1933

A pincér kihozza a feketénket. Ebben az órában a harmadikat.

Karinthy egyből úgy kap érte, mint valami emberforma, kitikkadt virág, s dönti is magába. József Attila lassan kavargatja kappuchinóját. Vele szemben Weöres Sándor ül, fiam egykori játszótársa, ki híres költővé nőtte ki magát, most fahéjjal szórja meg kávéját. Mellette Hamvas Béla kemény tekintettel. Most látom őt először, s ahogy a beszélgetés alatti közbeszólásait figyelem, egy éles eszű, kritikus gondolkodású férfi benyomását kelti. Ritkán tesz megjegyzést, a bölcsek komoly hallgatásával. Nem pazarolja szavait nemértő közönségnek. Homokszín öltönye kifogástalan, haja ritkás, közel ülő szemei metszően vájnak bele a világba, gyanakvással, mint ki egy pillanatra sem kapcsolja ki eszét. Mégis lefegyverzően elfogadó és megértő. Könyvtáros.

Tőlem jobbra Füst Milán kínálja körbe szivarral a társaságot. Attila és Weöres utasítja csak el, az ifjak.

A beszélgetés a Napkelet újság körül forog. Füst egyre azt bizonygatja, nem működhet jól egy közösség, amit nő fog össze.

– Volt már női főnököm, nem is egy, és mindig azt tapasztaltam, a nők tartják a három méter távolságot. Vagy ha lehet, ötöt is. Ez nekik a tekintély. A férfiaknál nincs ilyen.

Mind Hamvas felé pillantunk, tőle várjuk ennek megerősítését, vágy cáfolatát, ki a Napkeletnek dolgozik, Tormay Cécile felügyelete alatt. Ő azonban nem akarja észrevenni kíváncsiságunk s nem nyilatkozik.

– Kaffka is remek író volt – veti közbe Karinthy –, és nem kell kiemelni, hogy írónő. Női író, inkább.

– Mondják, nem tudott öltözködni – szólal meg Weöres. – Okkert vett fel zafírral.

Erre mind elcsodálkozunk. Karinthy belemosolyog a csészéjébe.

Egyikünknek sem jutna eszébe a divatról vitatkozni itt. Weöresben viszont van valami megfoghatatlanul éteri, finom, lányos esszencia. Füst elnézően a segítségére siet.

– Tényleg nem tudott. Én ismertem. Dehát művészeinknek nem is az az érdemük, hogy mit csináltak a hétköznapjaikban, és hogyan jelentek meg.

– Ady gyakran azt mondta rá – veszi át a szó Karinthy –, hogy Margit olyan jól ír, hogy már nem is nő.

Füst felnevet, Weöres sértetten méri végig Karinthyt, mintha személyesen ellene jelentett volna ki valamit.

– Elképesztő, miként tudott az az ember úgy bókolni, hogy közben sértegetett – sóhajtja Weöres, s belekortyol kávéjába.

– Ebben nagy volt – bólint rá Karinthy.

A nosztalgia derűje ömlik szét a társaságon. Füst mosolyogva mesél egy történetet, aminek a szemtanúja volt.

Ady egyszer előleget kért valamely írására. A kiadó folytatásos regényt akart, azok voltak a húzóerő, amikor az előfizetések száma megcsappant. Ady azt felelte, van is egy kész regénye, s elfutott lefénymásoltatni. Valójában egy rövidke novelláját másoltatta le nyolcszor s fűzette össze, ezt adta le a kiadónak. A jussát megkapta, s mehetett belőle inni. A regény sosem készült el. A hibát ráfogta a nyomdászra, az másolta és kötötte össze tévesen a lapokat.

– Ez a mese kutyafüle azokhoz képest, amik valójában zajlottak – szól Karinthy, mikor Füst történetén mind felidéztük magunkban a mesterkedő Adyt. – A legtöbb versét az asztal alatt írta. Mikor felszólították, hogy a borért most már fizetni is kéne, leborult az asztal alá, írt valamit, elküldte a Nyugatnak, és már jött is a csekk. Ő meg duhajkodhatott tovább.

– Arany élet – mondja Attila.

– Vér és arany – feleli erre Karinthy.

– Hát csakugyan ilyen volt? – kérdezi Weöres.

– Még ilyenebb is. Hányszor hallottam egy-egy leánytól, hogy szép írói karriert ígért nekik a csókjukért. Aztán hol vannak most amaz írónők? Csak beleheveredtek Ady ágyába, ennyi volt a pályafutásuk – mormogja Karinthy. – Kihasznált mindenkit, akit tudott.

– Az egy dolog, hogy milyen volt emberileg. A rémületes az, hogy elkezdték félistennek beállítani. Desiré még egy könyvet is akart írni róla, ahol a helyére teszi végre Adyt a magyar irodalomban, de azt mondták neki, hogy... – kezdi nagy hévvel Füst, de aztán kérdőn rám pillant, tőlem várva a mondat folytatását.

