Ömlött az eső. A felhők valahogy nem akartak Deborah kedvére tenni. A nő összehúzta magán sötétzöld köpenyét, és a füle mögé tűzött néhány aranybarna hajszálat. Pocsolyákat kerülgetve haladt a széles főutcán, majd befordult egy csöppnyi mellékutcába. Kutyaugatás kísérte minden lépését, bár régebben összerezzent volna, de most magabiztosan masírozott a mestere házához.

A házhoz melyben annyi mindent tanult, flóráról, faunáról és a mágiáról, meg, ami az övé lesz, ha kell, erőszakkal.

Végre odaért. A mestere szerette a szürke színt így a magas falak azt kapták. A kacskaringós, kovácsoltvas kapun benyitott, majd átvágva a rózsakerten rögtön az ajtóhoz sietett. Az oroszlánfejű kopogtatóval hármat kopogott, majd várt. Pár perccel később egy idős, magas, ősz hajú hölgy nyitott ajtót. Fehér haját kontyba fogva viselte, a felsőtestét piros poncsó takarta el.

- Bocsánat a késésért, Dolores, legfoglaltak a dolgaim.

- Semmi baj, Deborah, gyere be! Nehogy megázz itt nekem! Kérsz teát?

- Köszönöm, kérek! - mondta a fiatalabbik, majd besétált az előtérbe. Bent fényárban úszott minden. A fehér falakon árnyékok táncoltak a Tiffany lámpa fényében. A faragott fogasra felakasztotta a köpenyét, így előbújt a gyönyörű, barna loknijait. Nem rég töltötte be a harmincadik életévét, de a külseje alapján húsz évesnek tippelné az ember. Dolores egy szépen megterített asztalkához kísérte a vendéget, mely az ablak mellett foglalt helyet.

- Ugye gyümölcstea megfelel? - kiabált ki az idős hölgy a konyhájából.

- Tökéletes - kiáltotta vissza Deborah.

Dolores a konyhaszekrényben kezdett kotorászni, addig a tanítványa maga elé vette a táskáját, és kivett belőle egy arany zsebórát.

Még egy régi udvarlójától kapta, egy istentől, aki az idő felett uralkodott. Még emlékszik a férfi szavaira: "Nyomd meg a gombot az óra tetején, amivel az időt szokás beállítani, és örökre együtt lehetünk." Persze a nőnek esze ágában sem volt örök időkre együtt lenni, a szörnyen felelőtlen és kétbalkezes istennel, de az ajándékot szívesen fogadta. Az elmondása szerint megáll az idő, és csak az óra használója, és az általa kiválasztott személy tud majd mozogni. Tökéletes bűntett és az áldozat nem is gyanakszik. Elmosolyodott a gyilkosság gondolatára, a régi énje ellent mondott volna ennek, de a mostani, a győztes, a sikeres énje támogatta a büntését.

Az idős hölgy visszatért a kezében egy nagy tálcával, amin két porcelán csészét és egy tálka süteményt egyensúlyozott.

- Tessék! - nyújtotta felé a csészéjét, majd a süteményes tálat - Vegyél! a kedvencedet csináltam, fügés kekszet.

Deborah elmosolyodott. Ez volt az egyetlen őszinte gesztusa a nő felé, ezen a találkozáson.

Csendben üldögéltek egymás előtt, míg nem Deborah meg nem szólalt:

- Dolores, Mesterem, már eldöntötte kiket, vagy netalántán kit fog utódjának választani a rend vezetőjének?

Dolores arca elkomorult, félt erről beszélni tanítványának, már ő is kezdte érezni a belőle áradó sötét mágiát.

- Igen, eldöntöttem - fújt egy nagyot végül.

- Na kit választasz, Eleonorát vagy Melodyt vagy Angelt, vagy... netelántán... engem? - nézett tágra nyílt szemekkel Deborah mesterére.

- Nem, egyikőtöket sem - rázta meg a fejét az idősebbik - Az én választásom, Heather lányom ikerfiaira esett.

- Hogy micsoda? - csattant fel Deborah, majd az asztalra csapott, ami erre felnyikordult - De ők képzetlen, városi emberek. Nem tudnák a vállukon cipelni ennyi mágikus lény sorsának súlyát, ide egy erősebb vezető kell, aki tudja mit csinál!

- Kell nekik egy jó tanár - mosolyodott el nyugodtan Dolores, nem törődve társa ingerültségével.

Deborah lenyugodni látszott, úgy gondolta, hogy mestere biztos őt bízta meg eme nemes feladattal.

- Kire gondoltál, mint tanár? - kortyolt bele a nemrégiben kihűlt teába.

- Az ifjú boszorkányra, Caroline Montgomeryre.

Deborah dühösen felpattant, majd a konyhába sietett. Egy kis erszényt húzott elő a zsebéből, miben egy kevéske zöld por volt, és ráhintette a süteményekre, és a kezében a tálcával visszasietett.

- Láttam, hogy elfogyott a keksz, így kimentem a konyhába új adagért, ugye nem bánod? - mosolyodott el figyelmesen.

- Köszönöm, olyan figyelmes vagy - bólintott Dolores - Ugye ne bánod, ha veszek egyet?

- Dehogy. Vegyél nyugodtan, hisz te sütötted.

Deborah elégedetten nézte ahogy a mestere a szájához veszi, és beleharap. Ekkor újra a kézbe vette a zsebórát, és megnyomta a gombot. Látta ahogy az esőcseppek kint egyre lassulnak, majd teljesen megállnak.

- Bárcsak a többiek is itt lehetnének - sóhajtott Dolores -, kár, hogy meghaltak.

- Igen, kár - a nő megpróbált együtt érző arcot vágni, hogy amíg a méreg hatni nem kezd, a mestere ne fogjon gyanút - De mi sokáig együtt lehetünk - mutatott az ablakra.

- Szép - ismerte el az idősebbik.

Hosszú percig néma csendbe burkolódzva iszogattak. Deborah kínosan ügyelt, hogy még egy harapást se egyen a fügés kekszekből, amik hívogatóan illatoztak az orra előtt. Még csak egy perc - mondogatta magában.

A csésze kifordult Dolores kezéből, majd lefordult a székről. Még egy kicsit rángatózott, majd megdermedt. A szája elnyílt, és fekete, ragacsos anyag kezdett szivárogni belőle. A szétmart belső szervei. Deborah gyomorforgatónak találta a látványt, de mégis letérdelt a volt mestere mellé, és homlokon csókolta.

- Végzek a családoddal, és azzal a pitiáner boszorkánnyal is - suttogta a fülébe, majd felállt. Összeszedte a cókmókját, és kisétált az ajtón. Nem félt, hogy bárki is meglátta. Nem hiába járt túl az idő eszén.

***

Késő délutánra járt az idő. A nap már a lebukóban volt a horizont alá. Chicago, Daniel Affleck szerint ilyenkor a leggyönyörűbb. A férfi legszívesebben az ablak előtt állt volna, és az égre festett színeket tanulmányozta volna, de ehelyett a barátnője bőröndjeit cipelhette le a lépcsőn. Néhol meg-megállt, kitekintett a Michigan-tóra, mélyet sóhajtott, és folytatta a cipelést. Bárki, aki külső szemlélőként nézhette az eseményeket, azt hihette, hogy ő és a barátnője szakítottak, vagy legalább jól összevesztek, és a fiatal hölgy a szüleihez készül elgondolkodni az életén. Történetesen nem erről volt szó. Kimberly Feng, egy nagy gyógyszercég ígéretes vegyésze San Diegoban kapott vezetői állást, és még a héten oda kell utaznia. Persze ezzel még nem lenne probléma, de a makacs, munkamániás pasija nem volt hajlandó vele utazni. Így az egyetlen lehetőség: a távkapcsolat.

- Biztos, hogy ne kisérjelek el a reptérre? - kérdezte Daniel, miközben az utolsó ólomsúlyú csomagot próbálta belepasszírozni a sárga taxi csomagtartójába.

