1923

Ady a házamban olyan, mint egy természeti jelenség.

Mint egy fehéren izzó gömbvillám.

Az ember hátrahúzódva, rettegő csodálattal nézi, eltűnődve. A sötétből arcának néhány foltja rajzolódik ki tisztán, orra úrias íve, homloka, cirmos rózsasziromszerű alsó ajka. Szeme bele-belevész az árnyékba, ahogy mozog. Simogatja a bútorokat, ismerkedik velük. Megtapogatja a komódot, a vitrint, a barkát is megsimogatja a vázában. Olvatag a lépte, a szeme kék fényt szór. Tekintete mindig a plafonig érő könyvoszlopra tér vissza, mely íróasztalom mögött áll. Szemléli a sokat forgatott könyvek halmát, s úgy hiszem, az, hogy halkabbra vette a hangját, az is a vaskos könyveknek szól. Az intellektus babérkoszorús hercegei és császárai jelen vannak a szobában itt mellettünk. Köztük nem lehet az ember profán, egyszerűen hétköznapi. Talán ez. Talán az első alkalom ünnepélyessége feszíti a levegőt. Ady sosem járt még itt ezelőtt. Csupa fenség és sötét fény most.

Haja úgy fénylik, mint a patika kirakatában a mérgek üvegcséi, s jéghideg gyógynövényillatot áraszt magából. Kabátja a fogason lóg büszke ernyedetlenséggel. Hamuszürke ingén olykor megáll egy kintről idetévedt fénypászma, ahogy Ady az ablak elé lép. A férfi szemlélődve kerülgeti a bútorokat, ujját végighúzza papírjaimon, zöld tintás írásaimon. Egész megjelenésében megejtő, sármos, bűvöletes. Tudatosan kimért. Hallgatag és figyelmes.

Kutakodom emlékeim közt. A kávéházakban is ilyen szokott lenni? Ilyennek látják a nők? Ilyennek látták mindvégig, mert mindig is ilyen volt? Nekem csak most tűnik fel. Körbelengi egy fekete füstfelleg. Igéző, keveset beszélő, fekete méreg. Aki Ady közelében van, részesül belőle. Érzem, amint előbb rátapad bőrömre, majd akadálytalanul továbbhalad a tüdőm felé ez a kavargó, izgató köd. Eljut a belső szerveimig, s bennem is feketére fest mindent. Megfeketedik a szívem.

– Nagy szellemekkel veszed körbe magad – mondja, s felemeli tekintetét a Goethe kötetemről.

Mondják, Adynak nincs műveltsége. Az újságokból szedte össze, amit tud. Ha múzeumba megy, egyből a leggiccsesebb festményt dicséri, s úgy kellett erővel csiszolni az ízlésén, hogy társaságban vállalhatóvá váljék. Lédának sok munkája lehetett vele.

Ady egy Arany János könyv gerincén húzza végig mutatóujját.

Ilona színházba ment a barátnőivel, vitte Ádámot is. A lakás enyém, olyan tátongva, izgatón csak az enyém, mint ifjúkoromban.

Idegen, kemény arcukat mutatják most felém a bútorok. Más a színük, amikor Ilona itt van. Most a szoba haragoszöld és kék láng. Csak a megszokás miatt tájékozódom benne. De így is óvatos vagyok, bizalmatlan. A gömbvillám szikrái itt cikáznak.

– Éppen Arany? – kérdezi Ady kihívóan. Mindenbe belemar, ami csak egy kicsit támadási felületet is biztosít. – Arany gyáva. A régi formák szerelmese. Az ósdi díszleté. Az avultat emeli trónra.

– Nem dolga mindenkinek, hogy új rendet alkosson. Ő új szemlélettel mutatta be az örök rendet.

– Csak azt tudnám – jegyzi meg Ady, s elhelyezkedik székemben –, amennyiben Aranyt tartod példaképednek, akkor hogy vagy képes hozzá méltatlan témákról írni.

Elgondolkodom, mennyire vegyem komolyan a válaszadást. Ady mindig veszekedne. Nála minden téma, minden mondat izzik és ráz. Én ennek nem látom értelmét. Az ember mélyrétegeibe lerakott téglák, melyek személyisége és meggyőződései alapját alkotják, csaknem megingathatatlanok. Ha mégis szétbombázzuk őket, dől az egész építmény. S olyankor késznek kell lennünk, hogy a másiknak nyújtsunk valamit előző hitei helyett. Különben nem marad más, csak a rom és a porfelhő, a kétségbeesés, az értelmetlenség, a hiábavalóság.

– Nem mindenki lehet fennkölt messiás.

Gúnyosan mosolyog erre.

– Lassan már az is téma, hogy egy katica rászállott egy fűszálra.

