1910

A mozi sötétje után szokatlan szemünknek a hirtelen tavaszi fényáradat. Etel lép ki először, kit mi csak Bogának hívunk. Hosszú lábain surrog a pitypangsárga szoknya, ahogy szalad. Álmodó, világoskék, kerek szemében az ég bárányfelhői lebegnek. Haja bolyhos sálként lobog utána. Karinthy a nyomába ered, két lépés, s utoléri, ölbe kapja, a levegőbe emeli a lányt. A sárga szoknya fodrozódik, kivillan a lány vörös alsóneműje. Csak a színésznőknek van vörös bugyijuk, ezt ma már biztosra tudom. Ilona féltékenyen méri végig, de nem szól. A pillanat megmarad könnyűnek és nevetőnek.

A szél kócolgatja Karinthy haját. A férfi lerakja Bogát, összeborulnak, piros orcával hajolnak egymáshoz. Ilona elkapja a kezem, hideg ujjai erővel vonnak közelebb a pároshoz.

– Menjünk le a rakparthoz – szól felhevülve Boga, mielőtt Ilona még szóhoz jutna.

A feszültség szikrái átcikáznak a levegőn. Boga nem veszi észre, Karinthy sem. Megindulnak. Ilona a szeme sarkából pillant rám. Mikor így négyesben vagyunk nem ő diktál. Ez bosszantja. De Ilona ragaszkodott a négyeshez. Ezért inkább nem teszi szóvá, hogy torkig van mások igényeivel, hogy gyűlöli, hogy nem ő van a középpontban, hogy mások iránt is figyelemmel kell lenni, hogy néha arra megyünk, amerre Boga szeretne, s nem amerre ő. Azt megszokta, hogy a férfiak minden vágyukat az övé elé helyezzék. De a nők nem szolgálják ki. Ezt le kell nyelnie. Ez az első emberi vonás, amit észreveszek benne. Ez a kemény, rágós falat, ami eltorzítja az arcát.

Rögtön felmentem magam előtt. Hiszen szeret, azért érzi mindezt, féltékenységből.

Boga valaha az én kezemet fogta úgy, mint Karinthyét. S Ilona valaha Karinthyt ölelte úgy, mint ahogy most Boga öleli. Fájhat néki ez a múltbéli kapcsolat.

Arcán gyakran látom azt a sürgető, kutató nézést, amivel én is figyelni szoktam, legtöbbször egy írást, amikor azt várom, mikor bukkanok végre egy elcsépelt fordulatra, egy esetlenül használt kifejezésre, egy agyonkopott jelzőre. S ilyenkor kissé közelebb érzem magamhoz. Ilona enyém, és még mindig vetélkedik értem.

Pedig én lábai elé hordanám hetedhét ország kincseit, kelméket és köveket, piperéket, illatszereket, balzsamokat, olajokat, amivel ajkát pirosítja, vézna arcát gömbölyíti. Amire régóta áhítozik, vagy amit csak épp megkíván. Csak felsóhajtana, s már övé volna minden.

Felkínálnék neki mindent a világból, aggassa magára, díszítse szép testét vele. S odaadnék neki mindent magamból, ékeskedjen saját kitépett szívemmel, fesse ajkát azzal pirosra. Néha súgva, lihegve árulom ezt el neki. S ő kacag, ledéren, a magasból. Jól tudja, hogy megkap tőlem mindent, hogy a szerelem szolgálat, hogy a férfi világhódító harcos, kinek nem az a diadal, hogy legyőzi a sárkányt, hanem hogy a levágott hét fejjel kedvese elé járulhat. Így, hogy van kinek feltartani a pikkelyes, szörnyű hét fejet, így nyer értelmet a férfi élete. Így viszek mindent Ilona elé, ki elismerő szempillantásával jutalmaz, s csillogó kicsi szájával mindent megígér. Szélesebb örömöt, mélyebb boldogságot. A férfi ilyenkor fejét lehajtja, hisz papnőjének. Hordja haza a zsákmányt, a kincseket.

