1921

A szerkesztőségben teremből terembe cikáznak az írók. A határidő közeledtével a szivarozgató, komótosan körmölő művészek zaklatott hangyákká változnak. Ha tehetem, elkerülöm a bolyt ilyenkor. Otthon, feleségem, fiam, kutyám és könyveim társaságában jóvalta hatékonyabban dolgozom. Ma mégsem lehet kikerülni az ideges, szaladgászó írókkal való találkozást.

Egy köteg kéziratot hoztam Ignotusnak, ki hadonászva magyaráz Babitsnak. A folyosón járkálnak, időnként valaki félbeszakítja őket. Utána fokozott ingerültséggel folytatódik tovább megbeszélésük.

Türelmesen várok kezemben a papírrengeteggel. Nem merem letenni az asztalra, ahol minden szanaszét hever, mintha egy könyvtár öklendte volna ki gyomra tartalmát. Könyvek egymás hegyén-hátán, szakadtak és gyűröttek, foszló béllel, elmosódott nyomdafestékkel, pecsétes lapokkal. Tintásüvegek és kunkorodó fecnik minden négyzetcentiméteren. Színes dossziék az asztal közepén, egymásra halmozva, bennük vékony lapocskák karcos betűkkel. Egy ilyen rózsaszínű dosszié matricáján elolvasom a nevet: Szabó Lőrinc.

S mintha szólítottam volna, belép maga a költő. Háta görnyedt, arca vékony, csontos, halovány. Még néhány árnyalat, s valósággal kisápad a világból és eltűnik. Árnyas-vörös szeméről csak arra következtethetek, a határidő őt is megsürgette.

Röviden üdvözöljük egymást. Leveszi kabátját, tétován áll. Mindketten Ignotust várjuk. Szabó sóhajtozva nézi az óráját, s a papírhalom tetejére ejti mappáját. Ennek most téglavörös színe van.

– Mit tudnak beszélni ennyit – jegyzem meg.

Unatkozva kipillantok az ablakon. Néptelen utca, gyér fákkal, tollászkodó madarakkal. Sűrű a csend, mint a köd. A macskakövek pihentetik a szemet az iroda látványa után.

– Babitsnak mindig vannak újító ötletei – mondja Szabó.

Magamban morgolódom ezen. Most kell újítani? Mikor szorít minket a határidő? Ignotusnak ezer más dolga volna. Azzal, hogy őt feltartják, akadályoznak minket is. Lehet, még át kell írni az összes kéziratot. Lehet, csak a fele mehet ki. Akkor a helyükre újakat kell találni, választva egyet a rég megírt cikkek, versek közül, ami illeszkedik az aktuális szám tartalmához, ízéhez.

– Egyszer ő lesz itt a főszerkesztő, figyeld meg – folytatja Szabó, szemében ideges fénnyel, mint ki sötét titkok tudója.

Együtt laknak. Hallhatott már Babits terveiről bőven. Nem lepne meg, ha Babits ilyen célokat fontolgatna.

Elbámul az ajtó felé. A másik kettő a folyosó végén veszekszik.

– Megérdemelné – mondja halkan Szabó, s tördeli hozzá reszketeg kezeit.

Vértelen arca csupán akkor ragyog fel egy-egy pillanatra, amikor Babitsról beszél. Jár utána, mióta ismeri. Babits a rajongást nem utasította vissza. Inkább beköltöztette magához a fiatal költőnövendéket.

Van valami rettenetes abban a hódolatban, ahogy Szabó beszél mesteréről. Nem kívánom ezt hallgatni, témát váltok.

– Kedves menyasszonyod hogy van? – kérdem csevegő hangnemben. – Amikor legutóbb láttam őt, virult a boldogságtól. A menyegző még inkább kivirágoztathatta.

– Igen – elfúló választ kapok, Szabó annyira tördeli a kezét, hogy ropognak a csontjai –, vagyis nem...

– No hát igen vagy nem?

– Úgy áll a helyzet...

Elles az ajtó felé. Mikor látja, Babitsék a folyosóról is eltűntek, s valószínűleg már az emeleten vívják szópárbajukat, kissé megnyugszik, de arca így is csupa gond és nyugtalan tűnődés.

– Ezt még nem tudja senki, de úgyis meg fogják tudni – szól fátyolosan, s két kezével az asztalnak támaszkodik. Teste alig látható rázkódásba kezd. – Meglehet, szokatlannak fog hangozni neked...

