1923

– Attila alszik – suttogja Jolán nővére.

Ajka elé teszi mutatóujját, csendre int. Így nyit be a kicsi, árnyas szobába.

Velünk szemben áll az ágy, rajta vastag dunyha, igazi, tömött anyagból, amivel csak vidéken találkozik az ember. A falakból dohos, régi szag árad, föld és víz keveréke. Egy fekete, lakkozott szekrény, pár falitányér és egy asztal sötétlik a szobában, más semmi. Még szék sincs, amire leülhetnék. Látszik, használaton kívül állt eddig a helyiség, s nem is tervezték, hogy használni fogják.

– Egy szem nyugtatót adtam neki. Azóta alszik – mondja a nő.

Részvéttel nézünk az alvóra, kinek csak homloka látszik ki a dunyha alól. Haja egészségesen omlik a párnára, szempillái meg-megrezdülnek. Nem lehetne gondolni, hogy e fiatal koponya mögött öngyilkossági gondolatok kavarognak.

– Odarakok egy kis vizet forrni. Ugye szereti a teát? – kérdezi a nő, s amint bólintok, kisiet a szobából.

Nem tartóztatom. Én maradok a puha csöndben, melyet Attila ütemes szuszogása fűszerez meg. Örül vajon, hogy megmentették, vagy gyűlöl bennünket? Teszek egy tétova, közeledő lépést. Megszemlélem így is.

Arca kihívóan fehér, sima és törékeny. Ajkán az álom méze. Szorongatva fogja párnáját.

Az ablak széles fényoszlopot enged be, látszik a szálló por a levegőben, mint ezernyi aranyszemcse. Emlékképek tűnnek elő a szemem előtt a régmúlt gyerekkorból, mikor templomba járt velem az anyám. Gyönge tömjénillat, fény és árnyék valamilyen érzékeken túli játéka, egy messzi zöld-vörös rózsaablak és áttetsző titokzatosság.

Künn kutya ugat tompán. Először azt hiszem, a templomkertből jön, a krizantémok közül. Majd ráeszmélek, a szoba bensőséges csendje ez, ami megszűr minden zajt, minden durva mozdulatot.

Az asszony visszajön, nehezen találja a szavakat. Lágyan beszélünk Attila mellett, a mozdulataink hirtelenségén is finomítunk.

Egy perc, s kimegy ismét. Olyan nőnek tűnik, aki nem szokta meg férfiak jelenlétét, s minthogy nincs más a házban, csak ő és én, és az alvó Attila, azt kell feltételeznem, én feszélyezem jelenlétemmel. Nem megyek utána, leülök Attila ágyára.

Jolán azt mondta, vonatsínről szedték össze. Éppenhogy. És hogy nem ez volt az első. Próbálkozott már korábban is, akkor gyógyszerekkel. Azóta rejtenek előle mindent, de hát a halált nem lehet elrejteni valaki elől. Attila jön-megy a világban, s ha úgy tetszik, a Dunába ugrik, s ha olyan kedve van, lefekszik egy sínre. Hát lefeküdt.

Az én számom volt az első, mit jegyzetfüzetében találtak. Telefonoztak nekem, jöttem.

A fiú forgolódik. Néha úgy látom, kinyitja a szemét, aztán csak mordul egyet, s szuszog tovább. Mély csend von minket össze, kik itt vagyunk. Jolán a konyhában ül, én az ágyon. Semmi se fontos, semmi se számít. Csak azt várjuk, a miértet. De nincs miért, meg se kell kérdeznem, tudom jól, nem lehet egy szóval felelni, és nem lehet egy részletes történettel sem, mert az ember egyetlen tette mögött ott az egész élete, életének minden benyomása, vágya, ábrándja, félelme és cselekedete, s mindazok a cselekedetek, amiket rajta követett el valaki. Mindezt elsorolni lehetetlen próbálkozás volna. Ezért nem lehet megkérdezni, miért, és főképp nem lehet válaszolni erre.

Vajon akkor is fontolgatta ezt, mikor Budapesten volt? Ha igen, azt látnom kellett volna. Ez a kérdés viszont éget. Tehettem volna valamit, és nem tettem.

