Erwin a szokásosnál is nehezebben kelt fel.

A közvetlen a keze alá dolgozó csoportvezető nemrég elhagyta a céget, hogy családot alapítson és emiatt egy embernyivel több munka szakadt rá naponta. Holott az élete a munkája volt, nem kottyant meg neki egy kis túlóra. Vagyis szellemileg nem. Legalábbis nem ismerte be.

Az utóbbi időben viszont a teste jelezni kezdte, hogy elég lesz. Ez megnyilvánult abban, hogy felkelni és koncentrálni is sokkal megerőltetőbb volt, mint korábban. Az előbbiben alapjáraton se volt jó. A koncentrációzavarral pedig csak több túlórát vonzott be magának, hogy ne csússzon el a feladatokkal.

Az interjúk miatt csak jobban elúszott az értékes ideje úgy is, hogy direkt egy órával korábban ment be miattuk. Már a harmadik napja fogadta a jelentkezőket reggel héttől tízig. Ez általában öt embert jelentett reggelente, ennek ellenére ugyan voltak ígéretes jelöltek, mégsem érezte egyiknél sem azt a szikrát, ami a közös munkájukhoz elengedhetetlen volt.

***

Összerendezte az iratokat az asztalon az utolsó emberre várva. Még egyszer átfutotta az önéletrajzot.

Levi Ackerman. Volt a nevében valami kellemesen ismerős. Valami megnyugtató. Az önéletrajza alapján talán a legígéretesebb volt a jelentkezők közül. Az egész irat rendezett volt, letisztult, pontos, precíz, ezeket pedig Erwin fontosabbnak tartotta, mint - az amúgy szintén ígéretes - munkatapasztalatot.

Amikor belépett az ajtón Erwint meglepte a látvány. Fotó szerepelt az önéletrajzon, de azon csak az látszott, hogy végtelenül morcos arca volt, az nem, hogy akkora, mint egy 15 éves.

- Szép napot! Foglaljon helyet! - mutatott mosolyogva a vele szemben lévő székre, de Levi nem mozdult.

Csak állt az ajtóban és feltűnően kerülte Erwin tekintetét. Nem szólt, nem mozgott, Erwin már arra is meg mert esküdni, hogy levegőt se vett. Kicsit előredőlt a székében, hogy felkeltse a férfi figyelmét és talán ez a mozdulat kellett ahhoz, hogy Levi végre felnézzen, majd egy elnézéskérés kíséretében leüljön az asztalhoz.

- Meséljen magáról! - szólította fel Erwin kedves hangnemben, ám mint ami süket fülekre talált, nem kapott visszajelzést.

Levi mindenhova nézett, csak rá nem. Nézte az asztalt, aztán az iroda jobb-, majd a bal sarkát. Talán nem is tudatosan.

Mindkét könyökét feltette az asztalra, orra alatt támasztva meg kezeivel a fejét. Csendben fürkészte, elemezte. Látta a tekintetében, hogy sokat megélt, szörnyű dolgokat. Az önéletrajzban nem szerepelt, hogy vajon honnan jött, hol nőtt fel. Nem is kellett, hogy benne legyen, nem is tartozott rá, Erwint ennek ellenére erősen furdalta a kíváncsiság.

Ha kíváncsi vagy hamar megöregszel.

- A nevem Levi Ackerman... - szólalt meg végül, majd a tekintete ismét leesett. Kis szünetet tartva folytatta végül. Nehézkesen, de felsorolta az iskoláit, a munkahelyeit... Olyan dolgokat, amik az önéletrajzában is szerepeltek, igazából semmi újat nem mondott magáról.

Aztán reszketni kezdett. A karjaiból indult, szinte észrevétlenül kúszott fel a testén. Erwin már csak arra lett figyelmes, hogy az egész teste velejéből reszket.

- Jól van? - kérdezte őszinte aggodalommal.

- Igen - bólintott. -Jól vagyok.

A reszketés azonban nem enyhült.

- Kétlem. - A telefonján behívatta Sashát, hogy hozzon egy pohár hideg vizet. Semmi nem változott. Felajánlotta, hogy orvost hív, de Levi ezt reflexből elutasította.