– Mondd hát! – biztatom.

Félénken felnéz. Lassan, bizonytalan mozdulatokkal belesüpped az egyik székbe, két keze ölébe hull. Vállai leesnek, zilált haja kitakarja szemét. Állkapcsát látom csak, mint vonaglik.

– Nos, úgy beszéltük meg Babitscsal, hogy átengedem neki.

A fejfájósok kéztartásával támasztja fejét. Pillanatokig hallgat, fújtat. Kérdőn felpillant. Én ugyanúgy nézek rá.

– Jó döntést hoztam, Babits megérdemli, két tiszta lélek – szól rögtön, mentegetődzve.

– Miről van szó? – kérdezem esetlenül, mert az nem lehet, hogy jól hallottam.

– Ahogy mondom – felel önérzettel –, Sophie mától Babits menyasszonya.

– Kutya legyek, ha értem. Lőrincz, meséld el ezt részletesen, úgy, hogy én is felfogjam, mi ez az egész.

Leülök én is. Nem akarok lenézni rá. A férfi világoskék inge gallérját igazgatja, s alig-alig pillant fel szemüvege mögül.

– Babits igényt tartott rá. Hát akkor miért ne? Ami az enyém, az az övé is. Pontosabban, ami nekem érték, azt örömmel és önként és szívesen és szívből... odaadom neki. Az életemet is átengedném neki.

Az utolsó mondatnál abbahagyja a játszadozást, megmerevedik. Kihagy a lélegzete.

Bámulom őt pislogás nélkül. Aztán a férfi ugyanolyan zavartan gyűrögeti tovább a gallérját. Cigarettára gyújtok.

– És Sophie mit szólt ehhez? – kérdezem, még mindig azt várva, ugratás az egész.

– Képzeld! Belement! – fordul felém izgatottan Szabó. – Milyen arcátlan, milyen pimasz! Hűtlen kutya.

Jól megszívom a cigarettát. A levegő köztünk elnehezedik a füsttől. Lassan, megfontoltan beszélek.

– Ő a kutya, Lőrinc? Nem az, aki eladta őt másnak? Te bocsátottad áruba őt. Ha nem lököd más elé, nem lett volna hűtlen.

– Ostobaság. Hát ki ne kínálná fel a számára legdrágábbat a mesterének? Istennek is ezzel áldozunk, a legnagyobb kincsünkkel. A pompás fehér lovat, az aranyló búzát, a szűz leányokat, a kivételes képességű ifjakat kéri. Nem a gyér termést, nem a hitvány jószágot.

– Szépen megideologizáltad. De azt ugye tudod, hogy Babits nem az Isten? Elég megdöbbentő az is, hogy eszébe jutott ez a lehetőség. De hogy meg is tegye, hogy komolyan szóba hozza...

– Nem, nem – siet Babits védelmére a férfi –, én ajánlottam fel neki. Tudtam, hogy ezt szeretné. Ő nem kérte. Én adtam, magamtól. Szívemre teszem a kezem, így volt. Őt nem terheli semmi.

Idegesen dobolok az ujjaimmal a szék karfáján. Erről már nem fog kiderülni, hogy ugratás.

– Ugyan nem kérted a véleményem, de azért megmondom. Esztelenséget csinálsz.

– Jobb is, hogy így lett – legyint. – Kiábrándultam most Sophieból. Ezzel, amit tett. Még csak nem is küzdött értem!

Kedvem volna Szabóra borítani az asztalt, megragadni a vállainál, és fölrázni, térjen magához, ébredjen fel. Ehelyett nagyokat szívok a cigarettámból, s komolyan figyelem a férfit, miféle ördög bújt belé, miféle rossz szellem szállta meg.

– Hogy zajlott ez az egész jelenet? Beavatnál, kérlek? – érdeklődöm.

– Hogyne – mormogja, s maga elé réved. – Mint tudod, együtt élünk. Babits meg én.

– Tudom.

Mindenki tudja.

Körmeim ütemesen kocognak a széken. A kávégőzben, tintaszagban úszó levegőt cigarettám keserű füstje derengi át. Künn mentőautók szirénája sikolt fel. Szabó felkapja a fejét. Egy rajtakapott állat félelme villámlik át az arcán. Azt várom, mindjárt felugrik, s a sarokba kuporodik.

Kényelmetlenül fészkelődöm.

