Elég nagy csend volt, hogy a lapozás is zajt keltsen. Levi hátradőlt a kanapén, miközben hajtott egy oldalt a regényben. Nem tudott tökéletesen elmerülni az olvasásban - egyébként is ritkán ment neki - de legalább kissé kikapcsolta az agyát. Egy pontra kellett fókuszálni, egy gondolatmenetre, ez pedig elég hatékony módszer, ha az ember szeretne teljesen megnyugodni. A regénnyel egyébként is haladnia kellett, a kölcsönzési ideje már majdnem lejárt, és a könyvtár komolyan vette a betartását. Az egyik volt munkatársa egy unalmas kávészünetben hosszan panaszolta el neki, hogy mennyi ráfizetésre kényszerült már egy hét után is. Levi nem tett neki megjegyzést arra, hogy a könyv megviselt állapota is közrejátszhatott a könyvtáros méltatlankodásában, részben azért, mert nem akart vitatkozni, részben pedig azért, mert egyáltalán nem érdekelte a nő véleménye az igazságtalan kölcsönzési rendszerről.

Már a kötet végén járt, a főszereplő merengve vonta le a kissé üres, és nyilvánvalóan annak is szánt tanulságokat. A regényt belengő fekete humor ugyan szórakoztató volt a maga módján, de a férfi még el sem mosolyodott az olvasás közben. Tudta, hogy ennek fő oka a témaválasztás... mindig leragadt a háborús kötetek mellett, pedig volt, hogy megfogadta, legközelebb olyan olvasmányt választ, amitől kicsit javul a hangulata. Utolsó mondat. Vége.

Becsukta a regényt, az asztalra tette, majd a szemüvegtokhoz nyúlt, hogy kivegye belőle a lencsetisztító kendőt. Az olvasószemüvege szögletes, vékony keretű volt, és nem kellett mindig hordani, szóval sosem panaszkodott rá, és mint mindennek, ennek a tisztaságára is kínosan ügyelt. Mintegy szertartásosan törölgette meg használat előtt és után, a tokot is mindig ugyanott tartotta, szóval nem kellett attól tartania, hogy elveszti vagy eltöri. Ezúttal is, ahogy levette, elkezdte két ujjal dörzsölni a jobb lencsét, hogy megszabaduljon az esetleges szennyeződésektől, majd a fény felé fordította, hogy ellenőrizze.

Közben pedig gondolkodott. Azt remélte, hogy az olvasás teljesen kitisztította a gondolatait, de hamar rá kellett döbbennie, tévedett. Még csak egy nap telt el az interjú óta, és ennyi bőven nem bizonyult elégnek, hogy megeméssze, ami történt. Erwin élt. Ott volt, ott ült annál az asztalnál, két ép karral, mosolyogva, és Levi úgy érezte, mintha valaki pofon ütötte volna. Ha nem lett volna elmentve a számítógépén az email, amivel behívták az interjúra, nem lett volna ott a csatolt önéletrajza, akkor a hazaérkezése után talán ezt is megkérdőjelezte volna, hogy tényleg átélte azt a beszélgetést... és elkönyveli egy újabb kaotikus rémálomnak, ami nagyobb hatással volt rá, mint a többi. Néha a jelenlegi valóság elég zavaros tudott lenni, hogy egy távoli lidércnyomás teljesen összefolyjon vele.

Utólag belegondolva, szánalmas benyomást kelthetett. Reszketett a keze, szédült, tőmondatokban beszélt... de Erwin nem tartotta szánalmasnak. Segíteni próbált, beszéltette és nem hagyta elmenni, amíg kicsit össze nem szedte magát.

Levi nem számított újabb találkozásra, sőt... a már említett szánalmas benyomás miatt telefonhívásra sem nagyon számított. Átböngészett néhány jobb állásajánlatot, amihez megvolt a megfelelő végzettsége, felírt pár email-címet, amikre elküldheti a jelentkezését, de a motivációs levél megfogalmazásába belefáradt, és így került a kezébe a könyv is. Az élete nem tartott határozott irányba, de jellemezte egyfajta kényelmes monotonitás, ami úgy tűnt, a leszereplése miatt nem fog megbomlani. Összehajtotta a szemüveget, és eltette a tokba, majd ismét hátradőlt. Vett egy nagyobb levegőt, majd lassan, egyenletesen kifújta. Aztán megcsörrent a telefon.