Ül az asztalomnál, ahogy én szoktam, s megvető jókedvvel méreget.

– Örülj inkább, hogy nem török a babérjaidra – felelem.

Nem teszem hozzá, hogy rosszul vagyok a patetikus hangnemétől, meg a kiválasztottságérzés szülte hőskölteményeitől. Attól, hogy a versei a nemzeti érzület alapdallamára íródtak, s enélkül, ha nem csengene ott a lelkekben ez a dallam, nem sokat érnének. Puszta kihasználása ez az olvasóinak. Tudatosan manipulál ezzel.

Neki a vers csak cifra szolga, s ő az úr. Ezt az urat nem tudja levetkőzni egy percre sem.

Én nem támadom őt. Ketten vagyunk e szobában. S ő így is feni fegyvereit.

– Mindenkinek küldetése van – mondja –, aki megkapta eszközéül, hogy a szóval bánjon. De látom – teszi hozzá elgondolkodva, lemondón, gyorsan –, neked hiába is beszélek.

Nem tudok ellenkezni. Nem hiszem, hogy megérthető volna egy ember a maga teljességében. Viszont ő az általános érthetetlenségnél is messzebb van a számomra.

Éji óra van, de kinn hangos gyereknevetés csendül fel. Soká visszhangzik az üres térben és bennem. Az anyja rászól, az ablakunk alatt csoszognak el, a szavak élét elhomályosítja a hangjukban vibráló nyugtalanság.

Ady könyököl az asztalomon. Vajon én is így szoktam, mikor a külvilágot kizárom? Sehova sem figyelve, mint aki a világon sincs? Szeme alatt kérges árnyak ülnek, a bőre vékony és vörös, arca egészében sápadt. Világít a fekete éjben. A lába régóta rossz, azt mindig rejtegeti. Csuklóján dagadtak az erek. Ahogy fogy, karcsú karja egyre kevésbé rejti magába őket. Alkata a régi még, daliás, egyenes termet. Haja is feltűnően dús, rövidre nyírt oroszlánsörény. A betegségek sora azonban nyomott hagyott szervezetén. A végsőkig kimerültnek látszik.

A koponyámon éles fájdalom nyilall át, mikor összeér a tekintetünk.

Hirtelen látom magam előtt Adyt, a párizsi lebujok élveteg, lila ködeiben, édeskés francia parfümök fellegében, és áporodott, zsíros ponyvák között. A tekintetek úgy másznak a testén, mint egy pár falánk, kövér pók. Bejárják finom, beteg testének minden zugát. S neki még csak nem is lúdbőrzik a karja ettől.

Fülledt az éjszaka, s közben vacogok. Az ég tintafekete. Halvány fényfoltok remegnek a bútorokon.

Ady arcán mintha ezüstfüst rémlene.

Hirtelen felpillant, s rám lövelli ördöngős, fekete tekintetét.

– Meg fogok halni – mondja.

Kiszárad a szám, önkéntelenül teszek egy hátráló lépést. A férfi hátradől, s így fél arcát elnyeli a sötét. Alsó ajka sugárzik csak ki.

Az arcára lehelt ezüstfüst elillan.

Jó itt benn, erre gondolok. Kint csupasz fák kapnak az ég felé, sár és korom mindenütt. Üresek az utcák, csak a részegek hangoskodnak kinn, a házfalaknak dőlve, a pocsolyák között. Vörös szemű kóbor kutyák kerülgetik őket.

A torkomat erős szorítás húzza össze. Megfeszülnek az izmaim.

Farkasok. Akár farkasok is lehetnének. A fekete éjfél hófehér farkasai.

– Hamarosan.

– Miket beszélsz.

Oda se figyel zavaromra. Oly kinyilatkoztatás volt ez tőle, mint amiket verseiben szaval.

Ül így tovább, a halállal megterhelt csendben. Eszembe villan gyermekkorom irtózása a haláltól. Rettegtem az öregektől, a fejkendős asszonyoktól, akik a megsemmisülést idézték, és gyűlöltem az őszt, a levélhullást, ami az elmúlás első ígérete volt. Házunk előtt fekete bóbitás lovak vonultak el, fekete ruhás, kesergő gyászmenet, fátyolos, csipkés nők, hangosan rívó, fizetett sírók, lehajtott fejű, sétapálcás urak. És emlékszem, mikor Ady mesélte, hogy kellett elégetniük egy mesekönyvet, amiben ott szerepelt illusztrációként csontváz alakban a Halál. Szinte rohamot kapott, az egész este beletelt, mire valamennyire lecsillapították. Aztán rettegve figyelte a kályhát, amiben a Halál elégett. Hát hogyan lehetne elpusztítani a Halált? Biztos volt benne, kikel onnét, s őhozzá fog fordulni először, ki a vesztét okozta.

