1923

Ady ma különösen elegáns.

Sűrű haját tépkedi a szél, arcán piros csipkefoltokat ejtett a hideg. Fekete, térd alá érő kabátja lobog, kámforillatával kölnivíz vegyül. Elképzelem, mint locsolhatta ezt reggel magára. Jéghideg kölnit a forró testére.

Ignotus azt a feladatot adta nekünk, írjunk mi ketten egy-egy egymásra utaló cikket. Lássák az olvasók, hogy az ellentétek az irodalom égisze alatt egyesülnek. Hivatkozzunk egymásra, kölcsönösen elismerve és felemelve egymást. Ady vonakodott kezdetben, de a szerkesztő szent szava előtt kénytelen fejet hajtani.

– Különben – szólal meg Ady. Kígyófejes sétapálcájával, feltűnően magas, sudár alakjával, finom holmijaival itt, a Gellért hegy lábánál is úgy fest, mint egy francia úriember. Minden részletében ízléses és esztétikus. – Kedves, ahogy felkaroltad azt a gyereket.

– Kedves?

Ady úgy minősít le, hogy közben dicsér. Egy tehetség támogatását nem lehet kedves cselekedetnek nevezni. Ezt csakis iróniából mondja.

Felvonom a szemöldököm.

– Mindenütt az ő nevét látom újabban – folytatja.

Belenézek hatalmas dióbarna szemébe. Nem találkoztam vele, mióta a Hadikban mellém ült. Annak már több hete. Furcsállom, hogy nem hozza fel. Gyanús. Csak ki kell várni, s rögtön szíven döf vele. Körülményes felvezetéssel kezdi.

– Azt mondjuk elég kiábrándító lehetett megtudni, hogy kicsapták. Töröd magad érte, és azzal hálálja meg, hogy eltanácsoltatja magát az egyetemről – mondja Ady zavartalanul.

Széles léptekkel halad. A Feneketlen tó felé indultunk.

Megdermedek, lemaradok, Ady pár lépés után bámul vissza rám.

– Ne mondd, hogy nem tudtál róla. Írt egy verset, ami nem tetszett az igazgatónak. És repült.

A férfi türelmetlenül várja, hogy utolérjem.

A macskaköveken cikázik a fény. Mellettünk teli kosarakat cipelő cselédlányok tipegnek el. Friss rétes gőzölög kockás ronggyal letakart kosárkájuk alatt. Arrébb, a sarkon a vendéglő teraszát sepregeti egy tagbaszakadt legény. A cirokseprű szálai idegesen kapkodják arrébb a lehullott levelek roncsait.

Szédelegve megindulok.

Nem csupán az eltanácsolás gondolata ejt kétségbe, hanem Attila elképzelhető lelkiállapota is. Amilyen labilis, lehet épp ezekben a pillanatokban is a gyógyszeres szekrényben kotorászik. Az eltanácsolást talán karrierje végének, és egyúttal az életének a végének is tekinti. Elnehezül a mellkasom.

– Aggódsz érte? – kérdi Ady kisvártatva, s mintha hangjából részvét szűrődne ki. – Egyikünket sem istápolta senki. S mind itt vagyunk.

– Bennünket is istápoltak. Hálátlanság azt hinni, hogy nem.

Sűrű házsorok előtt sétálunk el. Adyt, ahol jár, megbámulják. Világi jelenség. Előkelőn lépked, oda se figyelve, született úrként.

Árusok babrálnak munkáikkal, pakolják össze szőtteseiket a járda széléről. Egy pillanatra ők is felnéznek, s nekem úgy rémlik, soká figyelnek Ady után.

Lassan letérünk az utcáról, s elkanyarodunk a tó felé. Virágszirmokat perget a szél a téren. Szirmok hózivatarán haladunk keresztül, szűrt, lágy fényben.

Ady szeme a mályvaszínű, felhőtlen égen. Arca halovány, meleg tónusokat vesz föl ebben a koratavaszi alkonyatban. Rettentően érdekes a szeme. Hatalmas és csodálkozó, mégis komoly. Áhítatos. Egészen másnak tűnik, mint korábban bármikor.

A fű még nem sarjadt ki. Sétálunk a kopasz, fekete földön, s lábunk körül úgy ólálkodnak a rózsaszín virághalmok, mint egy pár hízelkedő macska.

