1913

Kék-fehér virágokkal kirakott párkányok, zizegő lugasok, sárga házak között vezető lépcsősorok közt váltakozik a kép. Párizs mai sétámon napfényes arcát mutatja.

A vendégeknek tartogatja aranyos köntösét. Az idegeneket téveszti meg csillogó könnyűségével.

Annak, aki ismerős erre, felfedi esős, közömbös és hétköznapi oldalát is. S akkor alig különbözik Budapesttől. De még úgy is különbözik.

Ahogy megérkezik ide az ember, érzi orrában a parfüm szagát. Parfüm és pezsgő. Minden fényűzés innen származik, Párizs Európa napja, honnét aranysugarakban érkezik a kultúra, a divat, az eszme, s szétszóródik a legsötétebb tájak zárt pincéibe is.

Párizs egyszerre anyánk és szeretőnk, kurtizán és papnő. Ezer arcával nevet és rí, mindig más fűszerrel és más hangulattal. Folyton változó színeivel hipnotikus gyönyörűséget kelt.

Párizs, a kiismerhetetlen.

A falak izzanak, a macskaköveken búzavirágkék szirmok kavarognak a lábam előtt. A kirakatokat nézegetem. A galériák festményei szinte kiszólnak a járókelőkhöz. Fényfoltos, levegős festmények sorjáznak díszes rámákban, az ember érzi a rét vad illatát, ahogy rájuk tekint.

A járókelők éneklős, francia csevegésébe ismerős hang vegyül. A felismerés belém hasít.

Itt is itt van. Bárhová megyek, ő ott van.

Megfordulok.

Adyt látom a háztömbök között. Lezser drapp inget visel hasonló árnyalatú nadrággal, lila kendője feltűnően repes, mint egy hosszú, virágmintás zászló. Még itt is, Párizs utcáin is kitűnik ezzel, mégsem lehet ízléstelennek mondani. Kígyófejes sétapálcájával, szénfekete kalapjával összhatásában nagyvilági jelenség. Gondosan borotvált, haja illatos kencéktől csillog.

Balján egy magas, fekete ruhás, merev arcú nő, jobbján hirtelenszőke férfi. Ady mindig egy lépéssel előttük. A másik kettő nem tudja tartani a tempót. Figyelem az arcukat, a gesztusaikat. Ady vonul, vezeti őket. Vagy talán menekül, szeretné otthagyni őket, de a másik kettő mégis siet utána szorosan. A nő arcán sértett nyugalom. A Báthoryak szűzleányok vérében fürdőző asszonyát idézi. Lobogó, csavart fekete fürtjei, mélyvörös ajkai sötéten villognak. A férfi arca árnyas, szeme sarkából Adyt lesi.

Befordulnak és felém veszik az irányt. Ady nem vesz észre, hiába hogy egyenesen szembe jön velem. Csak amikor már néhány lépésre vagyunk, akkor torpan meg. Rögtön úgy csinál, mintha már jó előre kiszúrt volna.

A másik kettő is megáll. A nő gyanakodva méreget. Szúrós szagú parfümöt, vörös nyakéket és fekete csipkés kalapot visel, mely alól laza csigákban omlik elő haja. Körme élesre reszelt, lakkozott, mint a színésznőknek.

– Kicsi a világ – szól Ady, s üdvözlőleg a kezét nyújtja. Kezet rázunk. Ezt az egy mondatát olyan fölényesen jelenti ki, mintha épp rajtakapott volna, hogy kémkedek utána. Behatoltam a birodalmába.

– Ki ez az ember? – kérdezi a nő franciául. Hangja az akáclombok suhogása, hűvös és buja. Ady rámosolyog.

– Perfekt francia.

A nő egyből stílust vált.

– Léda – nyújtja kézcsókra kezét.

– Diósy Ödön – mutatkozik be a szőke férfi is.

– Önnek be sem kell mutatkoznia, önt mindenki ismeri – szól a nő, amint meghallja a nevemet –, a hírének nem szabnak korlátot az országhatárok.

– Hát hogy kerültél ide? – kérdezi Ady hanyagul idevetve. Látszik rajta, rettentően szeretné rövidre zárni a beszélgetést. Van más gondja is.