– A kiadó figyelmeztetett, hogy nekem családom van. Gondoljam meg jól. Valós aggodalmat láttam a szemében. Engem féltett Ady rajongóitól. Hiszen egyetlen cikkem után is majdhogynem eltörték a tollam. Akkor egy egész könyv után mire lehet számítani? De nem félelemből nem írtam meg. Egy nap tudatosult bennem, hogy egy vallással állok szemben. S a vallásos érzületet nem szabad sérteni.

Történt ugyanis, hogy Ady halála után találtak egy verset, amit neki tulajdonítottak. A lapok tele voltak vele. Világfelforgató vers, mi új fényben láttatja Adyt és a magyarság egész sorsát. Benne az európai irodalom végzete. Feltétlen közölni kell minden fórumokon, mert eddig sosem ismert távlatot nyit a költészetben, és így tovább. Magam láttam azt a verset, Ady aláírása szerepelt rajta, de egy költőtársunk keze írása volt. Az egyik estén fricskából írta, cigarettázva, pár snapsz mellett, stílusparódiaként. A vers elkallódott, s most megtalálták. Mikor jeleztem, nem Ady a vers szerzője, ez semmifajta reakciót nem váltott ki azokból, akik pár napja még az irodalomértelmezés új korszakáról hadováltak. Hirtelenjében semmis lett az egész, csak mert nem Ady írta. Ady írhatott volna bármit, mindennek örvendeztek a rajongói, szépérzéküket s józan eszüket elvesztve. A középszerű versekben gyönyörködtek, míg az igazi értéket félresöpörték, mint a szemetet, csak mert nem kedvenc költőfejedelmüktől származott.

Hallgatagon bólogatnak. A csészék lassan ürülnek, sűrű dohányfüst terjeng közöttünk. A pincér idelép, s elvisz egy pár piszkos csészét.

A hátunk mögül halk zene szól. Népszerű sanzon dalok követik egymást. Egy szerecsen férfi sültkrumplit dobál a szájába velünk szemben, egy unatkozó leány társaságában. Páran odafordulnak, megbámulják. Előkelő asszonykák igazgatják gyöngysoraikat az asztaloknál. Pincérek sürögnek-forognak észrevétlenül.

– Túlbecsülték. De valamit mégiscsak tudott, hogyha ekkora hatása volt – mondja Attila, s kezével mutatja, hogy mekkora hatásra gondolt.

– Persze! Pózerkedni – vágja rá Karinthy.

– Aki nem ismerte őt személyesen, arra is hatnak a versei – szól Weöres a szalvétájával babrálva.

– Mert a verseiben is pozőr. A ritmusával idegesíteni akarja az olvasót – mondja Füst.

– Viszont senki nem idegesített így korábban – veti ellen Attila.

Érzem, parttalan vita veszi kezdetét, ha nem állunk meg még idejében. Minden elmélet mellett épp annyi érv szól, mint ellene. Csak a konkrétumokkal lehet kezdeni valamit.

Karinthy hátradől, s szivarjából nagyokat szívva, kedvtelve hallgatja, mint koncolják fel Ady művészetét és személyiségét.

– Tényleg hat ujjal született? – kérdezi Weöres.

– Mutatta nekem a sebhelyet a kézfején – mondom.

– Pont az ilyesmik miatt veszik el a miszticizmus dagályos ködébe a költészete, miközben éles, kritikus szemmel is lehetne rá nézni – morran fel Füst.

Most senki sem szól. Mind a hatujjú Ady képén merengünk. A levegő szinte barna már közöttünk a dohánytól. Weöres, ki nem szokott cigarettához sem, kábultan pislog az asztalra.

– Satnya egy sámán az ilyen – folytatja Füst hőbörögve –, ami betegséget össze lehetett szedni, azt összeszedte.

– És vígan élt velük – jegyzi meg Karinthy. – Engem már egy fogfájás földhöz vág. Ő meg a napi öt liter borával, száz szál cigarettájával, éjjelezéseivel, betegségeivel teljes alkotói életet élt. Ezt azért nem lehet elvitatni tőle. Igyál meg te, kedves barátom, öt liter bort, aztán nézzük, holnap mivel örvendezteted meg a Nyugatot!

Füst harciasan az asztalra csap, venné a kihívást. Hamvas higgadt szava azonban megelőzi.

– Beteges volt, s maga is vonzódott azokhoz, amik gyengítették.

Weöres egy tanítvány fürkészésével lesi Hamvast, szinte látni, mint ismétli el magában minden szavát, hogy egész életére megjegyezze őket. Élénken hajol hozzá közelebb, lágy vonásai most még puhábbak, vizesebbek, mint valami túlvilági lényé, aki ha úgy tartja kedve, a következő pillanatban köddé s párává válik. Csontos koponyáján ezüstlik a bőr, mint egy patakmenti kövön a harmat.