- Ne, te holnap úgy is a nagyanyád temetésére utazol, inkább pihend ki magad előtte - válaszolta a kínai lány, és a füle mögé tűrt egy szénfekete tincset. Összehúzta magán a piros pulcsiját.

- Ígérd meg, ha leszálltál felhívsz! - lépett közelebb a férfi, és megcsókolta a lány homlokát. Kimberly válaszul elsimított egy göndör, barna fürtöt, és a mutatóujjával feljebb tolta barátja szemüvegét.

- Vehetnél egy újat, ez mindig lecsúszik - jegyezte meg mosolyogva, és beült a taxi anyósülésére. Daniel gyorsan behajolt a lehúzott ablakon, és szájon puszilta a barátnőjét.

- Viszlát, Kim és jó utat! - intett még egy utolsót.

A taxi motorja felmorrant, és kigördült az emeletes ház elől. A lány, még mielőtt teljesen eltűnt volna a férfi látóteréből kihajolt az ablakon, frászt hozva a taxisofőrre, és elkiáltotta magát:

- Viszlát, Danny és remélem mihamarabb újra látlak!

***

A férfi, mielőtt autót bérelt a reptéren, még utoljára átolvasta a levelet, amit néhány nappal ezelőtt kapott. Postán. Mégis ki küld levelet postán az internet világában? Alexandre Charpentier. Szóval francia... Az egy bogaras népség, jobban mondva, csigás. Daniel beletúrt sötétbarna frufrujába, és mélyet sóhajtott.

Sajnálattal értesítjük Mr. Affleck, hogy nagyanyja eltávozott az élők sorából. Szegény nőt a szomszédja találta meg véresen a konyhapadlón fekve. Az orvosok szerint agyvérzést kapott. Kérem jelenjen meg aug. 23-án, egy kellemes szombati reggelen, nyolc órakor, a Montana állam belli Shadowville-ben, ahol a megboldogult Mrs. Wingrave-et utolsó útjára eresztjük, és ahol felolvasásra kerül annak végrendelete.

Mrs. Wingrave szerető barátja:

Alexandre Charpentier

2012. aug. 15., Montana, Shadowville

Tizenkét éves kora óta nem látta, és így kell megtudnia, hogy meghalt. Fűzöld szemeiből két apró könny buggyant ki, ami végig folyt az arcán, és a papírra cseppent. Daniel morgolódva összehajtogatta a sárgás színezetű papírt, majd belegyömöszölte a zsebébe. Most állhat be a végeláthatatlan sorba egy kocsiért.

***

Egy ezeréves Forddal hajtott egy összekötő úton. Az eladólány volt oly kedves, és adott neki egy térképet, de mikor az úticélját említette zavartan visszakérdezett. Valahogy mindig ez történt, ha valakinek a kisvárost emlegette. Azt érti, hogy nagy az ország, és nem lehet mindenki tisztában az összes Isten háta mögötti városka nevével, de az, hogy még hülyének is nézik, azért nem esett jól. Volt egy egyetemes barátja, aki humorosan rá is kérdezett, hogy ezt nem-e az Odaátból vette-e.

Benyúlt a kesztyűtartóba a tartalék gumicukorért, és nagy mosollyal az arcán majszolni kezdte. Az út nyugodtan telt. A hegyek olyanok, mint voltak. Nincs változás. Csupán annyi, hogy sehol egy őz vagy szarvas. Semmi. A fák között árnyak tűntek fel, de azzal nyugtatja magát, hogy csak egy kóbor madár. Egyre nyomasztó érzés fogta el. Mintha figyelnék. Kisebb gombóc nőtt a torkában, és bekapcsolta a rádiót, hogy ne legyen olyan egyedül. A libabőr végigfutott a hátán, és kiverte a víz. Sóhajtott egyet. Az útmenti fákra terelődött a tekintete. Egy fenyőágon egy megtermett varjú terpeszkedett. Épp tollászkodott, de mintha őt figyelné. A fekete szemeit rá emelte. Egy pillanat volt, míg elhaladt az állat mellett, de neki mégis éveknek tűnt. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse az ólomsúlyú gondolatokat a fejéből. A rádióban valami női énekes énekelt, talán Taylor Swift. Kim sokat hallgatta, de ő még a számok címét se jegyezte meg. A madár lélekölő nézése vissza-visszatért lelki szemei elé. Azon gondolkozott, hogy mégis miért ijedt meg egy varjútól, és hogy egyáltalán élnek-e itt varjak. Gondolatai ingoványából egy robbanó hang rázta fel, majd egy füstfelhő. A kocsi megtorpant az út közepén, és sehogy se akart elindulni.

- Remek – gondolta -, itt fogok meghalni egy varjúnak álcázott baltás gyilkos keze által, és a hullámat soha a büdös életbe nem találják meg. – homlokát a kormánynak döntötte, pontosan a dudára, aminek a hangja jó pár mókus szívrohamát okozta.

Gyorsan az eszébe ötlött, hogy a lány a pultnál még a helyi autómentős telefonszámát is

odaadta, persze csak vészhelyzet esetére. A kesztyűtartóban kezdett kotorászni, így földre borítva a gumicukrot. Nem sokkal később egy boldog: Igen! kiáltás hagyta el a torkát, és tárcsázni kezdett.

- Halló, autómentőszolgálat, itt Daniel Affleck beszél, a Billings Shadowville közötti összekötőszakaszon robbantam le, azt pontosan nem tudom, hogy hol, kérem siessenek!

Másfél óra várakozás után feltűnt egy fehér autómentőkocsi. Leparkolt a Ford mellett, és kiszállt a sofőrje. Egy termetes, harmincas évei végén járó férfi volt. Hosszú, hollófekete haját hátul lófarokba kötötte. Kék kertésznadrágját gépzsír foltok tarkították. Szájából cigaretta csikk lógott, és többnapos borosta díszítette kerek fejét. Daniel felé ballagott, amolyan lassú, kimért léptekkel, mint akinek mindig minden mindegy. Mielőtt megszólalt volna elvette a cigarettát az ajkai közül, és eldobta a bokrok közé.

- Jó napot! Én Ervin Mc'Kennzie vagyok. Maga az a Daniel Affleck? – nyújtotta a szintén gépzsírtól feketéllő kezét, és a férfinek kénytelen-kelletlen meg kellett ráznia.

- Igen, én volnék.

- Mi történt? – Ervin megkerülte Danielt, és kocsi motorháztetőjével kezdett babrálni.

- Egyszer csak fogta magát, és füstölni kezdett, minden előjel nélkül. Aztán leállt. – eközben Ervin már derékig hajolt az autó gyomrában.

- Elfolyt a hűtővíz, itt helyben nem tudom megcsinálni, be kell vinnünk a műhelybe. – szólt végül.

A Ford sikeres felcsatolása után, kellemes tempóban haladtak a kisváros felé. Daniel először vonakodott, hogy beüljön Ervin mellé az anyósülésre a fánkmorzsák és az üres kólásüvegek tengerére, de végül a szerelő győzött. A shadowville-i út jobb oldalán drótkerítés húzódott. Tíz méterenként egy nagy, sárga táblával, amin az a felirat állt: Favágó telep. Daniel, ahogy gondolataiba mélyedve bámult ki az ablakon, egy, részben hiányolt, szürke bundás farkast pillantott meg. A megszokottnál sokkal nagyobb testű volt, és a szőrében mintha fehér minták lettek volna rajzolva. A varjúval ellentétben ez az állat csodálatot váltott ki belőle. Csupán pár másodpercig látta, legszívesebben lefordította volna a járműt az útról, hogy megkereshesse. Teljesen az ablaküveghez nyomta az arcát, míg Ervin reszelős hangja vissza nem rántotta a földre.

- Mondja, Mr. Affleck, gyakran jár erre felé?

- Nem, temetésre jöttem. – válaszolt szűkszavúan.