Pezsgőtől nevető, kipirosodott arcú asztaltársaság előtt mesélte ezt el annak idején, s mindenki derült a történeten. Most üt csak szíven a gyermek Ady halálfélelme. Most érzem, hogy az, amit akkor elaltattak benne, ugyanolyan jelenvalóság, ahogy itt van bennem is.

– Honnan veszed? – kérdezem.

A vad éjszakáira gondolok. Egyértelmű volt, hogy ilyen vége lesz. Ezt nem lehet soká bírni. Még neki sem, hiába híresen nagy borivó. Vidékről jött, ahol a legény férfivá válásához egy elengedhetetlen és dicső lépcsőfok ez. Bírni az alkoholt, bírni az életet.

Fejével halovány, elutasító mozdulatot tesz, jelezvén, hogy felesleges erről beszélni. Ez már így lesz.

Cigaretta után nyúl, meggyújtja, majd kecsesen fogja ujjai között, miközben ajkai engedik ki a füstöt. A harag összerántja mellkasom.

– Komolyan képes vagy rágyújtani?! – kérdezem. – Minden perccel megrövidíteni azt, ami maradt? Azt ne mondd, hogy nem ezen múlik! Mindenen múlik. Minden kortyon, minden falat mérgen, amit magadhoz veszel. Hogy vagy képes ezt tenni...?

– Netán aggódsz? – szakít félbe.

A hangja kemény, de nyugodt. Áthatóan néz a szemembe, arcán semmi érzelem.

– Hát te sem értesz – inkább kijelenti ezt, mint kérdi. – Még te sem. Akkor hogy értenének azok? A többi? Mindenki más?

Felkel, hosszan néz velem szembe. Keserű füst terjeng a szobában, vékony függöny képződik kettőnk között. Végül a férfi megkerüli az asztalt, s a kéken derengő ablak elé áll, haján átsüt a fény. Alakja lüktető karcsú fekete folt.

A cigarettafüsttől alig látom.

Sejtelmek és rémképek karmolásszák össze a szoba levegőjét. A férfi szemét keresem. Feleljen meg azokra a kérdésekre, amiket felvetett.

Mikor tekintete egy-egy villanásra tisztán kirajzolódik előttem, látom erős kifejezésű szemét, melyet most tökéletesen nyugodt, dióbarna tűz világít be.

– Azt hiszed, nekem jó ezt csinálni? Hogy én ezt akarom? Kiosztották rám ezt a szerepet, és én élem Ady Endre életét. Nehéz, piszkos élet. Bohémnek mondanak, s nekem minden porcikám tiltakozik ez ellen. Én lennék bohém? A legvéresebb munkát végzem éjszaka.

Lassan az ajkához emeli a cigarettát, sóhajtva fújja ki a füstöt. A nikotintól új csillogást kap a szeme.

Csendesen beszél. Hangjában éber, józan mámor, magábameredés, fegyelmezett önkívület. Dermedten hallgatom.

– Mert ezt a feladatot csak éjjel lehet elvégezni. A holdvilág és a holtvilág társaságában. Ők vannak velem. Őket idézem. Ők hívnak magukhoz. Nappali fénynél ez nem megy. Mindaz az igézet és látomás, a csata és a hulla és a jövő és a múlt, ahogy egy fergetegként lesújt rám... azt el kell viselni, és én elvállaltam, hogy elviselem. Ha utána nem úgy kavargatom reggel a kávém, mint bárki más, hát nem úgy. De ezeket csak én élhetem át, és csak én írhatom le. S ennek ez a módja. Hogy a hold jelen legyen. Meg a többi... amik kitisztítják látásomat és ébren tartják az idegrendszerem.

Hátulról süti meg az utcalámpák fénye. Karja, válla, nyaka egy ezüstös vonalban kirajzolódik. Olyan, akár egy rézkarc, belemerevedve az időbe.

Arccsontjára lágyan pereg a fény.

Felém fújja a füstöt.

– Ha ti látnátok, amiket én látok – folytatja. – De csak annyit láttok, hogyan élek. Azon belül semmit. Mert senki nem jön velem az éjbe. Aranynak ott volt Petőfi. Bartóknak Kodály. Goethének Schiller. Nekem ki van? Nekem nincs senki. Ez nem egy társas út. S a magadfajta, akit folyton barátok vettek körül, nem érti ezt. Azt mondják, összeférhetetlen a személyiségem. Hogy nem tűrök meg mást magam mellett. Hogy barátok helyett udvartartást gyűjtöttem magam köré. S ez jó, azt gondolod, ez könnyű? Hogy beszélhetne az alattvalóinak a király arról, hogy itt jártak ők, hogy megsebezték, látta őket, hogy beszélt velük, csatát vívott, hogy meglékelték a koponyáját, hogy csontokat loptak tőle? Milyen alattvalót avathatna be ebbe? Mikor még vele egyenrangú sem képes ezeket hallani.