– Mindig a gebe a táltos paripa – folytatja Hamvas senkire sem nézve. – Ő a legrejtettebb. Őt nem vinnék el feláldozni, mint az izmos fehér mént. Jelentéktelen. Eszébe sem jut senkinek a leggyatrább állatot választani. A népmesehős kevély testvérbátyjai mind a pompás csődöröket nyergelik fel. Ezzel el is buknak. A girhes jószágot csak egy kicsit kell etetni parázzsal. S menten táltos válik belőle.

Nem tudunk rá mit mondani. Zavartan, félszegen hallgatunk, Karinthy a körmét piszkálja, Füst a torkát köszörüli, gallérját igazgatja. Ehhez hasonló témákról nem szokás ezekben a páholyokban beszélgetni. Csak egy-egy nő hozta szóba eddig az asztaltáncoltatást és kártyavetést, de itt, ahol a tiszta ész és szellem támogatói vacsoráznak, a babonának sosem adtunk teret.

Bordó szőnyeg, lakkozott, aranycirádás ajtók visszfénye villog a csészéken. A szalvétán a kávézó emblémájának dombornyomata sötétlik. Az abrosz hivalkodóan fehér. Ezt bámulom, míg Hamvas beszél. Az asztalon nyugvó kezemet.

– A táltosok gyógyítók – szólal meg Weöres. – Tiszta, gyógyító erők birtokosai. Ahogy itt beszélünk Adyról... őt kevéssé tarthatjuk ennek.

– A sámánok nagy erők mozgatói – bólint Hamvas. – Az pedig az egyéntől függ, hogy mire használja a tudást, mit teremt ezzel.

Füst idegesen fészkelődik mellettem, Karinthy, ki szereti a fantasztikus történeteket, érdeklődve figyel. Nagy hamu esik le a szivarja végéről. Nekem régmúlt beszélgetéseink rémlenek fel. Ahogy elhangzottak, el is felejtettem őket.

– A garabonciás hatalmas erők felett rendelkezik, de még fiatal, tapasztalatlan, edzetlen ahhoz, hogy maradéktalanul irányítsa őket. Még őt rángatják. De már érzi az uralom ízét. Az árnyaknak parancsol, a holtakkal beszélget. Hívják őt, s ő nem mondhat ellent. Nem lehet ezzel az élettel megmaradni a társadalomban. Vándordiákok ezek, meg nem értetett, rejtélyes különcök, akik mocsarakban, barlangokban, mezőkön időznek, s csak néha mennek emberek közé. Akkor félik őket. Hiszen látni rajtuk, hogy más a valóság, amiben élnek. A kisugárzása, a szeme is más egy ilyen embernek.

Hallgatom Hamvast, s most nem tudok elmenekülni, mint amikor Ady beszélt.

Felpillantok rá. Nyugodt és biztos, mint ki jól ismert szakmájáról értekezik. Nem olyan az arca, mint aki holdfényes misztikákban hisz. Úgy beszél, mint egy professzor a katedrán, mégis egyszerűen, közvetlenül, tudományos higgadtsággal, de elérhetően. Arcán semmi ránc, ahogy beszél, bőrén semmi kitüremkedés. Olyan, mint a simává csiszolt gránit.

Mind fegyelmezetten hallgatjuk őt, ki csendes komolysággal szaval, szemét a levegő egy pontján tartva.

Áttetsző-kék szemében azúros barázdák tünedeznek fel. Nehéz őt nézni. Az asztalon pihentetem a tekintetem, az ezüstszegélyes porcelánokon, a gőzölgő feketéken.

– Elhívást kapnak. A szellemektől. Ha nem engedelmeskednek, megőrülnek. Nincs más út. Ez a kijelölt helyük. Nem végezheti el más helyettük ezt a munkát, csak ők. Ezért nincs kímélet. A szellemek feldarabolják őket és újra összerakják a darabokat úgy, hogy képesek legyenek elvégezni kirótt a feladatot. Mindezt átélve ugyan hol találnának megértést? Hol volna olyan társaság, vagy akár csak egyetlen ember, egyetlen személy, egy lélek ezen a világon, aki rokon? Aki értő? Teljes elszigeteltség vár rájuk. Aki megkapta az elhívást, arra három sors várhat: vagy elfogadja ezt az utat, és sámán lesz, vagy megőrül, vagy meghal.

Hamvas hangja egyszerű, dallamtalan. Nincs benne az a zene, amivel a költők ösztönösen artikulálnak. Nyers, mintha egy felépített ház csupasz tégláit látnám vörösen. Letaglózó, mélyreható hang. Lúdbőrzik a karom tőle.

– Tulajdonképpen... – kezdené Weörös, de Füst közbeszól.