Évek óta zajlik már ez. S nem is csodálkoztunk ezen különösebben. Babits jelentett mindent Szabónak, ami szép, nemzetközi, modern, ami zene és szivárvány és harmónia. Az ő remetelakásában, melyben csak az aszkéták érzik jól magukat, Szabó mindent meglelt. Egy valamirevaló kályha sincs a házban. De vannak könyvek. Ez mindent feledtet.

Szabó gyenge hangon beszélni kezd.

– Egyik este épp vetkőzött. Hallottam gombolkodásának neszét. A velem szemben lévő szobában szokott aludni, a könyvtárban, amit nappal felfűtünk, hogy éjjelre ne kelljen a hálót felmelegíteni. Ezzel spórol. No, ott, ahogy öltözött, nem látszott belőle semmi. Csak éreztem minden mozdulatát. Mély barátság van köztünk, és az együtt töltött idő olyan szorosra vonta ezt a kötelék, ha némán csak áll, azt is érzem, akkor is tudom, hogy ott van. Vele beszélek meg mindent, ami fontos. És amikor ő válaszol, olyankor tudom, a lényegről beszélünk. Másokkal az élet apró-cseprő jelentéktelenségeit merítjük ki, vele viszont minden perc felforgató, forradalmi, annyit ad minden szava, minden tette...

Halkan megköszörülöm a torkom. A férfi felrebben, visszakanyarodik a tárgyra.

Beszéd közben a kisujján lévő aranygyűrűt csavargatja, csavargatja. Mintha egy üveg dugóját akarná lecsavarni.

– Ahogy úgy ott vetkőzött, és suhogott a felöltője, én meg a saját szobámban vetkeztem, hát hallom, ahogy megáll a mozdulatban. Egyszer csak megszólal. Hogy szerencsés vagyok. Nem mond ő semmit véletlenül. Kérdezem, hogy miért. Egyből felel. Hogy mesebelien szép a menyasszonyom. Így történt. Kérdeztem, hogy szeretné-e. Mire mondta, szeretné. Azután egész éjjel ébren voltunk, s megbeszéltük, mint legyen, hogy legyen.

Kifújom a füstöt, mi könnyű szürke függönyként választ el minket. Szabó az asztal túlsó oldalán kezére támasztott fejjel ül és hallgat, arcában semmi szín. Ajka széle néha megvonaglik. Eltűnődöm, hogy egy ennyire gyámoltalannak mutatkozó teremtés hogy képes annyi szenvedélyt megírni. Talán oda összpontosult belőle minden tűz, a költeményeibe. A hétköznapi valóságba semmi sem maradt.

– Nem gondolod, hogy tán Sophie dolga volna eldönteni, kihez akar nőül menni?

– Nem szokványos ez, elismerem – fogja ismét mentegetődzőre a férfi –, de ha ismered a körülményeket, látod az észszerűséget is. Évek óta együtt vagyunk Babitscsal. Az emberek pletykálnak.

Lesüti a szemét, eltakarja a száját. Motyogva folytatja.

– Összebeszélnek mindenfélét. Hogy én, meg Babits. Valamit tenni kellett. Valakinek el kellett venni Sophiet. Ha nem én, hát Babits. Csak legyen egy nő valamelyikünk oldalán. S ha Babits kívánta ezt magának, hát miért ne.

Hallottam magam is a pletykákat. De míg Szabó szájából nem hallottam róluk, nem tulajdonítottam nekik jelentőséget. Viszont ő maga fontosnak tartja őket. Olyannyira, hogy egy nőt feláldoznak miattuk.

– Gondolod ezzel véget érnek a pletykák? Az ember természete ez. Összebeszél mindent.

– Én remélem – mondja halkan –, mert olyan könnyű kisiklani. Ott vagyunk Európa élvonalában. Shakespearet fordítunk. Mi tudósítunk elsőként világrangú költőkről. Elválasztjuk a silányt az értéktől. És ha a nevünkhöz egyetlen ilyen botrány kapcsolódik... kitörölnek a nagykönyvekből rögtön, lerugdalnak a páholyokból, kiszorítanak a társaságból.

Volna rá okuk? Ezt akarom kérdezni, de a szemérem visszatart.

– Tudom, hogy megy ez – felelem inkább, s elnyomom a cigarettát.

A férfi az ajtó felé tekintget. Visszhangos a folyosó, közeledik Babits és Ignotus, de minden léptük után percekig állnak egy helyben.

