Az eső zuhogott, így a férfi összehúzta magán a kabátot. Nem sokat segített, a haja már így is elázott, és vizesen, csapzottan hullott a szemébe, de legalább a hidegtől kímélte valamennyire. Gyűlölte az esőt... zavarossá, sötétté tett mindent, az ő gondolatait is. És persze, utána sikálhatta a cipőjét, mert még a belvárosban is elég hatékonyan össze lehetett koszolni.

Átvágott az úttesten, és bekanyarodott az egyik kisebb utcába. Már nem volt messze a lakóteleptől, ahol élt. Megszaporázta a lépteit, magában átkozódott egy sort, miután beletrappolt egy pocsolyába, majd befordult az utolsó sarkokon. Beütötte a kapukódot, és a hátát az előtér falának támasztva kifújta a levegőt.

Tulajdonképpen abban sem volt biztos, eredetileg miért indult el otthonról... szombat volt, és minden előrejelzés pocsék időt ígért, ami be is igazolódott. Mégis kényszert érzett, hogy járjon egy kört, és kissé kiszellőztesse a fejét. Az elmúlt napokban még a szokványosnál is kevesebbet aludt, a koffein pedig ébren tartotta bár, de nem mentette meg a fejfájástól, ami lüktető hullámokban támadta. Pihennie kellett volna, de remélte, néhány kör a hűvös, őszi levegőn segít majd. Úgy festett, tévedett, így ütemesen masszírozni kezdte a halántékát, hogy enyhítsen a fájdalom intenzitásán, miközben elindult a lépcső felé.

Igen, most már egészen biztosan aludnia kell. Belép a szobába, leveszi a cipőjét, és aludni fog. Ez volt a józan ész hangja, amire azonnal válaszolt egy sokkal erősebb... csak szenvedsz attól, ha megpróbálsz pihenni. A két hang összecsapásától csak még jobban zúgott a feje, és bár tudta, hogy az elsőnek van igaza, inkább követte volna a második tanácsát. Tulajdonképpen gyűlölt aludni, egészen kisgyermekkora óta. Még a nevelőotthonban is, ahol felnőtt, mikor leoltották a lámpákat, gyakran órákig bámulta a plafont, várva, hogy teljesen kimerüljön, és hagyják békén az álmok. Ha ez mégsem történt meg, annak mindig rossz vége lett. Hajnalban ébredt, kisgyermekként még sírva, felverve a társait, aztán, ahogy idősödött, ez is elmúlt. Ugyanúgy felriadt, reszketett, és kiverte a hideg veríték, de már képessé vált megbirkózni azzal, amit lát. És azzal is tisztában volt, hogy jobb, ha hallgat mindenről. Eleinte beszélt, megemlített egy falat, emberevő óriásokat, egy földalatti várost, és hogy hagyott valakit meghalni... „Élénk a fantáziája. Árva gyerek, az ilyeneknél gyakran előfordulnak extrém gondolatok. Nehezen is kommunikál a társaival, nem igaz?" Aznap történt, hét éves korában, hogy Levi Ackerman egy életre megtanulta, hogy fogja be a száját. Ahogy pedig egyre idősebb lett, az emlékek kitisztultak, többé már nem is volt igénye rá, hogy megossza őket másokkal.

Lassan felért a második emeletre, és babrálni kezdett a kulcsokkal. Egyszer majdnem el is ejtette, a keze vizes volt, és az ujjai egészen átfagytak a hideg széltől. Rálehelt a kézfejére, hogy kicsit felélénkítse a vérkeringését, majd megtalálva a megfelelő kulcsot, a zárba illesztette, és elfordította. Ahogy lenyomta a kilincset és belépett, azonnal kicsit jobb lett a hangulata... már az előtérben is rend fogadta. Levette a cipőjét, és a nedves kabátot is felakasztotta, hátha hamarabb megszárad. Már-már automatikus, gépies mozdulatokkal nyitogatta ki a szekrényeket, és kereste a fejfájás-csillapítót. Mindig ugyanott tartotta, katonás rendszer uralkodott minden holmija között, de nem volt energiája átgondolni, hol vannak a gyógyszerek. Töltött egy pohár hideg vizet, bevette a tablettát, és lenyelte. Nem nagyon bízott a hatásában, de remélte legalább egy kis enyhülést nyújt. Kihúzott egy széket, és azonnal érezte, hogy a lábai szinte meg is adják magukat. A fenébe... tényleg fáradt vagyok. Hátrahajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és próbálta kicsit kiüríteni a gondolatait.