- Ah, szóval maga Mrs. Wingrave egyik unokája, igaz-e?

- Honnan tudja? – lepődött meg.

- Ez egy kisváros, itt mindenki tud mindent mindenkiről.

- Hát ez remek – húzta el a száját Daniel, majd folytatta a nézelődést, hátha megint észreveszi azt a farkast.

***

- Mindjárt megérkezünk! – rikkantotta el magát Ervin, amitől Daniel ugrott egyet ültében. Aztán persze egy elégedett sóhaj hagyta el a száját. Csak ezt a hétvégét kell kibírnia, és mehet vissza a hőn áhított ügyvédi munkájához, amiért egész egyetem alatt gürizett.

Hírtelen egy fekete tollgombóc zuhant a szélvédőre. Az ijedtségtől Ervin félrehúzta a kormányt, így majdnem letarolták a kerítést. Daniel nagyokat pislogott a motorháztetőn lévő varjúra, aki közben felállt, és illegetni-billegetni kezdte magát. Ugyanaz volt. A férfi felismerte. Csupán most semmi ijesztőt nem talált benne, mintha csak szimplán idegesíteni akarná. Egy percet farkasszemet nézett a madárral, megtörölte a szemüvegét az ingében, és kipattant az autómentőből. Nem törődött Ervin kérdő tekintetével. Még meg se érkezett, de már elege volt Shadowville-ből.

- Tünés hülye madár. Hess! – kiabált, miközben a kezeit egy hevesen mozgatta. De nem használt semmi. A madár pislogott párat, elfordította a fejét, majd vissza, és újból pislogott. Láthatóan élvezte a helyzetet.

- Menj már! Repülj el! Viszlát! – már teljesen ráhasalt a fehér, sárfoltos motorháztetőre, de a varjú csak arrébb ugrált, és neki állt tollászkodni. Daniel nagy nehezen elérte a madár lábát, mire az állat feleszmélt, és jól belecsípett a mutatóujjába. A férfi élesen beszívta a levegőt, és sebesen visszahúzta a kezét. Az ujjából már cseppenként folyni kezdett a vér, beszínezve az ingujját.

- Remek – sziszegett föl, és visszaszállt a kocsiba.

- Tessék – nyomott a szerelő egy köteg kötszert a kezébe, természetesen egy gúnyos pillantás keretében.

- Köszönöm. Maga nagyon felkészült. – válaszolt.

- Tudja, itt Shadowville-ben ezek a dolgok... túl gyakran fordulnak elő. Az embernek mindig felkészültnek kell lenni.

Daniel biccentett, és kötözgetni kezdte a sérülést. Az emlékeiben kutatott a nagyanyjánál

töltött nyarakról. Néha felvillant egy-egy kép fekete macskákról, és az esti rémmesékről, amiket Dolores mesélt nekik, de ő semmi különöset nem talált. Egyetlen rejtély számára az, hogy miután betöltötték a tizenkettőt (ő és az ikertestvére), az anyjuk Heather, már nem engedte többé a látogatásokat. Mikor rákérdeztek általában kínosan témát váltott.

- Itt vagyunk! – rántotta ki a gondolatai közül a szerelő, majd kivágta az ajtót, és kiugrott rajta.

Daniel megvakarta a fejét, és kilépett a fehér járműből. Körülötte szétszórtan roncsautók

és abroncsok hevertek. Égett gumi- és olajszag terjengett a levegőben. Néhol egy-egy nagyobb gép kapott helyet, és mindez drótkerítéssel volt körbe véve. A nagy placc közepén egy igen rossz állapotba lévő kalyiba állt mellette egy kis garázzsal. Ervin egy piros szerszámos ládával közeledett felé.

- Két nap és jöhet a verdáért. Addig kikupálom – intett, azzal nekiállt lecsatolni a Fordot a karabinerekről.

Daniel kisétált a roncstelepről, kezében a bőröndjét vonszolva. A vaskapu előtt tanácstalanul nézelődött, majd előkapta a mobilját, hogy a testvérét tárcsázza.

- Légyszi, vedd fel! Légyszi, vedd fel! – motyogta maga elé, és dobogni kezdett a lábával. A telefon kicsöngött, majd meghallotta a jól ismert hangot.

- Szeva', Danny! Hogy ityeg?

- Ehhez se időm, se kedvem, Jack – a vonal másik végéből bosszankodó morgás hallatszott.

- Olyan ünneprontó vagy! – jött végül a felelet – De, miért hívtál? Ha azt akarod tudni, hogy időben megérkezek-e a találkahelyre, akkor megnyugodhatsz.

- A reptéri kocsi lerobbant, autómentőt hívtam, aki behozott Shadowville határára. Értem jössz?

- Persze, de pontosan hol vagy?

- A város egyetlen összekötő útján szobrozok, egy nagy, kék „Roncstelep" felirat alatt, lehetetlen eltéveszteni – válaszolta Daniel, majd egy régen berögződött mozdulattal feljebb tolta a szemüvegét, és megmasszírozta az orrnyergét – Még neked is – tette hozzá végül.

Jack egy hosszú sóhajt hallatott, majd válaszolt:

- Rendben, mindjárt ott vagyok.

Daniel bólintott, bár tudta, hogy a másik nem láthatta. Várakozás közben leült

egy nagyobb abroncsra, ami a kapu előtt hevert. Kicsit kényelmetlen volt, de nem bánta. Ahogy az út szemközti oldalát nézte, a rengeteg sötét fenyővel, elgondolkozott, hogy milyen régen is látta a testvérét. A gimnázium óta. Még karácsonykor és hálaadáskor se tudtak találkozni, mert Jack Los Angelesben kapott munkát, és odaköltözött a barátnőjével.

Negyedóra múlva egy fehér Range Rover parkolt le közvetlenül előtte. A vezetőülés felöli ablak leereszkedett, és Daniel szembe találta magát saját magával. Pontosabban az ikertestvérével.

- Hallom kell egy fuvar – szólt Jack, és kikászálódott a terepjáróból. Neki is göndör tincsei voltak, de míg a bátyjáé a szemébe lapultak, addig az övéi az ég felé meredtek. Emellett lényegesebb különbségnek számított, hogy az idősebbtől eltérően a fiatalabbik nem viselt szemüveget. Egy feszes, kék pólót viselt, amin Amerika Kapitány jellegzetes logója díszelgett. Egy hanyag mozdulattal beletúrt a hajkoronájába, majd kezet rázott Daniellel.

- Örülök, hogy látlak – mondta az idősebb, és felemelte a bőröndjét, hogy berakja a csomagtartóba.

- Várj, ne oda rakd! Ott már nincs több hely! – kiáltott rá a testvére, kikapta a kezéből, kinyitotta a hátsóülés ajtaját, ahol jó pár doboz állt egymás hegyén-hátán. A férfi, lassú finom mozdulatokkal bepréselte a bőröndöt, majd elégedetten fújt egyet.

- Ugye tudod, hogy csak egy hétvégére kellett volna pakolnod? – kérdezte Daniel, de nem kapott választ. Sebesen beült a fivére mellé, mert az képes lenne itt hagyni, és elindultak.

- Mi történt a kezeddel? – kérdezte Jack, és a fűzöld szemeivel a kötésre sandított.

Daniel hosszú mérlegelés után tömören válaszolt.

- Azt eddig is tudtam, hogy arachnofóbiás vagy, de hogy a négy év alatt összeszedtél egy ornitofóbiát is... nem gondoltam volna – sütött a hangjából a hitetlenkedés.

- Jack, nyolc éve nem találkoztunk – vágta rá Daniel kelletlenül, és elkezdett kibámulni az ablakon.

- Nos, hogy van Kim? – terelte a témát a testvére, bár a hangja nem árulkodott érdeklődésről.

- Remekül, állást kapott San Diegoban. Szakítottunk.

- Hogy-hogy? Hisz ő volt a te hercegnőd és te meg az ő hős lovagja, Mi történt? – Jack kérdőn bátyja felé fordult, aki zavartan megvakarta a tarkóját.