Egyenesen néz a szemembe. Mikor kissé elfordítja fejét, s oldalról tűz rá a kinti fény, eszelős szikrákat látok a szemében vonaglani. Láz és kín a tekintete. Közben nyugodtan beszél, torkában feszülő indulatait visszafogja, tagjai alig remegnek.

– Vagy talán te képes vagy? – kérdezi hirtelen hevesen, s közelebb lép hozzám. Ösztönből hátrálok.

Elkapja a kezem. Két kézzel szorítja.

– Beszélgetek velük, akik rég nincsenek már itt. Megjelennek az utcán, a hotelszobámban, amikor dolgozom, senki nem látja őket, csak én. És nekem mondják el a titkaikat, és az én dolgom, hogy rögzítsem őket, mert ezt senki nem végezheti el rajtam kívül.

Hűvös idegesség cikázik végig a karomon, ahogy Ady két kezével szorítja a kezem. A férfi közel hajol hozzám, suttogva, visszafojtott hangon beszél. Arcán a szenvedés titkos pókhálói.

Perzseli arcomat a lehelete, szinte meggyúl a nyakam. Hátrébb húzódom, de ő nem veszi észre. Jön velem, s magyaráz, hatalmas szemét rám veti, barbár tűzzel ég a tekintete.

– Nem ismer senki, mert nem hagytam. De ha belenéznének abba, amit írok, mindent tudhatnának.

Keze feljebb siklik, a karomon simít végig öntudatlan mozdulattal. Elejti a cigarettát, s észre sem veszi. Szeme kampóként kapaszkodik az én szemembe. Most is érzéki, most is szenvedélyes. Úgy rögzíti tekintetét az enyémbe, hogy nem tudok oldalra pillantani. Ég a halántékom. Keze az alkaromról a vállam felé siklik.

– Elém toltak mindent. Akik sejtik miről írok, s nem akarják, hogy folytassam. Bort, nőket, ajzószerek végtelen kínálatát, igazán mindent. Hogy dögöljek bele. Éljek velük, s haljak bele.

Hát miért ment bele? Miért hagyta? Ezt akarom tőle kérdezni, de nem jön ki hang a torkomon. Állok csak, mint egy fakír megbűvölt kígyója.

– De mindegy már. Ezt csak így lehetett – szól halkan, s hirtelen elenged, hátrább lép, beletúr sűrű sörényébe, megigazítja fürtjeit, közben szemét végig rajtam tartja, perzselően figyel.

Maradok a falnak szegeződve, szédülten, megkövülten, ahová az imént nyomott. Ég karomon a tenyere okozta seb. Egy pillantásával felmér engem, s önérzettel nyugtázza, hogy félek tőle.

– Akkor kezdődött a zuhanásom – mondja –, mikor Léda megszülte a fiamat. Holtan. Minél magasabban jár valaki, annál mélyebbre fog zuhanni. S mi van akkor, ha valaki a pokol fenekén járt? Akkor hová esik vissza? A kicsinyes hétköznapokba? Ebből én nem kérek.

Elém lép, de most sokkal fegyelmezettebb, mint ki az engedélyemet kéri, szabad-e. Ezüstparányok lebegnek a mellén, mint a lepkék. Szelíd, lassú a mozdulat.

Szeméről az ajkára téved a tekintetem.

– Nagyszerű, démoni játék volt, köszönöm – mondja. – Én többet nem kérek belőle.

Kinyújtom felé a kezem, óvatosan, a káprázat felé. Ujjaim végigszaladnak tömött haján. Borzongatóan jó hozzáérni. Kezem egyből fut lejjebb, a nyakát és a csigolyáit simogatja. Erős, izmos a háta, s ahogy megmarkolom, ő beleharap a nyakamba. Semmi finomkodás. Nem azért csinálja, hogy felizgasson vele. Saját magát izgatja ezzel.

Hagyom, hogy azt tegyen velem, amit akar, s én felégjek az ő szégyentelen érzékiségében. Az ajkam felé kap ajkával, én is az övé felé. Összefogódzunk, érzem a fogát, a csípőjét, a mellkasát, a combját, a nyelvét, a markát. Beletép a hajamba, s mikor felnyögök, arcán kéjes öröm terjed szét. Eltáncolunk az íróasztalig, szaggatjuk le egymásról a ruhát.

Rettegek és kívánom. Nem tudom, ki ez az ember. Ember-e egyáltalán.