Nem írt ki nevet, így eltelt néhány másodperc, mire megnyomta a fogadás gombot, és beleszólt.

- Jó napot - mondta röviden.

- Szép napot, itt Erwin Smith - érkezett a válasz.

Igaz. Erwin azért az a fajta ember volt, aki visszahívja az elutasítással is. De ezzel együtt is, a megszólítás váratlanul érte. Nem eredményezett olyan elemi pánikot, mint magán az interjún, hiszen nem az első alkalom, egy kezdeti rémisztő meglepetés volt, de sikerült eléggé lefagynia hozzá, hogy ne tudjon rögtön választ adni.

- Az interjú kapcsán keresem - folytatta a férfi, mire Levi-ból kiszakadt egy ideges sóhaj, és a szabad kezével masszírozni kezdte az orrnyergét.

- Áh. Igen - mondta. Essünk túl rajta.

- Amennyiben még aktuális, önnek adom a pozíciót.

Erre viszont majdnem kiejtette a kezéből a telefont.

Erwinnek semmi oka nem volt, hogy mellette döntsön. Elképzelni sem tudta, mennyire szánalmas lehetett a többi újonc, ha az ő leszereplése bizonyult a nyerőnek. Ez a gondolat annyira tisztán fogalmazódott meg az agyában, hogy egy pillanatig majdnem ki is bukott belőle a kérdés, hogy miért... Aztán viszont összeszorította a fogát. Még csak az kellett volna, hogy rátegyen egy lapáttal.

- A jövő héten kezdhet is - folytatta a férfi.

Egy pillanatig még mindig nem reagált. Mintha az elméje röhejesen lassan fogná fel, hogy ha most igent mond, akkor a nyugalmas monotóniának vége. Akkor elfogadja ténynek, ami történt, elfogadja, hogy ez a világ, és a múlt, vagy az álomvilág, vagy akármi is legyen az a másik, együtt létezik. És meghozza a döntést, hogy ha nagyon másképp is, mint régen, de újra követni fogja Erwint - aki a jelek szerint ezúttal is úgy döntött, megéri kockáztatnia, és fogadni egyet a problémás ismeretlenre.

Ez utóbbi pedig nem is hangzott rosszul.

Mikor már kezdett attól tartani, hogy a férfi azt feltételezi, a saját lakása közepén is képes összeesni, beleszólt a telefonba:

- Persze. Köszönöm a lehetőséget - mondta röviden. A férfi hangján is hallotta, hogy mosolyog. Valószínűleg az az abszurdan udvarias, de mégis kicsit cinikus mosoly volt, ami mindig átsuhant az arcán, valahányszor valami úgy alakult, ahogy elképzelte.

- Hétfőn várom, reggel fél nyolcra... További kellemes napot!

- Viszont - felelte Levi, és letette a telefont.

A „jövő hét" jelen esetben azt jelentette, hogy még vagy hat napja volt, hogy összekaparja magát - ez normális esetben soknak tűnt volna, de kelletlenül állapította meg, hogy jelen helyzetben pont elég. Lesz ideje átböngészni az alkalmazottak listáját, és barátkozni a gondolattal, hogy talán más ismerőssel is találkozik még. Lesz ideje visszavinni a könyvtárba azt a nyers humorú háborús regényt, kivasalni az öltönyét, és magában megfogadta, hogy vasárnap megpróbálja kialudni magát, hogy legalább kicsit kevésbé tűnjön megviseltnek, mikor hétfő reggel felszáll a metróra.

A vasárnapi pihenés kivételével mindegyiket megvalósíthatónak tartotta.