- Neked nem az utat kellene nézned? – nézett rá végül. A fiatalabbik fújt egyet, és visszafordult. Idegesen dobogott a kormányon az ujjaival, és azon gondolkozott, hogy mivel tudná megtörni a kínos csendet.

- És... Neked, hogy mennek a dolgok Aureliával? Meg mik ezek a dobozok a csomagtartóban és hátul? – bökött a hüvelykujjával a mögötte lévő csomag kupacra.

- Válunk – válaszolt Jack tömören.

- Mi? – kapott észbe Daniel – Mi a francot csináltál?

- Jaj, Dan! – forgatta meg a szemét a másik – Semmi különöset. Megcsaltam. – ezt olyan természetességgel közölte, mintha csak az időjárásról cseverésznének - Ugorhatnánk? – emelte meg egy kicsit a hangját.

Daniel nagy szemeket meresztve bólintott, majd folytatta a kibámulást az ablakon. Jack az egyetemen ismerte meg Aureliát. Két hét együtt járás után összeköltöztek, és az utolsó szemeszter végén pedig fogták magukat és elugrottak Las Vegasba összeházasodni. A családból persze senkit nem hívtak meg, és a szüleik se kedvelték a lányt, de mikor a szemére akarták vetni az egészet, Jack egy egyszerű „hírtelen döntés volt" kijelentéssel el is intézte. Azóta nem is hallott felőle semmit, se karácsonykor, se hálaadáskor nem látogatta meg, még egy árva sms-t se küldött, így úgymond a kisebbik iker leszakadt a családról. Most meg itt ül mellette, és Daniel legszívesebben a képébe vágta volna, hogy „Én megmondtam!"

Az út mellett feltűnt egy csöpp tábla Shadowville felirattal, és végre az ikerpár fellélegezhetett, hogy már nem kell sokáig egymás társaságát élvezniük. A város az emlékeiben sokkal másabb volt, mint most. Nagyobb. Barátságosabb. De legalább is kevésbé lehangoló. Bár lehet, erről a felhők által bevakolt égbolt is tehetett. A kisváros maga is egy esős februári reggel színeiben pompázott. Mintha a polgármester előírta volna, hogy tilos meleg színekre festeni az épületeket. Az emberek bizalmatlanul méregették az elhaladó Range Rovert, aztán visszatértek a saját teendőikhez. A főutcán több furcsaság is szembetűnő volt. Az egyik, hogy egy fiatal lány egy nyitott csatornából rángatta ki egy nála cseppet idősebb nőt. Daniel egyiknek se láthatta az arcát, mert mindkettejük hatalmas hajkoronája eltakarta azt. A másik, amire még a duzzogó Jack is felfigyelt, hogy egy csapat idős hölgy libasorban, pórázon sétáltatta a macskákat.

- Biztos a helyi Macskásnéni Klub – jegyezte meg felvont szemöldökkel. Daniel félmosolyra húzta a száját, és még gyorsan megszemlélte a jelenetet, mielőtt eltűnt volna a szeme elől.

Befordultak egy mellékutcába, egy szürke háztömb sarkán, majd egy hosszú fasor mentén Jack leparkolt. Egy „megérkeztünk" felkiáltással leállította a motort, majd kiugrott a járműből. Dan gyorsan követte.

A hotel, amibe a hétvégére szállást foglaltak nem volt több háromcsillagosnál, de az útszéli motelekhez képest luxusnak számított. Kívülről ugyanolyan piszkos fehér színű volt, mint a többi ház. A forgóajtós bejárat fölött ezüst betűkkel a hely neve állt. Audrey Hotel. Daniel elhúzta az száját, és a bőröndjével a kezében elindult befelé. Jack egy kartondobozzal a kezeiben sietett utána.

- Ugye nem gondolod, hogy így fogsz bejönni? – emelte fel fél szemöldökét, a testvére.

- Ebben vannak a fontosabb cuccaim, ha nem tetszik visszafurikázlak a roncstelep elé – válaszolta a férfi nyersen, majd megkerülte Dant, és belépett a hallba.

Bent egyszerű földszínek uralkodtak, bézs függönyök, sárszínű falak és fekete-fehér képek a falakon. A recepciós pult mögött egy bőven negyvenes éveit taposó nő állt. Körmöt reszelt. Festett fekete tincsei a szemébe lógtak, Teltebb idomain csak úgy feszült a narancssárga blúza. A szíve fölött egy kicsivel egy névtábla fityegett: Sasha. Mikor a testvérpár belépett, abbahagyta, amit csinált, heves mozdulatokkal kisimította a szeméből a kósza tincseket, és magára öntött egy mézes-mázos mosolyt.

- Miben segíthetek?

- Egy szobát foglaltunk hétvégére, Affleck névre. – a nő pár pillanat erejéig ingatta a szemét közöttük.

- Maguké a nászutas szoba – csillant fel a nő szeme – nagy szerencséjük van, mert tudok adni programfüzetet – mondta végül, és a pult alatt kezdett kotorászni.

Daniel szeme kikerekedett, sebesen közelebb húzta magát a pulthoz, majd közölte, hogy ők ketten testvérek. A nő megvonta a vállát, mint akit nem érdekel, majd így folytatta:

- Nem baj, azért vigyék el, a hátoldalán van egy térkép – fordította meg a füzetet, és magyarázni kezdett.

- Rendben köszönjük – intett mosolyogva, és elvette a füzetet a szobakulcsokkal együtt. Jack csak a fejét ingatva nézte a jelenetet, egy kicsit elkalandozott, és csak akkor eszmélt föl, mikor testvére már az emeletre vezető lépcsőn járt. Zavartan intett egyet Sashanak, aki már egy magazinba mélyedt bele, és Dan után rohant.

A lépcsőfordulóban érte utol, és lassított egy kicsit, hogy a dobozból ne essen ki semmi. Csendben baktattak fölfelé, míg a második emeleten ki nem fordultak a folyosóra, és meg nem álltak 203-as szoba előtt. Daniel szerencsétlenkedett egy sort a kulccsal, majd nagy nehezen kinyitotta. Jack fújtatva, mint egy gőzös, félrelökte a bátyját az ajtóból, és rávetette magát a szoba közepén terpeszkedő franciaágyra. A doboza az ágy mellett landolt. Dan zsörtölődve körbenézett, majd bőröndjét az ajtó mellé tette le. A szoba nem volt túl nagy. A nyitott ablakon gyenge fuvallatok szálltak be, amik meglengették a mustársárga függönyt. Az ablaktól nem messze két kávébarna fotel kapott helyet és egy apró dohányzóasztal. Jack felült az ágyon, nyújtózkodott egyet, és kérdőn Dan felé nézett.

- Te hol szándékozol aludni?

- Az ágyban – adta meg az egyértelmű választ.

- A-a azt már lestoppoltam – jelentette ki -, de te aludhatsz a fotelben. – a mondat végére kiült az arcára egy önelégült mosoly.

- Dögölj meg! – morogta oda Daniel.

- Nagyon szívesen, de előbb húzz a fotelbe! Köszi. – intett egyet Jack – Meg amúgy minek fogadtad el azt a prospektust, felesleges, ott a Google Térkép.

Dan rosszallóan megforgatta szemeit, majd leült az ágy szélére a Jacktől legtávolabbi végén, majd fellapozta a füzetkét.

- A térkép szerint van egy étterem két utcával lejjebb, az értékelés szerint finom a spagettijük, mellette meg egy csinos kocsma. Megyünk?

- Ja, egy lovat be tudnék falni – bólintott a fiatalabb, majd felpattant az ágyról.