Erőszakkal vezet, ő diktálja az ütemet, a mozdulatokat, de az akarata olyan biztos, hogy jól esik rábízni magam, elemésztődni az akarásában. Két karja körülfog, a combjai között állok, végigtapintom mellkasát. Sosem érintettem még férfimellkast. Ő meg körmeit mélyeszti belém, durva és szemérmetlen, követelődző, amivel eléri, hogy én is meggondolás nélkül azt tegyem, amit akarok. Forog velem, a hátam nyomja az asztal kemény lapja, aztán az ő hátát nyomja, füzetek és mappák hullanak a földre, lerúgunk mindent, Ady beleharap az oldalamba, nyelvét végighúzza a kulcscsontomon. A mágikus, szuggesztív erő, ami írásaiban tör rám, most testében összpontosul. Átad magából mindent. Már nem vigyáz, mint előző alkalommal. Ezen a meztelen éjen bármit lehet.

Kéjelegve nyög az ölembe, s telesóhajtja a számat. Rettenetes az izgalom, amit okoz, és iszonyú az a véres félelem, ami markolja a szívemet. Ez a kettő legyőzhetetlen kettősséggel cikázik az izmaimban egész éjjel.

Ady gyönyörű királyi hajkoronája izzadt lobonc, amikor kibontakozunk egymás testéből. Arcán megülnek a verejtékcseppek. Arcán ezüstpatina és beteg nyugtalanság hullámzik.

Napok telnek el. Nem eszem, nem alszom, csak rá gondolok.

A kámforillatára, ami vegyül verítékkel és füsttel, kávéval meg csalánsamponnal, parfümmel és a szeretkezés szagával. A gyomrom alatt fészkel az idegesség. Őt keresem a szememmel az utcán, amerre megyek. Teli van vele a fejem, s közben hiányolják az érzékeim. Az orromban akarom a szagát, a kezemben a testét, az ajkaim közt az ajkát. Ő meg közben el van foglalva Csinszkával. Ahogy nekem is itt van Ilona, ki időnként ránéz kézirataimra, és olykor megkritizálja idegenek írásait is, majd a gyengéket összegyűjti egy papíros kosárkába, hogy télen azokat tömködje a kályhába, s sütkérezzen a fényénél.

Járkálok fel s alá a világban, kóborolok, kóválygom, keresem a helyem, amit elvesztettem, ahonnan eltévedtem teljesen, mióta először láttam hatalmasan és ellenállhatatlanul Ady szemét. Remegek a vágytól, hogy jelt adjon magáról. Hogy úgy kíván, mint én őt.

Az idő álomszerűen úszik el.

Aztán új híreket kapok.

Attilát ugyanúgy ágyban találom, mint az előző öngyilkossági kísérleténél.

Tersánszkynál pihen a fiú. Amennyire ellenségesek voltak egymással eleinte, most olyan elválaszthatatlanok, mióta Attila Pesten van. Attila folyton vele méri össze fizikai és mentális erejét. Neki megy, birkóznak, játszanak, költeményeik nagyságát hasonlítgatják össze. Én példaképe maradtam a fiúnak, Tersánszky a barátja lett.

Attila kötözött csuklóval, párnák közt ül a vetett ágyban, fekete, égő szemét borús bűnbánattal veti rám. Találgatom, mi játszódik le benne. Hirtelen felindulásból esik pengével csuklójának? Vagy soká mérlegelte élete elviselhetetlenségét?

– Mégis mi bajod van? – rontok neki köszönés helyett. – Mi bajod van? – ismétlem, nem lehet kitérni a kérdés elől.

A fiú elé lépek, elfordítja a fejét. Tersánszky válaszol helyette. Hogy elküldték az egyetemről. Ezt már tudtam. És hogy kritizálták egy versét a Keletben. Eltorzul az arcom.

– Megjelent egy versed. Ez kéne, hogy éltessen. Aki kimegy a világba, azt megítélik, hogyne. A versgyermek saját útját járja, miután levetted róla a kezed, s a kiadóra bíztad. Onnantól neked már nincs dolgod vele. Csak örvendhetsz, hogy kiadták. Hol jelent meg?

– A Kékmadárban. És a Kelet támadta – feleli meg Tersánszky a fiú helyett.

– Ha támadja, annál jobb. Azt jelenti, elértél valamit. Mostanában mindenki forradalmár, de olyan forradalmat csinálnak, hogy elalszom rajtuk – mondom, s közben nem tudom levenni Attila kötéséről a szemem.

– Ezt magyaráztam én is – morogja recsegő hangján Tersánszky –, mindenkit támadnak. Nem csak írókat. Ez az élet rendje. Aki csinál valamit, azt véleményezik, ha kéri, ha nem. Ez elől tényleg csak úgy kaphatsz felmentést, ha az életből vonod ki magad.