A fiú hirtelen felriad. Szeme élénken fürkész szét a szobában, felkönyököl, s próbálja felismerni a helyzetet. Szemügyre veszi a bútorokat, a falakat, az ablakot, az ablakon túli világot, s végül rajtam állapodik meg a tekintete. Aztán egy pillanatra a keze felé pillant. Önkéntelenül én is oda nézek. A vaskos takaró alatt nyugszik a keze, nem látni a sűrű szövettől.

– Ha sikerül, nem okozok gondot neked ezzel – szólal meg.

Nem bírok vele szemérmeskedni. Felugrok, megölelem. Megdöbben, nem ölel vissza, csak remeg, érzem a hátamon erőtlen tenyerét. Elengedem, két kezem közé fogom az arcát, úgy nézek reá. Hát mit műveltél? kérdezi tekintetem. Megszeppent kisdiákként hallgat. Szénfekete szeme csupa parázs.

Visszaereszkedem az ágy szélére. Attila megfogja a kezem. Úgy kap utána, hogy abból kiérezzem a bocsánatkérést és a marasztalást.

Hosszúra nyúlik a csend. Az ég lágy, lila permetet szór Attila arcára. A fák úgy hajolnak össze kint, mintha álmukban beszélnének. Régi, összeszáradt virágcsokor illatát érzem, miről csörögve hullanak le az apró, szagos fejű virágok. Ez is csak a képzelet játéka. Attila fehérsége életre hív minden színt, életre kelt minden elfeledett illatot.

Eszembe jut, amikor régen, fürdésnél néztem esténként a csempéket. Dísztelen, egyszerű lapokkal volt kirakva a fürdőszoba. Viszont mind úgy fénylett, mint egy-egy mázas Herendi porcelán. Sejtető színjátékkal derengtek. Anyám azt mondta, a fantáziám teszi ezt. A csempék fehérek.

Pedig én tudtam, nem az én szemem, hanem az alkony, a boszorkányos naplemente adta hozzájuk azt a hevült tónust.

Hosszasan elnézem a fiút. Most ő az a varázslat, ami átszínezi a valóságot.

Szeme kemény, fekete. Sehol nem látom benne az öngyilkosok kétségbeesett vonásait.

Öngyilkosság. A gondolat éles fájdalommal nyilall az agyamon.

Ez felráz a révedezésből, az emlékekből, a látomásos érzelmekből.

Attila egy pohár vizet kér, kiszaladok a konyhába. Szólok Jolánnak, hogy Attila felébredt, de ő int, beszéljek vele én előbb kettesben, ők már beszéltek, mikor idehozta a fiút, meg különben is, holnap már utazom vissza Budapestre, ő viszont vele marad.

Egy pohár vízzel térek vissza a szobába, átadom Attilának, ki mostanra már teljesen felült. Iszik pár kortyot. Most látom csuklóján a vágásokat. Mindent bevetett, hogy elérje a halált.

– Nem akarok tapintatlan lenni – mondom, miután lerakom a poharat, s visszaülök Attila mellé –, és nem tudom, miről és meddig kérdezhetlek.

Elvégre a halál mindenkinek legbensőbb magánügye. S hogy szívéhez mennyire közel érez engem ez a fiú, azt csak ő tudhatja.

Folyékony fény a csend körülöttünk. Arany és ezüst szikrák lobbannak a levegőben.

Itt vagyunk ebben az időtlenségben. Remeg a szívem, ahogy a fiúra nézek. Gyűlik a nyugtalanság a mellkasomban.

– Sok minden fáj – mondja, aztán helyesbít. – Minden fáj.

Keze, ez a megvagdosott, fiatal és fáradt kéz a paplanon pihen. Szeretném megszorítani, s átadni egy kézfogás által mindent, ami engem még ebben az életben tart, még ha nincs is belőlük sok. De nem merem megérinteni, nem mozdulok. Egy óvatlan mozdulattól, egy meggondolatlan szótól szétszakadhatnak a szobában lengedező hajszálvékony aranyszálacskák, s a fény ismét ólommá válhat, rádermedve a lelkünkre.

– Szólnod kellett volna.

