Ahogy a vízforraló végzett, Levi beledobta a filtert a teáscsészébe, majd ráöntötte a vizet. Az utazással számolnia kellett... a cég épülete, ahová az interjúra kellett mennie a város másik felén volt, tehát időben el kellett érnie a metróhoz, de emiatt nem aggódott túlságosan. Mindig korán kelt, szinte hajnalban, és csak tízre kellett mindenképp megérkeznie. Megkeverte a teát, a kiskanál csilingelve koccant a csésze széléhez... Semmi értelme nem volt, hiszen mindig üresen itta, de a monoton, egyszerű mozdulat valahogy nyugalmat biztosított.

Meglepte, hogy mennyire kellemesen érzi magát... mintha tényleg minden a legnagyobb rendben lenne. Ez a hangulat meglehetősen ritkán kapta el, és olyankor is első dolga volt, hogy biztosítsa magát... nem. Nincs minden rendben. Bármikor történhet valami. Ezúttal azonban hagyta, hogy kiélvezze kissé a nyugalmat. Végigfuttatta a mutatóujját a csésze karimáján, majd a szájához emelte és belekortyolt a kesernyés ízű italba. Ezúttal a feje sem fájt. Jó kezdet. Legalább nem kell végig azzal foglalkoznia, miközben próbál jó benyomást tenni a leendő főnökére. Végigpillantott a lakáson. Az egybe nyíló, kisméretű nappali és étkező részt már előző nap kitakarította, reggel rendbe tette a konyhát és a hálószobát is, így még majdnem egy órája maradt, mielőtt indulnia kéne. Keveset evett bár az utóbbi időben, de nem is volt éhes, így nem tudta, mit kezdjen a hirtelen jött szabadidővel. Mások szinte bármit megadtak volna egy kis pihenésért, ő viszont nem volt benne biztos, hogy foglalja le magát, ha nincs munkája, és éppen otthoni feladata sem. A laptopja lecsukva pihent az asztalon, jobb híján az étkezőben... nem volt elég hely egy rendes dolgozószobának, a kanapén pedig nem volt hajlandó számítógépet használni. Televízió kikapcsolva, újságot nem olvasott és nem is volt igénye rá, hogy bármelyiken változtasson. Időközben megitta az utolsó korty teát is, kidobta a filtert és nekiállt elmosogatni a csészét. Ezek a mozdulatok szinte automatikusak voltak, minden reggel elvégezte őket, így nem is koncentrált arra, mit és hogyan csinál. Eltörölgetett, elpakolt, elment a mosdóba, megmosta az arcát. Monoton egymásutánban következtek a cselekedetek.

Remélte, a hideg víz kissé frissebbnek láttatja majd. Nem volt fáradt, legalábbis nem érezte magát annak, de az állandó kialvatlanság nyomot hagyott az arcán. A sápadtság, és a széles, sötét karikák a szeme alatt nem nyújtottak éppen bizalomgerjesztő látványt. Visszasétált a nappaliba, és a vállára terítette a már előkészített öltönykabátot. Sétál egyet. Ez volt a végső döntés. Kiszellőzteti a fejét, átgondolja, mit kell mondania, hogy végre legyen ismét egy rendes kereseti forrása. Megigazította az ingét, és a nyakában viselt kravátlit is. Ritkán hordott klasszikus nyakkendőt, és úgy érezte, egy állásinterjú kedvéért nincs értelme változtatni ezen. Felhúzta a cipőjét és kilépett az ajtón.

A lift már régóta nem működött, ezért mindig lépcsőznie kellett... ilyenkor áldotta a szerencséjét, hogy csak a másodikon lakik. Miközben lefelé haladt végigfuttatta a kezét a korláton... csak, hogy undorodva kapja el, miután belenyúlt egy a fémre ragasztott rágóba. Egy zsebkendővel próbálta kissé letisztítani a kezét, és a továbbiakban kínosan ügyelt, hogy ne nyúljon semmihez. A tízemeletes legtöbb lakója nem ügyelt a közös helyiségek tisztaságára, így igyekezett nem foglalkozni sem a matricákkal teleragasztott, és trágár szövegekkel és képekkel telefirkált falakkal, sem a sártól és cipőtalpakra ragadt levelektől mocskos linóleummal.