– Engem mindig érdekelt, és sosem kérdeztem még meg – szólalok meg, mikor hajladozó, pikkelyes törzsű fák alatt haladunk át –, valóban hat ujjal születtél, amint azt mondják?

Rám néz. Ajka is rózsaszínű most. Komor és sejtelmes.

Kopasz ágak zörögnek mellettünk. A tó nyers hínárszagát hordozza a szél. Ady megáll, s megállok én is. Pár orgonabokor tömör falat képez a hátunk mögött.

– Valóban – mondja.

Hallgat egy kicsit, mint ki tűnődik, beavasson-e a részletekbe. Csendesen folytatja.

– Ismered Csontváryt? A műveit, az életét? Az önéletleírásában azt mondja, egy nap megszólította őt egy angyal. Azelőtt eszébe sem jutott, hogy festő legyen. S most ő Munkácsy mellett a legnagyobb.

– A mi kultúránkban ezt őrületnek nevezik – jegyzem meg óvatosan. Képtelen vagyok elhallgatni véleményem. Azt akarom, Ady észérvekkel cáfoljon meg, vagy hagyjon ebben a hitemben most már életem végéig.

– Sok néven lehet nevezni ugyanazt. A lényeg változatlan. A különleges képességeknek sokszor különleges fizikai megnyilatkozásuk is van. Fölösleges csont, fog, ujj. Na persze nem annyira szeretnek tudomást venni az ilyen emberek létéről, és a szülészorvosoknak ki van adva, ha egy anya ilyen gyermeket hozott a világra, kérdés nélkül távolítsák el a plusz testrészt.

Felmutatja kezét, melyen ott a forradás, levágott ujjának jele. Ezt a kis forradást tekinti kiválasztottsága biztos mutatójának.

Elnézem kissé a kezét. Finom művészujjak, olyasféle, mint a zongoristáké. Bőre oly sima, mintha minden nap drága kencékkel kenegetné. Különösen mezítelennek hat most, hogy nincs benne megkurtított ceruzája. Olyasféle eszköze ez egy írónak, mint a rövidlátónak a szemüveg.

Megindulunk.

Lassan feltűnik a tó kerítéssel elkerített vize. Egymásra növő fák és sás takarja a látképet. Csak a hézagokon keresztül látjuk a víztükör bágyadt kékjét. Egy kormorán kitárt szárnnyal szárítkozik egy mohával, penésszel megmart sziklaperemen. Kacskák kapkodják a fejüket a víz alá, békák neszeznek láthatatlanul a sás sűrű tövében. Békanyálat paskol a víz.

Orromban friss, nedves illat. Ady kiválaszt egy padot, s ott folytatjuk tovább a beszélgetést. Sétapálcájával olykor széles gesztusokat tesz, mintha aláhúzna egy-egy mondatot.

– Hogy értesz, vagy sem, már nem érdekel. Az az első pillanattól kitűnt, hogy fényes tehetség vagy. Azért írtam kritikát az első könyvedről. Nem azért, hogy meggyűlölj – mondja.

– Azt, hogy a politika színterévé tetted az irodalmat, azt nem bírom. Téged nem gyűlöllek.

Gúnyosan elmosolyodik, a vizet bámulja. Mindketten tudjuk, ez a kijelentés gyönge lábakon áll. Talán csak abban a pár percben fogadtam el igazán Adyt, a maga teljességében, amikor a Hadikban egymás után itta az abszintot, én pedig bárkit összeöleltem volna a vegyszerek adta mámorban.

– Mikor elmentem Párizsba, s te vetted át itthon a helyemet, örültem neki. Olyan ült a székemben, aki méltó.

Megigazítja kabátját. Szája alig mozog, ahogy beszél. A hangok előbúgnak belőle, nem is ő formálja őket. Sose hallottam még így beszélni. Talán Lédával, Csinszkával és a többi szeretőjével pusmorog így, otthon, az ágyon, hason fekve, hervadt virágokkal teli vázák között.

– Az akartam neked lenni, mint ami te vagy Attilának. De te nem fogadtad el a tanítvány szerepét. Nem kértél belőlem.

Szája vonzza s visszaveri a fényt. Muszáj azt néznem. Arccsontja alatt mély árnyék, homloka sima, mint a víz tükre. Megfigyelem állát, az előkelő ívelést, s látom magam előtt a lányokat, akik harapták, csókolták valaha ezt az arcot. Megnézem a nyakát. A gallér gondosan fedi, de azon a kis részen, ami szabadon maradt, pont bele lehetne marni.