– Béla, nem olvastál te túl sok népmesét össze? Már összekevered a valósággal. Ezek szép, kitalált dolgok. Pontosan olyan, mint jósló tehetséget tulajdonítani Adynak. Hol ezt jósolta meg, hol azt, egymásnak ellentéteit. S mikor valamelyik bejött, megünnepelték, elfeledkezvén a másik jóslatról. Ezeket, már ne is haragudj, de nem lehet komolyan venni. Értelmes, haladó szellemiségű ember nem fektet ilyen mendemondákra nagy hangsúlyt.

Belekortyolok kávémba, mi most keserűségével józanítólag hat rám. Megborzongok.

A szemem sarkából látom, ahogy Hamvas szelíden biccent, mintegy elfogadva Füst véleményét. Nem megy bele a vitába. Ez megint letaglóz. Szokatlan ez olyan körökben, ahol az egyéni véleményért vérre mennek. Az jól érezhető, nem a meggyőződés hiányából, vagy a sekélyes tájékozottságból fakad Hamvas nyugodt lemondása.

– Akár még igaz is lehetne – szólal meg Karinthy egy utolsót szívva szivarjából.

– Mi szól ellene? – kérdezi tüzesen Weöres. – Mi tényt tudsz felhozni, ami cáfolná mindezt?

– Gyerekek, nem hiszlek el titeket! – csapja össze két tenyerét Füst. – Ha ma meghalok, holnapra rólam is ilyen legendákat fogtok szövögetni? Nos, sietek közölni veletek, míg élek, ítélőképességem teljes birtokában kijelentem, nem vagyok lápi lidérc, és hiába is akarnátok ezt rám bizonyítani a későbbiekben, a valóság minden miszticizmusnak ellenáll! Ember vagyok, unalmas földi ember, mint ti!

– Nem is rólad volt szó – jegyzi meg Attila, mire Karinthy harsány nevetésben tör ki.

Füst elpirul, keze ökölbe szorul, én meg felvetem, hogy ritkán látni mostanában Móriczot köztünk. Erről beszélgetünk ezután, a gondolatok elterelődnek Adyról, de engem nem hagy nyugodni az, amit Hamvas felvetett. Órákkal később, mikor cihelődünk, még mindig ez jár a fejemben.

A többiek már húzzák a kabátjukat, de én még félreállok vele beszélgetni. Bizalmasabb közegben talán kifejti, amit az imént félbehagyott.

Sorra elköszönünk a többiektől, kézfogással búcsúzkodunk, hosszan, szertartásosan. Aztán Hamvashoz fordulok, közelebb ülök hozzá, belékarolok, zöld tea és finom posztó illata leng orromba.

– Ne haragudj a kérdezősködésemért, egyszerűen csak érdekel. Hadd kérdezzelek meg... mire alapozod, amiket mondtál Adyról? Különös ezt, tudod, olyan emberről hallani, aki itt élt köztünk, épp úgy, mint mi, ismertük szokásait, hóbortjait, hétköznapiságát. Amennyiben egy legendáriumban olvasom, vagy akár egy modern regényben, de egy régvolt személyről, akinek arca homályos, és a talpa nyomát már befedte a por, elhiszek minden szót. Hiszen régi korokban féltették a veteményest a vihart hozó garabonciás diáktól, megkínálták bőven tejjel, tojással. Ahol feltűnt, úgy fogadták, mint az üstököst, mi járványokat szórt szét mindig a földön: rémülettel vegyes tisztelgéssel. Így volt talán, így lehetett. De minél többet tudunk, minél szerteágazóbbak ismereteink, annál kevesebb okunk van az élet különböző jelenségeit ismeretlen isteneknek, szellemeknek tulajdonítani. Vagy akár varázslóknak.

– A megölt istenek feltámadnak – mondja Hamvas, s ráérősen rágyújt.

Ebből érzem, hosszú beszélgetésre számít, de felelete alapján nem siet előzékenynek lenni kiokításomban.

– Kifejted ezt, ha megkérlek rá?

– Én nem akarlak meggyőzni téged – mondja a szemembe.

– Hát ne győzz meg. Magyarázd el.

Erre elmosolyodik. Rendelünk még egy-egy italt s egy hajtásra végzünk velük.

Hátradől, elhelyezkedik, s kényelmesen pöfékel. Engem is nógat, gyújtsak rá, s hamarosan együtt szivarozunk.

A pincér a mellettünk lévő asztalhoz pácolt sültet hoz. Erős, fűszeres illat és gomolygó gőzfelleg követi az ezüsttálcát. Élénk festékkel kimázolt asszony lát neki az éjjeli fogásnak. Egy katonatiszt kedvtelve szemléli. Asztalukon nehéz borokkal telt poharak villognak. Arrébb kicsi, poros pálmafák, az asztalok között.

Elnézem őket, majd a figyelmem visszatér Hamvasra. Zömök férfi, mégis sovány. Olyasforma, mint akinél a csontok uralkodnak a hús felett. A mozgása lassú, nem lusta, inkább kimért. Megtermett ember, s közben valahogy súlytalannak hat.

