-Legyen meglepetés, anya mindig is szerette a meglepetéseket - válaszoltam a nővérnek. Ő erre bólintott, majd kiment a szobából. Mivel nem mozoghattam, így kénytelen voltam nyugodtan megvárni, amíg vissza nem jön. Szerencsémre nem kellett sokat várnom, mert pár perc múlva, már nyitódott is az ajtó. Ugyan az a kedves kis nő jött be rajta, aki nemrég távozott. Kezében egy tálca volt és a tálcán pedig egy nagy tányér gőzölgő leves. Letette elém az ágyba és az ágyat egy távirányító segítségével ülő pozícióba helyezte. Csak lassan tudtam kanalazni, de éreztem, hogy minden egyes kanál leves erőt ad. Közben a nővérke pedig arra figyelt, nehogy bajom essen. A leves elfogyasztása után úgy éreztem, hogy megteltem, azonban még a másodikat sem kaptam meg. Szóltam erről a hölgynek is, és nem tűnt meglepettnek. Az ágyamat eredeti pozíciójába helyezte, majd kivitte az üres tányért és a tálcát, amin behozta.

Amikor újból nyitódott az ajtó, azt hittem a szüleim érkeztek meg végre, de csalódnom kellett, mert két rendőr lépett be helyettük.
- Bocsásson meg, kisasszony, de amíg nem érkeznek meg a szülei szeretnénk pár kérdést feltenni önnek - mondta a negyvenes éveiben járható férfi és egy jegyzetfüzetet és tollat vett elő. A másik rendőr úr jóval fiatalabb volt, de hasonlított a mellette álló idősebbre, ugyan olyan vöröskés-barnás volt a hajuk színe és az arcuk formája is nagyon hasonított. A miben különböztek a szemszínük volt, míg az idősebbnek barna, addig a fiatalabbnak csillogó sötétkék volt a szeme színe.
- Kikkel és miért ment a buliba? - kezdte a kérdéseket. Nem volt sok kedvem feleleveníteni az eseményeket, de ha azt szeretném, hogy elkapják azokat az alakokat muszáj lesz.
- A sulis barátnőimmel mentem, de őszintén nem akartam menni, inkább otthon maradtam volna, de ők kiátkoztak volna a baráti körből, ha nem megyek el. Ezért döntöttem úgy a buli közepén, hogy lelépek. Mielőtt kiértem volna egy részeg fickó leszólított, nem törődve vele kimentem, azt nem is sejtettem, hogy követni fog - meséltem. A hirtelen jött emlék áradat miatt egy pillanatra elhalkultam és ezt a rendőr úr ki is használt, hogy egy újabb kérdést tehessen fel.
- Ő volt az egyik akit lelőttek?
- Igen, de az első támadóim közül mind a hármat lelőtték, egy sem maradt életben - lehajtottam a fejem és a takaró alól kilógó lábujjaimat néztem. Tisztán láttam magam előtt, ahogy a férfi aki előttem állt hirtelen összeesik és a földön landol. Hihetetlenül rossz érzés fogott el ennek hatására.
- Tudom, hogy ezt rossz felidézni, de gyorsan túl leszünk a kérdéseken és utána, már sosem kell felzaklatni a múltat és elfelejtheti a borzalmakat, amiket át kellett élnie - nyugtatott egy bársonyos hang, a fiatalabb rendőr volt az. Ettől jobban éreztem magam és vettem egy mély levegőt.
- Tudna személy leírásokat adni a másik támadókról? - folytatta gépies hangon a másik. Elgondolkodtam, az ijedtségtől nem figyeltem oda a kinézetükre, egyedül csak Krissz és az a nő külseje maradt meg az emlékeimben. Krisszt nem szeretném bajba sodorni, hisz mégis csak segített, nélküle nem élnék most. Várjunk a telefonom annál a nőnél van most is, ezt el kell mondanom, lehet segíthet a nyomozásban.
- Hát nem nagyon figyeltem, annyira féltem, de nyolcan voltak és csak egy nő volt köztük. Hosszú szőke haja volt, egyenes és nagyjából velem egymagas lehetett. A szemszíne ugyan olyan barna volt, mint a magáé. Elvette a telefonomat, amit a zsebébe tett - Krisszről direkt nem szóltam.
- Mondja el kérem a telefonszámát, ez fontos nyom a lehet a nyomozást tekintve - kérte a fiatalabb, közben egy biztató mosolyt küldött felém.
- Igen, máris, - megvártam, míg lapoz a jegyzetfüzetében, majd diktálni kezdtem a számsort - (telefonszámod). Esetleg tudok valamiben még segíteni önöknek? - végre én is kérdezhettem.
- Ami azt illeti igen - válaszolt a barna szemét a füzetkéjéről rám vezetve - Tudja azt, hogy ki lehetett az, aki a mentősöket hívta? - kérdése közben erősen a szemembe nézett. Hát persze Krissz. De ezt nem mondhatom, nem sodorhatom őt veszélybe, még nagyobb veszélybe.
- Sajnálom, de nem tudom - feleltem. A rendőrök sóhajtottak és megköszönve segítségemet elhagyták a kórtermet. Nem fogtak gyanút, hogy hazudtam, már rég óta tökéletesre fejlesztettem a technikámat, még soha senki nem leplezett le engem az elmúlt négy évben.

Amint kiléptek az ajtón a szüleim hatalmas mosollyal és örömkönnytől könnyes szemmel szaladtak az ágyamhoz. Csak csendben ültünk, én nem tudtam mit mondani, annyi örültem annak, hogy láthatom őket és ettől biztonságban is éreztem magam, ők nem akartak pedig kérdezősködni. Végül én törtem meg a csendet.

- Úgy sajnálom... ez az egész az én hibám, nem szabadott volna elmennem, mindenben nektek volt igazatok.... - nem tudtam végigmondani azt, amit szerettem volna, mert elsírtam magam.

- Semmi baj kislányom, az a lényeg végre biztonságban vagy - felelte apukám közben az ő (apukád szem színe) is könnyeket kezdett hullajtani, anya ekkor már rég sírt. Ezt a családi összeborulást a nővérke zavarta meg.

- Elnézést. Kinn várakozik még egy látogató. Ha jól emlékszek a múltkori említéskor Kolost mondtál, hogy úgy hívják - bólogattam, hogy jól emlékszik - Ő vár rád.

A, Négy szem közt szeretnék vele beszélni.

B, Nyugodtan jöjjön be anyuék mellé.