A testemet hirtelen új, eddig ismeretlen erővel rázza fel a kívánalom. Annyira ingerő, annyira szemérmetlen a nyaka ívelése, a látványa, az illata, és egész biztosan az íze is az. Elképzelem a hús édeskés-sós ízét és megborzongok.

A férfi felém fordul, szemében enyhe csodálat, ahogy végigmér. Igyekszem egy pillanat alatt törölni ábrázatomról a vágy minden jelét.

– Szeretnélek megkérni – szólal meg, s belekotor zsebébe –, megnéznéd ezeket a verseimet? Érdekel a véleményed róluk.

Három papírost ad át, melyek négybe vannak hajtva. Kiegyengetem őket. A ceruzával rótt, karcos, libegő kézírás újdonság az én zöld tintához, szabályos sorokhoz szokott szememnek.

Elképzelem, mint vetette papírra a kanyargó sorokat, benyálazva a ceruzája hegyét, szokása szerint, közel hajolva a papirosba, mintha egészen el akarna bújni benne.

Gondosan elolvasom mindhárom verset.

Érzem, hogy én vagyok az első olvasójuk. Ez a gesztus meghat, szólni is nehezen bírok utána. Nyilvánvalóan nem bírálat kell ide. Ady tett felém egy lépést. Remegő kézzel tartom a három papírlapot.

Mikor végzem, felpillantok. Ady várakozón, biztatón szuggerál tekintetével, mondjam már, mit gondolok.

– Mégis hogy méltathatnám a verseid – mondom. – Ez épp olyan volna, mintha Héphaistost tanítanák kovácsolni.

– Héphaistos – mormolja az orra alatt a férfi. – Persze, te Morpheuszt jobban kedveled.

Megrándul az arcom. Hát eddig bírta. Nem képes levetkőzi természetét. Már el is felejtettem volna az estét a morfinnal, de Ady nem engedi elfelejteni nekem.

– Tudtam, hogy ennyi vagy, Kosztolányi – szól keményen, és kikapja kezemből a kéziratokat. – Szembe dicsérsz, és a hátam mögött gyilkolsz le. Mentsen meg tőled a jó ég.

– Miről beszélsz? – mordulok fel.

– Ha ember lennél, legalább a szemembe mondanád, amit gondolsz! Nem a lapokból olvasnám unos-untalan a gyalázkodásod!

Dühödten zsebre vágja a papírokat, szikrázik az indulattól.

Erre ment ki az egész. Gyöngyöket szór elém, hogy aztán belém vájja a méregfogát.

– Évek óta nem írtam, nem mondtam rólad semmit, ne velem üvölts, mert pár szennylap elővesz valamit.

– Azt is elvártam volna, hogy bocsánatot kérj a múltkoriért – szól rám ingerülten, mellemhez szegezett mutatóujjal. – Én is sok mindent kipróbáltam Párizsban és csináltam dolgokat, amikre nem vagyok büszke, de a legnagyobb szégyen az lett volna, ha utána úgy teszek, mintha nem történt volna semmi!

Szeme kidülled, fújtat. Ujját begörbítve mered rám.

Rám ömlik ez a zavaros, mocskos, megmagyarázhatatlan gyűlölet. Mintha mindazt, ami őbenne sár és tisztátalanság, nekem tartogatná. A csontomig ér forró megvetése.

– Jól van, bocsánat!

– Ez nem hangzott őszintén!

– Ady, komolyan, miért van, hogy öt percig lehet veled normálisan beszélni?

– Kérj bocsánatot!

– Már megtettem – kiáltok rá –, nem fogok esedezni és csúszni-mászni előtted!

Felugrik, felugrom én is.

Lobog a mellkasomban az indulat. Őszinte, állatias harag árad szét a szívemből, mintha megfeketedne a vérem.

Az előbbi Adynak nyoma sincs. Akinek olyan puha volt a szája. Ez csak a régi, a jól ismert, a gőgös, szenvedélyes, beképzelt Ady. Mennyire gyűlölöm.

– Akkor követtem el életem legnagyobb hibáját, mikor megbocsátottam neked a Lédával való eset után – sziszegi.

– Te még mindig ebben a tévképzetben élsz? Utoljára mondom el: Léda kért fel engem, hogy alkossam egy szegét sokszögű szerelmi életének. Én miért udvarolnék önként egy francia beteg nőnek?