– Egy konferenciára hívtak előadást tartani.

– Téged meg nem hívtak?! – csattan a nő Adyra.

– Az én időm drágább holmi előadásoknál – legyinti Ady.

– S mennyi időre érkezett Párizsba? Megtisztelne minket, ha itt tartózkodása alatt megosztaná velünk a társaságát – szól a szőke.

Balzsamos, lágy hangja van. A kézfogása is ilyen. Sikamlósan simulékony.

Csodálkozom meghívásán. Ha Ady mesélt nekik rólam, nem szívesen szervezhetnek programot velem. Úgy tűnik, kimaradtam a Budapestről mesélt krónikákból.

– Amíg a konferencia tart, maradok. Egy hétig. Önöknek nyilván van egyéb...

– Nincs! – kiáltja a nő. – Programunk? Nincs.

Ady egyre ingerültebb.

– Léda, egy percre – fordul a nő felé, s megragadja a karját. – Mióta hozol te döntéseket az én nevemben?

– És te mégis hogy beszélsz a feleségemmel? – áll kettejük közé Diósy, s úgy tűnik, mindjárt egymásnak mennek.

Ady olyan ideges, hogy azt várom, az idegesség kipattogzik a bőrén, mint elektromos kisülés. Az erőszak ösztöne állatiassá formálja a két férfi finom vonásait.

Nem az én személyem okozta ezt a feszültséget, az már ott volt ezelőtt is. Csupán kellett egy indok, hogy minden harag a felszínre kerülhessen.

– Te engem nem kérhetsz számon – sziszegi Léda, s kitépi magát Ady kezéből. – Jogod hozzá nincs.

Nem számítottam drámára az utca közepén. Diósy észreveszi zavaromat.

– Elfogadna egy meghívást, Kosztolányi úr? Van egy remek cukrászda a főúton. Igazán pazar hely.

Eszükbe jutok, s velem együtt eszükbe jut a tanult illem. Mind lehiggadnak. Ezzel megszületett az egyezség, elindulunk a cukrászda felé. Egy többemeletes, szecessziós épület cirádás ajtaján sétálunk be. Benn minden bútor burgundi és mélyvörös. Ady a terem közepére akar ülni, Léda a sarokba, Diósynak mindegy, csak legyen már csend és béke, én pedig az erkélyre, s minthogy én vagyok a vendég, az én szavamra hallgatnak. Letelepszünk a második emelet balkonján. Annyi helyet elfoglalunk, hogy más vendég már nem is fér ide.

Nehezen indul be a beszélgetés. Kérdezgetem Adyt az itteni életéről, a helyi szakmai elismerésről, a franciákról, a közös emlékeinkről, de a beszélgetést folyton megszakítja Ady és Léda civódása. Mindkettejük mondataiban a mély megvetés és rajongás hangnemei keverednek. Azon is összevesznek, hogy Léda citromtortát rendelt, és Ady elcsen belőle egy falatot.

– Minek kérsz akkor csokihabot? Ha azt választottad, azt eszed!

Olyan keményen hordja le Adyt, Diósy is behúzza a nyakát tőle.

– Legalább Deziré előtt mérsékelhetnéd botrányos viselkedésed – szól kimért lenézéssel Ady, de amilyen hűvösen beszél, úgy remeg a kezében a villa az idegességtől.

Nem kívánom sokáig húzni ezt a jelenetet. Gyorsan végzek a süteményemmel, s sűrű teendőimre hivatkozva elköszönök.

Mindhárman csalódottnak tűnnek. Kellett talán nekik a közönség, anélkül nem olyan jó veszekedni. Diósyn látom, őszintén elkedvetlenedik.

Másnap hívást kapok a szállodában. Léda beszél a vonal túloldalán, kinyomozta, hol tartózkodom. A hangja most sejtelmesen lágy, nincs benne az karcosság, mint amikor Adyval beszélt. Az elnézésemet kéri, s áthív magukhoz. Először szabadkozom. Percekig kérlel.

