Sikítok, sikítok és sikítok olyan hangosan, ahogy addig még soha sem. A doktornő egyből mellettem is termett és az ajtó is kivágódott. Az onnan érkező is mellém szaladt és csitítani kezdett. Nem is figyeltem, hogy ki az csak jól esett, hogy valaki még törődik velem. A doktornő a megmentőjének vélhette, mert amint tudott észrevétlenül kislisszolt az ajtón, amit be is csukott maga mögött. 

lassacskán kezdtem lenyugodni és csak ekkor tudtam meg ki is az aki nyugtat. Kolos volt. Az arcán aggodalmat láttam, aggodalmat irántam. 
- K-Kolos? Miért vagy itt? - szipogtam még.
- Mert minden nap meglátogattalak. Most egyben nagyon örülök, mert végre ébren vagy és szomorú mert ilyen tragédia történt. Csak hogy tudd én mindig itt leszek neked bármi is legyen. Az én vállamon mindig kisírhatod minden bánatod és igyekszek mindenben segíteni is. Mert szeretlek. Tudom, tudom ez eddig nem látszott nagyon rajtam, de tényleg szeretlek - mondta, közben kicsit az ő szeme is könnyes lett. Ezt sosem gondoltam volna róla, hogy ilyen kedves és érzékeny igazából. Most erre válaszolnom kell, de mit?

- Köszi. Én is szeretlek - válaszoltam neki, de várjunk csak miért mondtam ezt? Ez nem is teljesen igaz. Jaj nekem és ezt már nem vonhatom vissza. Azt hiszem ezt jól elszúrtam. És igen már hajol is felém, hogy megcsókoljon. Elhajolni nem tudom, mert mindenem fáj, meg hogy nézne ki egy ilyen vallomás után. Szóval csak vártam, hogy megtörténjen az elkerülhetetlen. Az ajkai közeledtek és már majdnem hozzá is ért az enyémhez, de nem történt meg. Az utolsó pillanatban a betegszobám ajtaja megint kivágódott. Oldalra néztem és Krissz volt az!

- Te meg mégis mit képzelsz mit csinálsz az én (név)-ámmal/-ammal/-emmel? - ordított rá Krissz Kolosra. Még is mi történik itt? Az előbb kaptam egy nagyon szép szerelmi vallomást most meg azt mondja, hogy az övé vagyok. Mikor lettem ennyire népszerű? Ez nevetséges. De nem érek rá ezen magamban nevetgélni, mert itt az ágyam mellet verekedés vette kezdetét. Volt előtte valami veszekedés is, de arról úgy tűnik lemaradtam.

Kolos nekirontott Krissznek, de túl becsülte magát, így Krissz teljes egyszerűséggel védte ki a támadást. Megragadta támadóját és egy erős jobb öklössel jutalmazta a próbálkozást. Majd még eggyel és még eggyel. Ezt nézni is fájdalmas. Próbálom megállítani őket, de mintha meg sem hallanának. A ökölcsapások állása közben Kolos ügyesen kigáncsolja az osztogatót. Krissz a földre kerül és ezt kihasználva kezdi el rugdosni Kolos. Ezt sokáig nem hagyja a földön fekvő, ráfog a lábára és így ő is a földön köt ki. Egy pillanat alig telik el és mind a ketten felpattannak és püfölik tovább egymást. Összesítve Krissz van fölényben. Amúgy most kinek is kéne szurkolnom? Na jó én sem vagyok normális, hogy ilyeneken gondolkodok. Közben vissza jött a doktornő is. Igyekezett őket ketté választani, de ezzel semmire sem ment, sőt csak annyit ért el, hogy neki is lekevertek egy pofont. Az ajtón belépett még egy srác aki mintha meg sem lepődött volna oda ment Krisszhez és egész könnyedén le is fogja. A doki meg Kolost fogja le, majd kiküldik őket. 

~ Pár nappal késöbb ~

A látogatói idő pont lejárt, így Kolosnak haza kellett mennie, de ma is megígérte, hogy jönni fog holnap is. Ezt minden látogatása után elmondja. Amikor itt van, feledteti velem a nemrég történt borzalmakat, olyankor csak rá tudok figyelni. Nem emlékeztem, hogy valaha is ilyen lett volna velem. Mindig csak úgy tűnt, mintha ő is csak kényszerből lenne velem, de ez most más. Most érzem, hogy szeret és megvéd. Igazi pár lettünk, azt hiszem. A Krisszel való verekedés mintha meg sem történt volna. Azt sem tudom mi lehet vele, nem jött sosem vissza. Kolos azt mondta, hogy ha kiengednek a kórházból, akkor hozzájuk költözhetek amíg nem tudok a saját lábamra állni, mert a szülei megengedték. Ez nagyon kedves tőlük, majd remélem egyszer viszonozhatom nekik ezt valamivel. 

A gondolataimból az ajtó nyitódása zökkentett ki. Az a két rendőr volt az akik múltkor kihallgattak a parkban történtekről.
- Bocsásson meg, hogy látogatási idő után zavarjuk, de eddig mindig volt bent önnél valaki - mondta a fiatalabb.
- Igazából azért jöttünk, mert híreink vannak a nyomozásról. megtaláltuk a telefonját, amit mondott, hogy elloptak öntől. Vele együtt azt a nőt is akiről személy leírást adott nekünk. csapatunkkal bekerítettük egy sikátorba és majdnem el is kaptuk - folytatta a másik nyomozó.
Szóval nem kapták el, klassz így a banda már biztos tudja, hogy Krissz nem ölt meg és valószínüleg rájöttek, hogy kórházban vagyok. Bármikor rám találhatnak, hogy megöljenek. Ráadásul Krisszt is megölhetik árulásért..... vagy már meg is tették. Ez egyre rosszabb.
- Hölgyem, nagyon elsápadt. valami baj van? - érdeklődött kedvesen a nekem még szimpatikusabb fiatal.
- Nem, semmi baj. kérem folytassa - néztem az eddig a nyomozás haladását tudató úrra.
- Mint azt sejti nem kaptuk el. vagyis élve nem. Tudhatta, hogy nincs menekvés így öngyilkos lett. A telefonból sem tudtunk meg semmit, szóval most azt vissza is adom magának. Tessék - adta oda a nagyon hiányolt telómat.
- Köszönöm - mondtam már mosolyogva. 

Csend lett. Senki sem szólt semmit. A két férfi egymást nézték, olyan volt, mintha azon gondolkodnának, hogy elmondjanak-e nekem valamit, vagy jobb ha nem tudom. Végül megegyezően bólintottak és vészjóslóan felém fordultak mind a ketten. Félelem fogott el hirtelen.
- Van még valami. Van itt a kórházban egy tanunk még ehhez a nyomozáshoz kapcsolódva. Ő volt akkor az ügyeletes hívás figyelő, amikor a maga megkéselése történt. Kihallgattuk azzal kapcsolatban, hogy ki hívhatta a mentőt önnek. Egy nagyon mély hangról mesélt, ami ismerős volt neki. Az utcájában lakó züllött fiú hangjához tudta hasonlítani. Ő volt az aki itt verekedést rendezett az ön szobájában- mesélte most a másik nyomozó. 
- Krissz - ejtettem ki a számon nevét.
- Igen ő az. Valami nem stimmel vele. Eltűnt a verekedés után, de mi megtaláljuk és ki vizsgáljuk, szerintünk pszichológusi kezelésre szorulhat - folytatta. Annyira elgondolkodhattam ezen, hogy fel sem tűnt, hogy a nyomozók elmentek.