Egy hete bocsátották el a munkahelyéről. Leépítések, szokásos helyzet. Az állást magát nem sajnálta, rengeteg adminisztráció és papírmunka alkotta, bármire lecserélte volna, de meg kellett élnie valamiből, így mégis aggasztotta a helyzet. Néhány napja még maradt a legközelebbi interjúig, addigra pedig mindenképp össze kellett szednie magát. Kezdte kínosnak érezni, hogy az önfenntartás alapvető elemeire is emlékeztetnie kell magát. Egyél. Aludj. Szinte csoda, hogy lélegezni képes volt a légszomj tudatosítása nélkül. Végül is, mi történhet, ha kivételesen egyszer kipiheni magát? Maga sem tudta pontosan, mi okozza, hogy képes ekkora jelentőséget tulajdonítani a képeknek, amik ébren is, és álmában is kísértették. Megvolt rá az esély, és végeredményben a logika azt is mondta, hogy azért nem hagyják nyugodni, mert túl sokat foglalkozik velük. Kitalált magának egy képzeletbeli világot, egy életet, az elszigeteli a valóságtól...

Hülyeség. Ezt a kört lefutotta már párszor, tulajdonképpen minden alkalommal, amikor valamiért ismételten azzal kellett foglalkoznia, hogy a saját gondolati világát elemezze, ami társaság híján elég gyakran megtörtént. Tudta, hogy a képek, minden egyes átkozott gondolat emlék. Tudta, mert egy álom, legyen akármilyen borzalmas, akármilyen elviselhetetlen rémálom, mégis csak addig tart, amíg az ember felébred, ő pedig harmincnégy éve nem volt képes felébredni. Bűntudata volt, félt, és gyűlölt, pedig semmi ésszerű oka nem volt rá. Azok, akik miatt ezeket érezte, elméletileg nem is léteztek, ez pedig kezdte egészen elkeserítővé tenni a helyzetet. A konklúzió egyszerű, és végleges volt: Levi teljesen egyedül maradt.

Ezt azonban már nem gondolta így végig. Jobbnak látta a komfortzónán belül maradni, még akkor is, ha ennyire kínos helyzetről volt szó. Befogta a száját. Önmaga előtt is. A fáradtság lassan vett erőt rajta, nem volt ideje átgondolni, hogy mennyire elgémberedik majd a keze, ha órákig összefonva tartja. A lakása kicsit volt, de miután többször aludt el az asztal mellett, mint szabályos fekvő helyzetben, egy ideje már úgy érezte, kifejezetten sok helyet spórolhatna, ha az ágyat egyszerűen kidobná.

Odakint csendesedett az eső. Csendes eső. Egy felé nyújtott kéz a szürkületben, és abban a pokolian sűrű ködben. Lenéz a saját tenyerére, ami ragad, és még forró a vértől. A szél elkapta a csenevész fákat, amelyeket a lakótelep parkolójába ültettek, és a szegényes talajban egészen biztosan nem fognak soha megnőni. Levelek rezegnek. Egy erdő, hatalmas fákkal, és egy csapdába esett óriás üvöltése. A szomszéd fiatal házaspár férfi tagja valamilyen meccset nézhetett, de a falon nem hallatszódott át magának a televíziónak zaja, csak a fiatalember kiáltása, ahogy az egyik csapat pontot szerez. Kiáltás. Kiáltások. Csend, majd léptek. Egy csapat katona lesben áll egy barlangrendszerben, Levi ujjai pedig egészen elfehérednek, ahogy a kardját markolja. Visszaszámol, és vár. A léptek elhalkultak, az idős férfi, aki a tízemeletes mellett szokta sétáltatni a kutyáját, lassan eltávolodott, és teljes csend lett. Csend. Egy csatatér élet nélkül. Pánik, ami felkúszik a torkában, aztán pedig bűntudat, és gyilkos düh.

Noha ezeket mind átélte már, milliószor, azért minden alkalommal, mikor éberen, vagy álmában újra átfutott rajtuk, tudatosult benne valami újabb apróság. Valami furcsa tény, amit addig nem is realizált. Ezúttal például rádöbbent, hogy a teljes csend még az esőnél is százszor rosszabb.