Délután, felbuzdulva az előző napi süteményfogyasztásomon, egy tálca macaront helyez elém. Keresztbe veti lábait a díványon, kezében pezsgő. A mandulalisztről beszél. Hogy ettől különleges az édesség.

Kettesben vagyunk. Csak egy szolgálólány néz néha be.

– A kedves férje mikor érkezik? – kérdezem a pillanatnyi szünetben, mikor belekortyol a pezsgőbe.

– Tetszik önnek? – kérdezi miután nagyot nyelt. Helyezkedik a díszpárnák között. Otthonos a fészkelődése. Ebben a közegben fesztelen és kacér. Fekete ruhája mélyen dekoltált, rúzsa égető vörös.

A fésülködőasztala felett gigantikus méretű ovális tükör lóg. Az asztalon pumpás kölnisüveg rózsaolajjal. A rózsa testes illata ül a szobán.

Ékszertartó doboz és ezüst nyelű fésű pihen a szagos fiola mellett. Kristályköves láncok csavarognak, hervadó liliomok hullajtják kövér szirmaikat az asztalon. Még egy díszes kézitükör is található köztük, ha a négyméteres ovális nem volna elég.

Tőlünk balra az erkély fénylik sűrű csipkefüggöny mögött. Jobbra a folyosóra vezető ajtó, ingaóra, vitrin, teli kagylóval és porcelánnal. Léda és köztem pedig a süteményekkel megpakolt dohányzóasztal foglal helyet.

Önkéntelenül a könyveket keresi a szemem a házban. Az írók otthona rendszerint plafonig van könyvvel. Itt csupán néhány francia újságot látok az ezüsttálca alatt hanyagul szétszórtan.

– Szimpatikus fiatalember.

– Nem azt kérdeztem. Tetszik önnek?

Nem értem a kérdést. Látja rajtam.

– Mert ön tetszik a férjemnek – mondja.

– Nagy költőbarátok önök, elvégre Ady is...

– Adyt ne is említse – vág a szavamba a nő legyintve –, megbízhatatlan alak. Ön olyan kötelességtudó forma. Így van? Szereti Párizst? Lakna itt? Volna kedve beköltözni hozzánk?

Rám ömlenek a kérdések.

Karinthy jut eszembe. Az ő kérdéseitől tudom magam ilyen zavarodottan, letaglózva érezni. De az játék, alakítás, póz. Ez a nő viszont komolyan beszél.

Hiába várom, hogy valaki elmosolyintsa magát, kiesve a szerepéből, s elismerően összenézzünk, tisztelegve a jól kieszelt és ügyesen megvalósított tréfán. Itt nincs ilyen. Csak a zavar marad.

– Tudom, van felesége – emeli fel a kezét védekezően. – Elnézem magának.

– Nem értem, mit kíván tőlem.

– Lakjon itt velünk. Ez a kicsi közösség több örömet nyújtana önnek, mint egy feleség egész életében! – lelkes várakozással tekint rám. Elszánt és uralkodói. – A férjem ötlete volt. Már csak az ön beleegyezése kell hozzá.

– Úgy látom félreértettük egymást. Én néhány nap múlva hazautazom, és...

– Pont olyan, mint Ady – szisszen közbe Léda –, őt is pont így kellett győzködni. Aztán már ki sem lehet rakni innen. Nem érti milyen viszony van köztünk, igaz? Ödön a férjem. Ady pedig... a szerető nem jó szó, hisz látja, együtt élek vele, gondoskodom róla, tűröm a rigolyáit. Ő az én égi társam. Akihez nem mehetek hozzá már itt e földön. De a földi örömök nekem is kijárnak. És azokat Ödön nem tudja nekem megadni. A férfiakért bolondul.

Áthatóan néz, bűvölve, moccanatlan. Gipszszerű arccal, egyenes derékkal fókuszál. Nem rám. Saját csáberejére.

A lágy harmatra kinyílik az ember, a zúduló esőre becsukódik. Elképzelem Adyt, a különös aloé virágot, itt, e falak között. Lehetetlen, hogy ne sérüljön a mindennapos viharokban.