***

Alexandre Charpentier egyedül ült az íróasztala mögött, és horgas sasorrát Mrs. Wingrave végrendeletébe mélyesztette. A nő a barátja volt, ha felrémlett benne a kép ahogy meg kellett találnia a konyhája kövén, még máig összeszorult a torka. Tudta, hogy Deborah mindennél jobban szeretne a legfőbb őrző lenni, de nem hitte volna, hogy akár egy gyilkoságig is képes elmenni érte. Dolores halála után, a vadászok megtalálták a többi rendtag gyilkosságának döntő bizonyítékait, amik szintén Deborához vezetnek. Az a nő egy őrült, halomra öli az embereket, és nem ismer kegyelmet. A rendtagok tanítványai annyira megijedtek, hogy őket is elkapja, hogy inkább leköltöztek az Alvilágba, a minisztérium melletti menedékszállóba. Így lett pár kiadó ház. Alexandre egyenletes, kopogó hangra lett figyelmes, ami egyre közeledett a dolgozószobája felé. Pár perc múlva nyílt az ajtó, és egy kissé zilált külsejű Caroline Montgomery lépett be rajt. Fekete bőrdzsekiét felakasztotta a sarokban álldogáló fogasra, majd lehuppant a férfivel szemközti székre, és ölébe vette hátitáskáját. Alexandre némán figyelte a jelenetet, és miután úgy érezte, hogy a nő végzett a rendezkedéssel, megszólalt.

- Jó estét, Miss. Montgomery, milyen napja volt?

A nő válasz helyet előre billentette a fejét, egyenesen az asztalra, és felnyögött.

- Hosszú. A csatornában megtaláltuk Deborah nyomait, igazad volt, tényleg ott hagyta el a várost. Mikor másztunk vissza, megcsúszott a cipőm, ha a húgom nem kap el... akár le is eshettem volna. – miközben beszélt barna tincsei teljesen beterítették az asztalt – Nagyon fáradt vagyok, a többit megírom a jelentésben, hazamegyek, és legalább egy hétig alszom – tápászkodott volna föl, de a férfi még marasztalta.

- Igyon meg egy kávét, mert még vár magára egy feladat!

Caroline viharos kék szemére döbbenet ült ki.

- Mi? De mára végeztem!

- Nem, kedvesem – állt fel Alexandre is, így a lámpa fénye még jobban megvilágíthatta hamuszürke, gondosan lenyalt haját. – az Affleck ikrek megérkeztek, én a helyedben megnézném magamnak őket mielőtt elkezdek velük dolgozni. Most Henry kocsmájában ücsörögnek. Szóval, indíts! – parancsolt rá a nőre. Caroline csak megvonta a vállát, hisz már túl fáradt volt a vitatkozáshoz.

- Egyszerűen remek! Jön két férfi, hogy koloncok lehessenek a nyakamon – morgolódott magában, miközben kisietett az ajtón.

Alexandre vaszilált egy kicsit, hogy szóljon, hogy itt hagyta a dzsekijét, de úgy volt vele, majd észreveszi.

***

- Na, visszatértél? – kérdezte Daniel, aki eddig az üres tányérjába hajolva próbálta lepiszkálni a piros, kockás abroszra tapadt, száradt paradicsomszószt.

- És... gazdagodtam Amy és Meghan telefonszámaival. – jelentette be diadalittasan Jack, majd meglengette a két szalvéta csücsköt a bátyja szeme előtt. A lehelete bűzlött az alkoholtól, amit a drága parfümje se tudott elnyomni. Lehuppant a szemben lévő székre. – A Hello, hollywoodi rendező vagyok-szöveg mindig beválik, csak fő a magabiztosság – majd, finoman megragadta az elhaladó pincér lány könyökét. – Édes, kérünk még kettő whisky-t, jéggel. – a lány elhúzta a száját, de bólintott, majd elsietett.

- Szerintem már eleget ittál – jegyezte meg Dan, majd érdeklődve Jackre nézett: - Hány pohárka volt? Négy? Öt?

- Hat, ha épp tudni akarod. De te mennyi ideje nem kufircoltál? Négy vagy öt hét? – mikor Dan szája sarka megrándult, a testvére vigyora még szélesebb lett. – Kár, tudod ezért is mehet tönkre egy párkapcsolat.

- Mi közöd a hozzá? Egyáltalán, hogy jön ide? – csattant fel olyan hevességgel, hogy az álmatag arcú kocsmatöltelékek egy emberként fordulta feléjük.

Jack ráérősen körbepillantott, majd folytatta:

- Azt elhiszem, hogy munkamániás vagy, mert mindig is az voltál, de hogy szakítasz a lánnyal, és hagyod, hogy San Diegóba költözzön, csak a munkád kedvéért... Te, aki romantikusabb vagy, mint bármelyik Jane Austin hős anyánk polcairól.

Mielőtt Dan bármit reagálhatott volna, nyílt a bár ajtaja, és egy alacsony nő lépett be. Egy pillanatra megfagyott a levegő, csupán a csapos egyenletesen doboló ujjait, és a rozoga ventilátor recsegését lehetett hallani.

A nő nem lehetett több huszonötnél. Válig érő, csokoládészínű, göndör hajával, és alabástrom színű bőrével egy modern Hófehérkére emlékeztette Danielt. Bár a szeme színét ilyen távolságból nem tudta megállapítani, a pillantását elkapta. A nézése arról árulkodott, hogy sokkal többre tartja magát, mint bárkit a kocsmában jelenlévők közül. Vastag, hívogató ajkain vérvörös rúzst viselt, ami szépen kiemelte természetes vonásait. Hegyes, határozottságot sugárzó álla, és pirospozsgás arca csak tovább növelték a szépségét. Egy V nyakú felsőt viselt, ami kellemes rálátást nyújtott telt kebleire, és egy fekete farmernadrágot, sötét bokacsizmát, meg egy méregzöld hátizsákot, ami nem illett az összképbe.

Egy csiga szerű tincset -ami önálló életet kezdett és elhagyta a többit- egy hanyag mozdulattal visszazavarta a hajkoronájába, majd széles mosollyal a pultoshoz fordult.

- Jó estét, Henry! A szokásosat kérném – mondta, majd lehuppant az egyik fehér bárszékre.

- Csinos – húzta félmosolyra a száját Jack, aztán felállt. Megropogtatta a vállait, és a koktélját szürcsölgető nő felé vette az irányt. Annyira beleélte magát a macsó szerepbe, hogy majdnem fellökte a pár perce rendelt italait kihozó pincérlányt.

Mikor leült mellé a nő rá se hederített. A csapos ráérősen törölgette az egyik

borospoharat, miközben párost figyelte olyan arckifejezéssel, mint aki egy jó nagy bunyóra vár. Jacket egy cseppet se idegesítette, hogy nézik, teljesen biztos volt a sikerében. A másik két lány, Amy és Meghan, akik irigykedve pillantgattak feléjük, a nyomába se értek ennek a nőnek. Már a megjelenésekor érzett valami vonzó erőt, ami felé hívogatta, de most... Csak imádkozni tudott, hogy ne legyen merevedése, mert az nem tenne jót a beszélgetésnek.

- Szia, Jack vagyok – mindig egy természetes köszönéssel indított, hogy a lányokat ne ijessze el.

- Helló. Én Caroline. – válaszolta a szépség kelletlenül, majd a férfi felé fordult. Jack nyelt egyet. Közelebbről sokkal gyönyörűbb volt, mint gondolta. A szemei pedig... Egyszerre kavargott benne zafírkék, viharos szürke meg türkíz, és tisztább volt bármelyik finn tónál északon.

- Én szingli vagyok, te csodaszép. Add meg számod, vagy én az enyémet. Holnap megihatnánk egy kávét, majd eljöhetnél hozzám. Mit szólsz? – a végére még az aduász, szívtipró mosolyát is odabigyesztette, hátha a lány nem találná elég kecsegtetőnek az ajánlatát.

- Te nem is itt laksz, akkor ismernélek – bökte ki végül a lehető legflegmábban. A legtöbb férfi itt megszégyenítetten visszavonult volna, de Jacket nem ilyen fából faragták.