– Hirtelen ötlet volt – mormogja maga elé –, ilyenkor az ember... nem olyan állapotban van, hogy telefonozzon. Ilyenkor csak falak vannak. És te egy veremben. Eszedbe se jut, hogyha kinyújtanád a kezed, elérsz bárkit. Szólni se tudsz. Csak fájsz, kínlódsz. Várod a végét. S ha van benned mersz, elvonszolod magad a konyhába, egy késig, a fürdőszobába, egy üveg gyógyszerig, az állomásra, a sínig, a pincébe, egy kötélig, szegig, az erkélyre, a hegyre, a tóhoz.

Csáth elevenedik meg előttem. Az elegancia és a szenvedély szívettépő találkozása arca. A mindennapokban mértékletes. A szélsőségekben ereszti el magát. Képzeletemben mindig így él, száraz, okos szemmel, egyenes testtartással, kedvenc fekete zakójában.

Mikor először öngyilkosságot kísérelt meg, egy szót sem lehetett kihúzni belőle. Mindenről beszélt, apróságokról, de erről hallgatott. Szeméremből, bűntudatból? Nem tudom. De akkor megértettem, hogy erről nem beszél az, aki átélte. Ez a fiú viszont kéjesen forgatja a szavakat. Egy gyermek önkínzó öröme az övé, ki tűt szúr ujjába, s nézi a kiserkenő vért, mert még csak most ismerkedik a világgal, s beleszúrja ujjába újra a tűt, mert érdekes volt a fájdalom, érdekes és borzongató.

– Miért nem mondtad... – ismétlem komoran.

Pedig jelzett, a saját szegényes eszközeivel jelt adott. De akkor is! Hogyha látta, nem tulajdonítok elég súlyt annak, amit mond, miért nem szólt hangosabban, erőteljesebben, miért nem rángatta meg a karomat, Dezső, szenvedek?! Figyelj rám és beszélgessünk. Ezt kellett volna tennie.

Persze megértem őt. A fájdalom hangja szilárd. Állhatatosan susog a fülünkbe. A hátunkba kapaszkodik, vállunkra ül, s csak beszél, egész nap és egész éjjel. És olyankor kevés egy pár biztató, komolytalan szó egy ismerőstől, aki talán még csak nem is barát. A fájdalom úgy állít lehetetlen dolgokat, hogy az ember elhiszi. S csak ha lerázta válláról a rémalakot, akkor ismeri fel az állításai lehetetlen voltát.

Vigasz nincs. Nincs közelség, nincs kötelék. Csak a betonfal van, ami át nem enged egy másik emberhez. Néha mind belekeveredünk ebbe az állapotba, de az egészen más, mint ebben élni le egy életet.

Végigmar rajtam az önvád. Hogy érezheti magát Attila egy jégveremben, amikor itt vagyok neki?!

– Értsd meg jól, amit mondtam korábban, komolyan gondoltam. Ha bárminek szükségét látod, egy emberre már egész biztosan számíthatsz, ajtóm nyitva áll előtted, hívhatsz hajnalban, sürgönyözhetsz értem éjjel. És ha félreérthető lettem volna, hozzáteszem, ez nem kizárólag arról szól, hogy az élet praktikus ügyeiben segítselek. Ez mindenre vonatkozik.

– Nem akartam, és most sem akarom a nagy Kosztolányi Dezső nagylelkűségét kihasználni...

– Na ne őrjíts meg! – mordulok fel, s a hirtelen hangerőváltástól a fiú ösztönösen magához szorítja a takarót, mint egy gyermek. – Ki az a nagy Kosztolányi Dezső? Ez? – mutatok végig arcomtól szívemig. – Hát miben különb ez bárki másnál? Miben nagy? Jól csengő kusza mondatokat farigcsál, mert ez a mestersége, de nem ugyanígy dolgozik mindenki napról napra, hát nem ugyanígy dolgozik egy pék, egy juhász? Mitől kevesebb az ő jóságuk, idejük, nagylelkűségük? Ne őrjíts meg ilyen marhaságokkal, fiam, ennek semmi értelme, nem fogok az életről lemondani az irodalom kedvéért. Az, aki kihagy egy baráti sétát az írás kedvéért, az, nos az meg is érdemli, hogy lemaradjon az életről, amit pedig olyannyira át akar menteni írásaiba. Ember vagyok én is, ne söpörj félre egy morzsányi hírnévre hivatkozva. Hogyha arra fordítod a figyelmed, hogy kikristályosíts magadból minden szépet és rútat, és nem a vonatsíneket keresed, pár év, és ott vagy te is a Nyugatban, aztán rád mondják majd, hogy a nagy József Attila. Pedig akkor is tele leszel fájdalommal, és akkor is a főtt rizs lesz a kedvenc csemegéd, és ugyanúgy fog idegesíteni, ha valaki szörcsögve issza a kávéját. S hogyha egy barátod mondja majd ezt, és legyint, hogy úgysincs rá időd, mert te nagy vagy, híres vagy, és ezért egy szeles tavaszi napon lenyel egy üveg arzént, hát hidd el, te is épp úgy lehordanád, ahogy én téged.