Forró bűntudat ömlik végig a mellkasomon. Valami olyasmit láttam, amihez nem lett volna közöm. Ez az ő magánéletük. Mintha rajtakaptam volna őket egy intim pillanatukban. Az ember ilyenkor zavartan elnéz.

– Ön tökéletes volna mindkettőnknek.

– Nemet kell, hogy mondjak.

– Sokszor úgy látom, Ady jobban kijön Ödönnel, mint velem. Úgyhogy emiatt ne aggódjon – mondja, meg sem hallva amit én beszélek. – Lehet abban valami, hogy csak egy férfi tudja igazán, mi kell egy másik férfinak.

– Engem nem érdekel az ilyesmi – ismétlem immár erélyesebben. Feszengek, kínlódom. Csak arra vágyom, hogy mielőbb szabaduljak innét.

Léda zavartalan.

– Bohém éjszakák. Letudják ezzel a jelzővel. És kész. Senki sem gondol semmit. Ez Párizs, a szabadság városa. Itt mindent lehet. Megélheti legféltettebb vágyait.

– Ha megengedi, én most távoznék.

– Fontolja meg.

Leteszi a pezsgőspoharat, de még a helyén marad. Vetek egy utolsó pillantást a szobára. Aranykeretes festmények, szobrok, perzsaszőnyeg, tölgyfaszekrény, csipke. Minden fényes gazdagságra utal. S közben milyen sötét a valóság.

– Tudom, miért ilyen harapós – jelenti ki a nő. – Amikor ön még nem volt senki, Ady már valaki volt. S ő volt az egyetlen, aki kritikát írt az első verseskötetéről. Azóta elmarasztaló véleménnyel van Adyról. Nem gondolja, hogy hátra kéne már hagyni ezeket a sérelmeket?

Először elgondolkodom, hogy válaszoljak-e egyáltalán. Üres vádak, melyekkel még így, évek távlatából is megtámadnak. Azonban nem elhanyagolható a vádló személye. Egy megbántott önérzetű nőről van szó, kinek Ady, saját szavaival, égi szerelme. Az csak természetes, hogy tűzön-vízen át mellette van. A lehető legudvariasabb modoromat veszem elő, úgy válaszolok.

– Egy mű éli a saját életét. Onnan, hogy kiadtam, nekem már nincs dolgom vele. Kimozogja a maga helyét a világban. Vagy ha nem is oly izgága egy könyv, hát kiállja a saját helyét az időben. Épp ezért én nem innen eredeztetem az Adyval való kapcsolatomat. Mellesleg ennek az egésznek nincs köze Adyhoz, bármilyen volna is a viszonyom vele és a műveivel, én holnapután akkor is hazautaznék a feleségemhez.

– Csak egy éjszakát töltsön nálunk! – fogja könyörgőre a nő. Hirtelenjében mellékessé vált számára mindenféle régmúlt irodalmi kritika. – Csak egyetlen egyet! Meglátja, többé el sem akar menni!

– Megunta a messiást?

– Megcsal – mondja a szemembe a nő.

Arcán kikristályosodik a fájdalom.

– A bohém éjszakák. Hiszen ismeri ezt.

– Hát miért tűri?

– Dehogy tűröm. Pont, hogy meg akarok fizetni neki.

– Énvelem?

– Ön a legnagyobb ellensége. Hát micsoda diadal volna, ha az ágyamban tudnám.

Lefegyverző őszinteséggel beszél. Az előbb még fel akartam kelni, de most elmegy a lábamból az erő.

– Ez logikusan hangzik.

– Amikor csak szóba került ön, Adyt rögtön elönti a méreg. Szenvedélyesen utálja a neve hallatát is. És tegnap megbizonyosodtam, ön ugyanígy van ezzel. Udvarias, jól nevelt urak mindketten. Nem mutatják. De a levegő az izzik az elfojtott gyűlölettől. Gondoljon csak bele. Nem volna édes bosszú Ady szeretőjét elcsábítani? Akivel évek óta él, aki a múzsája, akit imád? Nem volna elégtétel a tudat, ön is birtokolta a nőt, akiért Ady eseng?

Vérszínű ajkai mosolyra húzódnak. Gúnyosan nevet. Adyn, rajtam, önmagán. Mind szerencsétlenek vagyunk ebben a beteges játékban.