Mikor kilépett az utcára, hunyorognia kellett. A felhőrétegen csak átszűrődött a napfény, de ez is elég éles volt, hogy bántsa a szemét. Jobbra indult el, hogy néhány mellékutcában tegyen egy kisebb kört, mielőtt célba veszi az aluljárót, és felszáll a metróra. Még amúgy is vennie kellett egy jegyet. A séta közben igyekezett kitisztítani a gondolatait, és a célra fókuszálni. Nem érezte magát túl motiváltnak, de szüksége volt az állásra, így sorban próbálta felidézni a lehetséges kérdéseket, és a tervezett válaszokat. Még mindig nem aggódott.

Nem aggódott, mikor egy órával később beszállt a metrószerelvénybe, és elfoglalta az egyik magányos ülést, közel az ajtóhoz. Alig utaztak vele, csak egy diák, akinek fülhallgatójából az utastérbe is kiszűrődött az üvöltő zene, és egy idős férfi, aki teljesen elmerült az aznap reggeli hírekben. Levi rápillantott a telefonjára, hogy ellenőrizze az időt és megállapította, hogy még a reggeli sétájával együtt is korán érkezik majd. Vagyis nem aggódott. Elérték a megfelelő megállót, leszállt, és megpróbált gyorsan tájékozódni az új környezetben... a városnak ezen a részén még sosem járt. Csak két sarokra volt az úti céltól, és minden zökkenőmentesen haladt.

Tehát nem aggódott. És a nyugalom eme furcsa, kellemes érzése egészen sokáig el is kísérte még... jelentkezett a recepción, beszállt a liftbe és egyelőre még várva a sorára a telefonját kezdte nyomkodni. Nem számított új készüléknek, de igazából nem is figyelt arra, mit csinál. A gondolatai már jóval előrébb jártak, túl akart lenni az egészen. Ebből a merengésből rázta fel egy vidám hang.

- Jó napot kívánok, Sasha Braus vagyok. - a lány hadart, és majdnem elszórta a kezében fogott papírokat. - Ön a következő, kérem, kövessen.

Levi egy pillanatig csendben figyelte a lányt, aki idegesen félrebillentette a fejét reakcióként. Braus. Sasha Braus. A hasonlóság a két személy között egyértelmű volt. Barna haj, barna szem, letörölhetetlen, széles vigyor, az állandó, abnormális optimizmus kísérője. Ugyanakkor arról a Sasháról a legélénkebb emlékei már átélhetetlen helyzetekből származtak... akkor a lány sérült volt, a kopasz fiú, Springer támogatta... nem, egyszerűen nem merte összekötni a lelkesen ugrándozó titkárnővel. Végül felállt, és egyelőre néma csendben elindult mellette, zsebre vágva a mobiltelefonját.

- Nem fiatal kicsit titkárnőnek? - kérdezett rá végül.

- Gyakornok vagyok - magyarázta Sasha, ám ennek eredményeképpen kicsúsztak a kezéből a lapok, és hiába kapott utánuk, néhány így is a földön landolt. Miközben összeszedte őket, tovább beszélt. - Ha jól végzem el a gyakorlatot, később felvesznek teljes munkaidőre. - Levi csak akkor döbbent rá, hogy segítenie kellett volna a lapok összegyűjtésében, mikor már tovább haladtak. A magyarázatra végül egyszerűen bólintott, de Sasha kiléte még mindig aggasztotta. Jók voltak az esélyei, hogy véletlen egybeesésről van szó... de hogy ennyire látványos legyen?

Ez a zavar kitartott addig, míg az irodához nem értek. Túlságosan járt az agya, nem figyelt oda és a tekintete átsiklott az ajtó melletti névtáblán. Megköszönte a lány segítségét és lenyomta a kilincset.