Néha a kincs egy vers, amit a férfi a szívével és az agyával munkált meg, gondosan, mint egy kovács, és azzal járul asszonya elé. S ha ebben örömét leli a kedves, az mindennél édesebb boldogság. Mert ezt az ajándékát ő nem vette, hanem megszülte, saját magából. Mint tulajdon gyermekét. Majd apai büszkeséggel és szeméremmel adta át.

És Ilona örömét leli a versekben. Ha írok róla, azt is úgy ölti magára, mint egy hermelinkabátot, s viseli napokig, flangál benne, felemelt fővel, hogy ő a múzsa. Az én múzsám. Ennek mindketten szárnyalva örülünk.

A rakpart felé vesszük az irányt, nyakamat perzseli a déli napsütés. Karinthy és Boga egy darabon kergetőznek, mint a gyerekek. Mi is átvesszük ezt Ilonával. Ilona azt játssza, hogy kicsike, hat éves még, s én egy idegen bácsi vagyok. Így csacsogjuk át az utat a kövekig, ahol Boga Karinthyba kapaszkodva ereszkedik le, Ilona pedig belém. Magas sarkuk meg-megakad az egyenetlen lejtőn.

Mikor bukdácsolva megérkezünk, Ilona szerepében maradva lekuporodik a fűbe. Letérdelek vele szembe, s néhány szál kamillavirágot akasztok hajába. Türelmesen hagyja, nagy szemekkel néz rám, mintha valóban gyermek volna, kivel bármit lehet tenni. Nedves ajkai kissé szétnyílva, bágyadtan fénylenek. Két keze a fűben pihen, ujjai közt hosszú fűszálak hajlonganak.

Arrébb Karinthy és Boga botorkál a kavicsok közt, cipőjük orrát a Duna szürke vizébe mártják. Karinthy, amint velem is szokta, felveszi egy jól ismert híresség alakját, s akképp beszél, gesztikulál. Egész arcjátéka megváltozik. Egyszer a komor, fegyelmezett Babits ő, ki összevont szemöldökkel, erélyes hanghordozással beszél a legköznapibb témákról is, például a káposztasavanyításról. Máskor Juhász Gyulává alakul, és búsuló beszédet tart a Duna méla habjairól, kókadt fejjel, bütykös ujjait dörzsölgetve. Aztán a kedvencem jön, Ady. Karinthy ebben az alakításában Ady verseit idézve mindent kétszer mond, s közszókból tulajdonnevet farigcsál. Nagyon komolyan veszi magát. Bemutatja még Móriczot, akinek szavai közt minden kissé zsíros és paprikaízű lesz. Engem és önmagát sem kíméli. Hangosan derülünk a műsoron, a karikatúrán, hogy az ember csak önmaga, s bármennyire is igyekszik a tökéletesség felé, csak nem lép ki korlátai, saját személyisége falai közül. Mindig ugyanazok foglalkoztatják, ugyanaz az ízlés, a hang, a szín, amin szól. Dülöngélve nevetünk, Karinthy pár sík sziklán egyensúlyozva integet kalapjával. Boga ámulva figyeli Karinthyt, hogy magam is meghatódom. Ritkán látni a vágy és áhítat ilyen tiszta együttesét, mint őbenne, amikor Karinthyra néz.

Karinthy leugrik a szikláról, Boga lép elő, az ő előadása következik. Karinthy ugyanazzal az elismeréssel figyeli Bogát, mint a leányt az imént őt. Arca rajongás és hódolat.

Boga elmeséli mint ismerkedett össze Karinthyvel. Ettől felidéződik bennem a mi ismeretségünk kezdete is Ilonával.

Éppen Karinthy mutatott be minket egymásnak.

Én már a páholyban ülve Ilonáról érdeklődtem, ki ez az asszony, ki egy pillanatra sem tudja kommentár nélkül hagyni a színdarabot, Ilona pedig rólam kérdezgette, ki ez a mindenbe beleszóló kócos úri gyerek. A színház után Karinthy vacsorázni hívott bennünket, érezte, hogy ebből a kölcsönös méltatlankodásból szerelem lesz.