Mánia ez már. Csak egymással foglalkozunk. Szeretettel vagy gyűlölettel, mindegy, a lényeg, hogy a másik, kizárólag a másik gondolata tölt ki minket, tőle függünk, ő szabja meg napjainkat, ténykedéseinket, kedélyünket.

Megborzongok. Eddig észre sem vettem, hogy egy ilyen egészségtelen kapcsolatszőttes részese vagyok.

– Hiába tagadja. Látom. Látom a két szememmel. Ön is gyűlöli Adyt. Ahogy én. Álljon bosszút velem – szól Léda, s felugrik.

Sietősen felkelek én is. Léda erőszakosan jön utánam. Duruzsol, szavai már nem állnak össze értelmes mondatokká a fejemben. Kirúzsozott ajkát látom, hogy mozog. Tágul, csücsörödik, reszket, liheg.

– Beteg! – kiáltja rám.

Már az ajtóban állok, a küszöbön. Kezem a kilincsen.

– Elkapta a betegséget!

A fehér arcon a vörös rúzs mint egy égő sebhely. A nő szeme könnyes, fénylő. Egy lépésre áll tőlem és kiabál. Rúzsa elkenődik, összemaszatolódik a púderrel, könnyel.

– Meg fog halni!

Kiszédülök az ajtón.

Orgonaszagú, forró levegő ölel körbe.

Mintha egy rémálom ért volna véget. Léda nem jön utánam, áll az ajtóban és néz. Nem törli meg az arcát, nem igazítja meg a ruháját, csak áll némán. Nem köszönünk el egymástól. Szememet vakítja a verőfény. Most érzékelem, milyen árnyas volt Adyék lakása. Hűvös és sötét és kámforszagú.

Ha Ady szifiliszes, akkor Léda is. Nyilvánvalóan tudja, és egy kissé sem zavarta volna, ha átadja nekem. Halált hozó fekete özvegy, aki Ady hűtlenségéért gyilkolja saját szeretőit. Átfut az agyamon, végül is kinek lett volna a bosszúja ez. Ha bármilyen módon belemegyek, Lédán keresztül Ady egy életre megpecsételt volna.

Másnap az előadás után ahogy elhagyom a konferencia épületét, Ady közelít felém. Lédához hasonlóan ő is kinyomozta a tartózkodásom.

Hatalmas szeme csupa indulat. Két ilyen óriási szembe mérhetetlenül sok indulat fér. Ajka idegesen ráng. Ökölbe szorult kézzel, döngő léptekkel jön felém. Itt akar jelenetet rendezni. A kapu pár méterre, a külföldi vendégelőadók ki-be mászkálnak.

– Mit műveltél Lédával? – kiabál rám már messziről. – Mit tettél vele, Kosztolányi? Halljam!

– A kedves barátnőd fölkínálta magát és visszautasítottam – felelem a szemébe. – Jobban kéne gondoskodnod róla. Ne fanyalodjon már rám.

– Ha megtudom, hogy egy ujjal is hozzányúltál...

– Elmenekültem, mielőtt ez még bekövetkezhetett volna.

– A saját lakásomra jössz tönkretenni az életem?!

Már egész közel van, de csak nem áll meg. Én nem hátrálok. Belehajol az arcomba s ugyanolyan hangerővel magyaráz.

– Az ördög küldött téged Franciaországba! Mit egyezkedtél Lédával?

– Talán tőle kellene megkérdezned, miért hívott fel magához.

– Te miért mentél fel?

– Jóember – mondom nyugalmat erőltetve a hangomra –, ha tudom, hogy a te nőd, meg se fordul a fejemben, hogy elfogadjam a meghívását. Nekem Diósynéként mutattátok be.

– Jól tudhattad, hogy az én nőm, ne hazudj! Pontosan kellett látnod tegnap!

Mutatóujjával kalimpál, néha a mellényemet karcolja körmével. Fújtat és vicsorog. Ilyen közelről tisztán látom elfehéredő ínyét, a fogainak ívét, pórusait, a finom ereket a szája környékén. Mindet külön részletben, százszorosára nagyítva annak, mint ahogy kellemes lehetne. Nyálpermet csapódik az arcomba. A kis buborékok megülnek Ady lila sálján, mint az igazgyöngyök.