Sasha megérkezett a vízzel, Erwin pedig felállt és a reszkető kisember felé nyújtotta a poharat, miközben támogatón a vállára tette a kezét.

- Igya meg! - Levi habozott.

- Elnézést kérek a kellemetlenségekért, amiket okoztam - elfordult anélkül, hogy elvette volna a poharat és a dereka megfeszült, fel akart állni. - Jobb lesz, ha megyek. Nem akarom, hogy-

- Maradjon és igya meg. - Nem engedte el a vállát, nem engedte felállni.

Ilyen állapotban Erwin szerint nem is maradt volna talpon. Végül Levi megköszönte a vizet és inni kezdett. Addig Erwin odahúzott mellé egy másik széket és leült.

- Gyakran előfordul ilyen?

Fejrázás. Fejrázás arra is, hogy egyáltalán evett-e valamit.

Az üres gyomor és a stressz gyakran együtt jár, de amilyen jó barátok akkora ellenségek is. Ha valaki, akkor Erwin szintén tisztában volt ezzel. Személyes kudarcnak érezte volna, ha Levi összeesik előtte, vagy hazafelé, ezért nem volt rest ajánlani neki, hogy járja meg a sarki pékséget miután végeztek.

Amennyire lehetett beszéltek róla, mennyire érdeklődik Levi az irodai munkakörök iránt. Ha valaki szereti a rendet és a rendszert az fontos. Erwin nem volt valami hepciás a rendetlenségre, vagy a porra, de a munkahelyén rendszer és fegyelem volt, igaz, hogy a takarítónő porolt nem pedig ő maga. Akkor csak rendszer és poros polcok lennének.

- Kérem, bocsásson meg!

A bocsánatkérés visszazökkentette a jelen helyzetbe.

- Miért?

- Felborítottam a teljes napirendjét. Ez így már... többszöröse egy állásinterjú átlagos hosszának. Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam.

- Igazán semmi gond.

És tényleg nem volt gond. Túlreagáltnak tűnt a helyzet, legalábbis Erwin reménykedett benne hogy nem tűnik olyan szívtelennek, hogy ennyi bocsánatkéréssel esdekeljen neki valaki.

Mindig megpróbált kedves lenni a beosztottakkal, nem akarta, hogy bárki rossz főnöknek tartsa vagy bárkit aggasszon a jelenléte egy társalgás közepette. Az egész elején tartottak tőle, természetes reakció ez egy ekkora cégnél. Ennek ellenére pár hét alatt minden újonca tiszteletét kivívta magának. Barátságos környezetet akart teremteni, ennyi volt az egész.

- Tényleg ideje mennem... - Levi nem tűnt kevésbé idegesnek, de talán már nem reszketett annyira. Erwin hátradőlt a széken.

- Ha mindenképp úgy érzi, menjen.

- Köszönöm az idejét.

Olyan gyorsan indult meg, mint mikor valakit üldöznek.

- Mindenképpen egyen valamit. Ne felejtse el a péket! - Szólt még utána, de már abban sem volt biztos, hogy Levi ebből valamit is hallott.

***

A túlóra már olyan volt számára, mint egy testvér. Minden este ahogy egyre lejjebb ereszkedett a nap, úgy nyaggatta egyre jobban és jobban, mintha más iskolába jártak volna és már a lecke befejezése előtt a nyakán csüngne. Persze valójában fogalma sem volt róla, milyen, ha valakinek van testvére.

Egy tíz perc kávészünet igazán nem árthatott. A monitor kék fénye már égette a szemét. Két ujjával az orrnyergét masszírozta, miközben belepattintotta a kapszulát a kávéfőzőbe.

Abban a pillanatban, ahogy beindította a gépet megcsörrent a mobilja.

Ismeretlen szám.

- Igen? Itt Smith.

- Hol vagy? - Ismerős hang szólt bele.

- Hange? - felsóhajtott. - Megint másik számod van?

- Igen, igen tudod! Így nem tudnak lenyomozni.

