Alig láttam valamit, olyan sötét volt a szobában. Ablak sem volt, ahol fény szűrődhetett volna be. Csend volt, bajjós csend. Ha tudnam volna, sem kiabáltam volna, levegőt lenni sem nagyon mertem. Hírtelen halk lépteket hallottam meg egyik oldalamról. Teljesen összezavarodva nehezemre esett kitalálni, hogy bal oldalról közeledik az illető. Nyílt az ajtó és hatalmas fény áradat tört be a szobába miatta. Gyorsan meg is néztem hol vagyok. Egy elhagyatott, régi és szinte teljesen lerombolt moziteremnek nézett ki. Elöttem volt a vetítővászon és néhány még viszonylag egyben lévő moziszéket is felfedeztem mellettem és mögöttem. Az ajtó becsukódott és visszatért a sötétség. A léptek megint hangjai ersődtek, míg végül elöttem meg nem állt.

- (név) jól gondolod ez régen egy mozi volt. És képzeld te kicsi korodban még jártál is ebben a moziban a szüleiddel - hajot az arcomhoz nagyon közel. A hangját felismertem, ő is ott volt az elrablásomkor és ő az a bizonyos mélyhangú. A nevemen szólított megint, de miért, honnan tudja? És azt, hogy voltam itt, hát még én sem emlékszek rá. Hiába volt sok kérdésem nem tudtam feltenni őket, mivel a szám még mindig be volt kötve, de ha nem lett volna szerintem akkor sem mertem volna megszólalni.
- Figyelj én nem akarok neked rosszat, hamarosan bejönnek majd a többiek. Addig szedd össze minden kis emlékfoszlányod arról az estétől, mikor idehoztunk és leginkább az első három támadódra koncetrálj. Hazudni ne is próbálj és ne beszélj majd vissza. Ezeket jó tanácsként mondom neked (név), mert nem akarom, hogy bajod essen - hadarta amilyen gyorsan csak tudta. Ha nem szeretné, hogy bajom essen miért nem ment meg vagy áll majd ki mellettem?

Mint ahogy mondta az ajtó újra kinyílt és mégtöbb ember lépett be rajta. Kigyúltak a moziterem világításai, vagyis amelyik még képes volt rá. Szóval mégis van itt világítás. Így jól láthattam, hogy csak hatan jöttek be és az a bizonyos nő, aki összetörte a telefonomat nincs köztük. Sorba beálltak elém, míg a mélyhangú levette a kötést a számról, majd ő is a sorba lépett.
- Krissz mit csináltál te itt? - kérdezte mérgességét takargatni próbálva az a személy aki megdicsért, azért, mert menekülni akartam. Ahha, a mélyhangú neve Krissz, jó tudni.
- Főnök - Óh szóval a kérdező férfi pedig a főnök, klassz egyre több mindent tudok meg - én csak....
Nem hagytam, hogy befejezze, inkább közbevágtam, valamiért segíteni akartam neki.

- Elnézést, de megtudnák mondani, hova tünt az az egyszem női tag? - kérdeztem, mert úgy is farta az oldalamat ez a kérdés.
- Cicuska nem tünt fel, hogy a főnök épp beszélgetni próbál? De elmesélhetem mi történt. Tudod ő ott hergelte a rendőrséget, ez egy nagyon rossz szokása volt és összetörte a telefont. Nem figyelt eléggé és az ujjlenyomata alapján elkezdte körözni a rendőrség. Már sarokba szorították, mikor ő az öngyilkosságot választotta a narancsruha és a kénylemetlen cella helyett - Mesélte egy a sorban a legalacsonyabb férfi, mondjuk még ő is magasabb nálam az biztos. Szóhoz sem jutottam, ez azt jelenti, hogy a rendőrség már nyomoz utánam. De mégis mennyit aludhattam, ha addig simán elfogták a lányt? Ezt sem tudtam megkérdezni, mert az a bizonyos főnök hamarabb nyitotta szólásra a száját, mint én.

- Akkor most én kérdezek. Emlékszel az első támadóid kinézetére vagy esetleg a neveikre? - kérdezte. Krissz jól tudta, tényleg róluk kérdezősködtek, de én megfeledkeztem összegyűjteni az emlékeim róluk. Majd eszembe jutott a fickó aki a buliban leszólított.
- A-Az irányítgató, akit először löttetek le, az egy borostás arcú, erősen cigiszagú pasas volt és kb. vele egymagas - mutattam a legalacsonyabb ra.
- Más még?
- Ömmm..... nem volt kövér, de volt egy kicsi hasa azért. A többiek arcát sajnos nem láttam, de ők inkább már túl vékonyak is voltak - nagyon nehezen jutottak ezek eszembe. Oldalra néztem, ahol Krissz állt és egy elismerő bólogatást kaptam.

- A szemembe nézz, ha veled beszélek - hallottam az elöttem álló férfi mérges hangját, majd ezt egy pofon követte. Megíjedtem, nem gondoltam, hogy meg fog ütni, szerencsére nem volt annyira erős, hogy elsírjam magam, de így is fájt.
- Na, nevekre emlékszel? - folytatta a kérdezősködést.
- N-Nem - válaszoltam gyorsan.
- Ne hazudj! Gondolkodj mietött válaszolnál! - kiabált rám és mégegy pofont csattant az arcomon. Ez sokkal erősebb volt és sikeresen elsírtam magam, pedig nem akartam még nyengébbnek mutatkizni.

- Ne sírj, attól csak rosszabb lesz - álltt a főnök úr elé az alacsony srác - valakinek van zsepije?
- Nekem - válaszolt a mélyhangú, azaz Krissz és egy zsepit adott társának és közösen törölték le arcomról a könnyeim miatt elmosódott sminkem. Egyáltalán nem voltak erőszakosak. Ettől megkönnyebbültem, úgy éreztem, van aki az én oldalamon áll. Miután végeztek, visszaálltak a helyükre a sorban.
- K-köszönöm szé-szépen - mosolyagtam rájuk. Válaszként csak egy határozott bólintást kaptam mind két féltől.

- Szóval akkor nevek? - került a főnök újból a főszerepbe. Erősen gondolkodtam, mire végre bevillant, hogy amikor észre vettem őket... igen ez az.
- Amikor észre vettem őket a parkban, mert egyikőjük egy ágra lépett a másik leszidta az illetőt. És ha jól emlékszek... Bálintnak hívták - mondtam. Erre már a főnök is bólogatott.
- Rendben, köszönjük a segítséget, bár így is úgy is kivertük volna belőled a szükséges információkat - mosolygott gonoszan.

Még nem mentek ki, leültek a megmaradt székekbe és vártak. Nem szóltak egy szót sem és nem is kérdeztek semmit, sem. Miért? A félelmem lassan múlni kezdett és ekkor éreztem, hogy mennyire wc-re kell mennem. Próbáltam visszatartani, hogy ne kelljen megzavarnom a csendet, de mind hiába.
- E-elnézést kitudnának engedni a mo-mosdóba? - kérdztem a lehető leg hallkabban.
- Persze, de kell melléd egy kísérő. Mivel lány tagunk már nincs ezért választanod kell egy férfit. Krissz vagy Viliam? - felete a Főnök úr. A Krissz névnél természetesen Krisszre a Viliamnél meg az alacsony srácra mutatott. Szuper egyre több nevet tudok.

A, Krissz
B, Viliam