Eszembe jut Karinthyval való megismerkedésem is. Akkor már ismertem a műveit, formabontó tehetségét, semmihez sem fogható írói bravúrjait. Hétről hétre olvastam őt a Nyugatban. S mikor előttem állt egy nap élénkzöld zakójával, tépett szalmakalapjával, göcsörtös sétabotjával, görbe szivarjával, ez volt az első gondolatom: milyen furcsa! S aztán ez: milyen fiatal! Velem egyidős, ahogy Ilona és Boga is. De az írásaiból egy érett, komoly művész képe bontakozott ki előttem, aki tökélyre fejlesztve használja a nyelvet, a humort, és kifogástalan stílussal ír ironikus, nevettető, friss szemléletű cikkeket. Korábban azt hittem, csak a lektűr engedheti meg magának, hogy mulatságos legyen. Karinthynál tapasztaltam először, hogy ez nem így van, hogy az író fegyvere és gyógyszere a humor, amivel a műben úgy ejt sebeket, hogy rögtön be is keni egy mélyreható kenőccsel, mely az embernek még a vérét is mássá teszi, mint amilyen azelőtt volt.

Ebből a pillanatból visszatekintve oda, úgy hiszem a Karinthyvel való találkozásom életmentő volt. Így kerültem el a parodisztikus komolykodás veszélyét, mely, mint valami baktérium, egyből elkezd az ember karján felfelé kígyózva szaporodni, amint először kezébe veszi a pennát. Karinthy mindenkit kissé beleejtett a humor sósavába, s senki sem állta ki a próbát. Minden mű komolysága feloldódott saját stílusjegyeinek túlzó használatában.

Egy minden ember fölött álló, tőlük függetlenül létező Költészet szemszögéből mutatott rá arra, milyen kicsinyek is vagyunk, és milyen hatalmas az, amit szolgálnánk. Nem csoda, hogy nem érhetjük el soha. Én így ismertem meg Karinthyt. A költőt, aki ott áll Költészet nagyasszonyunk jobbján, s letekint ránk, nevetve, tükröt tartva, nyelvet öltve, mondván, tessék, ez vagy te. S te csak te vagy, az is maradsz, míg élsz.

Boga abbahagyja a műsort, a borongós eget figyeli. A bárányfelhők megfeketedve tömörülnek fölöttünk, a Duna tajtékos hullámokat csap, permete arcunkat éri. A lány szorosan Karinthy mellé húzódik, belefúrja az arcát mellkasába. Ilona nem szereti az érzelgős jeleneteket, elfordul, hajából kiesik pár szál kamilla. Lemondóan néz feléjük.

Úgy szeretném megkérdezni, ugye jól érzi magát? Ugye jó volt a mozi? Tetszett neki minden? Nem fáj a lába a magas sarkúban, nem töri a cipő, nem várja már, hogy hazamenjen, s kényelemben legyen nélkülem? Hozathatok-e hintót érte? Vagy az már túlzó volna neki, túlontúl sok? Beenged-e már magához, vagy még mindig tart tőlem? Hiszen csak szét akarok nézni ott, ahol koncentráltan jelen van ő. Semmi más vágyam nincs.

Becézni őt, s látni az ágyán heverve, ernyedten. Rózsaszín mamuszt adni a lábára reggel, s meggyújtani az első cigarettáját miután felébredt. Otthonosan van nálam, azt mondja. De nálam nincs rózsaszín selyemcipő, és nincsenek finom női testre való kencék. Délutánonként kísérgetem a boltokba, hadd vegyek hát neki valamit, s ő szigorúan csupán nézelődik, mikor mellette vagyok. Kíséret vagyok néki, nem a társa. S én minden erőmmel azon vagyok, bebizonyítsam, igenis, boldog volna mellettem, ha egészen társul adná magát hozzám, s nem csak ágyamba járna néha. Ő meg csak nevet, nevet rózsacsokraimon, a masnival átkötött bonbonos dobozokon, amiket az öltözőjébe kap, és én ezzel a nevetésével álmodom.

Elindulunk. Még egyikünknek sincs kedve hazamenni, így egy éttermet keresünk a közelben.

Ilona nagy léptekkel elindul a jól ismert utcák között, cipője gyorsan kopog a macskakövön.

