1924

A ködben homályosan tűnik fel az épület. Sok kicsiny ablaküvegét mintha valami csillogó mázzal öntötték volna le. A falakról violalila pára oldódik bele a levegőbe. A kapun egy rózsaszín festett macska.

Az emeleten vár reám egy leány. Arca halovány, szeplős, szempillái vastagok, álla gömbölyű. Vadul kígyózó hajfürtjei közül hosszan fehérlik ki nyaka. Száján mérgesen sötét ajakír, szemhéján hamuszürke por. Két válla szabad. Feszes fűző szorítja derekát, fodros szoknyája könnyedén lebeg. Csuklóján olcsó ékszerek csörögnek. Párducfoltos ágyban ül. Amikor benyitok, felkapja a fejét. Álmodozó tekintetében fény gyúl, elszánja magát szomorú munkájára.

Megemelkedik, harisnyás lábai lezökkennek az ágyról, az előkészített pezsgő után nyúl. Elhárítom. Ő sem iszik.

Hízelegve lép hozzám, mosolytalanul. Nem tudja, miféle vagyok, felmér. S minthogy nem jut dűlőre, egyszerűen elém veti a kérdést.

– Mit szeretne?

Célratörő, tárgyilagos kérdés, egy házigazda érdeklődése, ki minél pontosabban óhajtja kiszolgálni vendége igényeit.

Bármit mondanék, ostobán hangozna. A lány türelmesen vár, két kezét összekulcsolja, nem kacérkodik. Egy mozdulatot sem tesz feleslegesen.

– Ülj le – mutatok az ágyra.

Engedelmesen leül a közepére. Balra tőle az ablak, szemben én, s mögöttem az ajtó. Épp csak egy komód van még ezen kívül, amin a pezsgő és a poharak állnak, s egy fotel, amire ruháinkat levethetjük. A falon erotikus képek csüngnek, de cseppet sem hoznak hangulatba. A függöny néhány foltban kirojtolódott. Ez annyira bántja szépérzékemet, hogy ezután a szőnyeget pásztázom, hol vannak morzsák, fekete hajszálak. De a függöny kiálló szálait s az ízléstelen képeket leszámítva egész rend van. A leány is tiszta és illatos.

Letelepszem vele szemben én is. Az idejét fizetem, nem a tetteit. Körmeit nézegetve várakozik, lábait maga alá vonva.

– Hogy hívnak? – kérdezem.

– Kamilla.

– Hány éves vagy?

– Tizennyolc.

Mint a fiú is. Megborzongok.

– Szüleid?

– Elhaltak.

– Hát olvasni szoktál?

Gúnyos mosoly jelenik meg ajkán. Nem szokott.

– Az urak – szólal meg rövid gondolkozás után – másért jobban becsülnek.

– Kik járnak hozzád?

– Mindenféle. Fiatal is, vén is. Akinek pénze van.

Megmozgatja tagjait, karcsú lábait kinyújtja s ismét maga alá húzza őket.

– Mire kíváncsi az úr? – kérdezi önbizalommal, mint ki minden kérdésemre meg tud felelni.

Mindenre. Az egész életre. De legfőképp a halálra. Ezt válaszolhatnám őszintén. Hallgatok.

– Volt már ilyen helyen? – kérdezi, hogy biztasson.

– Régen. Azóta már feleségem van.

– Beszélgetni jött?

– Beszélgetni.

Ahogy ez elhangzik, megnyugszik. Nem babrálja már körmeit, hanem egyenesen néz rám. Tüzetesebben végigmér.

– Hát mi bántja? – kérdezi.

Seprűs szempillája beárnyékolja fekete szemét. Orra pisze, egészen apró pettyekkel tarkított. Az ajka duzzadt, egy gyereklány s asszony közti bakfis kipingált ajka.

Csuklóján hamist fényt vetnek az aranyfestékkel bemázolt krómkarikák. Fűzőjén a láthatatlan ujjlenyomatokat nézem. Mennyien érinthették már. S ezt nem mossa ki belőle a faggyúszappan.