Nagy önfegyelemmel ülök tovább. Nincs sok időm. A legcélzottabb mondatokkal kell próbálkoznom.

– Nem félted a kapcsolatotokat? – kérdezem.

– Mihállyal? Nem. Az nem múlhat holmi nőcskéken.

– Sophie ezt a sérelmét egész életen át cipelni fogja. Babits az új társa, s mint olyan, elsőként ő fogja hallgatni mindazt, ami Sophie szívét nyomja. S ha Sophival nem jó a viszonyod, az felemésztheti a Babitscsal valót is.

– Rémeket beszélsz – mondja helybenhagyólag.

Hátradőlök székemben. Szabó egy köteg gyűrött papiros felett görnyed, szemét mereven tartja rajtuk, kizár engem az észleléséből. Én azonban nem hagyom magam.

– A legkülönfélébb érveket hozod fel, miért volt ez helyes döntés. De belegondoltál egy percig is Sophie szemszögéből?

– Sophie úgyis mindig Babitsért epekedett – mormolja, s fel sem tekint.

– Már hogy epekedett volna, mikor a te menyasszonyod volt?! – kiáltok rá. Nem lehet idegekkel bírni az elvakultságnak ezt a mértékét. – Évekkel ezelőtt felvételt nyertem a szabadkőművesekhez. A Március páholyba. Eszméik nemesek, követendők. Aztán mégsem tudtam ott megmaradni. Az eszmék olyanok, mint a matematika. Ha a számok és műveletek közt van egyetlen egy nullával szorzás is, akkor mindegy, mi a többi szám, milyen gigantikusan nagy összeg, milyen lélegzetelállító még kimondani is. Mert ha nullával szorzunk, a végeredmény úgyis mindig nulla lesz. Ugyanígy, ha egy mozgalom tanai közt egyetlenegy olyan van, ami tűrhetetlen, akkor fölösleges az összes többivel foglalkozni. Szemét az egész. A Március páholynál ez a nullás pont, ez az Achilles sarok, mely miatt az egész páholyra az összeomlás vár, a nőkkel való bánásmód. Igaz ez a többi szabadkőműves páholyra is. De attól még nem kell elfogadni. Szabadság és egyenlőség, testvériség és szeretet, de természetesen csak akkor, ha férfi vagy. Ha nő, akkor összeteheted a két kezed, hogy még nem égettünk el a máglyán. Hogy lehet így gondolkodni a huszadik században? Mintha a felvilágosodás meg sem történt volna! A nőnek nincs egyéni lelke, mert Ádámból kapott egy fölösleges és pótolható darabkát, de ő nem a Teremtő alkotta lélekből származik. Ezen az alapon nem vesznek fel a páholyba egyetlen nőt sem. Őrület. Tudományról beszélünk a gyűléseken, és közben a tagfelvétel rendezőelve a babona.

A férfi idegesen mocorog, szégyen és zavar keveredik az arcán. Tekintetemet következetesen kerüli. Felállok, úgy magyarázok tovább. Árnyékomban ül.

– Végül kiléptem. Alig egy évet bírtam ott. Alapítottunk egy új páholyt Világ névvel. Mert a világban ugyanúgy ott vannak a nők is, családanyák, özvegyek, tudósok és alkotók, a nők is kiveszik a részüket munkából, szenvedésből, küzdelemből, reményekből. Mi jogon tagadhatnánk meg tőlük a tagságot és az azzal járó tudást, társadalmi tevékenységet, fejlődést és fejlesztést? A világnak nemcsak részei, de alkotói, s szent meggyőződésem, sokkal szebb felét alkotják a világnak, mint mi.

Szabó nem akar velem vitatkozni, azt látni. Csak azt várja, mikor hagyom már abba. Hát nem hagyom.

Félig hunyt szemmel hallgat, vonásai kemények, feszesek. Védekezik, várva, mikor rontok rá. Az asztal lapját markolva, hajlított háttal ül, mint egy állat, ki jobb szeretné elkerülni a csatát, de kész vicsorítani is, hogyha kell.