Egy széles vállú, karvalyorrú férfi kanyarodik felénk. Szögletes állán vastag sörték ezüstlenek, apró szemét ujjnyi vastag, kusza, deres szemöldök árnyékolja be. Szájáról mintha száraz sár peregne.

Úgy tűnik elő egy fekete épület mögül, mintha eddig ott várakozott volna. Szürke ballonkabátja lobog, kalapját szorosan kopaszodó fejéhez nyomja, le ne vigye a szél. Elálló fülei vöröslenek, mint két apró lángnyelv. Szeme a betonon heverő üvegszilánkok árnyalatához hasonló, még a fény is pont úgy törik rajtuk, élesen, karcosan, csorbán. Célba vesz minket, felszegett állal közelít.

Elsőként Boga torpan meg, vele fékez Karinthy, aztán én, s Ilona. Az idegen ferde mosolyra húzza a száját.

– Hát így állunk.

Boga előlép, szavai idegesen pattognak.

– Ezerszer mondtam már, hogy el akarok válni, és hogy ennek a kapcsolatnak vége. Pontosan tudod.

– Tudom – feleli fölényes nyugalommal a férfi –, régóta figyeltetlek. Viszont egyszer már el kellett jönnöm, hogy a magam szemével legyek tanúja ennek a fertőnek.

Boga alig láthatóan reszket. Lába a szoknya alatt meg-megremeg, az izmok megránganak, míg ő egyenes derékkal áll, férje szeme közé nézve. Karinthy lágyan megérinti a karját. A finom érintés olyan, mint a vörös posztó fodrozódása a bika előtt. A férj felbődül.

– Te undorító féreg! – s azzal már emeli is a revolverét.

Minden a pillanat törtrésze alatt történik. Beledermedünk a mozdulatba.

Boga felsikolt, két kezét a szája elé kapja, haja örvénylik, mint a tajték. Ilona mellém ugrik, belém kapaszkodik, Karinthy meg, Boga virágos, hűs parfümjétől bódultan, elszántan és rémisztően kap az idegen felé, mint aki még életében nem látott lőfegyvert, s elképzelni sem tudja mire való. Figyelem az öklét, ahogy lódul, a férj arcát, amint a döbbenettől eltorzul, de az ütés el nem éri. Kinyújtott karja leenged, ahogy kitér Karinthy elől, s ennyi idő elég, hogy Ilona elé lépjek. Állok a fegyverrel szemközt. Sosem láttam még a saját szememmel revolvert. Csak újságban, plakáton. A cső hol rámmered, hol Karinthyra.

A következő pillanatban Karinthy újra nekimegy a férfinek, s az első sokk után magam is így teszek, sikoltást hallok mindenfelől, vér permetezik az arcomba, hogy kié, nem tudom. A fájdalom semmi az indulathoz képest. Az idegen ordít, hadonászik, nem céloz már egyikünkre sem, mert már minden célpont, minden ellenség. Dülledt szemmel fújtat. Üt, ahol ér, s amint Karinthy lép felé, a fegyverrel suhint el a feje mellett.

– Megőrült! – visítja egy női hang a hátam mögött.

– Vidd innen őket – mordul felém Karinthy.

Hátrapillantok. A két nő összekapaszkodva remeg. Nem maradhatnak itt. De Karinthyt sem hagyhatom magára.

– Gyerünk! – szól rám Karinthy.

Úgy néz rám, hogy tudom, sosem bocsátja meg, ha most nem teszem, amit mond.

Boga és Ilona magától nem mozdul. Muszáj, hogy valaki arrébb rángassa őket ebből a helyzetből.

– Menj már – kiált rám Karinthy.

A fegyver lehull a földre. A férj utána kap, de Boga gyorsabb, s messzire rúgja a revolvert, a dunaparti sziklák közé.

A férj bambán bámul utána. Karinthy nekiugrik, de azt már nem várom meg, mint tántorodnak hátra, megragadom a két nőt, kik végre megértik, menekülniük kell. Húzom őket végig az utcán, bekanyarodunk minden sarkon, cikcakkozva az egyre szűkülő utcák között. Ilonának meghagyom, hogy vigye el hozzám haza Bogát, lakásomat nyilván nem ismeri a férje. Ilona húzódozik.