– Amire semmi szükség – teszem hozzá sietve –, hiszen most fekteted le az első lépcsőket ahhoz, hogy később...

A fiú ingatja a fejét. Talán rossz úton tapogatódzunk. Talán nincs is köze ennek az egésznek a versekhez.

– Miről van szó egyáltalán? – teszem fel a kérdést. Tersánszky türelmetlenül dörzsöli az orra nyergét, nem kedveli az effajta érzékenykedést.

– Van más is – mondja ki a fiú.

– Éspedig?

– Perbe fogtak – feleli a takaró gyűrődéseit nézegetve. Bekötött kezét elrejti.

– Miért?

– Istengyalázás.

– Mit beszélsz?

– Ahogy mondom.

Tersánszkyval összenézünk. Több tíz éve publikálunk már, s ilyen vád nem ért minket, ez a fiú meg szárnypróbálgatása legelső évében belekeveredik.

– Ez egy ígéretes karrier kezdete – szól elismerően Tersánszky, s idegesen vakargatja állát –, ezt nem éri ám el akárki.

– Nyolc hónap fogház. Kétszázezer korona bírság. Nekem nincs ennyi. Nincs ennyi...

Nem mondja ki, hogy pénze, vagy ereje, türelme, idegzete, hogy ezt végigcsinálja. Csak bámul maga elé összeroskadtan. Fáradt arca olyan sebesnek s fájdalmasnak hat, mint összeszabdalt csuklója.

– Szólnod kellett volna – mondom –, amint ez kiderült. Közben tudunk járni. Ez még egyáltalában nincs eldöntve.

– Na de mennyivel egyszerűbb belerohanni pár késbe – mormogja fennhangon Tersánszky.

– Egy közepesen jelentéktelen lap adta ki a verset – suttogja a fiú. – És a Kelet támadja. A Kelet már majdnem...

– Majdnem Nyugat? Korántsem. Majd bemutatlak az íróinak – jelenti ki Tersánszky, de ez Attilát láthatólag egyáltalán nem nyugtatja meg.

– Nincs munkám. Tengődöm. Nem tudom a lakhatásomat fizetni. Hát élet ez?

Tersánszky krákog, fészkelődik.

A fiú minden szavával a fájdalom új hulláma lökődik ki a szobára. Tersánszky, aki megjárta a háborút, eredményesen megtanulta, miképp tartsa távol magát a szenvedéstől. Nem hiányzik neki Attila kínja sem.

– Beszélhetnék kettesben Attilával? – fordulok felé, mire megkönnyebbülten helyesel, s kisiet a szobából.

Attilán pont ugyanazt a felüdülést látom. A szenvedőnek is nehéz úgy beszélni fájdalmáról, hogy közben nem kíváncsiak rá. Pedig ez a hallgatás már többször az öngyilkosságig kergette.

– Mi van veled? – kérdezem egyből, amint Tersánszky becsukta maga mögött az ajtót.

– Hiszen látod – mondja szemét lesütve a fiú.

– Amiket elmondtál, az egyszerűen nem lehet indok arra, hogy ezt tedd.

Nem felel. Neki épp elég ok. Esetlenül keresem a szavakat, amivel valaki még visszahozható az életbe.

– Érteni szeretném – vallom meg.

Épp úgy ülök az ágya szélén, mint amikor a sínekre feküdt. Akkor nem tudtam megnyugtatni. Most kötelességem.

– Nincs rajta mit érteni.

Felnéz rám. Tudom, hogy magában elítél, bár ezt talán ő sem sejti. Az én életem kényelmes, könnyű polgári lét. Nélkülözéstől, lelki megterheltségektől mentes. Nagyapán a Desiderius nevet szánta nekem, ami annyit tesz: áhított. Neki a nevét is eltagadták nevelői, mintha tulajdon személyiségétől és képességeitől, vágyaitól fosztanák meg. Cselédként mutatták be tulajdon rokonai, mikor látogatók jöttek, s cselédként is dolgozott több háznál. Nálam cselédek szolgálnak. Anyja fáradalmait saját bűntudataként cipeli. Bármennyit robotolt a gyenge szervezetű nő, Attila ugyanúgy minden nap éhes volt.

Nincs vége ennek sohasem. A bűntudat nem múlik, a halál, amibe az asszony beledolgozta magát, örök.

Kezemet ráhelyezem az ő paplan alatti kezére. Szememmel kérlelem.

Arca megadó, izmai lazák. Lassan mozdul. Kezét kiemeli, elém csúsztatja két bekötözött karját, s hagyja, hogy óvatosan bontogatni kezdjem a fehér gézt. Hideglelős kíváncsiság dobog a mellemben. A lelki sebek külső nyomai ezek. A múlt fekélyes tályogjaihoz nincs hozzáférésem. De azt akarom, a fiú tudja, törődöm vele. Fontos. Nekem is fontos, másoknak is az.