A pincér újra megjelenik, ezúttal egy kancsó friss vizet hoz. Mindketten követjük szemünkkel, amíg eltűnik. Aztán Hamvas előredől, rákönyököl az asztalra, s rekedt, elcigarettázott hangon szólal meg.

– A sámán az érzéki világ szférái között utazik. A népmesék lova a dob, kit parázzsal, vagyis dobolással kell táplálni, s a mese az utazás története.

– Miért a dob? – kérdezem.

– A dobot a föld szívverésének szokták nevezni – feleli elgondolkodva. – A Föld elektromágneses rezonancia frekvenciája hét és fél hertz. Ez magas théta, alacsony alfa agyhullámoknak felel meg. Az alfa állapot a nappali ábrándozás, a félálom közege. A théta a mélyálom, a meditáció tudatállapota, az intuíció és a tudatalatti szintje. Úgy tűnik, a dobolás lehetővé teszi a sámánnak, hogy agyhullámait a föld pulzusához igazítsa.

Belenéz a szemembe, hogy értem-e. Bólintok, s Hamvas folytatja.

– Tehát a sámán az érzéki világ szférái között utazik. Ezeket szokták felső, alsó, és középső világoknak nevezni. A jógi az érzéki világokat meghaladja. De az embernek, aki polgár, aki fogyasztó, aki tömeg, aki önző, zsugori, arctalan massza, annak a saját korábbi tapasztalatain túlmutató megélés már mind hazugság, s így megvetendő. Még a sámán létét is elveti, aki alig megy messzebb, mint az álmok. Hogy is értené a jógit, az aszkétát, a bódhiszattvát, akik testüket evilágon nyugtatják, s szellemükben a transzcendenssel egyek? Úgy be vagyunk már mocskolódva, hogy a legtisztább valóságokra vakulunk meg épp. Ez lehet a bűnbeesés. A Sátán nem tudta a teremtett világot elpusztítani, ahhoz ő kevés. De úgy besározta, hogy nem tudjuk megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól, a férgeket az angyaloktól, és épp ez az ördögien ravasz. Ami teljesen szemét, azt az ember kihajítja. Ami egészében hazugság, azt elvethetjük azonnal. Ám mikor az igazság van át meg átszőve hazugsággal... az ember úgy belebonyolódik, hogy végül nem tud mit kezdeni vele, s kivágja az egészet a szemétdombra. Könnyű volna persze, ha úgy ki lehetne metszeni a téveszméket az igazságtól, ahogy egy barackból vágjuk ki a rohadó részt. Azonban sokkal inkább egy üveg vízbe ejtett tintacsepphez hasonlít ez. Miután belekerült, az ember már szét nem választja őket. Ez a zseniális az ördög művében. Ez a gonoszság.

Úgy beszél erről, mint pár órája a borkészítőséről és a szőlőfajtákról, ünnepélyesen, külön hangsúlyozva minden szót, mégis egyszerű, köznapi tárgyilagossággal, világos tekintettel.

Eltűnődöm. Sosem hittem azt, hogy az igazság letéteményeseinek kellene lennünk. Sokkal inkább az igazság keresőinek. Aki időtlent akar mondani, egyből idétlen is lesz kissé. Ahol kijelentik, mit kell gondolni, ott a szabadság véget ér.

Hamvas mintha a fizika egy tételét fejtegetné előttem. Nem értem, honnan szedte mindazt, amit mond, de nem szakítom félbe, hogy próbára tegyem tudását. Hallgatom tovább, ő meg nagyokat szív szivarjából. Kéklő füst száll közénk.

– Ezért nehéz ilyen témákról beszélni, s ezért van teli, kedves barátom, a te elméd is, teljesen jogosan, egészséges szkepszissel.

– Sokan mondanak Adyról mindenfélét. Én, aki mindig a tiszta válaszokat kutattam, ebben is szeretném látni az igazságot. És nem találom. Az emlékeim megcsalnak. Néha annak látom, aminek ő is látta magát. Fejedelemnek, úrnak. Másszor csak egy ember ő is, aki jobban szeretett inni, mint enni, rossz ízlésű verseket írt, csókok után futott, és vérig sértett mindenkit, aki egy pillanatra is mellé került. S mindezt a saját magának kiosztott rang felmentésében tette.

– Fontos volt neked. Azért bírálod ilyen keményen – szól Hamvas szivarral a szájában.

Elhalkulok. Fontos volt? Hiszen mindenki fontos, akivel egy ég alatt tartózkodunk ezen a földön.

– Az irodalom – felelem –, ez az egyedüli fontos a számomra.

Ezen megint elmosolyodik, de most egy uralkodó arcával. Kineveti alattvalóját, ki mit sem tud arról, hogy élesen és részleteiben látható egy magasabb tekintet számára.

Hirtelen nyugtalanság vesz erőt rajtam. Találgatom, mivel árultam el magam. De a következő pillanatban ismét nyugodt vagyok. Nincs semmi megszégyenítő Hamvas arcán. Csak egy királyi mosoly, mi annyit jelent: az uralkodó ismeri az életet. Közelebb húzódom hozzá.