– Ha odatalál... többé te sem leszel biztonságban – szuszogja Ilona az oldalát fogva. – Hiszen őrült! Bármire képes! Boga után is nyomoztat, ezt is kinyomozná!

Boga nehezet bólint.

– Akkor menjetek a rendőrségre. Én visszamegyek Karinthyért.

Hideg verítékben fürdik az arcom, nyakam, hátam, hányinger kerülget. Mielőbb vissza akarok menni Karinthyhez. Nincs erre időnk.

– Nem lehet – szól vékony hangon Boga, mielőtt épp indulnék –, vannak jó ismerősei ott.

– Menjetek a lakásomra – morgom, s a kulcsom után kotorászom.

– Azt nem! – rikolt közbe Ilona. – Nem hagyom! Hogy az ő tébolyult férje miatt szenvedj te is meg én is. Azt már nem.

Boga szeme megtelik könnyel, kezébe temeti arcát. Egyre türelmetlenebb vagyok, Karinthyn jár az eszem, szaladnék vissza hozzá, s közben fohászkodom magamban, nehogy késő legyen.

– Honnan van neki egyáltalán revolvere? – fogja Ilona most csevegő hangnemre.

– Ilona, figyelj rám – ragadom vállon a lányt, s ő megütközve néz a szemembe –, vidd Bogát biztonságos helyre. Nem érdekel hova. De ne ténferegjetek itt az utcán. Menjetek olyan helyre, amit ismertek, ahol ismerős fogad, ahol sokan vannak.

Nem mozdulnak. A percek peregnek. Türelmemet vesztve benyúlok a zsebembe, s egy köteg pénzt nyomok Ilona markába. Bogának nem adhatom, ő az összeomlás szél áll, elkenődött szemfestékét dörzsölgeti, toporog, szűköl, hátát egy üzlet barna falának nyomja. Egészében úgy fest, mint egy szerencsétlen kisállat.

– Fogjatok kocsit – adom ki az utasítást –, és vidd el őt Mihályhoz.

Ebbe végre beleegyezik. A pillanatok egymásra tolulnak, zavarossá, kuszává bonyolódva, mint egy vers, aminek minden mondatát ugyanarra a sorra írták, s a betűk, szavak már kivehetetlenek, a tinta kanyargó, csomós szálai egybefüggően sötétlenek a papíron, értelem nélkül.

Ész nélkül szaladok vissza oda, ahol legutóbb Karinthyt hagytam. Úgy képzelem, érzékeim kiélesednek, holott zaklatottságomban valószínű épphogy alig veszek észre nyilvánvaló részleteket. Fülelek, keresem a vérfoltokat a földön, figyelem a járókelők nyugalmát. Nincs, mi arról árulkodna, hogy valaki épp pisztollyal a kezében fenyegeti Budapest egyik leghíresebb íróját. Vagy azért, mert a jelenetnek már vége, Karinthy már biztonságban van, és talán minket keres, talán egy kávézó emeletének rejtekében issza remegő kézzel a feketéjét, vagy azért, mert a férfi elsütötte a revolvert, s nem hagyta az utcán ellensége holttestét. Megborzongok, szaladok föl és le a szürke utcákon a fekete ég alatt.

Aztán hirtelen meglátom őket. Az út mentén két egymásba gabalyodott férfitest. Forognak, lihegnek, küszködnek, kabátjuk csupa por és ránc, arcuk gyűlölet. Aki látja őket, elfordítja a fejét. Szememmel rögtön a fegyvert keresem. Egy méterre hever a párostól a földön, takarásban. Mikor a férj érte nyúl, Karinthy errébb rúgja. Így hadakozhatnak, amióta magukra hagytam őket. Vércseppek szaladnak végig állukig. Egyiknek orra tört meg, másiknak szemöldöke szakadt fel.