„Mi tart ilyen sokáig? Mit akarsz elmondani? Idióta fejet vágsz, nyögd már ki!"

„Ha ez a terv sikerrel jár, talán legyőzheted az állatszerű titánt. De ehhez nekem, és az újoncoknak az életünket kell adnunk..." „Itt van a válasz, karnyújtásnyira... Levi, látod őket? Látod azokat a társainkat, akiket elvesztettünk? Várnak... várják, hogy volt-e értelme a haláluknak..."

„Jól küzdöttél. Csak miattad jutottunk el idáig... és én meghozom a döntést. Add fel az álmaidat. Halj meg értünk! Vezesd őket a pokolba..."

„Hadnagy, megígérte! Megígérte, hogy Armint menti meg!"

Levi keze azonnal a halántékához tévedt, és elkezdte körkörös mozdulatokkal masszírozni, ahogy akkor szokta, mikor a kialvatlanságtól elviselhetetlenné fokozódott a fejfájása. Nem lehet. Nem lehet. Ezt a két szót szinte mantraként ismételgette. El tudta viselni a bizonytalanságot, hogy talán tényleg megőrült. El tudta viselni az egyedüllétet. De egy pillanatra úgy érezte, azt nem tudja elviselni, hogy minden igaz. És legfőképp, nem tudja elviselni, hogy a szemébe kelljen néznie annak az embernek, akinek az életét köszönhette, és végül miatta halt meg.

Az asztalnál Erwin Smith ült. Ebben egészen biztos volt, felismerte a megnyerő, udvarias mosolyt, a már-már abnormális vastagságú szemöldököt, a barátságos, de komoly tekintetet. A gondolat, hogy él, hogy ebben a világban is létezik, és hogy az álmok és képek mind a valóságot tükrözték a gondolatait irányíthatatlanokká tették, és szinte nem is tudatosult benne, hogy mennyi ideje áll az ajtóban, mikor már régen hellyel kínálták.

- Elnézést - mondta végül, miközben tudatosítva minden mozdulatot, lassan felemelte a lábát, és leült az íróasztallal szemben. Pontosan tudta, mit kellene tennie, hogyan kellene beszélnie, de nem tudott ezzel törődni. Annyira ösztönösen kerülte a szemkontaktust, hogy képtelenségnek bizonyult tudatosan irányítani a tekintetét.

Nem... az ember nem néz olyasvalaki szemébe, akit... akit megölt. Hiszen végül is erről volt szó... először nem akadályozta meg, hogy fél karral harcoljon, aztán, mikor volt lehetősége, nem akadályozta meg, hogy egy csapat újonc élén a halálba menjen... Pedig igen, volt rá lehetősége. Nem kellett volna elfogadnia a javaslatot, nem kellett volna meghoznia azt a döntést, csak megrázni a fejét, odamenni egyedül, harcolni, ameddig tud, aztán meghalni. Ez lett volna a helyes.

Alig jutott el a tudatáig az első kérdés. Meséljen magáról. Hirtelen úgy érezte, képtelen lesz végigcsinálni, nem tud beszélni... aztán rávette magát, hogy lassan megszólaljon.

- A nevem Levi Ackerman - csak egy pillanatra nézett fel, aztán megint a térdén pihentetett kezeit kezdte vizslatni. Mit kell ilyenkor mondani? Végzettség. Reszketett a keze, és egyszerűen képtelen volt felidézni az egyetem pontos nevét. Ennyire még nem vagyok öreg. Nem olyan sok éve kerültem ki onnan, nem létezik, hogy... Összezár, kinyit. Összeszorította mindkét öklét, majd kinyitotta. A reszketés alig csökkent. Összezár, kinyit. Mintha az ismétlés segítene, észhez térítené. Összezár, kinyit. Eszébe jutott az egyetem neve. Elmondta. Összezár, kinyit. Felsorolta a cégeket, ahol korábban dolgozott. Összezár, kinyit. Még mindig nem nézett fel.