- Senki sem akar lenyomozni... - sóhajtotta fáradtan, kezdte megérezni a sok munka fáradalmát. Hange volt a legjobb... illetve talán az egyetlen barátja, akiről mindig is tudta, hogy sosem volt százas.

- Nem tudhatod! Nem tudhatod! - valami furcsa zajt hallott, aztán ismét kiélesedett a vonal. - Hol vagy?

- Hol kéne lennem? - Aztán leesett neki, hogy este nyolcra találkozót beszéltek meg az egyik bárba. Felnézett az órára. Húsz perc késésben volt. - Oh.

- Oh? El sem indultál igaz? - A hallgatás beleegyezés. - Csak indulj el végre és majd otthon befejezed te munkamániás medve. - Aztán letette.

Nem volt más választása, összeszedett pár papírt és az esélyes új beosztottak önéletrajzait, betette őket egy dossziéba és a beszélgetés közben lefőtt kávéról megfeledkezve elindult a megbeszélt helyre.

Hanget még az egyetemen ismerte meg. Teljesen más szakon és szárnyon voltak, de ugyanabban a kollégiumban laktak és Hange egyszer szó szerint belerohant a bejáratnál miközben egy adag hentesáruval sietett befelé, mint egy őrült.

Sosem felejti el azt a délutánt.

Hange karon ragadta, mondván, hogy segítségre van szüksége és felrángatta a szobájába, amit egyedül bérelt és... aminek a fürdője úgy nézett ki, mint egy takaros boncterem. Befogta marhalábszárat fűrészelni az egyenruhájában, mert azt hallotta valahol, hogy a környéken sok szarvasmarha volt csontvelő daganatos ezért vett öt kiló lábszárat, de az órái előtt nem tudta egyedül mindet megnézni.

Valamiért segített neki. Természetesen egyiknek sem volt semmi baja. Utána egész nap mindenki arról beszélt, hogy valami őrült szétvagdalt, húsos marhacsontot próbál meg elsózni a folyosókon minden szembejövőnek.

Később kisegítette pénzzel, hogy a lábszárfelvásárlás okán ne haljon éhen. Onnantól fogva gyakran mentek együtt inni, de többet nem segített Hangenak a beteges dolgaiban.

Az út csak fél óra volt kocsival, így a megbeszélthez képest kellemes egy órás késéssel megérkezett a bárba, ahol Hange már láthatóan előre alapozott.

Egymással szemben ülve beszélgettek a szokásos, mindennapos dolgokról. Általában hetente találkoztak, most a megemelkedett túlórái miatt Erwin nem tudta szabaddá tenni magát a múlt héten, de a beszélgetések így se nyúltak túl hosszúra. Munkán kívül más nagyon nem történt vele. Pár percre csend állt be közéjük. Erwin megitta az első korsó alkoholmentes sörét.

- Innod kéne valami rendeset. - bökött rá Hange a korsóra kissé kótyagosan.

- Vezetek.

- Hagyd itt a kocsit és igyál valami rendeset!

Erwin csak elmosolyodott. Nincs az a pénz, amiért itthagyta volna a kocsiját egy ilyen helyen, hogy aztán - Hange reményei szerint - ittasan hazabuszozzon.

- Tényleg! - csapott az asztalra és a szemüvegén átfutott valami furcsa csillanás. - Elhoztad a felvételeket?

Hange a biológiai kutatásaihoz még mindig nagyon furcsa mintákat és alapanyagokat használt. Mikor megtudta Erwintől, hogy az egyik irodista ismerősének nemrégiben elhalálozott a macskája, amelyiknek minden lábán legalább kettővel több ujj volt, addig nyaggatta, amíg el nem kérte tőle a röntgenfelvételeket.

A mappát eddig az asztal fal melletti - és Hange italától legtávolabbi - sarkán tartotta. Kinyitotta és kivette belőle a sima, szürke papírba csomagolt felvételeket, ám mielőtt azokat Hange elvehette volna tőle, inkább a mappa után kapott.

- Whoaaa! Ezek az önéletrajzok?

Már megint. Emlékeztetnie kellett magát, hogy már régen meg kellett volna tanulnia külön dossziét kiállítani Hange számára.