Bokája lecsüng az ágyról, lazán ringatja lábfejét. Fekete magassarkúja díszkövei meg-megcsillannak. Olcsó, érzéki harisnya feszül a combjához, piros körmös ujjai a pléden nyugszanak. Néz rám áthatón.

Ő most lelkem gyógyásza.

Komolyan veszi magát, komolyan várja a választ.

Lélegzetével sötét hajszálai elrebbennek arcából.

– Történt valami mostanában?

A lányom lehetne ez a gyermek. Attila is a fiam lehetne. Nem értem, mit műveltem legutóbbi találkozásunkkor. Egy olyan érzékeny, megkísértett lélekkel, mint ő.

A lány felugrik, hozza a poharakat, tölt. Nem kívánom az italt. Ha elkezdem, öntudatlanságig kell innom magam, hogy ne érezzem, ne tudjam, hogy Ady Endre nincs többé, és ne tudjam, én ki vagyok, és ki nem lehetek már nélküle.

Koccintunk.

– Meséljen – utasít a lány.

Nem hoz változást néhány korty. Ugyanolyan egyedül vagyok, mint eddig.

Dehát az ember mindig egyedül van. Nem várhatunk érdemi reakciót. Igazi válaszokat. Lélekig eljutó meghallgatást, figyelmet. A másik ember arra jó, hogy ki lehessen mondani szavakat, amiket nélküle is kimondhatnánk, csak szégyellnénk ezt megtenni a kopár falak között, visszhangos csendben.

A legjobb semmit sem várni.

Erre gondolok, de egyből eszembe jut az is, hogyha ez így volna, nem rázkódtatna meg most ennyire a fájdalom. Ha Adytól nem kaptam volna semmit, nem tudna ilyen iszonyúan hiányozni. Akkor nem őrjítene a bűntudat, hogy elutasítottam, amikor szüksége lett volna rám. Akkor nem fájna ez az egész.

– Tényleg nem tudni – szólalok meg –, hogy a csillagok vannak távolabb, vagy néhány ember. Én szerettem volna mindig elérhető lenni mások számára. Csalódtam magamban.

A lány bólint, kimérten. Kisujja ívelten eláll a pezsgőspohár talpától.

Minden, ami lett, helyrehozhatatlan. Rombolok magam körül. És még ide is eljöttem, züllésem következő fázisaként. Rémüldözöm magamtól, mint egy idegentől. Eltávolodva állok saját magamtól, nem vállalva közösséget ezzel az emberrel. Döbbenten, szánakozva nézem, miket csinál ez a férfi. Nem értem. S azt sem értem, miként lehet kimászni innét. Véres körmökkel kapaszkodom a szakadék szélén.

– Talán túl sokat várt el – veti fel a lány –, végtére is, az ember az csak ember. Aki megtesz mindent, mi erejéből tellett, az ember. Aki megtesz mindent, amit akart, az az Isten.

Nem tudom, miért jöttem ide. Képtelen vagyok kitárgyalni gyászomat egy idegennel. Karinthy sem érti, kiben föltétel nélkül megbízom, hogy mit vesztettem el. S azt hiszem, még magam sem fogtam fel igazán.

Cigarettára gyújtok, idegesen pöfékelek.

– Szerelmes vagyok – mondom, s kifújom a füstöt –, és nem tudom, hogy kibe.

– Óh.

A lány közelebb húzódik.

– Hogy nem lehet azt tudni?

– Honnan kéne tudnom? – legyintek nagyvonalúan. – Mind csodás. És mindüket szeretem. És a fejemben vannak, bárhová is megyek, tőlük nem szabadulhatok. Nem eszem, nem alszom. A betege vagyok.

A lány tölt még a pezsgőből. Rám nem hat úgy, mint rá, kinek már játékosan fel-felfénylik szeme.

– Mielőtt beleájulok az álomba, ők az utolsó gondolataim, s reggel az elsők. S hogy nap közben ne gondoljak rájuk, mindenféle mérgekkel kísérletezem. Elhomályosítom tudatomat, hogy az ő képük is köddé, párává váljon.

– Miért olyan rossz, ha ott vannak? – kérdezi a lány előrehajolva.

Erősen, gyorsan pislog, kissé nyílt ajkai között szorosan álló fogai fénylenek, mint a gyöngysor.