Odarohanok, felkapom a pisztolyt. Remeg a kezemben, markolata tiszta sár. A következő pillanatban ütés ér balról, izzadt és vehemens, s én higanyos, pattogó fényeket látok a sötétben. Körülöttem kiabálnak. Mire kitisztul a kép, Karinthy és a férfi egymással szemben áll, mint két vicsorgó farkas. A férfi artikulálatlanul üvölt, csak minden ötödik mondatából értek ki pár szót. Hogy hűtlen, és hogy rongy, és hogy élet és halál. Fogja a fegyvert, Karinthyra szegezi. Barátom felemelt kézzel áll, de szemében semmi megadás. Látom rajta, ugyanúgy nekiront a férfinek, ahogy legelőször is tette, ha én nem teszek valamit. Hát nekiugrom én a férfinek, lerántom magammal a földre, és most mi vagyunk a két alak, aki a porban hentereg, és Karinthy a megrökönyödött néző. Ő nem vár sokáig. Felveszi az ismét elejtett pisztolyt, céloz. Ahogy kinyújtja a karját, elbizonytalanodik.

– Megölöm! Megölöm! – hörgi a férj a fülembe, fuldokolva. Erjedt dohányszaga csípi a szemem.

Ő már hosszú percek óta csatázik, én most kezdtem bele. Frissességem, energiám jóval nagyobb, mint az övé. Hamarosan küszködve, összefolyó nyállal és vérrel az ajkán fekszik a földön mozdulatlanul.

Erős szelek fújnak, a tér fái sűrűn hajladoznak, tépett lombjuk zajosan kavarog. Feltápászkodom. Leporolom nadrágom, ingem. Mind szótlanul zihálunk. Elgondolom, hogy ez az ismeretlen teremtés, akinek még csak a nevét sem tudom, vajon tényleg képes volna-e ölni. S hogy az előző szavait rám értette, Karinthyre, vagy feleségére. Mindünket oka volna megölni.

Karinthy fáradtan tekint rám. Csak egy pillantás, s benne van minden. Hála, rettenet és vad gyönyörűség. A győztes diadala. Bár ez épp hogy csak felsejlik a szemében. Oly megviselt szegény, kedvem volna rögtön megmosdatni, ágyba fektetni, meleg tejjel kínálni meg, s kitisztítani a sebeit. Azokat a szörnyű, mélyvörös sebeket, amiket Bogáért, Ilonáért és értem szerzett.

A férj mocorogni kezd. Remegő térddel, de feláll. Nem várjuk tőle a folytatást, ám ő meglódul. Karinthynek támad, belső zsebéből kést ránt elő, Karinthy lő, a dörrenés felrázza a várost, madarak csoportja rebben el a fejünk felett, freccsenő vér tarkállik ingünkön. Nem keressük, kinek a vére, a férj nyöszörög, kését lebegteti, hadonászik, ordít, nyála fröcsög, arca a lehetetlenségig torzul. Nekifeszül Karinthynek, a levegőben táncoltatja a kést, már maga sem tudja, hová nyúl, a saját ruháját és Karinthyét szaggatja vele, míg le nem ütöm. Egy jókora kővel a kezemben állok, Karinthy pisztollyal. Egymásra nézünk sápadtan.

Karinthy kezéből ömlik a vér, tenyere lyukas. A látványtól a maradék szín is elmegy arcából, elfordítja a fejét, világ életében rosszul volt még a vérvételtől is. Egész karja válláig reszket. A fájdalom most ér agyáig, térdre rogy.

Órák múltán Babitsnál gyülekezünk mindannyian. Karinthy az ágyban hever, nyakig betakarva, Boga mellette a földön, elszótlanodva. Szabó Lőrinc ideges házigazdaként járkál köztünk. Babits nincs itthon, s Szabó nélküle olyan, mint az árnyék nap nélkül.

– El kell menned kórházba – ismételgeti nyugtalanul.

– Nem fogod, fel, hogy nem mehet? – szólal fel Ilona. – Az az őrült utánamegy, aztán onnét hogy menekül? Ugorjon ki az ablakon?

– Jelentetek kellett volna a rendőrségen – mormolja Szabó, mire Karinthy türelmetlenül felsóhajt. Ezt hallgatjuk, amióta itt vagyunk.