– Honnan kellett volna tudnom, hogy így össze vagytok gabalyodva ti hárman? – fogom le lökdöső kezét.

Lassan eltolom magamtól, s nézünk egymás szemébe. Várjuk egymástól a következő mozdulatot, ütés lesz-e?

– Mindenkinek el fogom mondani otthon... hogy nem bírsz az alsó feleddel – préseli a fogai között Ady, s elrántja a karját.

Szeretnék visszavágni azzal, hogy ugyan ki is a szifiliszes kettőnk közül, de ezt annyira övön alulinak érzem, hogy nem mondom ki.

– Ugyanezt elmondhatom én is a nődről. Léha Léda. Eleve milyen név ez?

– Te csak ne merészeld a szádra venni a nevét!

Szinte habzik a szája, a szeme kidülledve mered az én szemembe. Eszelős tekintete van. Közben néhányan megállnak megbámulni minket, majd ahogy kinézelődték magukat, haladnak tovább.

– Ilyen messzire eljöttél azért, hogy nőt fogj magadnak? A Három hollóban már senki sem áll szóba veled?

– És te – kérdezek vissza –, futottál Franciaországba egy olyan nő után, aki másoknak kínálgatja magát, miközben te hazád nagy messiását játszod?

Eltorzul az arca. Az egész egy nagy görcsös gyűlölet. Körmei az öklébe fúródnak, vállai remegnek.

– A hírem, a sikerem, a tudásom fáj neked. Ez a te bajod. Ha nem vesznek fel a Nyugatba, sehol sem vagy – feleli, s úgy fújja ki a levegőt, akár egy gőzmozdony. – Nem kellenek senkinek a kisujjukat eltartó esztéták.

– Persze megváltószindrómás féltehetségekre mindig szükség van.

A szeméből egy pillanatra a fény is eltűnik. Két keze emelkedik, az arcom felé kap, én ugyanakkor hátrébb lépek, s ugyanúgy lendül az öklöm. Az orrát találom el, ez egyből kirántja Adyt a harci dühből. Az arcához kap, vér csorog le az állán, s lassan összekeni két tenyerét is.

– Te utolsó – sziszegi, s próbálja felfogni a vért, hogy ne csepegjen az ingére. – Kosztolányi, te kerested a bajt magadnak.

– Utoljára mondom – szólalok meg halkan –, a nőd nem bír magával. Ez a ti magánügyetek. Engem hagyjatok ki belőle.

– Mindenhol csak ellenséget szerzel, bárhová is mégy – mosolyodik el. – A francia körökben is... most egy életre elég ellenséget szereztél magadnak. Mind a barátaim, pártfogóim. Mind mellettem állnak. Nem fognak örülni, ha így látják kedvenc költőjüket.

– Bánom is én.

Kezd nagyon elegem lenni ebből az egészből. Idehívtak, hogy adjak elő a szakma legjobbjaival. Erre ezzel kell foglalkoznom. Vakációként képzeltem ezt az egy hetet, és most megviseltebb vagyok, mint előtte. Bűnös, romlott, mocskos Párizs. Nem hagyja érintetlenül az embert.

Kezemen Ady vére. A férfi hosszú, sötét, gyűlölködő pillantást vet rám, ezt felfogom elköszönésnek. Megindulok.

Léptemre egy csapat szarka rebben szét. A legelső sarkon befordulok, ne kelljen éreznem a hátamban Ady tekintetét. Ott megállok. Fel kell fognom, mi történt az imént. Hogy ez valóság volt-e. Képzelgésnek túl abszurd. Eszerint igaznak kell lennie.

Nekidőlök egy ház falának, s közben hallgatom, ahogy Ady néhány méterre tőlem, a sarkon túl egy cigány asszonnyal kiabál, aki jósolni akart neki.

A macskakő ragyogó, a házfalak szikrázóak, mint néhány nappal ezelőtt. Csak az elmém, a szívem... abba költözött egy fel nem oldható, szorongó keserűség.