– Vannak, akikhez a másvilág közelebb van, mint az átlagemberhez – kezd el Hamvas hirtelen új hévvel beszélni. – Olyasmi ez, mintha egy szobába csak egy másik szobán keresztül mehetnél be. Van, aki egész életében nem jut el ahhoz a túlsó oldalon lévő szobába, mert nem megy át először ezen az elsőn. Akad viszont olyan, akitől karnyújtásnyira van. Egyet lép csak, s ott terem. Nyilvánvalóan más felfogása lesz a valóságról az ilyennek.

A pincér közénk lép, elviszi a poharainkat. Ahogy elmegy, sebtében felkapkodja a környező asztalokról is a kiürül csészéket. Rutinos és udvarias. Aztán ahogy eltűnik, mintha megváltoznának a fényviszonyok. Azt is rögtön megállapítom magamban, hogy csak képzelődöm. Minden lámpa ugyanúgy ég.

Viszont itt most meglassul a nap, mint versolvasás közben. Azt is jobb a félálmot idéző szürkeségben. Mikor nincs se sötét, se világos, hanem örök esthajnal, végtelen félhomály.

– Neked egy nagyon kiegyensúlyozott lelkületed van, Dezső. Azért nem érted, illetve nem érzed át őt. Kérdezd meg Attilát – mondja Hamvas, s fogai közül felszáll a dohány kékes-barnás füstcsíkja. – Ő pontosan tudja, nem a fejében, hanem a szívében, a gyomrában, a májában, a veséjében, hogy mélyre kell menni, a pokolnál is mélyebbre, hogy leégjen rólunk minden mocsok, és csak a pokolban megérlelt fehérség maradjon, az, amit érdemes megörökíteni, amiért érdemes tollat ragadni egyáltalán. Tisztítótűz nélkül nincs tisztaság. Van, hogy egy élet rámegy erre. És ekkor elmerülünk mindenben, ami mélyre taszít, ami kéj, ami mámor, ami bűn és szenvedély. Viszont egy élet nem sok az örökkévalóságért.

Kibámulok az ablakon.

Alattunk terül el az alvó Budapest, kirakatain világító kék-zöld neonjaival, olajlámpák fényével, s mély, mozdíthatatlan sötétséggel épületein. Az utcákon egy-két ember lődörög. Csavargók, kóbor életművészek, mint én, aki ilyen éji órán is a kávéházban ülök.

Az ablakon csillog a porcelánok aranyos visszfénye. Pedig inkább az utcák szemetét, az eltakarítatlan üvegcserepeket, a falfestékes tereket, a kapualjban görnyedő hajléktalanokat szeretném látni. A valóságot. Taszít ez a sok arany.

Mindig is bántotta szépérzékemet, mikor emberek patetikus szavakkal jöttek. Most sem esik jól ezeket hallani, noha Hamvas kiállása, a hanghordozása, szilárdsága elviselhetőbbé teszi mindezt. Ő mintha kitalálná gondolataimat, ismét mosolyog, könnyedén.

– Tudom, ódzkodsz a nagy szavaktól. Nem a szavak nagyok, mi vagyunk kicsik hozzájuk.

– Én kicsiségemben akartam nagy lenni – mondom. – Olyan ez, mint ahogy az ember folytatja a tanulmányait. Először az elemi iskolában általános tudást szerez mindenről, majd érdeklődése egyre specializálódik, s az egyetemen már egy kijelölt témáról tud meg mindent, egy egyedülálló fakultáson, minthogyha tollheggyel beleböknének egy adott kérdéskörbe, s nem kiterjedése, hanem mélysége lesz a tudásának.

– Úgy hiszem, ez jellem kérdése. Egy királynak van kiállása, tekintélye. Az nem sétálhat be úgy a trónterembe, mint egy alattvaló. Épp így egy tudós jellemnél nem a magabiztos, daliás megjelenését becsüljük, hanem a kutató alaposságát. Nem az ő hangját fogjuk meghallani először, de amikor beszél, az okos beszéd lesz. Mind a természete szerinti helyzetben teljesít a legjobban. Március huszonkilencedike, igaz? Kos jellem. Az ízlésed messze földön híres. A megkülönböztető szépérzék szűzi erény. A beszéded letisztult, határozott, marsikus. Noha csak most ismertük meg egymást, úgy beszélsz velem, mintha nyájas barátod volnék. Ez a közvetlenség, nyitottság az ikrek minősége. Ezek az archetípusok mindenkiben más arányokban vegyülnek. Úgy képzeld el, mintha alkotóelemekről, kémiai anyagokról volna szó, mikből az ember összetevődik. Egyik a küllemét, másik gondolkodását, vagy érzelmeit, vágyait, félelmeit, beszédkészségét, habitusát, rejtett ösztöneit határozza meg. Lelki vegylabor. Nem csoda, hogy az alkimisták kezdtek el ezzel először mélyrehatóbban foglalkozni, akikből később a kémikusok, majd korunk gyógyszerészmesterei lettek. Nos, képzelheted, más jellemet hordoz, s ezáltal más sorsot fog kijárni magának az, aki nehézkes, szürke ólommal van teli, mint az, aki eleven tűztől lángol. Egyikben ammónia van, másikban vatta, harmadikban színarany, negyedikben éter, ötödikben salétrom. És még ezer másik elem a túlsúlyban lévők mellett. Fel nem bírjuk fogni, micsoda különbözőség feszül ember és ember között.