***

Mikor a liftben lepillantott a mobiljára, Levi hamar megállapította, hogy negyedórával korábban érkezett a megbeszélt fél nyolcnál - ezt nem igazán bánta, tizenöt perc ácsorgás nem árthatott sokat, és jobban járt így, mintha a metró kegyelmére bízza magát, és késve esik be. Ahogy elérte a megfelelő szintet, és az ajtó kitárult előtte, szinte ösztönösen végigfutott a tekintete a folyosón elhaladók arcán... tudta, hogy lesznek ismerősök, a végigböngészett weboldal dobott még fel pár nevet és arcot, amikkel találkozott már, és amikre nem tudta, mennyire készülhet fel. Az első néhány percben nem szúrt ki senkit, de maradt egyfajta megérzése, - amit egyébként leginkább a gyomorideghez hasonlított volna, és tökéletes harmóniában dolgozott együtt az ezúttal meglepően enyhe migrénjével - ami azért azt súgta, hogy nem lesz zökkenőmentes az első napja.

- Jó reggelt! - azonnal felismerte a háta mögül érkező hangot, ugyanúgy, ahogy egy héttel korábban a telefonban... egy pillanatra összerezzent, de ezt már inkább a megszólítás hirtelenségének tudta be, nem az illető személyének magának.

- Jó reggelt - fordult meg ő is. Erwin még kabátot viselt, nyilvánvalóan most érkezett. - Tudok várni tíz percet - tette hozzá, miközben a falon lógó óra felé biccentett.

Észrevett egy halvány rezdülést a férfi arcán, talán mosolynak indult, de végül komoly maradt.

- Arra semmi szükség. Reggelizett már?

Levi ebben a pillanatban átkozta el magában az étvágytalanságát, és hogy nem volt annyi esze, hogy számítson erre a kérdésre. Az után az interjú után a legkevésbé sem meglepő... ha Erwin úgy döntött, jó ötlet felvenni, akkor valószínűleg teljesen a vércukrának számlájára írta a dolgot. Lemondóan lehunyta a szemét, és megrázta a fejét - nem volt értelme hazudni a lényegről.

- Siettem. Nem igazán volt rá időm - mindeközben a férfi lassan elindult az irodája felé, így Levi követte. - De jól vagyok. Nem... mindig... liftezik a vérnyomásom.

A válaszra Erwin rá pillantott, kicsit összevonta a szemöldökét, és még mindig séta közben a telefonjáért nyúlt... valamit mintha lejegyzett volna benne, aztán tovább is haladt. Lassan elmentek az irodája mellett balra fordultak, és gyakorlatilag pontosan a szomszédjában kinyitott egy ajtót.

- Ez lesz az irodája - nézett Levi-ra. - Pakoljon le, járja be. Tíz perc múlva várom a szomszédban.

Levi bólintott, és ahogy becsukódott mögötte az ajtó, végignézett a helyiségben... nem volt nagy iroda - kicsivel nagyobb, mint az előző munkahelyén - de határozottan kényelmesnek találta. A falakra erősítettek néhány polcot, egyelőre üres irattartó fakkokkal, amikbe egyértelműen könnyen lehetett rendszerezni a dolgokat, az íróasztal pedig az egyik sarokban helyezkedett el, kicsit ferdén. Az ablakot takaró szalagfüggöny résein beáramlott a tompa, késő őszi napfény. Gyorsan kibújt a kabátjából, és felakasztotta az ajtó melletti fogasra, kicsit megigazítva magán az alatta értelemszerűen könnyebben gyűrődő öltönyt, majd az asztalhoz ment... a munkahelyi számítógépen kívül egy kis tartóban volt néhány céges toll, jelölőcetli és gemkapocs. Ezt tulajdonképpen reflexből azonnal áttolta az asztal másik oldalára, túlságosan megszokta, hogy a lakásában pontosan hová kell nyúlnia, ha írni akar. Kipakolt pár dolgot a táskájából, majd azt is felakasztotta... csak egy mappát csapott a hóna alá, és hurcolt magával a szomszédos irodába.