– Ti egy életet tologattok úgy, mintha valami bábu lenne. Ha kártyán tetted volna föl, az sem volna kevésbé megalázó. Te mit szólnál, ha így bánnának teveled? Ha ezután a hátralévő napjaid aszerint töltenéd el, mit beszélt meg a hátad mögött két másik? Nem tudom elképzelni, mi bújt beléd. Hiszen összehasonlító vallástudományi tanulmányokat folytatsz, filozófiát kutatsz. Van hétszáz különböző vallás a földön. Miért épp a keresztény felfogás járna a legközelebb az igazsághoz a nőket illetően? Miért nem bármelyik másik a hétszázból? S ezen épp te nem gondolkodol el, aki a keleti kultúra mestere vagy? A szellem embere, akit nem korlátoz az országhatár és a nyelv, a szín és forma különbsége. Mert mind mögött az egyetemes embert látod.

Beszédem után hosszú a csend. Szabó nem szól, fel se pillant, nem lehet már tőle elszámolást várni, ezt fejezi ki sehová sem néző, jelen sem lévő révedése. Ő maga sem tudja mit miért tett vak elfogultságában. Néhány év múlva talán bánni fogja ezt, ám most még csak a Babitsnak való megfelelés vágya égeti, s ez jobban kínozza bármi másnál.

Horatius jut eszembe, szigorú szava. Ne bámulj soha semmit. De az intelem pontosítva inkább így hangzik: ne bámulj soha semmi alacsonyat, és ne bámulj soha semmit alacsonyan. A tisztátalan kéz bepiszkol bármit. De még a tisztátalan szem is.

Egyszeriben nyúlánk alak jelenik meg az ajtóban, arca fehér, mint a rizs, göndör, vörös haja szemét takarja. Nadrágja szárai felemásak, egyik a földet súrolja, másik látni engedi zokniját. Húsz évesnek mondanám, diáknak. Áll a küszöbön, félszegen, hadarva köszön, s hol rám, hol Szabóra sandít.

– Elnézést, azt mondták, ide jöjjek.

– Milyen ügyben? – kérdezi Szabó. Nem vártunk vendéget.

– A portás úr – mormolja a fiú – azt mondta, ebbe az irodába gyűjtik Ady Endre kéziratait. Én pedig csak érdeklődni szeretnék, hogy... hogy esetleg... ha van fölösleges... ha van netán olyan kézirat, aminek már nem veszik hasznát, ami nem kell önöknek, mert úgyis kiadták és megvan nyomtatásban, és eredetiben nem kell...

Nem mozdulunk. Megvárjuk, míg végigmondja, bármily nehézkesen is. Szabó az alsó ajkán húzgálja mutatóujját.

– Nagy megtiszteltetés volna. Örömmel venném. Ha tudják nélkülözni. Egyetlen fecni is elég. A mesternek minden mondata kincs. És annyira nagy becsben tartanám, jobban vigyáznék rá, mint ahogy itt, a több ezer másik írás mellett vigyáznak egy papirosra! Legnagyobb érték volna, amivel rendelkezem!

– Nem szokásunk kiadni a szerzők kéziratait – mondja Szabó a féltékenység leheletnyi árnyával. Tényleg nem szoktuk kiadni a kéziratokat, mert senki nem kopogtat be értük. Kivéve Adyét, mert az ő írásaiért hetente jelentkeznek a lelkes rajongók, akik szeretnének egy morzsát birtokolni a költőfejedelemből.

– Tudom – szól mentegetődzve a fiú, s tesz egy bizonytalan lépést –, egyszerűen csak... bátorkodtam eljönni, mert az ismerősi körömben valaki szintén hozzájutott egy Ady vershez, az ő gyönyörű, szabályos írása van rajta, hártyavékony papíron, mestermű, maga a látvány is egy kis műremek, nem csak a vers maga, de a papír és a ceruza grafitja, mint vásznon a festmény...

A fiú remegő állkapoccsal, esengve néz ránk.

Szabó a sarokban álló szekrényhez lép, kinyitja egyik fiókját, s elkezd turkálni benne. Gyorsabb letudni az ügyet, ha átnyújtunk valamit, mint vitába szállni a fiúval.

Az egyre izgatottabban magyaráz. Látja, közel a cél, s teljes önátadással, lázas zavarodottsággal szónokol.

– Köszönöm! Igazán köszönöm! Önöknek ez igazán semmi, akik nap mint nap látják őt, de higgyék el, nekem életem pillanata volna, ha csak kezet rázhatnék vele! Ady a ma élő legnagyobb költő, ez egyértelmű, a látomásai, a jóslatai... megrázóak és ébresztőek. Mindannyiunk kötelessége, hogy nézeteit terjesszük és verseit megvalósítsuk!