– A hasonlóságok mindig jobban foglalkoztattak – felelem.

– Ez a kitérő csak arra szolgált – mondja Hamvas, s lepöccinti szivarja elszenesedett végét –, hogy elismerőleg szóljak arról, nehéz megértenünk azokat, akik merőben más életmedret vájnak ki maguknak, mint mi. Gondolj Szókratészre, gondolj Nietzschére! Spinoza vállalta, hogy kiátkozza őt a közössége, s egész életében szemüveglencséket csiszolt, miközben írta filozófiai műveit, amiket a mai napig olvasunk, mert a mai napig aktuálisak. Tudta, hogy le kell írnia ezeket, kerül amibe kerül. Ha ő nem teszi meg, talán még ma is ott tart a gondolkodás, mint az ezerhatszázas években. Hacsak nem jön egy másik Spinoza.

Túl korán van még ahhoz, hogy elhelyezzük őt bárhol is. Hogy mi volt jelentősége, s mit alkotott, innét még nem látszik. Távolabb kell menni, időbeli távlat kell ahhoz, hogy teljes egészében megláthassuk őt. Én is... talán azért nem értettem őt, mert túl közel volt hozzám. S közben végig idegen maradt. Egy pacsirta álcás sirály, aki harapja a számat, közben álarcát magán hagyja.

Hogy mi van, azt sosem tudhatjuk teljes egészében. Csak akkor tudjuk meg, amikor már nincs. De akkor nem már nem úgy tudjuk meg, ahogy volt.

– Valóban úgy gondolod, ez volt ő? Táltos paripa? – kérdezem.

Hamvas hátradől székében. A dohányt elszívta, italunk elfogyott, nincs képünk újabb adagot rendelni. Éjfél után jár az idő.

A férfi megdörzsöli gömbölyű állát. Most tűnik fel, hogy sima bőre azokéhoz hasonlít, akiknek arcán semmiféle szőrzet nem nő. Egy halovány pihe sem csillog az arcán, szemöldöke is ritkás, bár határozott vonalú.

– Nem attól lesz az, hogy én azt gondolom róla – mondja. – De a táltos paripa messze áll még a garabonciástól, aki nem véletlenül diák. Tanuló. Ez egy fokozat. Az ember megmérettetik. Kiderül, hogy az árnyék vagy a fény felé szédül.

Elpillantok a többi vendég felé. Egyre kevesebb a friss fogás az asztalokon, és egyre több a bor. Gazdagon felékszerezett hölgyek kacarásznak harsányan. Diákok ropogtatják az ujjaikat a terítő alatt, lopva pillogva órájukra. Egy megtermett szakállas úr szerelmesen bámulja a vele szemben ülő hölgyet, s közben folyamatosan a fülcimpáját gyűrögeti zavarában. Elnézem a tömpe, vaskos ujjakat, mint kapnak bele újra és újra a morzsolgatástól vöröslő bőrbe.

– Mire mondtad azt, hogy ebbe vagy beleőrülnek, vagy belehalnak? – fordulok vissza Hamvashoz.

A férfi elnyomja maradék szivarját, s a csutka ottmarad a hamutartóban, soványan. Hamvas megsimítja az állát, ahogy a szakállát dörzsölné meg, ha volna neki. Figyelem őt, arcvonásait, mozdulatait, s közben találgatom jellemét. Szinte végig ő beszélt, s alig derült ki valami őróla. Mintha az, ami ő, egy áttetsző közeg volna, hogy teret adjon valami személytelennek a közvetítéséhez.

Elképzelem ezt az embert, mint dolgozik. Hogy épp kapál a kertben. Súlytalansága így is megmarad. A természet része. Ha göröngyökkel babrál, akkor is, ha gondolatokkal, akkor is: egyszerű és természetes.