Az ajtó elé érve gondolkodás nélkül lenyomta a kilincset. Annyi minden járt a fejében, és valahogy annyira természetesnek tűnt, hogy kérdés nélkül benyithat - abban a másik életben legalábbis Erwin egyszer sem szólt érte - hogy teljesen váratlanul érte, amikor benézve az irodába meghallotta, hogy a férfi telefonál. Basszus. Mert fájt volna kopogni, mint egy normális ember... Már közel járt ahhoz, hogy óvatosan kihátráljon, behúzza maga mögött az ajtót, és ha elcsendesedik a beszélgetés, ezúttal az udvariasságot nem teljesen mellőzve jelezze, hogy be szeretne menni... Erwin viszont még telefonálás közben intett, hogy maradjon. Vagyis Levi megállt az ajtó előtt, kicsit nekidöntve a hátát a falnak, és karba fonva a kezeit várta, hogy véget érjen a hívás. Maximum egy, vagy két perc volt, Erwin gyorsan lerendezte a dolgot, de valahogy így is kényelmetlenül soknak tűnt, és a fiatalabb férfi kényelmetlenül ostobának érezte magát közben.

Ahogy letette a telefont, Erwin ismét rá nézett, majd hellyel kínálta - az asztala mellé már oda volt készítve egy szék. Levi gyors léptekkel odasétált, és leült... de mielőtt feltehetett volna bármilyen kérdést, kopogtak az ajtón. Látta, hogy Erwin nyitotta volna a száját, hogy kiszóljon, de az illető - bár vele ellentétben addig eljutott, hogy ne nyisson be azonnal - nem várta meg a választ.

- Meghoztam a reggelit - közölte a lány, szélesen elmosolyodva, és szabad kezével kisöpörve néhány sötétbarna tincset a szeméből, miközben letette az asztalra a két becsomagolt croissant-t. - És hamarosan hozom az iratokat is a... - kezdte, de Erwin óvatosan közbevágott.

- Köszönöm, Sasha.

A lány határozottan bólintott, és még mindig széles vigyorral kivonult az ajtón. Levi tekintete a két becsomagolt péksüteményre siklott, és valahogy már sejtette, hogy mi lesz a következő.

- Először, ez egy családias hely. Tegeződjünk, ha nem gond - nézett rá Erwin, mire szinte azonnal bólintott.

A tegeződés igazából hatalmas megkönnyebbülést jelentett. Egyáltalán nem voltak emlékei róla, hogy valaha magázódott volna a férfivel. Még azokban a kezdeti napokban is, amikor még határozottan nem nevezhette barátinak a viszonyukat, ő akkor is csak Erwin volt - azért nem hivatkozott rá hivatalos minőségben, vagy vezetéknévvel, mert nem akarta megtisztelni vele. Ahogy pedig telt az idő, már azért nem nevezte úgy, mert túl mély bizalom fűzte össze őket, hogy magázza. Így legalább attól nem kellett tartania, hogy egyszer elszólja magát, amikor Mr. Smith-nek kéne neveznie.

- Rendben - mondta végül.

- Másodszor: Jó étvágyat - biccentett a péksütemény felé a férfi. Ezzel sikerült igazolnia Levi sejtését... a vérnyomásának stabilitására vonatkozó megnyugtató megjegyzése nem igazán ért célt. Kissé felszaladt a szemöldöke.

- Tényleg nem szokásom összeesni - mondta, egyelőre nem is nyúlva az étel felé. Pár másodperc csend után azonban Erwin röviden válaszolt.

- Nos, nekem igen - azzal magához vette az egyik péksüteményt.

Levi egy ideig nem szólt semmit... aztán végül röviden felsóhajtott, ő is az asztal felé nyúlt, és elkezdte kibontani a csomagolást.

- Köszönöm - nézett fel a férfire, mielőtt beleharapott a croissant-ba.

Továbbra sem volt étvágya - a péksütemény kellemesen édes és enyhén vajas íze sem segített ezen, tulajdonképpen le kellett küzdenie a falatokat a torkán, de úgy döntött, hogy ennyire már képes. Lényegében teljes némaságban költötték el a reggelit, Levi-nak csak akkor kellett visszanyelnie egy ingerült ciccegést, amikor kénytelen volt rádöbbenni, hogy ő ugyan elég óvatos volt ahhoz, hogy ne morzsázzon, ez Erwinnek határozottan nem sikerült - ez utóbbiról a véleményét egyelőre nem akarta közölni a férfivel.