- Igazad van – finoman megérintette Caroline kézfejét, amit a nő azonnal lerázott -, Los Angelesben lakom, filmrendezőként dolgozok Hollywoodban – erre már a szépség is felkapta a fejét. Egy gyönyörű mosollyal ajándékozta meg a férfit, és finoman a combjára helyezte a kezét. Jack ezt sikernek könyvelte el.

- Tényleg? És az ilyen hollywoodi rendezők mit keresnek itt ebben az Isten háta mögötti kisvárosban? – kérdezte Caroline, miközben körkörös mozdulatokkal egyre feljebb haladt.

- Tudod a legújabb filmemhez keresek ihletet.

A nő ujjai már a belső combján jártak, közvetlenül az ágyéka alatt. Jack érezte, hogy kezd

egyre szűkebb lenni a nadrágja. Szakadozottan felsóhajtott. Bármennyire is tetszett neki a helyzet, annyira még tudott gondolkodni, hogy megpróbálja eltolni a Caroline kezét, hisz ezt mégse egy kocsma közepén kellene csinálniuk. A szépség nem hagyta ilyen könnyen magát, és rácsapott a férfire, majd a füléhez hajolt.

- Tudom, hogy nem filmrendező vagy, Jack Affleck. Tudom, hogy építészként dolgozol. Tudom, hogy most válsz. Tudom, hogy a nagymamád temetésére jöttél, és azt is tudom, hogy csupán egy egy éjszakás kalandként kellek neked, és holnap eldobnál, akár egy rongyot – majd rászorított a férfiasságára, amitől egy pillanatra megakadt benne a szusz – Tudd, hogy undorodom az ilyen halandó férfiaktól. – olyan kellemesen duruzsolta ezt a férfi fülébe, hogy az mindenről elfeledkezett. Csak ő és Caroline szemei léteztek. A nő kezei finoman elengedték, majd hirtelen meglendültek a kezei, és a koktélja maradéka beterítette Jack arcát, úgy, hogy az ingére is jutott belőle.

Jack úgy érezte magát, mint akit pofon vágtak. Halkan szitkozódva állt fel, nem törődve

az elfojtott kuncogásokkal körülötte. Daniel felé vette az irányt, aki leplezetlenül, és a lehető legpofátlanabbul mulatott rajta. Mikor mellé ért, abba hagyta, és egy kaján vigyorra húzta a száját.

- Ez mindig így szokott nálad zajlani, vagy néha vörösbort kapsz?

- Pofa be! Indulunk! – jelentette ki a fiatalabbik, és nem törődve azzal, hogy a másik követi-e, kisomfordált az ajtón.

Nagyot szippantott a hűs, éjszakai levegőből. Legszívesebben beleboxolt volna a kocsma

téglafalába, amiről már darabokban vált le a kék festék. Elkapta az a bizsergető érzés, hogy valami vagy valaki figyeli. Megfordult, de senki sem volt mögötte. Úgy gondolta, hogy biztos a testvére szórakozik, és megpróbált nyugodtságot erőltetni magára. Egy zizegő hangra lett figyelmes a hely mögül. Egyszerűen késztetést érzett rá, hogy megnézze mi az. Elhaladt a bűzölgő szemetesek mellett, amikben patkányok és egerek verekedtek az élelemért. Undorodva elhúzta a száját, majd folytatta az útját a kerítéshez. Mikor odaért – természetesen – nem volt ott semmi. Még hosszan bámulta a kerítésen átsejlő bokrot, majd visszacammogott a kocsma elé. A testvére idegesen toporogva várta. Farmer kabátját szorosan összehúzta magán, és jobb lábfejével hevesen dobolt az utcakövön.

- Hol voltál? Kerestelek.

- Csak belelestem a patkányok pankrációjába. – mosolyodott el. Semmi kedve nem volt közölni Dannel, hogy már paranoiás is.

- Remek. Akkor induljunk. Fáradt vagyok – közölte az idősebbik, majd elindult a hotel irányába. Jack még egyszer hátra nézett, a bokor irányába, és szapora léptekkel követte a testvérét.

Egyikük se vette észre a szomszéd sikátorban lévő világító, sárga szemeket.

***

Jack közvetlenül a szerény, katolikus templom előtt parkolt le. Még egyszer megigazította

a nyakkendőjét a visszapillantótükörben, majd kiszállt. A bátyja már a faragásokkal díszített tölgyfakapu alatt ácsorgott zavartkifejezéssel az arcán. Jack teljesen megértette. Az asszonyról, akinek a temetésére igyekeztek, szinte alig maradt emléke. Persze, még az arcát és a fergetegesen finom csokis kekszeit fel tudta idézni, de több nem rémlett. Végül is... Tizennégy év hosszú idő.

Gyászolni szeretett volna. A nagyanyját, akit szeretett. De semmi, egyszerűen nem tudott érezni semmit, azon kívül, hogy nem tartozik ide. Ezt már tegnap, a kocsmában Caroline a tudtára adta.

A fekete ruhás emberek egyenletesen áramlottak be az ajtón, így a férfi is így tett. Dan a sarkában loholt, akár egy pulikutya. A fivére egy csöppet fáradtnak tűnt. Sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt, olyan nagyok, hogy a szemüvege vaskos kerete se tudta elfedni. Néha meg-megállt, és az öltönynadrágjába bujtatott telefonja felé kapott, pötyögött rajta, majd visszacsúsztatta. Ilyenkor mindig nekiütközött egy figyelmetlen fiatal vagy kisgyerek, akiket a szülei rángattak arrébb néhány elég csúnya pillantást küldve Daniel felé.

- Tedd már el azt az izét! – förmedt rá a testvérére, miközben helyet foglalt – Lehet, én vagyok a család fekete báránya, de legalább nem sms-ezem végig egy temetést!

Daniel morgolódva elrakta a készüléket, és beült a Jack mellé.

A templom a maga módján csodálatosan fel volt díszítve. A padsorok elején bíbor virágcsokrok kaptak helyet és fekete szalagok. A mennyezetetet márvány faragások díszítették. Apró angyalkák és glóriás szentek, de Dan néhol felfedezett egy-egy szörnyecskét. Az oltár előtt a koporsó feküdt, a férfinek összeszorult a szíve a puszta ténytől, hogy valakije bent fekszik, holtan. A pap mellette beszélgetett egy fekete csipkeruhát viselő nővel. Daniel nem látta az arcát, de sejtette, hogy ki lehet. Caroline sokáig csevegett a tiszteletessel, majd finoman odaszólt egy lánynak, aki addig meredten bámulta a márványfalat. Talán a húga lehetett a nőnek, mert nagyon hasonlítottak. A lány tizennégy körüli volt, hátközépig érő göndör, sötét hajkoronával. Rózsaszín ajkaival a barátságosan mosolygott, mint, aki nem tudná, hogy szomorúnak kellene lennie. Pisze orra körül annyi volt a szeplő, mint csillag az égen. A fején egy fekete-vörös virágmintás kendővel kötötte hátra a haját. Csuklóin számtalan ezüst karkötő sorakozott, amik hangosan csilingeltek, mikor megmozdította a karját. Danielnek az első sorban szinkronban pityergő nénikre tévedt a tekintete. Felismerte bennük a tegnapi macskás hölgyeket, csupán macskák nélkül.

Mintha nekik fontosabb lett volna Dolores Wingrave. Mintha itt mindenkinek fontosabb lett volna náluk. Hirtelen eluralkodott rajta a lelkiismeret furdalás, gombóc nőtt a torkában, és a gyomra a diónyira szűkült. Egész szertartás alatt mint, akit leöntöttek volna egy vödör jeges vízzel és még a vödröt is a fejére ejtették volna. A szertartás ettől eltekintve szép volt. A pap prédikált egy keveset, majd az idős hölgy barátai tartottak beszédet. Miután az utolsó is végzett, a pap intett, hogy vihetik a koporsót. Majd a gyászoló embertömeg megindult, mint egy dülöngélő zombisereg, a templom háta mögötti temetőbe.