Hallgat. Nem emlékszem, hogy ő valaha látott már volna kijönni a sodromból. Ideje volt.

A szavakban rejlő indulat az izmaimban cikázik.

– Remélem most már megértetted – mondom higgadtabban –, itt vagyunk egymásnak. Szerinted én kibírtam volna eddig, ha nincs Karinthy? Az ő borzasztó humora ráz fel mindig. Ő meg azzal tartja magát szinten, hogy keresi, hol piszkálhat, mert különben eltunyulunk, belefekszünk egy gödörbe, s az Isten sem könyörög ki onnét. Neked itt a nővéred...

– Igen – szakít félbe, s elpillant –, de minek ez az egész. Mi értelme?

Az ablak felé réved. Kibámulok én is.

Pár fa csipkés árnya hajol össze a füvön. A sűrű köd, mint egy szétbontott pamutgombolyag, csíkozza a nedves avart.

Áthatlan felhőréteg takarja az ég kékjét. Varjak keringenek szétfeszített szárnyakkal a veteményesen túl, a székesegyház pillérei fölött. Világosbarna, keserű füst ömlik a kéményekből. Ahogy visszapillantok a fiúra, homloka körül úgy táncol a fény, mint egy érinthetetlen töviskorona.

– Amilyen értelemmel te felruházod – felelem.

– Neked – néz felém élesen –, neked mi értelme?

Éhes vágy gyúl fel a szemében. Mintha én volnék a pap, akitől most megkapja az igét, amit egész életén át követhet. Ráz a hideg ettől a szereptől.

Meggondolom, mit felelek.

Cinegék röppenek a párkányra, kopogtatnak az ablakon, s amint feléjük fordulunk, elrebbennek.

Kezemet végighúzom a dunyha anyagán. Savanykás szappan illata fogja be az ujjaim.

Hosszú évek fegyelmezett szándékának a terméke ez. Ez a csend és tisztaság itt, ebben a szobában. Mint a kolostorok udvarának öntudatos békéje. Ez fut át az agyamon, amint megérzem a faggyúszappan szagát. Ebben a szobában ülepedett le minden, amit Attila családja fontosnak tartott.

A falitányérokon girbegurba betűkkel díszlik a házi áldás.

Az olcsó mosószer szaga előkelő egyszerűséggel terjed szét a levegőben. Átitatja a falakat, a tárgyakat, az ember lelkét ez a nemes szerénység, ez a cicomátlan gazdagság.

– Ami számomra az élet értelmét adja, másnak nem feltétlenül.

A fiú felveti fejét, erővel feszíti nekem a kérdést, az inak megfeszülnek nyakán.

– Jó, de mégis?

Percenként vált szerepei között. Most türelmetlen kamasz. A szenvedély ide-oda csapja őt. Csodálatos művész vagy öngyilkos válhat belőle.

Attila nem régimódi poéta. Nem búslakodik a csillagok alatt, nem mérgezi magát zöld holdfénnyel. Inkább beleugrik a tűzbe, hogy elevenen égjen el.

Jobb volna, ha se holdtól, se máglyától nem kéne szenvednie. De a művész ilyen. Nem izmait edzi, mint a sportoló, nem is hangszálait, mint az énekes. Mi szomorúságunkat tartjuk jó közel magunkhoz, melyen át tisztán láthatjuk magunk.

Lassan szólalok meg.

– Meg tudok nevezni olyat, ami ad annyi értéket a mindennapjaimnak, hogy ne akarjak még elmenni innét. De az nem jelenti azt, hogy ne tűnne ez az egész időnként teljesen véletlenszerűnek és céltalannak, s ha úgy tetszik, értelmetlennek is.

