez nem az, amiért jöttem – jegyzem meg mosolyogva, elnézőn.

– Azért próbáld csak ki, hátha beválik – feleli Spiegel.

– Megbeszéltük ezt már. Dehát sűrűk a napok, biztos nem emlékszel rá. Azt add kérlek, amit szoktál. Az már bevált, az a biztos. Nincs időm kísérletezgetni. Látod – biccentek Ignotus felé –, nyakunkon a határidő, és el is vagyunk csúszva. A cenzúra megvágta Cholnoky cikkét, aki így érthető módon nem szeretné leközölni a szöveget. Több oldalas esszéről lévén szó most ki kell tölteni a felszabaduló oldalakat.

– Azt hinné az ember, ilyen esetekre vannak talomban fekvő írásaitok. Nem utolsó pillanatban kell égen-földön keresni az írókat – feleli Spielger, mire Ignotustól egy olyan lesújtó pillantást kap válaszul, hogy menten elhallgat.

– Hogy is mondják? – teszi fel költőien a kérdést Ignotus. – A suszter maradjon a kaptafánál. Lehet, hogy nagyszerű patikus vagy Gyula, de az irodalomhoz nem sokat értesz. Add oda Dezsőnek, amit kér, hatékony művészekre van szükségem.

Ignotusnak fogalma sincs róla, mire buzdítja Spielgert. A patikus húzza ugyan a száját, de végül elballag a dolgozószobájába, levesz a polcról valamit, gondosan bebugyolálja egy átlátszatlan csomagolópapírba, s átnyújtja nekem.

– Egészségedre váljék – mondja bosszúsan tagolva a szavakat, mikor átveszem tőle a csomagot. Áthatóan mered a szemembe. Hálás lehetek neki, amiért belement ebbe a színjátékba Ignotus előtt. Valószínűleg a pályám végét jelentené, ha ez kitudódna. Pletykálnak így is ezt-azt, de amíg csak pletyka, s nem bizonyosság, a főszerkesztő nem fog megválni a legjobb íróitól.

– Köszönöm – mondom, és zsebre vágom a csomagot. Nyugalmat erőltetek a hangomra, pedig a szervezetem már sikong a bekövetkező eufóriától.

Ignotus elkortyolja a teáját, fecsegnek erről-arról, majd hamarosan szedelőzködünk. Nyugodt lelkiismerettel indulok a kávéház felé. Így, hogy Ignotus megbízott egy halom munkával, van indítékom. Nem bódítószer. Munkaeszköz.

A Szatyort célzom meg. Nádfedeles tetejére utalva Karinthy egyszer azt a megjegyzést tette rá, hogy olyan az épület, mint egy szatyor. Azóta csak Szatyornak hívjuk, noha eredetileg Hadik a neve.

Elképzelem magunkat benne, amint ülünk a kerek asztalok körül, a feketénkkel, s szorít minket magához Budapest. Budapest a korzózó úrinő, s mi vagyunk az ő finom lenvászontáskájában. A legjobbjait válogatta kis, csinos szatyrába, s ami onnét kikerül, az időtálló lesz, értékes lesz, ragyogó lesz. Néha nagy sötétség kell ahhoz, hogy a ragyogást kitermelje. És ezt Budapest kávéházai jól tudják.