Szabó egy halom mappa közül kikap egy verset. Valóban olyan, ahogy a fiú leírta: selyempapírosra írt jellegzetes betűk sorakoznak egymás mellett javítás, áthúzás nélkül. Az avatatlan úgy hiheti, a versek kiszakadnak a költőből. Kész formába öntve kikívánkoznak. Holott a pongyolaság tükre, ha valaki nem keresi az ezer és ezer szó közül a leginkább a szövegbeillőt, a legkifejezőbbet, mely olykor a legcifrább, legékesebb, máskor a legszerényebb. Minden szó, ha színében nem is tér el teljesen, de tónusában különbözik, s aki nyersen egymásra dobálja őket, átgondolás nélkül, nem különbözik a festőtől, ki semmi árnyalatot nem kever ki magának, csupán azokat használja, melyek a tubusban vannak, miket a gyártó küldött készen.

– Egy új kor hírnöke ő! És egy áldottabb hajnal köszöntene ránk, ha követnénk tanait! – folytatja a fiú, miközben Szabó feléje közelít a papirossal.

– Egy verset nem lehet megvalósítani – mondom –, és nincsenek tanai sem.

A fiú megkapja Ady kéziratát s kivirul. Forradalmi hangulata szerelmes hevületével vetekszik. Gyermeki mosollyal szürcsölgeti a szavakat.

– Csodálatos – rebegi –, eszményi! De esetleg... nem lehetne, hogy azt a versét kapjam meg, ami a múlt heti Nyugatban jelent meg, és a holtakról szól, tudják...?

– Nem lehetne – felelem, s az ajtót felé mutatok –, hagyjon, kérem, minket a dolgunkkal törődni.

– Nem baj – dünnyögi a fiú magát biztatva –, az egy kicsikét jobban tetszett. De ez is nagyon szép. Példaértékű mindannyiunk számára, kik emberek és magyarok vagyunk!

Azzal pátoszos mozdulattal a szívére szorítja a papírt. Szabó elfordul, s ajka szélének megrándulásában látom a gúnyt és az undort. Egy pillanatra összeér a tekintetünk. Ajka feszültsége lassan finom mosollyá oldódik. Bármennyire másképp is gondolkodjunk az életről magáról, az irodalomról egy nézeteket vallunk mind, akik ebben a szerkesztőségben dolgozunk, s ez tart össze minket, szorosan.

– Ezek versek. Nem politikai program kiáltványai. A vers halála, amikor elkezdik másként kezelni, mint versként. Az önhöz hasonló rajongók végzik ki ezeket a költeményeket – mondom, de a fiú ide se hederít. Hajlongva hálálkodik, soká áll még a küszöbön, aztán Babits lépteit hallva eliszkol.

Valódi megkönnyebbülést jelent, mikor Ignotus végre belép, nyomában Babitscsal. Amint Szabó észreveszi a férfit, azonnal átváltozik az arca. Az imádat bódulata mos le minden néhány perccel ezelőtti bűntudatot. Ilyen fokú személyi kultusszal szemben esélyem sincs.

Odaadom Ignotusnak a munkám, megbeszéljük a részleteket, s indulok is. Fojtogat a légkör, nem akarok a szerkesztőségben időzni tovább.

Otthon, ki se nyitom a kaput, elém szalad Hattyú, csahol, ugrál, farkcsóválva táncol körbe. Földöntúli a boldogsága.

Megsimogatom a kuvaszt.

Ádám a fűben játszik, gyöngyvirágok harangozzák körbe, szöcskék riadoznak árnyékától, katicák másszák meg kézfejét. Ilona keresztbe vetett lábakkal ül a kerti széken, ingatja bokáját, violalila papucsa hintázik lábfején. Az újság színházi pletykarovatát olvassa, s cigarettázik.

Leülök közébük, Ádám rögtön az ölembe kéredzkedik.

– Mit tanultál ma az iskolában? – kérdezem, miközben nyakkendőmet bontogatja álmodó mozdulatokkal. – Szép betűket írtatok a tanító nénivel?

– Nem halad – feleli rá Ilona indulatosan –, egyszerűen nem halad. Visszamaradott ez a gyerek, én mondom neked!

Apró barna maszatok tapadnak meg nyakkendőmön, amint a gyönge földgöröngyök Ádám kezéről rákenődnek a textilre.