Ezt követően pedig elég gyorsan belevetették magukat a munkába. Levi nem találta kimondottan nehéznek, sem újszerűnek, igazából... a legtöbb programmal, amit használnia kellett, már volt némi tapasztalata, nem egyet az önéletrajzában is megemlített, és cégre specifikusan jellemző formanyomtatványok sem voltak annyival bonyolultabbak azoknál, amikkel korábban találkozott. Röviden átbeszéltek néhány problémakört, helyzeteket, amik esetén érdemes közvetlenül Erwinhez fordulnia, de igazság szerint elég szabad kezet kapott. A munkájának lényege valahol pont az volt, hogy képes legyen egyedül is dönteni, ha arra kerül a sor. Valamikor a megbeszélésük közepén még egyszer megjelent Sasha, hogy letegye a korábban emlegetett iratokat a férfi asztalára, aztán sietősen távozzon is, egyszer pedig Erwin közölte, hogy tartsanak egy rövid szünetet - Levi igazából ekkor döbbent rá, hogy sokkal gyorsabban telik az idő, mint elsőre gondolta, a meglehetősen száraz és technikai témától függetlenül. Tíz óra múlt, mire a végére értek, és a férfi közölte, hogy bemutatná a csapatának.

Az állásajánlat leírása szerint egy kis csapat tartozott alá - leginkább ezért volt szükség a munkatapasztalat pontos kifejtésére. A korábbi pozíciója, ismételten, egészen hasonló volt ehhez - igaz, az akkori csapatával adódott néhány gondja, főleg a közös munkájuk terén, aminek nem egyszer ő itta meg végül a levét. Amikor viszont kinyílt egy újabb ajtó, és ő szembenézett a négy, nála jópár évvel fiatalabb taggal, hirtelen az a baljós gyomorideg is visszaköszönt.

Mert ismerte ezt a négy embert. Kiválasztotta már őket egy sor fiatal, ígéretes katona közül, vezette őket, és mindannyiukat látta meghalni. Most pedig ott álltak előtte, ismét fiatalon, ismét lelkesen, és nem tudták, hogy ő mennyit tud.

Petra volt az első, aki odalépett hozzá. Halvány, udvarias mosollyal üdvözölte, lelkesen bemutatkozott, elmesélte, hogy alapvetően marketinges feladatokat látott el, de a végzettsége szerint informatikára járt... Levi érezte, hogy az elméjére megint készül leereszkedni egyfajta homályos köd. Tudta, hogy találkozhat velük, a neveiket már ismerte, megtalálta azon a bizonyos ezerszer átböngészett weboldalon. De más volt őket személyesen látni, más volt azzal szembesülni, hogy ismét neki kell összefogni a munkájukat - hogy egészen olyasmi minden, mint az emlékeiben volt, és mégis annyira más. Két érzés támadta meg egyszerre... az egyik a mardosó bűntudat, nagyon hasonló ahhoz, ami egy héttel korábban kis híján teljesen tönkretette az interjúját, noha nem annyira mély. A gondolat, hogy elveszítette ezeket az embereket, hogy hagyta, hogy a halálukba menjenek... sőt, ő vezette őket oda. Hogy legalább azzal tartozik nekik, hogy a bocsánatukat kérje, ha már mást úgysem tehet, mert a múltat nem írhatja át. De ehhez a bűntudathoz, most már csatlakozott egy kis remény is. Mert amikor ide jött, amikor igent mondott abban a telefonban, elfogadta tényként az álmokat. És bizonyos szempontból elfogadta valamilyen új esélyként ezt az életet. Úgyhogy a kezdeti zavar után finoman, de határozottan megszorította Petra kezét, és röviden közölte vele, hogy várja a közös munkát, nézte, ahogy a lány borostyánbarna szemei felcsillannak a lelkesedéstől. Ugyanígy üdvözölte az ezúttal is kissé teátrális, és látványosan magabiztos Oluót, a magas termetű, kellemes természetű Eldet, és a csapat programozóját, a legcsendesebb és legkomolyabb Gunthert.

Mindegyik kézfogás egy repedés volt álom és valóság között.