– Az elhívó szellem, ki később a mestere lesz, teljes fegyelmet és önátadást követel. Anélkül nem megy. Bizonyára kevesebbet kínlódott volna, hogyha elvonul néhány évre, kivonul a köztudatból, és utána tér vissza. Dehát hajtotta őt a becsvágy, mindenképpen írni akart – kis szünetet tart, szemét végigjáratja a kijárat felé igyekvő vendégeken. – Ép esze megmaradt, ebből tudhatjuk, hogy kiállta a próbát. Van, mikor oly vékony hártya húzódik valóság és képzelet között, hogy könnyű keresztülszakítani a tények között megtartó pókháló-finom falat. A tébolydában láthatod azokat, akikben nem volt meg a kellő lelkierő. Hangokat hallanak. Belerokkantak ebbe. Minden azon múlik, hogyan engedünk át magunkon valamit. A tapasztalat közös, de a hozzáállás az egyéni. Ő eldöntötte, hogy a lehető legmagasabb minőségbe, a művészetbe fogja szublimálni, amit kapott. Felrázóan, ébresztően akart hatni, és teremteni, hogyha már megkapta a termékeny erőket. Elképzelhetetlen ez most így nekünk, hogy itt ülünk, kényelemben, a magunk nyugodt lelkivilágával, kettesben, bizalmasan, s nem fenyeget minket senki, nem tör az életünkre semmi. Ezekkel az erőkkel nem lehetett bírnia. Ezért az alkohol és a bódítószerek. Nem bírta a nappalok erős, harsány fényét. A hold tompított ezüstje kellett neki.

Zavaros, nehéz történet. Érzem, hogy agyam telítődik a misztikával, és nem bír többet befogadni. Hálásan Hamvas karjára ejtem a kezem. Minden kérdésemre felelt, s az már az én személyes ügyem, hogyha elégedetlen vagyok a válaszaival.

Nem nyugtatott meg. Épp hogy zaklatottabb vagyok, mint azelőtt. Legutóbb tíz éve éreztem ezt a felkavaró, ideges érzést a gyomromban. Mikor meghalt. Mikor tudtam, hogy haraggal vált el tőlem. Mikor őt kerestem mindenkiben az utcán, tereken, piacokon, templomban.

– Olyan furcsa – mondom. – Néha hideglelősen hiányzik.

– Hiszen szeretted. Miért volna ez furcsa?

Néz rám metsző, hideg kék szemével. Megköszönöm a beszélgetést.

– Sokat járt hozzánk. Az utolsó időkben – mondom halkan, miközben húzzuk a kabátunk. – Nem tudom mivel viselkedtem volna másként vele, hogyha tudom, hogyha tényleg felfogom, hogy meg fog halni.

– Meghalni... – mormolja Hamvas, miközben vaskos sálat kanyarít a nyakába – hiszen épp csak átment a túlsó szobába. Van, persze, ami elválasszon titeket, de ha jól beszélsz, meghallhatja.

Könnyű lehet neki, hogy ezekben hisz. Nyugodt álma lehet. Nem fél a haláltól, ami maga a megsemmisülés. Az eszmélet egyszer csak ellobban, és vége. Fekete bóbitás paripák visznek majd szögletes koporsóban.

Hirtelen eszembe jut apám. Mikor láttam a gyászmenetet az ablakból, s a félelemtől rohamok törtek rám. A bútorok lábát ölelgettem, hogy tüdőm táguljon, s azt érezzem, a nehézség itt tart a földön. Ő azt mondta megnyugtatásomra, ha meghalok, eltemet majd tisztességesen. Nem is mutattam soha ijedelmemet apámnak, kinek ez volt leggyöngédebb szava.

Kilépünk az utcára. Élénkítő, hideg éjjeli levegő csap meg. Együtt sétálunk egy darabig.

– Hogy tudsz ezekben hinni? – kérdezem, mikor egy egészen sötét utcaszakaszba érünk.

Lépdel mellettem némán, mintha nem hallotta volna, amit kérdezek. Nem ismétlem meg. Már nem is számítok rá, hogy választ kapok, el is feledkezem saját kérdésemről, mikor egyszer csak szembefordul velem.

– Dezső, ezekről senki nem fog megnyugtatni téged.

Fiatal, és ezért nem fél a haláltól. Azért vannak neki ilyen szép reményei. Örök élet, feltámadás. Még tíz év, és ő is beteges lesz, sajogni fog a térde ébredéskor és a gerince reggelenként, és érzi majd az ízületeit minden front előtt. Elrongyolódik a teste, a bőréről soha nem tűnnek már el a ráncok, és a haja fakul, a szeme gyöngül, az izmai lazulnak, és minden egyre nehezebb, fáradtságosabb, fájdalmasabb és visszahozhatatlanabb lesz. Akkor, vajon, akkor is képes lesz-e ilyen meséket szavalni, amit ma éjszaka?

Ezt akarom kérdezni tőle. De a torkom kiszárad. Karinthy megjegyzése jut eszembe: akár igaz is lehetne.

Nem felemelő ebben hinni, nem nyugtat meg az álomvilág.

Este mégis gyertyát gyújtok, s összeteszem a két kezem, mint már gyerekkorom óta nem. Előszedem emlékeim közül porral lepett kis imakönyvem egy oldalát. Behunyom a szemem. Ha jól beszélek, meghallhatja. S én jól akarok beszélni hozzá.