– Néha nagy düh fog el. Lángba tudnám borítani vele a világot, falukat gyújtani fel, s futni tovább, míg porig ég minden ól és minden templom, vonatok és erdők, hogy fekete hamufelhőt kotorásszon a szél utánuk. Aztán reszketek, mert gyermek vagyok, és senki sem vigyáz rám. És ha nem figyelnek, hát egy nap tényleg gyufát fogok. S közben vagyok férfi is, aki egy női kéz érintéséért megvívna az egész világgal. Más nem kellene. Csak valakiben meglelni magamat.

Ahogy beszél, a kötés lassanként leoldódik róla. A fiú mindig egyre erősebben néz rám. A szeme egyre feketébb minden csavar után. A csillagokat kiolthatná az égről ez a feketeség.

Elém tárul a vörös, hússzínű sebek sokasága. Mint egy összefirkált füzet, úgy piroslik Attila bőre.

– Tisztább vagyok, mint ebben a világban a legtöbben. És rettent mások mocska. Hogy be kell piszkolódnom nekem is, ha élni akarok. Pedig én sokszor... inkább meghalnék tisztán.

Az ágyon, mint pár magába csavaradó narancshéj, kanyarognak a fehér, jódtól foltos szalagok. Kezembe fogom a fiú kezét. Fiatal, puha, sápadt bőre van, egészen olyan színű, mint a színészkisasszonyok rizspúdere. Tenyerén látszanak az évek. Rendkívül finom, s mégis kiérződik belőle a munka, az a rengeteg munka, amit ezzel a két kezével végzett, hogy anyjának, nővéreinek segítsen. Ujjperceit egyesével nézem végig. Körmeit, karjai pihéit vizsgálgatom, s a csukló hajlatának enyhe ráncait.

– És a legtöbbször csak tehetetlennek érzem magam. Ez így volt mindig, mi hozná a változást? Csak egyre lefele visz az út. Hisz látod, én próbálkozom, s az élet ezzel felel. Fogház és pénzbírság. Annyi, hogy teljesíteni egy élet alatt ne tudjam. Nem szórtam eddig sem a pengőket. Megvolt mindnek a helye. S most azért kell fizetnem, mert azt az egyet tettem, amihez igazán értek. Magamról vallottam. Krisztusról.

Ahogy kezeim között fogom a kezét, mint egy apró kismacskát, észreveszem, hogy ujjai gyengén belekapaszkodnak az enyémekbe. Felpillantok a szemébe. Saját arcom, s a véres sebek tükröződnek benne.

– A múlt nem jósolja meg a jövőt – mondom, bár érzem, ez ide kevés. Kéne valami, ami túl van a szavakon. Valódi tettek.

De mi csak ülünk itt, Tersánszky lakásán, s az élet szörnyűsége felett hallgatunk. A sarokban egy kanári ugrál kicsi kalickában, magokat túr ki csőrével etetőjéből. Egy porcelántányéron piskótaszeletek sorakoznak, talán ezt próbálta Tersánszky Attilába diktálni, míg nem voltam itt. Mellette egy kancsóban langy tej és kristálypohár. Petróleumlámpa szaga keveredik a levegőben a felmosószerével. Kintről rigók gyönge dalát hozza a szél, a függöny egy pillanatra meglebben. Halványrózsaszín fényfolt kúszik a falra.

Úgy szeretnék ezzel a fiúval az élet kimondhatatlan gyönyörűsége miatt állni néma megrendültséggel, s hallgatni. Véres szalagok közt, szentélyben vagy lövészárokban, az mellékes volna. Mert a fiú lefegyverző fehérsége kiégetne minden köznapit a pillanatból. Mintha szentelt vízzel permeteznék a teret, ahol ő van. A szavai tisztító sugarakként szóródnak szét a szobában.

– Talán megvetsz, talán lenézel, hogy ezeket mondom – folytatja a fiú –, de én egyszerűen nem bírom a cifra rongyokat, hogyha egyszer valaki előtt lehetek pőrén is. És olyan kevés van, aki előtt úgy lehetek. Te mindig olyan közvetlen vagy velem. Sosincs semmi feszélyezettség bennem melletted. Mert olyan közeget teremtesz... neked mindenki a barátod.

– Dehogy a barátom mindenki. De te, Attila, az vagy.

Halovány mosolyt ereszt, nem vesz komolyan.

– Hát hogyan bizonyítsam be? – kérdezem. – Miért nem elég az, hogy itt vagyok, amikor kell? Hogy figyelek rád, s amit tudok, az agyam, az érzéseim, a lehetőségeim mint rendelkezésedre bocsátom?