– Voltál már, te kislány, szerelmes?

– Egyszer. Kár volt.

– No, miért?

– A fiú a szőkékért bolondult. Aranyvizet hozattam, hogy megfessem vele hajamat. Akkor a vörösekért lett oda. Akkor hirtelen rájöttem, hogy nem számít, mit csinálok a hajammal, én nem kellek neki. És Évát meg Beust sem azért szerette, mert szőke, vörös. Csak olyan jó volt ezt mondani.

A lány hátraveti fejét, nehéz hajzuhataga a hátára omlik. Ahogy iszik, pár csepp pezsgő az ujjára folyik. Lenyalja.

Arany jut eszembe, aggkori búskomorsága. Elment Petőfi, s vele együtt a fiatalság. Senki nem értette meg rajta kívül sziporkázó zsenijét. Önként száműzetésbe vonult a szigetre.

Az ég kegyeltje az, aki csak egyetlen lélekkel is találkozik, aki őt megérti. Én rögtön többel találkoztam. S mert egy elment, árulásnak érzem, hogy a többivel foglalkozzam. Pedig becsülnöm s óvnom kéne az itt maradt kincseket. Mennyivel könnyebb lenne, ha nem érezném, hogy hiábavalóság az egész.

Szellemekkel beszélgetett. Azt mondta. Úgy írta meg vízióit csatáról, túlvilágról Ady. Arany is kísérteteket emleget. Én is így fogom őt látni ezután? Félálmomban meglátogat? Hogy nevettem mindig a babonás asztaltáncoltatókon. S most én várom a másvilág üzenetét. De onnan is mit üzenne? Haragszik rám, ez bizonyos.

Nem haragudhat jobban, mint ahogy én haragszom magamra.

– Mi volt, kislány, életed legnagyszerűbb napja? Mit csináltál akkor? – kérdezem, mert feloldozást ettől a beszélgetéstől már nem remélek.

Rossz voltam hozzá, s most büntet. Örökre szóló hallgatással büntet.

Vannak, kik állítják, a földöntúli erők beleszólnak az életünkbe. Néha úgy képzelem, azzal a vággyal, bűntudattal, ahogy őreá gondolok, én is, egy földi erő is beleszólok a transzcendens világ életébe. Megzavarom a békéjét.

Álmomban tisztán látom őt. Újra és újra ugyanaz a jelenet ismétlődik.

Ady elment, Csinszkával Franciaországba szökött, s sosem látom már. Eltűnt, elnyelték őt az idegen ország macskaköves utcái. Aztán egy nap ismeretlen férfi állít be hozzám, hírt hozott Adyról. Zavarosan beszélgetünk róla, hamar menni készül. Én utána ugrom, mielőtt még kiléphetne az ajtón, s ezt mondom neki: üzenem neki, adja át, így, szóról szóra adja át, hogy ha túl lesz ezen az egészen, a szerelmen meg a csalódáson, az ábrándjain és a sértettségen, és egészen szegény lesz már, nyomorult, vén és elhagyatott, akkor ne haljon meg, hanem jöjjön vissza hozzám, és ne féljen már semmitől. Mellettem ne féljen többé semmitől.

Ezután felébredek.

Mennyi könny kell a halottaknak. Mintha ezzel kimoshatnánk őket a föld alól. Mintha könnyeken úszna már az ő koporsója, sáron, véren és könnyön.

Szólongatom magamban folyamatosan. S közben tudom, orvosok, tanárok, honvéd ezredesek leszármazottjaként tudom, hogy nem hall, hogy a fekete föld alatt fekszik.

– Érdekeseket tetszik kérdezni. Aki idejön, másról szokott kérdezősködni. A legszebb napom – elmélázva az ajkára ejti mutatóujját, s a gyermekkor képei között válogat – talán az volt, amikor elmentünk apussal a vásárra. Anyus minket küldött, hogy vegyünk pár libát. Azokból éltünk év közben ugyanis. A vásáron annyi tarkaság volt, szebbnél szebb terelőkutyák, tehenek, csibék! Nekem végtelenül megtetszett egy kicsi kecske. Addig sírtam, míg apus megvette nekem. Elköltötte az összes pénzt a kecskére, és a libákra már nem maradt. Így ballagtunk haza, kezemben fogtam a kötél végét, amit a Mici nyakába akasztottak. Az úton hazafele már féltünk. Mit találjunk ki, hogy anyustól ne kapjunk ki. Kikaptunk.