Ady szeme összeszűkül, gyorsabban üt, mint ahogy elhajolhatnék, visszakapom azt a pofont, amit akkor én adtam. De ő ennyivel nem áll le, ahogy hátratántorodom, máris kapom a következőt.

– Akkora egy féreg vagy, Kosztolányi – üvölti rám.

Karommal kivédem következő támadásait. Nem is lát, csak kapkod. Egy lökéssel félretaszítom, sűrű hajzuhataga a szemébe omlik, leszegi állát, úgy néz rám, lentről, akár egy állat. Szája kissé nyitva, liheg, metszőfogai kilátszanak, amikor kifújja a levegőt. Teste rázkódik. Egy elektromosság ráz kettőnket. A köldököm alatt kezdődik, onnét árad szét, a mellkasomat és a nyakamat támadja meg, feléget. Ady a következő lépésemet figyeli. Én pedig az ő gyönyörű alkatát, ami így, hogy minden ruhadarab kissé félrecsúszott rajta, s támadó-védekező pozícióban áll, még szembetűnőbb. Egy gomb kijött, látni enged valamit mellkasából. A férfi elé lépek, s mielőtt még bármit tehetne, megcsókolom, végigsimítok az arcán, ő pedig kemény kézzel belekapaszkodik a kabátomba, karmolja a hátamat. Harapva, sebzőn csókol vissza. Belesóhajt a számba, ahogy legelőször is. A nyakán a kezem, a forró bőrén, majd a hajába túrnak az ujjaim, ismerkednek tömött, erős tincseivel, közben derekunk összeér, kemény a férfi mindenhol. Combját simítom meg, az izmait, aztán a hátgerincét. Mikor ő ér nyakamhoz, kiráz a hideg. Borzongató vad, vágyakozással átitatott a gyűlölete.

Nyelvét végighúzza az ajkamon, forró leheletével teli a nyakam. Körmét belemélyeszti vállamba, s hagyja, hogy egészen magamhoz húzzam. Már fáj, valósággal gyötör a köldököm alól áramló vágyakozás. Szédületes, révült fájdalom hosszú, kínzó percekig. Adyn is ezt látom, amikor eltol magától. Arcán zavar és szomj. Rémülten néz rám, két kezét a karomon felejtette, épp abban a testtartásban, ahogy ellökött magától. Rögtön körbenéz, a járókelőket kutatja szemével. A tó túlsó végében egy fiatal pár ücsörög a köveken, ránk se hederítenek. Ady csak nem nyugszik meg. Ahogy észreveszi rajtam nyugvó kezeit, gyorsan elkapja s zsebre dugja őket. Aztán elfordul, megtörli a száját.

Megigazítom kabátom, Ady felveszi földre ejtett sétapálcáját. Egyikünk sem tudja, mit kellene mondanunk. Szótlanul elindulunk. A férfi nem adja jelét annak, hogy zavarná jelenlétem, így némán sétálok mellette, magam sem értve, mit remélek.

– Bejön neked, ha szidnak, mi, Kosztolányi? – kérdezi a férfi szigorúan a földet bámulva.

– Neked meg ha ütnek.

Halovány, gúnyos mosolyt ereszt, szeme sarkából rám pillant. A cinkostársának érzem magam. Mint gyerekkoromban, amikor Karinthyvel vagy Csáthtal valami tilalmasat csináltunk, és tudtuk, kikapunk érte. Az, hogy ott volt a másik, aki társunk volt a bűnben, összeláncolt bennünket. De velük a tiltott játékok nem voltak ilyenek... ennyire őrjítőek.

Ady egyenes derékkal, nagy léptekkel halad. Arcából csak találgatni lehet.

Visszakanyarodunk a házsorok felé, s egy régimódi cukrászda felé vesszük az irányt. Bent kikérjük az italainkat, levetjük kabátunkat, kicsit időzünk asztalunknál, a süteményillatban, majd Ady a fürdőszoba felé indul. Lemaradva követem.

Márványpadlós, gipszszobrokkal kirakott helyiségbe nyitok be. A tükrök, a csillár ékkövei, a falak kihívóan villognak, minden csupa fehér sugár. A törölközők összehajtogatva sorakoznak a mosdókagyló melletti szekrények polcain, néhány váza friss virág és pár illatosított gyertya társaságában.

Ady a kézmosónál áll, saját arcát nézi a tükörben. Látszik rajta, fogalma sincs, mit csinál, de az is látszik, nagyon igyekszik, hogy én ezt ne vegyem észre.