- Nem mintha közöd lenne hozzájuk. - motyogta, de végül nem vette vissza a mappát.

- Ooooh milyen kis fiatalkák! - lapozgatta olyan tempóban, mintha hirtelen azt se tudná, melyiket nézze mag jobban, aztán az utolsón megakadt a szeme és kivette a többi közül.

- Most melyiket szemelted ki magadnak?

- Levi... Ackerman?

- Egyszer már megbeszéltük, hogy nem lophatod el az adataikat és nem zaklathatod őket ostoba kérdésekkel.

Hange felnevetett.

- Tudod, hogy sose tennék ilyet! - legyintgetett, persze, hogy már tett ilyet. - Épp csak azt akartam mondani, hogy ennek a Levi-nak milyen morcos, idegesítő feje van.

- Ez nem túl szép...

Természetesen a barátját egyáltalán nem izgatta Erwin véleménye.

- Passzolna melléd az irodába. Te úgyis túl higgadt és kimért vagy... vagy félénk, ahogy tetszik. Kellene a környezetedbe valaki, aki... így néz ki.

- Aki így néz ki?

- Igen így! - Erwin felé fordította a lapot, konkrétan az arcába nyomta a fotóját. - Mint aki szétrúg minden segget!

***

Mint aki szétrúg minden segget...

Második napja ült az önéletrajzokon. Mindenképp adni akart az egésznek egy napot, hogy ülepedjenek a gondolatai az interjúztatottakkal kapcsolatban.

Igazából valahol tetszett neki Hange gondolata, de kétségei is voltak. Amit Hange állított azt mind egy képre alapozta. Nem tudta, hogy Levi épp csak nem esett össze az iroda közepén.

Félre szerette volna rakni az önéletrajzot, hogy haladjon a következőre, de az ujjai valamiért nem engedték el. Pár centire tartotta az asztal felett, a képet nézte. A munkatapasztalatot. Vajon... ha más szemszögből nézné a dolgot. Talán Levi nagyon akarta ezt a munkát. Talán csak pont volt egy rossz napja. Sosem látott még senkit ennyire kiakadni egy interjún, pedig rengeteg ilyen beszélgetésen túl volt már.

Akármilyen furcsa is volt az a beszélgetés, igazából egyre jobban érdekelte. Tudni akarta, milyen ember is ez a Levi. Milyen mikor egy csoportot vezet, hogyan tudja végrehajtani az utasításokat?

Ő volt az egyetlen az összes meghallgatott közül, akiről végül semmi többet nem tudott meg annál, mint amit eleve a papírjain láthatott. Erwin nem tudta eldönteni, hogy ez a fajta kíváncsisága előny vagy hátrány-e, de kezdett piszkosul felülkerekedni rajta és Hange reakciója csak még jobban ösztönözte arra, hogy ne nézze meg a többi önéletrajzot újra.

Volt valami furcsa érzése Levi-jal kapcsolatban, ami nem hagyta nyugodni és aminek a végére akart járni. Végül engedett a kíváncsiságának aminek hatására valószínűleg nagyon hamar nagyon öreg lesz. Felhívta.

Csengett egy darabig a telefon, de kisvártatva beleszólt a tulajdonosa.

- Jó napot.

- Szép napot, itt Erwin Smith - kezdett bele, várt valami reakcióra, de mikor nem kapott semmi választ, folytatta. - Az interjú kapcsán keresem.

- Áh. Igen.

Felvonta a szemöldökét a lemondó sóhajt hallva.

- Amennyiben még aktuális, önnek adom a pozíciót. - Ismét semmi reakció. - A jövő héten kezdhet is.

Ismét csend. Valamiért Erwin teljesen biztos volt benne, hogy Levi nem pozitív infókra számított. Arra is gondolt, hogy elájult.

- Persze. Köszönöm a lehetőséget. - Erre csak elmosolyodott. Még él.

- Hétfőn várom, reggel fél nyolcra... További kellemes napot!

- Viszont.

Letette.

Elsőre nem is gondolta volna, de már nagyon várta a közös munkát valakivel, aki szétrúg minden segget.