Összecsapja két tenyerét, úgy mesél tovább, fellelkesedve.

– Most jön a legjobb rész! Anyus lehordott minket mindennek. Hogy egy szál kecskével nem lehet mit kezdeni, azonnal menjünk vissza, követeljük vissza a pénzünket. Megint sírva fakadtam, hogy a Mici az enyém! Ölelgettem a nyakát. Anyus megkönyörült estére. Nem kellett visszavinnünk a Micit. És egy hét múlva, tessék elképzelni, két Mici volt! Kiderült, hogy az a kicsi kecske hasas volt. És mikor benyitottam a karámba, ott volt mellette a picinye. Nem hittem a szememnek. Anyus akkor már elismerte, hogy jó üzletet csináltunk.

Két fehér válla előreugrik, haja hullámokban fonja körül. Móricz szegény leányalakjai elevenítődnek fel a szemem előtt. Móricz is imádta hallgatni az elveszett kurtizánokat, az árvákat, a tiszta és fáradt lelkek fecsegését. Az ember saját nyomorúsága pár percre háttérbe kerül. Később úgyis hazamegyek a saját életembe. De most valami egész más vesz körül. A lány észre sem veszi, mennyit ad nekem azzal, hogy így csivitel. Még mindig bizalmatlanul les a szeme sarkából, de egyre fesztelenebb.

– Mi lett velük? – kérdezek bele, s ahogy felteszem a kérdést, máris tudom, hogy ezt nem kellett volna.

Végső soron nem lehet annyira örömteli végük a meséknek, amik végül oda vezettek, hogy a lány rózsaszín szobákban fekve töltse a mindennapjait.

– Ó, hát Micikét levágtuk – feleli, s kissé csücsörít hozzá, talán a friss sült ízét idézve fel. – A Borsikát meg úgyszintén.

Elkezdi egy tincsét csavargatni az ujja körül. S közben látom magam előtt, amint kicsi gyerekként nagy komolyan ül a hokedlin, dacos állát felveti, asszonyi tartással, s fejni kezdi a kecskét, ami képzeletemben drótszerű, fehér szőrrel jelenik meg, csengettyűvel a nyakában.

– Anyust elvitte a tüdőbaj. Apus meg főbe lőtte magát utána. A gazdájától lopta a pisztolyt. Nagy botrány volt.

Lágyan dülöngélni kezd ültében, ringatja magát.

Nincs megkönnyebbülés. Nem mossa tisztára semmi a lelket. A hegek elfertőződnek, tályogosodnak. Az ember megmenthetetlen.

Adyt arca káprázik előttem. Lenézés, gőg és dac a tekintete. Nekikezd a borivásnak, s meg sem áll hajnalig. Egyik kocsmából a másikba vetődik, ivócimboráival karöltve járja a várost, hangosan dalolásznak. Van egy papírja arról, hogy már előre kifizette a büntetést, arra az esetre, ha bevinnék őket. Neki már bérlete van, így mondja.

Részeg hevületében megtetszik neki egy szfinxhölgy. Ilyen szeretője még úgysem volt. Felmászik az épületre érte, meglovagolja, lezuhan. Elázott barátai bambán néznek rá, tétováznak. Én, aki fél szemmel követtem az eseményeket a saját társaságomban, odaszaladok. Ady haragosan rivall rám. Semmi baja. Foglalkozzam a magam dolgával.

Az emlékek nyugtalanító ismétlődéssel játszódnak le az agyamban. Látom a zuhanást, a nagy árnyat, ami több méter magasról hull a lépcsőre. Hallom, amint feljajdulnak körülötte egy tompa morgásban. Senki nem nyújtja felé a kezét, senki nem siet, hogy ő legyen az első. Senki nem barátja.

Mindezidáig eszembe sem jutott ez a jelenet. Most mindennél jobban fáj.