A harmadik lehetőség az injekció volt. Akkor... akkor még jóvátehetett volna mindent. Akkor megmenthette volna, csak nem a fiún kellett volna használnia. Egyáltalán miért hozta meg azt a nyomorult döntést? Mi oka volt rá? Nem tudott volna egy csapat kamasz gyűlöletével élni? A keze ökölbe szorult, és nem nyitotta ki, nem rángatta vissza magát a valóságba. Miért hagytam meghalni? Miért csináltam, mikor már minden ígéretemet megszegtem, mit számított volna az az egy... Nem érzékelte, mennyi ideje nem reagál, amíg ismét meg nem hallott egy kérdést.

- Jól van? - felnézett, megint csak egy pillanatra, mielőtt elkapta a tekintetét.

- Igen - bólintott, de fogalma sem volt, mennyire meggyőző a válasza. - Jól vagyok.

- Kétlem - állt fel az asztaltól Erwin, majd lenyomott egy gombot a telefonján. - Sasha, hozz egy pohár vizet. - Levi-hoz fordult, aki továbbra sem tudott teljesen a jelenre koncentrálni. Kényszert érzett, hogy bocsánatot kérjen, de egyelőre teljesen abszurd ötlet volt. Ő emlékezett a múltra, de erősen kételkedett benne, hogy Sasha is... ebben az esetben nem volt garancia rá, hogy Erwin emlékszik az utolsó beszélgetésükre, hogy emlékszik, ő küldte a halálba. - Hívjak orvost?

Erre a kérdésre már felkapta a fejét. Nem akarta, hogy bárki előtt magyarázkodnia kelljen, hazugságokat kitalálni, mikor úgy érezte, az is nehezére esik, hogy az igazat kiejtse a száján. Megrázta a fejét.

- Ne - rövid, tömör válasz volt, de a férfi csak bólintott. Levi kinyitotta az öklét, újra összeszorította és újra kinyitotta. Kinyílt az ajtó, és néhány pillanat múlva megérzett egy kezet a vállán.

- Igya meg! - nézett rá Erwin, ő pedig gépiesen elvette a poharat, és felnézett a férfire. Mosolygott. Biztatóan mosolygott. Ez még rosszabbá tette a helyzetet. Így is tartozott, túl sokkal, és nem, hogy meghálálta volna a korábbi segítséget, csak tetézte az adósságait. Nem akarta, hogy itt is fel kelljen kaparni a földről, nem akarta, hogy bármilyen formában átélje azt, amit aznap az esőben. Nem akart új sorokat egy régi számlán.

- Elnézést kérek a kellemetlenségekért, amiket okoztam - fordult el és felállni készült a székből. - Jobb lesz, ha megyek. Nem akarom, hogy...

- Maradjon, és igya meg - a férfi keze még mindig a vállán volt, így Levi kissé úgy érezte, mintha vissza is nyomnák, hogy maradjon ülve, de végül elvette a pohár vizet és belekortyolt.

- Köszönöm. - Kellemesen hideg volt, de a problémán keveset segített. Ha csak a szokásos fejfájás lett volna... szinte bármit megadott volna, hogy ismét a migrén legyen a legnagyobb gondja.

Néma maradt, miközben Erwin odahúzott mellé egy széket, és ismét megszólalt. Nem akart tovább beszélgetni, de úgy tűnt, mindenképpen rákényszerül.

- Gyakran előfordul ilyen? - nem felelt, egyszerű fejrázás. Az igazság volt, tulajdonképpen. A férfi mintha némán tudomásul vette volna, tovább folytatta a kérdéseket. - Evett bármit a mai napon?

Újabb fejrázás. Nem érezte magát éhesnek, továbbra sem, de nem akart hazudni. Még egészen jó indoknak is számított... csak leesett a vércukra, megszédült, és azért nem tud koncentrálni. Végső esetben mondhatja ezt, ha nem talál jobb kibúvót.

- Mindenképp egyen majd valamit! - nézett rá Erwin. - Van egy jó pékség a sarkon, ha végzett itt, keresse fel, rendben?