– Én tényleg csak azt szeretném tudni – mondja –, mi az, amiért kísérletezgetünk ezzel az élettel, és nem menekülünk el rögtön, hanem adunk új meg új esélyt neki. Félek, hogyha nem látom ezt meg, ezt a nyilvánvalóságot, amit mindenki lát, mert mindenki bírja a napokat, akkor nem fogom jobban marasztalni ezt az életet, mint ahogy eddig tettem. Mindenki újjászületik valamiben. Megfürdik egy érzésben, s lemállik róla az elmúlt napok fájdalma. Nekem nincs miben megfürdenem, semmi sem semlegesíti azt, ami elől futnék, csak a futás.

– Attila, ne tégy ilyen felelősséget a nyakamba. Én nem tudhatom, talán az Isten sem tudja, miért teremtett meg minket, hát tőlem hogy várod, hogy megmondjam?

– Nem vagyok meggyőződve róla – mondja, miközben hátradől a párnák közé, mint ki megkapta feleletét, s elégedetten megpihenhet –, hogy jobb a világon szenvedni, mint nem szenvedni egyáltalán.

Csáthra gondolok. Hogy lelőtte feleségét. Hogy felvágta csuklóján az ereit és megmérgezte magát. Hogy a kórházi ágyban, hol fölkelt, volt nála még egy fiola méreg, s hogy az első nem sikerült, hát nekiment még egyszer. Aztán nem kelt fel többé.

Mintha ő kérdezné ezt most tőlem. Nekem szegezi a miérteket. Ha én nem kérdeztem meg tőle, miért választja a halált, ő megkérdezi, én miért választom az életet. S erre jól kell tudni felelni. Nem lehet azt mondani, hogy puszta megszokásból. Rutinból, mert eddig is így volt. A bevett gyakorlat szerint élek ma is meg holnap is, mert egyszer elkezdtem ezt harminc-egynéhány évvel ezelőtt. Mert akkor rögtön legyőzött. S legközelebb akár én is elfekhetnék vele a síneken.

Felállok, Attila követ szemével.

– Ez az én egyéni véleményem. De ha kérdezed, nem fogom eltagadni tőled. Nekem a legfontosabb a szépség.

Kikerekednek szemei. Csalódott arcot vág.

– A szépség? Ennyi csupán? A szép nők?

Hangja halk és izgatott. Láz és tűz árad belőle. Nem lehet elmenni mellette. Hevessége visszafojtott, de épp oly számonkérő, mint amikor legelőször találkoztunk.

– A szépség nem egyszerűen a forma csáberejét jelenti. Szép a jóság. A szeretet, a méltányosság, a kegyelem. Mind a szépség jegyéhez tartozik. Pusztán más a szó rájuk, de egyet jelentenek. Az, hogy ételt adj a rászorulónak, nem logikus cselekedet. Nem szolgálja érdekedet. Ez szép. Az, hogy hagyd a fiad nyerni birkózásban, mikor testi ereje nem vetekedhet a tieddel, nem észszerű, nem a túlélést szolgálja, hanem azt, hogy örömet láss az arcán. Virágot és fát ültetni, gondozni, öntözni, metszeni. Verset írni, eljátszani szavakkal, hogy a valóságnak egy olyan szeletét eresszék át és mutassák meg, amit ezelőtt még soha: ezek nem szükségszerű dolgok. Ezek a szép dolgok. Képeslapot küldeni jókívánságokkal. Megrajzolni kedvesed arcképét. Ha megbánt, megbocsátani. Beszélgetni, s felemelni azt, akivel beszélsz. Jelen lenni úgy a világban, hogy adj. Hogy ne hajtásokat törj le, de fény legyél, és virágozzanak körülötted. Régtől fogva ezt kerestem. Azokat a helyzeteket és embereket, akikből ezt éreztem áradni. S ha épp nem volt ilyen, maradtak a könyvek, honnét száz meg száz éve a földön járt szellemek szava szólt hozzám. Ma már nem keresem lámpással a szépet. Megteremtem magam köré. Ugyan nem mindig sikerül, s nem úgy válnak valóra terveim, ahogy azt előre elképzeltem, de csak az Isten az, akinek minden sikerül. Én, mint ember, igyekezem. Írom, amiben hiszek, s hiszem, hogy minden vers egy apró szikra, ami lángra lobbanthat valakit, és minden második héttel, mikor kijön a Nyugat új száma, szikrák miriádja terjed szét az országban. Hogy mi világítjuk majd be teljesen, azt talán önhitt vágy lenne, de ha egy-két lélekben fény gyúl, akkor értelmes volt Ignotus és Osvát, Babits és Ambrus, Fenyő és Hatvany és mindannyiunk erőfeszítése, az enyém is, és ha nem olvassa őket senki, hát a vers akkor is születik, ahogy mindig is születtek, ahogy a feketerigó sem csak akkor énekel, ha mások hallgatják. Minden műnek meglesz a maga közönsége, meglehet, nem mindig találkoznak egy időben. Mert egy nagy műnek nagy közönség kell, emelkedett. S az nincs minden korban.