– Na, hát ne tessék sírni, anyus beteges volt, apus meg nem bírta az életet nélküle. Most egymás mellett feküsznek. A kalácsa, az hiányzik. Olyan remekül tudott sütni-főzni anyus, és milyen illatos volt mindig a köténye! Azóta sem találtam meg, vajon mivel moshatott. Én nem használok olcsó parfümöket. Olaszországból hozatják nekem, néha Franciaországból is a különlegesebbeket. Mégis, ez valahogy más, testes illat. Az ő illata fehér volt. Mint a lepedő.

Nehezen lélegzem az olasz parfümtől súlyos levegőben, megtörlöm az arcom, s még egy órát beszélgetünk így, csapongva, semmi témánál nem időzve egy percnél tovább.

– Volt később egy legjobb barátom. Az utcán szólított meg, így ismerkedtünk össze. Beszélt mindent. Hazakísért, majd megkérdezte, feljöhet-e. Egyből otthon volt. Senki sem gondolta volna, hogy néhány perce ismerjük egymást. Kért egy karéj kenyeret, meg paprikát, azt ette. Kiállt az erkélyre, aprópénzt szórt a járókelők elé, és röhögött, hogy csudálkoznak, honnét gurultak oda az érmék. Forgatták a zsebüket ki és be, buta pofát vágva. A fiú aztán folyton velem járt mindenfelé, énekelgetett. Nem zavarta, hogy az utcán vagyunk. Olyan viharvert alak volt, tudja, művészféle. Hegedült. Mulatókban. Az orra is olyan volt, mint egy jókora kalocsai paprika, görbe és vörös. Nem csoda, hogy szerette. Soha mást nem evett. Talán attól tudott jól hegedülni.

Figyeli, hogy figyelem-e. Ha lankadna a koncentrációm, egyből másik történetre nyargal. Újabb cigarettára gyújtok.

– Különben volt egy furcsa jelenet, mikor anyus meghalt. Van egy húgom is, tetszik tudni, Iza. Őt sosem engedtük anyushoz, mikor már beteg volt. Ketten ápoltuk apussal. Alig tudott beszélni. Sötét kellett neki, és nagy csönd. Apus nem tudott mellette lenni egész nap. De mikor ott volt, akkor nagyon ő akart csinálni mindent. Anyus utolsó napján ketten voltunk a szobában. Anyus suttogott. Apus ugrott, hozott vizet. De anyus nem azt mondta: vizet. Hanem ezt: Iza. A lányát hívta. Én értettem. Apus nem. Bevittem Izát, anyus elbúcsúzhatott tőle. Apus utána, nem is tudom, mintha megharagudott volna rám. Nem volt már olyan, mint azelőtt.

Elpillant a fal felé. Egy pillanatig így marad, bénultan, majd a kezét kezdi el tördelni.

– Ugye nem baj, hogy elmondtam? – kérdi hadarva. – Egyszerűen csak olyan jó volt régen. Jó rá gondolni. Sokat jártunk erdőre. A fák, mindig a fákat szerettem. A színűket. A rügyek zöldeslilák tavasszal, mint a romlott hús. A városban nincs ilyen. Itt a romlott hús csak romlott hús. De az erdőben még virág is lehet. Bár ott is voltak dögök. Egyszer hazavittem egy szarvaskoponyát. Anyus sikoltozott. Hogy tetvek vannak rajta. Hát elrejtettem. Később, mikor beteg volt, elcseréltem gyógyszerekre. Illetve nem, előbb egy kínai legyezőt kaptam érte, aztán egy gyertyatartót, azért egy gyűrűt, majd végül a gyógyszert. Volt már tapasztalatom ebben. A Miciékkel. Hogy hogyan kell üzletet kötni, és kicsiből nagyobbat csinálni.

Önérzetes kis mosolyra húzza szét ajkait.

– Az olyan jó volt. Egyszerű. Egyenesen meg lehetett mondani, ki mit kér. Ez már rég nincs. Találgatnom kell, ki mire vágyik. Mert senki sem azt mondja, amit szeretne. Eljön ide, fizet, és nem vallja be, mit akar. Csak az utolsó tíz percben árulják el, de akkor meg minek. Nem lepődnék meg, ha maga is ezt csinálná.