Egy pillanatra összeér a tükörben a tekintetünk.

Majd Ady mintha álmából ocsúdna, magabiztosan megindul, megy előre, elbújunk egy fülkébe, magunkra zárjuk. A férfi csípője pár centire van az enyémtől, s ettől máris belém mar az éhség.

Csodálkozó értetlenséggel bízom rá magam valami mélyvörös, pezsgő forróságra, mely vezeti a testem.

– Nem hiszek neked – szólal meg Ady, de ezt már úgy leheli rá a kulcscsontomra.

– Mivel kapcsolatban?

Vállamat csiklandozza a haja, amint nyelvét végighúzza a nyakamon. Ám amint válaszol, hátrébb hajol s a szemembe néz.

– Lédával. Ha egy francia beteg nőre nem mászol rá, egy francia beteg férfire miért igen?

Finom célzás akar ez lenni arra, hogy ő megadja nekem, akit szeretnék, de én ne te tegyek vele semmit. Ady firtatón néz, vár, várja a választ, amivel lefektetni szándékozza minden továbbinak alapját.

– Csókkal is terjed – mondom.

Haragvó pillantást vet rám. De hát ezt neki is tudnia kellett. Arcáról viszont értetlenség tükröződik. Gondolom mit se törődött nyavalyájával Párizsban, csak élte az életét.

Eltűnődik. Talán azon, hogy az övéi halált hozó csókok. S talán egy pillanatra meg is szán. Pedig én követeltem ki a csókját magamnak.

– Már réges-rég kikezeltek – mondja fölényesen, megvető sértettséggel, s ettől új értelmet nyer a tekintete. A pillanatnyi csodálkozás nem a tájékozatlanság tükre volt. Azon döbbent meg, hogy én így is akarom.

– Hagyjuk ezt.

Az egész, amit csinálunk, tilalmas. Hát akkor minek fennakadni a részleteken.

A férfi szeme felparázslik. Az ellenszenv és törődés furcsa vegyüléke minden egymás iránt tett gesztusunk. Közelebb lépek hozzá, ő a fülke oldalának szorul. Lefogom csuklóját.

Megharapom a nyakát, végignyalok az ádámcsutkáján. Körmeit a kézfejembe mélyeszti. Megszopogatom a fülét. Egyre nehezebben lélegzik alattam.

Hirtelen ellök magától, ahogy a tónál is tette. Megijedek, hogy talán abba akarja hagyni. Ehelyett mélyen a szemembe néz, csupán egy pillanatra, s ebben mintha szégyenteljes ígéretek sokasága burjánzana, amiket nem akar, hogy soká lássak. Letérdel. Most én szorulok a falnak, a férfi a nadrágomat kezdi bontogatni. Sietősen, lázasan, ügyetlenül. Nem néz rám, pedig annyi mindent akarok tőle kérdezni. Csinálta ezt már korábban? Ha igen, kivel? Keserű féltékenység mar a mellembe, noha a mozdulatai nem olyan kigyakorlottak.

Aztán érzem, amint enged nadrágom, s a fürdőszoba tiszta csendjében hallom saját zihálásomat, amint összevegyül Adyéval.

Megmarkol. Olyan erősen ragad meg, amilyen erővel csókol. Egy pillanatra rám veti szemét. Majd egészen közel hajol, eltűnik minden a szájában. Olyan kapkodva csinálja, mintha saját sürgető érzéseit tudná csillapítani vele. Gyorsan mozog, szívogat borzalmas gyönyörűséggel. Időnként felnyögök, s akkor elégedett kis mosoly fénylik ki arcán. Egy pillanatra sem áll meg, két keze és szája rajtam, körülöttem. Fuldoklom ebben, nem lehet bírni ezt, a férfi ütemesen mozgó ajkait, éhező, sóvár, felfaló szemét.

Egyszer csak nyikordul az ajtó. Valaki bejött. Ady szünetet tart, de még így sem húzódik el. Meg tudom figyelni teli szája ívét, ajkai nedves csillogását. Teli van a szája énvelem.

Kintről lassú, gyér csobogást hallunk. Ady eltávolodik, fél kezével fog tovább. Rám sandít. Gúnyos, cinkos összekacsintás.