– Ha zavarunk, mehetünk is. Az én ötletem volt, hogy jöjjünk ide. A ti házatok és közelségetek jelenti a menedéket amikor kilátástalan a helyzet. Mint tudod, nem kerülhet rendőrség elé az ügy. A kórházban pedig nyilvánvalóan faggatnának a revolverről. Rád, rátok számítottunk, azért jöttünk ide – mondom szerényen, s ettől Karinthy fájdalmas arcán a régi gyerekcsínyeket követő ismerős sanda mosoly fénylik fel, épp csak a szája szegletében. Ő jól tudja, akkor használtam mindig ezt a hangnemet, mikor előadtam. Néha kell az előadás a játék vagy az életben maradás kedvéért.

– Sosem raknálak ki titeket – szól engedékenyebben Szabó –, csak egyszerűen...

– Nincs csak, fogd már fel! Azt akarod, hogy meghaljon?! – rivall rá Ilona.

A színművészek túlzó gesztusaival magyaráz mellettem, haja kócos, s direkt nem fésüli meg, hogy drámai legyen. Lábáról lerugdalta a magas sarkút, s most mezítláb ácsorog a perzsaszőnyegen.

Szabón látni, alig várja, Babits hazaérkezzen, s véget vessen a felfordulásnak, vagy legalább megmondja, mi legyen. Ő maga nem utasít ki minket, de ha a mester küld el, akkor a véleményére csak helyeselni fog.

– Nem akarunk sokáig itt maradni. Karinthynél vagy nálam keresné Bogát először. Ezért oda nem mehetünk.

Türelmes érvelésemre Ilona kikerekedett szemmel, hitetlenkedve, egyben elismerően pillant rám.

– Csak addig időzünk itt, míg kitaláljuk, hogyan tovább.

– Sajnálom – suttogja Boga, s Karinthy ponyvákba bugyolált vállára hajtja a fejét.

Kinn dörög az ég.

Hallgatjuk sokáig.

Karinthy és Boga oly pillanata ez, hogy muszáj szeméremből arrébb állnunk. Szabó csendesen átmegy a nappaliba. Ilona követi. Mikor én is utánuk megyek, hallom, ahogy édes ígéreteket susognak egymás fülébe. Ezzel az édességgel és suttogással telik meg a szoba levegője. Én is szeretném Ilona ölébe hajtani a fejem. Annyi mindent ígér ez az este. Barátság és szerelem finom párájától terhes a ház. Ülünk benne, a sötétben. Egy-egy villám felragyogtat mindent. Szabó könyvei fölé görnyedve olvas íróasztalánál, egy öreg gyertya fényénél, Ilona a kanapén kucorog, lábait felhúzva. Fogja a kezemet, ujjai hűsek, mintha pár parányi kövecske pihenne a tenyeremben. Szerencsehozó amulettek, úgy hiszem.

Másnap Karinthy közli velünk elhatározását. Németországba mennek, oda a férfi biztos nem megy utánuk. Idővel majd belátja, hogy Boga komolyan gondolta a válást, s nem marad más választása, beleegyezik. Az idő és a távolság megenyhíti. A bosszúvágy nem éghet örökké ekkora hőfokon.

Halkan s nyugodtan beszélnek, ahogy terveiket vázolják fel. Karinthy képes párbajozni ezért a nőért, képes országokon át szökni vele, képes volna feleségül is venni. Ez ebben a pillanatban válik tisztává előttem. Az ő könnyed, játékos szerelme a legkomolyabb elköteleződést is vállalja. S ahogy Bogára nézek, ugyanezt az elragadtatott és elszánt vállalást látom a szemében. Eddig is ott volt ez mindkettejükben, mégsem figyeltem oda. Gyerekkori barátom felnőtt. Halálosan nehéz lesz ezután a tükörbe nézni, saját arcomra. Hátha észreveszem ott is éppen ugyanezt a vonást. S az épp ugyanilyen rémisztő, hogyha nem.

Amilyen gyorsan csak tudnak, összepakolnak, a legszükségesebbeket viszik magukkal, azt mondják, ott majd úgyis beszereznek mindent. Boga mindent köszönve szorítja meg a kezem és lehel rá az arcomra. Karinthyvel hosszan állunk egymással szemben, mielőtt beülne a kocsiba, mely elviszi majd tőlem országokkal arrébb. Érzem a nyaka szegletéből áradó füstös, merész kölni illatát.

Végül homlokon csókol.

Így köszön el.