Vádlón néz rám. Hirtelen eszébe jutott, miért vagyok én itt. Keresztbe fonja karjait, s maga alá húzza két lábát. Elnyomom a cigarettámat.

– Miért nem mondja egy ember sem azt, amit valóban akar?

Mered rám. Kiszárad a szám. Megrázom a fejem, jelezvén, hogy nem tudom. Ettől megkönnyebbül.

Agyamban a lány különösen formált szavai meg a nikotin zűrzavara.

Nincsen semmim. Könnyem sem. Már csak genny jön a szememből.

Legjobb volna ott feküdni vele, lenn.

A lány még soká beszél, a mondatok itt inganak a szoba füstös levegőjében, szétmálva, kásásan. Mintha a vonat zúgása volna ez, s nem értelmes gondolatok sora.

Csak annyit fogok fel, hogy fázom. Percekig ülök a fagyban, s egyre jegesebb sötétségbe húz valami.

A lány egyszer csak rápillant az órára. A szoba hangulatához sehogy sem illeszkedő ingaóra őrködik az ajtó mellett.

Jelzésszerűen nyújtózkodik, igazgatja a ruháját. Elpakolja a pezsgőspoharakat, rendbe szedi a haját, kisimítja a gyűrődéseket az ágy párducmintás takarójából. Közben mesél még egyet s mást, izgatottan, mint kinek minden titkát gyorsan ki kell adnia, mert végérvényesen elmegy innét az, akire még rábízhatná őket.

Ahogy rendezget, hajolgat, kivillan a loncsos szoknyából vékony combja, s a harisnyatartó. Eljöttem egy idegenhez, mert nekik, kikkel nincs közös holnapunk, könnyebb vallani. S mégis bennem rekedtek a szavak. Azt hiszem, ha elkezdenék neki Adyról mesélni, teljes megértést, odaadást és önátadást várnék, s már követelném az ajkait is, meg a combját, és el sem tudnék innét menni soha már.

A lány észreveszi a tekintetemet, mely karcsú lábán időzik.

– Szeretne még maradni? – kérdezi.

– Megyek.

Jobban darabjaimban vagyok, mint ahogy jöttem. Nem szed össze senki, nem tart össze semmi. Szédelegve szedelőzködöm.

– Fog jönni még?

– Nem tehetem. A feleségem...

– Nem élvezte a társaságom? – kérdi elcsüggedve, lebiggyedt ajkakkal. – Vannak más történeteim is! Tessék meghallgatni! Vagy túl sokat fecsegtem?

Rácsimpaszkodik karomra, miközben kabátzsebemben kotorászok.

– Maradjon még nyugodtan, ne távozzék elégedetlenül. Ritkán van ilyen kedves vendégem. Egyszer volt csak hasonló, mint ön, aki ilyen finoman beszélt. Halkan, de amit mondott, azok olyanok voltak... hogy volt bennük valami. Minden szava egy szikla.  Vele nehéz is volt beszélgetni. De érdekes volt. És jól esik az érdekesség. Olyan világian öltözött, mint ön, sétapálcás úr volt, óriási szemekkel, és omló, sötét hajjal. Sose láttam még akkora szemeket. És verseket írt. Írt hozzám is egy verset.

Ujjai elfehérednek, úgy szorít. Mikor finoman megérintem, észreveszi magát, s arrébb ugrik.

– Azt mondta, azt ígérte, én is lehetek költő, mint ő. Bejuttat engem a legfényesebb helyekre. Mindig előadta, mikor jött, hogy milyen a páholyokban ülni, miket esznek-isznak ott, miről társalognak. Emlékszem, ezt a szót használta. Nem beszélgetnek. Társalognak!

Nevet. Méltatlankodik az emberi hiúságon, mi megveti az egyszerű szavakat, s csillogóbbakat választ helyettük. Én csak hallgatok.

– Néha eszembe jut. Csak azért említettem, merthogy talán ismeri. Vagyis hát honnét is ismerné minden író egymást? De valahogy ezt feltételeztem – mondja, s vállat von.

– Miből gondolod, hogy író vagyok? – kérdezem.