Némán várunk. Csodálatosan abszurd helyzet. Komikus és visszataszító. Muszáj elmosolyodnom Ady unatkozó arcát látva, s ahogy tekintetünk összeér, ő is halvány mosolyt ereszt. Kicsi, gunyoros nevetőráncok jelennek meg szája szegletében. Fantasztikusan szép. Ritkán mosolyog, még ritkábban nevet. Szívettépő látvány.

Ért engem. Értem őt... értjük egymást.

Végighallgatjuk, mint szappanozza be, s hogy törli szárazra kezét az ismeretlen vendég. Aztán nyílik és csukódik az ajtó. Ady abban a pillanatban folytatja, amit elkezdett.

Még követelődzőbb, vadabb, éhezőbb, mint előzőleg. Nyelvével fel-le siklik, közben keményen markol. Nem tudom, honnan tudja, hogy ezt szeretem, mert mindeddig én sem tudtam. De könyörögnék, ha abbahagyná, hogy csinálja még.

Simogat és gyűröget, megesz, elfogyaszt, és végem. Nem vagyok más többé, mint egy kéjt kereső, buta állat.

Ady elveszetten szuszog. Mikor felnyögök, ő is felnyög. Szeretném magam felé fordítani az arcát, cirógatni, vagy valamilyen módon törődni vele, érezze a hálámat, mégsem merem megérinteni. Hát csak remegek. A lábaimból fokozatosan száll ki az erő, Ady mindent magának követel belőlem. Az utolsó cseppig kiszív mindent.

Eszembe jut, milyen gyakran nevezik Ady életvitelét démoninak. A hangulatait luciferinek. A verseit ördögimádónak. S őt magát a sötétség küldöttének. Gonosznak, alviláginak.

Mindeddig nem törődtem vele. De most, ahogy látom a szemét, a fekete, ördöngös tüzeket benne, értem, mire mondták mindezt.

Ám mindez csak egy pillanat.

Felfoghatatlan kéj áramlik végig a testemen.

Elgyöngülök, gerincem alja bizsereg, feltartóztathatatlanul. Nem bírom tovább tartani magam. Jelzek a férfinak, ám ő nem törődik velem, s nem engedi át az irányítást. A szájában tart tovább, s hagyja, hogy így adjak át magamból mindent. Aztán nyel egyet, megtörli a száját, megigazítja a haját, felöltőjét, s még mindig nem néz rám, csak amikor már egészen begombolkoztam. Fölkel, remeg a lába a menne maradt, s kiszabadulni vágyó gyönyörtől. Nyúlok, hogy segítsek ezen, s ő ellöki a kezem.

– Mondtam, hogy nem.

– Nem mondtad – felelem.

– Ne kockáztassunk. Majd megoldom.

– Akarom – mondom, de amikor nyúlok felé, Ady ismét elhárít magától.

Nem hat rá semmi. Ellenzőleg ingatja a fejét.

– Menjünk – szól, s már megy is kezet és arcot mosni.

Én teljesen az események hatása alatt állok, még akkor is, mikor már a cukrászdában ülünk, s isszuk a kávénkat. Ady egy szelet tiramisut is kért mellé. Minden második falatot nekem tűzi fel villájára. A sarokban ülünk, pár embermagasságú dísznövény árnyékában. Nincsenek itt kíváncsiskodók, csupán a pincérfiú sétálgat letörölni az asztalokat. Minket meg sem közelít. Egészen magunk vagyunk.

Ady nyugodt közönnyel etet engem süteményéből. Nem értem, de nem is próbálom megfejteni. Ahogy most beszél, az olyan, ahogy Karinthyvel szoktunk a mindent megengedő barátság finom szövetében beszélgetni.

S ez mégis összehasonlíthatatlanul más azzal. Csupán visszfényében idéz egy barátságot.

A kávé és a sütemény után Ady szedelőzködik, indul haza. Ahogy húzza kabátját, s magához veszi sétapálcáját, még egyszer végigmér. Várom a gúnyos megjegyzést, de nem jön, csak ajka szegletén bujkál a kissé lenéző mosoly. Azután elbúcsúzunk, s magához szorít, fél kézzel átölel. Belesimítok a hajába. Akkor keményen eltol, s úgy mondja a szemembe.

– Azért, Kosztolányi, ha kérdezik a véleményed pár versről, igazán kötelességed megmondani. És nem a lapokban kéne alázni másokat. Na viszlát.

Azzal sarkon fordul, s sétapálcáját maga mellett lengetve elindul a fekete utcán. Pár lépés, és eltűnik a szemem elől.