Mintha egy gyereknek beszélne. Levi kezdte úgy érezni, hogy amikor mélyen van, Erwin mindig úgy húzza majd fel, mintha gyerek lenne. Bólintott.

- Kedveli az irodai munkát? - erre már nehéz lett volna tőmondatos választ adni, így megszólalt.

- Részben - mondta. - A rendezettséget, a rendszert... kedvelem benne.

- Itt ezzel nem lenne gondja. - ismételten az a tipikus, bíztató mosoly. Akaratlanul megint eszébe jutott, amikor a halálba küldte. Akkor is mosolygott. Mintha boldog lett volna, hálás, amiért...

- Kérem, bocsásson meg! - suttogta. Még mindig abszurd volt, de nem tudta megállni. Muszáj volt kimondania, még úgy is, ha nem értették.

- Miért? - sejtette. Gyorsan helyesbített.

- Felborítottam a teljes napirendjét. Ez így már... többszöröse egy állásinterjú átlagos hosszának. Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam. - elképesztően gyenge indok volt, de csak ennyire futotta... többé-kevésbé megállta a helyét.

- Igazán semmi gond.

Megitta az utolsó korty vizet, és előrenyúlt, hogy az íróasztalra tegye a poharat. Képtelen lett volna befejezni az interjút, nem akart tovább beszélni, csak elmenni, és átgondolni mindent. Tudta, hogy az sem segít sokat, ismerte magát ennyire, de legalább megnyugodni talán képes lett volna. Nem vagyok őrült... gyilkos annál inkább. És pocsék beosztott, pocsék katona, pocsék barát. A kardhoz lehet, hogy értettem, de semmi máshoz. Ismét ökölbe szorította a kezét, és kinyitotta. Koncentrálj a valóságra.

- Tényleg ideje mennem - állt fel. Erwin most nem állította meg.

- Ha mindenképpen úgy érzi... menjen.

- Köszönöm az idejét - az ajtóhoz lépett, amikor még egy mondatot meghallott.

- Mindenképpen egyen valamit. Ne felejtse el a péket. - Levi bólintott, bár tudta, hogy a férfi azt már nem látja.

Gyorsan ért ki az utcára. Nem hagyta, hogy megállítsák, így kis híján fel is lökött egy szembejövőt a liftnél. Lassan kellő távolságba került az épülettől és kényszerítette magát, hogy előre nézzen, ne forduljon meg. Nem... ez, ami most történt, lehetetlen volt, szinte esélytelen... a falat friss graffiti borította, a város ezen részén hamar leszedték őket, így jobbnak látta nem nekitámaszkodni. Levegővétel, lassan, majd kifújás. Újra. Kérdéseket próbált feltenni magának, hogy valamivel könnyebben dolgozza fel, de nem tudta megfogalmazni őket...

Az mindenesetre biztos volt, hogy bukott egy állásinterjút, de ezt a 'szinte lényegtelen' kategóriába sorolta. Abban is biztos lehetett, hogy az ember, akit abban a másik életben hagyott meghalni, akinek végtelenül hálás volt, és akit bárhová követett volna, élt... éppen úgy élt, mint ő, de aligha emlékezett az eseményekre. Nem... nem tudott volna segíteni, nem tudta volna ismét felhúzni, ha emlékszik. Ennek örült... örült, hogy az a halál nem volt végleges, hogy talán senkinek nem volt végleges... de ezt szinte azonnal elnyomta a bűntudat. Mikor ott ült Erwinnel szemben, képtelen volt a szemébe nézni, és úgy érezte, soha nem is lesz képes rá. Túl sok rossz döntése volt már... és az is a megszegett ígéretek közé tartozott, hogy nem fogja hibáztatni magát.

De azért... azért bement ahhoz a pékhez, és vásárolt valamit. Ő maga sem tudta biztosan, hogy mit eszik, édes íze lehetett, de szinte nem is érezte, csak rábökött a pultban... de legalább ezt az ígéretet nem szegte meg.