Erről egy szót sem ejtettünk. A lány hunyorít. Az ujjain kezdi számolgatni.

– Először is, tintafoltos a kézfeje. Itt oldalt. Zöld. A kékből még lehetne egy átlagos hivatalnokra is következtetni. De a zöld ritka. És az, hogy észre sem veszi, nem mossa le, azt jelenti, hogy nem igen lát ilyesmiket, mert a fejében él, a gondolatai között, ahogy az írók általában. Az egyik nadrágszára hosszabb, mint a másik. Az öltözködésre nem sokat ad, mégis elegáns a maga nemtörődöm módján. Ugye nem sértem meg? Ahogy beszél, az is... hogy is mondják? Sok szót ismer. Ó, igen! Választékos.

– A kisasszony igazi kis detektív – mondom, miután meg tudok szólalni.

– Na meg a gazdám is szólt, hogy egy méltóságos úr fog jönni ide ma hozzám, világhírű író, bánjak vele úgy.

– Ez mondjuk nagy segítség volt.

– Magamtól is kitaláltam volna – jelenti ki kacéran.

– A másik úrról is, akit az előbb említettél, tudtad, hogy kicsoda?

A fejét rázza lemondóan.

– Kíváncsi lennék, mi lett vele.

Meghalt. De csak gondolatban mondom ezt ki. Mert ha a lány fejében is megölöm Adyt, azzal megölök minden esélyt arra, hogy ő is a New York páholyában kortyolgassa a pezsgőt, ünnepelt költőnőként, s megölök minden reményt, mely a jobb életről szól.

– Ismeri? Adja majd át neki üdvözletemet. Ne feledkezzék meg rólam. Hátha tényleg szól pár szót az érdekemben. Csak elfoglalt, azért terelődött el a figyelme ezidáig. A kis Kamilla üdvözli, ezt mondja neki. Akkor tudni fogja, miről van szó.

Megnyugtatom, hogy így lesz, s átadom neki az órabérét.

– Majd lent tessék ezt elintézni – szól, s bele se pillant tenyerébe.

– Azt már elrendeztem. Ezt kifejezetten neked szánom.

Elámul. Mielőtt még elkezdhetne hálálkodni, kereket oldok.

Ahogy haladok lefele a lépcsőn, Ady hangját hallom. Amint kilépek az utcára, olyan erősen csap meg kámforillata, hogy körül kell néznem, nincs-e itt a közelben.

Látom őt, ahogy összerezzen, mikor megszólítják. Folyamatosan gyanakvó szeme úgy pattant olyankor a beszélőre, ahogy csak egy kutya tud nézni, akit ütöttek-vertek korábban. Roncsolt idegei első jelei voltak ezek. Emlegette, hogy szanatóriumokat látogat, hogy fekszik egész nap, de elhessegettem magamtól minden képet, ami Ady közelgő végét vetítette elém.

Karinthy rémlik fel előttem. Mikor Boga meghalt. Őrjöngött és sírt. S hónapokkal később mindketten úgy csináltunk, mintha nem tudnánk, hogy éjeket töltött bömböléssel.

Ültünk egy vonat fülledt fülkéjében, bámult ki az ablakon, úgy beszélt, csak maga elé, halkan. Hogy ez a fájdalom belefúródott az agyába, mint egy dárda. És ott lesz örökre, mert nem lehet Bogát feltámasztani, nem lehet meg nem történtté tenni ezt az egészet. A dárda ott lesz. Megöli, sorvasztja az idegeit. És ő így él ezután. Nyomorékként.

Dermedt fagyban lépkedek. Nem megyek azonnal haza. Körbejárom a tavat, nekidőlök a korlátnak, bámulom a töredezett jeget. Csaponganak a gondolataim. Órákon át keringek még a környéken, míg egészen átfagyok.

Otthon Ilona a cseléddel veszekszik, Ádám új játszópajtásának magyaráz valamit a nappali szőnyegén ülve. Csak Hattyú kutyám veszi észre, hogy megérkeztem. Leülök dolgozószobám asztalához, s hosszan nézem az üres papírokat magam előtt. Várom, hogy megteljenek betűvel.

De minden fehér, minden hallgat.