Daniel távolról követte őket, majd megtorpant az ajtóban, az testvére ugyanígy tett. Az ég beborult, amíg bent voltak, és az eső is elkezdett cseperegni.

Jack távolba révedt tekintettel nézte az autóját, mint aki nem épp a földön van. Dan kötelességének érezte megkérdezni, hogy mi bántja:

- Jack, minden rendben? – de, mikor a férfi nem válaszolt a vállánál fogva maga felé fordította – Mire gondolsz?

- Anyára. Neki is itt kellene lennie.

Erre Dan nem tudta, hogy mit mondjon, de magában igazat adott a fiatalabbnak.

Bármenyire is összevesztek, akkor is itt lenne a helye, mégis csak az anyjáról van szó.

Még egy ideig megkövülten álltak egymás mellett, mikor egy negédesen mosolygó nem kívánt vendég megjelent.

- Szia, Daniel, és filmrendező úr! – mikor Jack meglátta a nőt, elpirult, és kisfiús zavarában lesütötte a szemét.

- Mr. már vár titeket, a végrendeletről szeretne beszélni – folytatta.

- Az meg ki a franc?! – nézett fel a cipőjéből a fiatalabbik.

- A nagyi ügyvédje – sziszegte a fogai közt Dan.

- Gyertek, az én kocsimmal megyünk – bökött Caroline az apró, rozoga Fordra az egyik fa mellett. Jack egy csöppet vonakodva tekintett a járgányra, majd a saját autójára, de minden esetre követte a nőt.

***

Mr. Charpentier irodája a főtéren volt, közvetlenül egy szupermárket és egy turkáló között. Az odaút kínos csendben telt. Csupán Caroline ujjainak dobolását lehetett hallani a kormányon. Jacknek felmerült, hogy ez egy újabb átverés a nő részéről, de a komolyságról az arcán arra következtetett, hogy mégse.

Az ügyvéd irodája az angol viktoriánus kor szerint lett berendezve. Középen egy hatalmas, faragott tölgyfaasztal állt, amin egy antik lámpa, egy csőtolltartó és egy nagy halom papír kapott helyet. Közvetlenül a monstrum mögött egy nagy ólomüveges ablak magasodott, mellette egy könyvszekrény álldogált egymagába roskadásig különböző kötetekkel. A kék, virágos tapéta helyenként mállott a falakról, és a sarokban árválkodó antik esernyőtartó körül kisebb pocsolya képződött.

Egy horgas orrú férfi ült elterpeszkedve az asztal mögött. Ősz, rendezetlen tincsei a szemébe lógtak. Arcán mélabús kifejezés ült. Vizenyős, szürkés szemeivel egy papírköteget vizslatott, mikor a kis csapat belépett.

Azonnal fölpattant, végig simított a fekete tweed öltönyén, majd egy szívélyes mosolyt erőltetett az arcára. Köszönt, bemutatkozott, majd kezet fogott a testvérpárral. Caroline ezalatt nekitámaszkodott az ajtófélfának, és összefonta a mellei alatt a kezét.

- Kérem, üljenek le! Maga is Miss. Montgomery – intett a nőnek, aki kelletlenül ellökte magát eddigi támaszától, és helyet foglalt.

- Nos, szerintem Caroline elmondta maguknak, hogy miért hívattam ide önöket. – kezdte Mr. Charpentier, majd egy sárga dossziét vett elő.

- Íme, a nagyanyjuk végrendelete. – mutatta fel a dossziét az ügyvéd, majd belelapozott. – „A két csodálatos unkámra hagyományozom a házam, a vagyonom, és az aranyozott ládikám tartalmát." Érdekesen hangzik, nem gondolják?

- Milyen vagyon? – kapta fel a fejét Jack, aki eddig az ablakon mászkáló legyet figyelte.

- Hatalmas. – mosolyodott el negédesen Caroline – A Mrs. Wingrave- nek nagyon jól ment az üzlet.

- Jó, de mennyi?

- Mondjuk úgy, hogy szerintem te nem láttál egy helyen annyi nullát... – válaszolt a nő, és finoman az ajkába harapott.

- Az lehetetlen! – szólalt fel Dan – A nagyi szociális munkás volt, meg a helyi esküdtek tagja, de egyik foglalkozásával se tudott volna annyit keresni.

- Jól házasodott! – vágta rá egy vállrendítéssel Caroline.

- A nagyapánk rendőr volt!

- Kész. Passz. Csak egy lehetőség maradt: A nagymuter bankot rabolt. – jelentette ki Jack. Caroline már épp gondolkozott a visszavágáson, mikor Mr. Charpentier közbevágott.

- Pillanat, uraim! Még nem fejeztem be! Viszont a 9-es záradék kimondja, hogy csupán akkor kaphatják meg a pénzt, ha beköltöznek a házába.

Erre a testvérpár felugrott, és egyszerre kezdett magyarázni magánéletről, karrierről, lakásfelújításról, meg a római jogról. Az ügyvéd egyre kétségbeesetten válaszolgatott a testvérpárnak, akik egyre agresszívabban támadtak neki, Caroline-nak és egymásnak. Végül a nő vetett végett mindennek egy élesen csattanó kiáltással.

- Köszönöm, Miss. Montgomery! – intett egyet Mr. Charpentier, mire a nő tisztelgett egyet, majd komótosan felállt, és az egyik könyvespolchoz sétált.

- Mennyit tudtok a természetfelettiről? – halkította le a hangját az ügyvéd – Mennyit tudtok a nagyanyátokról? Nem emlékeztek semmire azokból az időkből, amikor nála töltöttétek a nyarat?

Jacknek felvillantak képek táncoló nőkkel teli temetőről, egy vonyító farkasról, ami nem evilági méretekkel rendelkezett és egy Boszorkány shop nevű helyről. Tudta, hogy a többi emléke valahol ott van az agya legmélyén legalább kilenc lakattal lelakatolva, és ő sehol se találja hozzá a kulcsokat. Kezdett az az érzése lenni, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Kiszáradt a torka. Kérlelően a bátyja felé tekintett, aki úgy ült ott, mint akit leforráztak.

- Elhiszitek, hogy a nagyanyátok több volt, mint aminek mutatta magát? – folytatta a férfi – És azt, hogy meggyilkolták? – Jacknek itt lett elege. Felpattant, és kiviharzott az irodából. Ez a hülye vénember mindent összehordott. Ki kell tisztítania a fejét, és ehhez a legjobb hely a kocsma.

***

Jack a bárpultnál ült. Előtte néhány whiskys pohár foglalt helyet szerteszét. Az egyik félig teltet a kezében szorongatta. Miközben az ügyvéd szavain kattogott az agya. Már sikeresen lenyugtatta magát, hogy amit az öregember összehablatyolt az mind őrültség és a rengeteg tudatmódosító szer hatása. De a tudatalattijában ott bujkált a kérdés: Mi van ha igaz?

Intett a pultos lánynak, hogy hozzon még egy kört. Most mindent elszeretett volna felejteni. A temetéstől kezdve az igen kellemetlen beszélgetésig. Felhörpintette a megmaradt italt a pohárból, amit aztán jól a pulthoz vert. Ekkor valaki lehuppant a szomszédos bárszékre.

- Öcsi, tipli van! – szólt oda Jack, majd a kezével tett pár hessegető mozdulatot.

- Én vagyok az idősebb! – vágott vissza kurtán Dan – Szerintem be kéne fejezned az ivást. Kötekedő leszel tőle. – tekintett rá az üres pohár halomra.

- Leszarom. Húzd el a beled, nem vagyok rád kíváncsi.

- Jack, csak hallgass meg! Egész délután téged kerestelek, és... Most meg hova mész?

- Minél messzebb tőled meg attól a fura nőtől. – válaszolt a fiatalabb, miközben lecsusszant a fekete bárszékről, majd kacsázva elindult, mint egy halász a hajófedélzeten egy vihar kellős közepén.