Magamhoz szorítom a fiút. Ő csak babrál, s nem reagál a vádakra. Ha anyja úgy veszi, hogy ő nincs is itt, hát tényleg úgy tesz, mint aki jelen sincs.

– Olyan szépek a betűk. Ahogy gömbölyödnek, ívelnek, nyúlnak, szaladnak – folytatom halkan, a nyakamba kapaszkodó fiúcskának. – Neked is tetszenek, ugye?

– Igen – motyogja. Szőke, pihés haja az arcomat csiklandozza.

– Akkor majd gyakoroljuk őket.

Csimpaszkodik, apró tenyere forró. Arcát elrejti a nyakam szegletébe.

– Az jó lesz, ha foglalkozol vele. Egyszer egy évben. Amíg még felismer – veti ide foghegyről Ilona, majd szedelőzködik, eltapossa cigarettáját, s bevonul a házba.

Néhány perc telik el, s bentről hallom hangját villámlani. A cselédlányt szidja, talált valami kivetnivalót a munkájában. Most a lány nyakát behúzva, szemlesütve állhat, miképp szokott. Szégyellem magam. Nem lennék cseléd a mi háztartásunkban.

Amikor csak szóvá tettem ezt, ugyanazt kaptam, mint a cseléd. A jelenet mindig azzal végződött, hogy Ilona elment az anyjához, azzal fenyegetőzve, hogy vissza sem jön többet. Ádámot sajnáltam. Akit rángatnak, aki egyik nap itt alszik, másik nap ott, aki nem tehet a történtekről, s aki semmit sem ért.

Felhagytam kísérleteimmel. Részvéttel gondolok a cselédre. De a fiamat kell védenem.

Alkalomadtán, mikor kettesben maradunk, bocsánatot kérek a cselédlánytól. Akkor szemlesütve állunk egy percig a konyhában, aztán a lány nagyot bólint, s teendőire hivatkozva elhátrál. Több ízben említettem neki, hogy be tudom ajánlani más helyre, ahol nyugodtabb természetű gazdái volnának. Mi majd kerítünk valakit, akit Ilona is elvisel. Visszautasította. Évek óta szolgál nálunk, emlékszik még, milyen volt Ilona valaha. Ahhoz a régi Ilonához hű.

Ez megrendített. Azt várja talán, az az ifjú, kiszámíthatatlanul szellemes és játékos lány majd visszatér? Nem fog. Az első idők varázslata mégis akkora, hogy összeláncol embereket egy egész életre.

Ádám ránt vissza gondolataimból. Lemászik az ölemből és a kutyát nyaggatja, fülét húzza, lábait nyomkodja. A türelmes kuvasz meg csak néz hol rám, hol rá, s közben szinte mosolyogva liheg.

Egy ajtócsapódás jelzi, hogy Ilona lezárta a vitát. Mindhárman összerezzenünk. Úgy nézünk egymásra, mint szövetségesek, akik valahogy idekeveredtek, ebbe a háztartásba, s mást sem akarnak, csak nyugalmat találni az égő falak között.

De ez nem igaz. Ők ketten ugyan idekeveredtek. Én viszont magamtól jöttem ide, s én magam teremtettem meg mindazt, ami itt van. Ilona is kellett hozzá, s még egynéhány külső körülmény. Azonban elsődlegesen én tettem le az alapjait annak az otthonnak, ami fészek is, pokol is lehet.

Ádám hozzábújik a kutyához, átöleli a nyakát, úgy, ahogy előbb az enyémet. Elnézem birkózásukat. Életem egyetlen értelme. A tollamból kifogy egy nap a tinta. A papírlapok szétfoszlanak. A könyveket elrágják a molyok. De ő, ez az ember akkor is a világon lesz.

S míg idáig eljutunk, addig az én dolgom megmutatni neki mindent, hogy igazán, hogy valóban ember legyen. Fel kell vérteznem őt tudással, hogy tudja, mi az a nemesség, a szellem, a szépség és kegyelem, és tudja azt is, mi a vér, a harc, az erő. Hogy ismerje az életet.

Hogy ő magasabbra törhessen, mint én, mert neki már nem kell azokat a harcokat megvívnia, mint nekem.

Szeretném leheletemmel elfúni az életébe szövődő akadályokat. Szeretném átnyújtani neki az emberi lét arany-vörös poharát, melyben ott örvénylik az élet. Miközben magam is koldus vagyok. S poharamban épp egy korty öröm, ha akad.

Az is ő. A fiam.