Szavak libegnek körülöttem. A fiú első verseskötetének szavai. Fénye egy pár véletlenül papírra vetett, egzotikus varázslatnak. A kedve szerint bűvöli a szavakat, s azok mind hangulatához igazodnak, idomulnak szeszélyeihez, kedvéhez, lelkiállapotához. Ez egyet jelent: Attila költő. S mint költő, értenie kell, amit most mondtam neki.

Kintről ismét fakó kutyaugatást hallani.

Levegős a csend. Elnézem Jolán ágyra vetett, kopottas zöld vállkendőjét. Minden tárgy, s a tárgyak elhelyezkedése is oly ismerős, mintha régtől fogva járnék ide.

Jolán nyit be, az ajtó visszhangosan csikorog. Az asszony megilletődötten pillant felénk, szemérmesen. A keze az ajtókilincsen, miközben beszél. Másik kezével szoknyáját gyűrögeti.

– Talán... talán Attilának pihennie kéne – rebegi. – Nem vagy fáradt? – néz a fiúra.

– Ne haragudj, hogy feltartottalak. Ne erőltesd magad – mondom, mielőtt Attila válaszolhatna.

– Nem vagyok fáradt – morogja a fiú összevont szemöldökkel. – Beszélgettünk, miért zavarod el? – néz nővérére, kin látszik, szeretne már maga is pár szót váltani Attilával.

– Kosztolányi úrnak még el kell érnie a vonatát – jegyzi meg az asszony.

Most eszmélünk rá az időre.

Szedelőzködöm. Készítenem kell magam a kinti világ elhasználtságára, a hétköznapok műanyagára, amitől az itt töltött néhány óra alatt elszokott a szemem.

Ebben a házban minden igazi. A tárgyak kézzel készültek, valaki szaktudása, gondja formálta az anyagokat. Nem gyártósorról jöttek le. Nem mesterséges színekkel festették be őket.

Szűk kicsi szoba ez, de csendet lélegzik ki és be. Otthon nincs ilyen.

Jolán jelentkezik, hogy kikísér az állomásra, én udvariasan elhárítom. Itt van rá szükség.

Még megiszom néhány órája elkészített s kihűlt, cukrozatlan teámat, melyről Jolán nem engedi, hogy lemondjak, s búcsúzkodunk. Attila forrón megölel. Mosolyog, s közben szemében rázkódik a fájdalom.

– Te vagy az egyetlen, akivel így tudok beszélgetni. Akivel ilyenekről tudok beszélgetni – suttogja, miközben két kezébe szorítja kezem. Megvonaglik valami a szívem tájékán.

– Lesznek sokan még. A budapesti irodalmi körök nyitva állnak előtted – felelem, s közben az ajkán a tekintetem.

Fáj, ahogy elengedi a kezem. Szeretném még egyszerre magamhoz húzni, megsimogatni a hátát, bús fejét, megcsókolni a homlokát, belenézni a szemébe, megérinteni arcát, száját, és közel hajolni hozzá egészen. Elhessegetem ezeket a gondolatokat. Elköszönök tőlük illedelmesen, egészen úgy téve, mintha ezután a vonat indulása és budapesti elfoglaltságaim kötnék le figyelmem. Pedig csak Attila száján fogok gondolkodni egész hazautam alatt.