- Ezt nem fizeted ki? – nézett utána Dan.

- Nem. Te üldöztél el. Te állod! Nekem úgyis egy fontos döntést kell meghoznom. – a férfi beszéd közben majdnem elbotlott a saját lábában, de gyorsan korrigált, és neki ment az egyik pincérlánynak. Néhány szitokszó után folytatta – Tudod, el kell döntenem, hogy melyik kapualjat hányom le. Bár – itt megborzongott ­– lehet, hogy ez a padló lesz a szerencsés. – és ezzel kitámolygott a kis kocsmából.

Mikor a hűs levegő megcsapta az arcát kissé kitisztult a feje. Úgy látta a legjobbnak, ha

nem álldogál itt tovább, és visszamegy a hotelhez. Lehet ott is van bár, és befejezheti, amit a testvére megzavart. Még mindig kissé dülöngélve járt, ezért Danielnek könnyű volt utolérnie, amikor már az úton baktatott. A bátyja kipirulva ért mellé, hosszú, barna széldzsekije mögött lobogott. A térdeire támaszkodva kifújta magát.

- Kérlek, hallgass végig! – kezdte, olyan hangsúllyal, mintha csak egy óvodásnak magyarázna – Hinned kell nekik! Amit mondtak az igaz... – Jack figyelmen kívül hagyta Dant, és gyorsított a léptein.

- Veszélyben vagyunk. A nagyit tényleg megölték, és a gyilkos most ránk vadászik.

- Ez hülyeség – vágott vissza csípősen Jack.

- Dehogy. Nem emlékszel az itt töltött nyarakra? Arra, hogy a nagyi varázsolni tanított minket? Nem tagadhatod le!

- Lehet, hogy én ittam, de te még be is szívtál. – röhögött fel a fiatalabb keserűen. – Gyere vissza, ha józan vagy! – tett egy hessegető mozdulatot a kezével.

- De igaz. Mutattak bizonyítékokat. Rengeteg képet, tárgyakat, és a nagyi varázskönyvét. Ott folyik az ereidben a mágia, épp úgy, mint nekem. Ez megmagyarázná a zavart az emlékeinkben. – folytatta az idősebb az öccse mögött loholva.

Erre Jack megtorpant, és Dan gyorsan megkerülte, hogy a szemébe nézhessen.

- Légyszíves, gyere Caroline-hoz, hogy elmagyarázza az egészet. – Dan hangjáról sütött a kétségbe esés, és a szemeivel ide-oda tekintgetett, mint egy űzött vad. – Kérlek! – szinte már könyörgött. Megragadta Jack karját, és megszorította.

- Neked teljesen az agyadra ment az a sok sorozat, amit nézel? – finoman megkocogtatta a bátyja homlokát, hogy éreztesse a hatást, miközben a másik kezét kicsavarta Dan szorításából. – Eddig azt hittem egy okos ember vagy, de kezdem megkérdőjelezni! – emelte fel a hangját a fiatalabb, majd megkerülte Dant, és most már rohanni kezdett. Nem érdekelte, hogy a viselkedése szörnyen gyerekes, és hogy talán adnia kellene egy esélyt az egésznek, max. a képükbe röhög. Hosszas rohanás után lelassított. Orrfacsaró alkohol szag lengte körül, aminek a bűze már beleivódott a pólójába. Elhúzta a száját, majd körülnézett. Betévedhetett egy mellékutcába, aminek a végén ott húzódott a kocsma mellett megismert kerítés, ami mögött az erdő állt, bajjóslatúan és fenyegetőn.

- Mégis mi van ott, ami miatt ekkora kerítés kell? – suttogta maga elé.

Hirtelen megdermedt minden. A szellő halovány fütyülése abbamaradt, és a tűlevelek

zizegése is elhalkult. Jack nyelt egyet, és finoman tett pár lépést hátra. Ekkor mélyről feltörő morgás hallatszott, mint amikor egy tüdőgyulladásban szenvedő megköszörüli a torkát. A következő pillanatban egy sárga szempár fénylett fel két fenyő között, majd egy másik követte. Gyönyörűek voltak. A szín összes árnyalata keveredett bennük, és úgy fénylettek, akár egy szentjánosbogár. Szépen kibontakozott a szempárokhoz tartozó hosszú, karcsú testek. Két szokatlanul nagy fekete szőrű leopárd. Jack – bármennyire rossz volt általánosban földrajzból – annyiban biztos volt, hogy leopárdok nem élnek Montana államban. Legalább is kicsi az esély rá.

- Ez meg mi a lónak a fasza? – suttogta maga elé, miközben sápadt arccal meredt a fenyegetésre. Számtalan lehetőség eszébe ötlött, de mindegyik tragikus végkifejletbe torkollott volna. Egyszerűen nevethetnékje támadt, de mikor a nagyobbik leopárd rákezdett átrágni a kerítést, hamar az arcára fagyott a mosoly.

Az egyik nagymacska támadásba lendült, mire a férfi lekapta az egyik fal melletti kuka fedelét, és pajzsként használta, akár Steve Rogers. Az egyik szörny egy mancscsapással hozzávágta egy szem védelmét a falhoz, úgy, hogy megmaradt a helye és körülötte szemcsékben mált le a vakolat. Jackben most először merült fel, hogy lehet, meghal. Megragadta a fedél nélküli, teli szemetest, és a két nagymacska felé hajította, akik haragosan fújva szétrebbentek. Most gondolatban megveregette a vállát, hogy mégis jó ötlet volt az a fitnesz-bérlet, majd megiramodott. A szűk utcákon át egy sikátorba.

„Gratulálok, Jack – kezdte egy dühös hang a fejében – úgy fogsz meghalni akárcsak egy klisés horror film mellékszereplő, akit az alkotók csak azért raktak bele, hogy percekig a vérbe fagyott hulláját mutogassak."

„De ez a te hibád, hisz mindig is úgy akartál meghalni, mint egy klisés horror mellékszereplője. – vágott vissza egy másik, sokkal szimpatikusabb hang."

Ezalatt a szóban forgó személyt beérték a leopárdok. Az egyik már teljesen türelmetlen volt, így rávetette magát... Vagyis megpróbálta, mert egy levendulalila lángcsóva húzott el a feje mellett. Jack döbbentett a sikátor végében álló Caroline-ra, akinek az egyik kézfején lila lángok táncoltak, a másikban egy tőrt szorongatott harcra készen. A két állat megindult felé. Az egyiket leszerelte egy rugással, a másikat torkon döfte a tőrével, mikor le akarta harapni a fejét. Az vért hörögve nyüszített, majd nem mozdult többé. Az életben maradt leopárd mielőtt észbe kaphatott volna lila tűzlabdává változott, és halálhörgések közepette vonaglani kezdett a kíntól. Caroline hideg nyugalommal elsétált mellette a férfi felé. Jack döbbenten pillantott a nőre, majd a haldokló állatra. Halálosan fáradtnak érezte magát. A lábai remegni kezdtek, akár az eperzselé. Legszívesebben hányt volna. Caroline gyengéden megragadta a vállát. A tekintetéből eltűnt a fagy, és átváltotta az anyai gondoskodás.

- A kocsim itt parkol nem messze, menj és szállj be!

- Mik voltak ezek? – kérdezte Jack megszeppenve, miközben vonakodva elindult.

- Alakváltók. – válaszolta a nő csendesen, majd kisvártatva hozzátette: - Üdvözlet Shadowville-ben!

A férfi lassan elindult. Caroline megvárta míg eltűnik az alakja, majd az állathoz lépett. Egy mozdulattal eltüntette a lángokat a rángatózó testről. Letérdelt mellé. A lényből már csak egy csont és in kupac maradt, de még lélegzett. A nő felemelte a tőrét. Az esti fényben megcsillant a vörös vér a pengén.

- Requiescat in pace.* – sutogta, és lesújtott.

*Nyugodj békében! (latin)