– Elég, természetesen. Sosem kívánnék többet, mint amit kapok. Így is rengeteget...

– Nem, nyilvánvaló, hogy nem elég – felelem –, hiszen ezt teszed.

A csuklójára pillantok. Lesüti a szemét.

Nem dorgálásképp akartam mondani. Távol áll tőlem, hogy megszidjam a fiút, mikor amúgy is össze van törve. De szavaim pont ekképp hatnak.

Lassan megérintem az arcát. Megsimogatni nem merem. Csak megérintem, ahogy egy tanár nyúl könnyek nélkül síró diákjához. A fiú azonnal a mellemre hajtja fejét. Gyöngyvirág illat hasítja meg a levegőt élesen, nyilallón. Olyan édesen fájó, ahogy hozzámér. Simogatom a haját, melynek egész más tapintása van, mint Ady oroszlánsörényének, s közben ismételgetem magamban, hogy nem szabad. Adyval is tilos. Vele méginkább.

Mintha szűz hó folyna végig a szívemen. Lassan, nehézkesen olvad s végigmarja a mellemet.

Adyra gondolok.

Hogy meg fog halni. Visszhangzik ez a fejemben, mintha éppen ebben a percben hangzott volna ez el tőle.

– Nincsen miben hinnem nekem sem – mondom. – Elmegyünk innen mindannyian, s se távozásunkra, se ittlétünkre nincsen vigasztaló szó. Nem is akarok úgy tenni, mint ki tudja, miért ez az egész. Én csak azt tudom, hogy élni embernek csak emberként érdemes, jellemmel, ami fényt ad a szellemnek, tartást a szívnek, magaslatot az értelemnek. Hová rágalom és sértés nem ér föl. Ami körülményt ad az élet, azt dolgunk fogadni emberként, üdvözölni méltósággal. És ugyanolyan méltósággal engedni el, amikor távozik. Ha nem is lehet ezt mindig teljesíteni, mert a tökéletességet úgysem érhetjük el soha, legalább törekedni kell reá. Én így igyekeztem élni ezidáig. De hogy te hogy élsz, az csak rajtad múlik.

A gézlapok felkunkorodva hevernek a paplanon. A fiú feje mellemen, kezem az arcán, tekintetét nem látom, csak drótszerűen erős fekete haját, mely arcomat csiklandozza.

Az, hogy ő van, ez a fiú, nem megszépíti, hanem soha nem ismert szépséget hoz a nyomorúságomba. És ő ezt nem tudja, nem érti. Hiába beszélek neki, hiába simogatom a haját, nem fogja fel.

Remegnek az ujjaim sűrű fekete hajtincsei közt.

– Olyan ez – folytatom halkan –, mintha a mindent bevilágító értelem elküldene minket az életbe, ahol mi tévelygünk, botorkálunk, s mikor kijátszottuk magunkat, és visszaindulnánk, vissza őhozzá, akkor el kell kiáltanunk magunkat, azért, hogy hallja, keressük, s ő válaszoljon nekünk. A hangját követve találjuk meg a kivezető utat. Szólongatjuk egymást. Ő áll a kapuban, s vár. Egyre csak vár. Ha nem keressük, akkor is vár. És mikor mindent felkutatunk érte... van, hogy akkor nem szól. És nekünk nem marad semmink, csak a bizalom, hogy ismét halljuk még a hangját. Egyszer. És akkor így kell folytatni az utat. Elfogadva azt, hogy csönd van és sötét. És egyedül vagyunk.

– Egy embernek rettenetes csendben, sötétben egyedül lenni – húzódik el tőlem a fiú, s komolyan néz a szemembe. Az elveszett kisfiú szerepét egy pillanat alatt hántotta le magáról, s most a felnőtt, zavart, kutató férfi arcát látom magam előtt. – Egy gyermek is retteg, amikor a még szülei alszanak, s ő már ébren van. Felkeltene mindenkit, legyenek ők is ébren, mert ez így elviselhetetlen.

Elviselhetetlen. Ez a szó megáll közöttünk.

– Hiszen ezt teszed te is – felelem. – Költögetsz minden alvót. Akik felháborodottságukban büntetni akarnak. Pénzzel, fogházzal. Ez csak azt jelzi, mély volt az álmuk, és te igazán ébresztő szavakkal találtál rájuk. Egy költő feladatát végzed.

– Azt mondod?

– Azt.

Új szemekkel néz most sebeire. Mintha valaki más kezén látná őket. Forgatja kézfejét, az alvadt vér vékony, sötét csíkja vonzza a tekintetet. Mikor lehunyom a szemem, akkor is soká ezt az összekaszabolt fehér vásznat látom.

Lehetne az én csuklómon is ez a sok vágás. Hiszen én sem hallok már semmit. Csak vagyok a sötétben.