Köszönöm szépen a kommentet. 

  @SM_is_my_life  

" I remember the rush
We were running, backyard to yard
Wasn't scared of going too far
Staying out till it was too dark

Now daylight don't make it right
And you would really know this
Closed hearts make closed minds
I won't tell you it's all butterflies and roses
We're not back in time  " - Daya "Safe"

Meglepetésemre a kék ajtón belépve szinte azonnal egy meleg ölelés fogadott engem, ami pedig apámtól származott. Köpni nyelni nem tudtam, csak álltam és és bámultam a két óriási szempárt ami engem vizslatott. Végül ölelésre emeltem a karomat, és most így állunk apámmal csendben mozdulatlanul, mintha mindez igazi lenne, mintha tényleg egy család lennénk. 

Apám egy utolsót szorít rajtam majd eltol.

-Aggódtunk érted! Ötletem sem volt hova tűnhettél, és nem tudtam mit tegyek - furcsállom, hogy szinte elcsuklott a hangja. 

-Luke, -lép hozzám Beth óvatosan - mégis merre jártál? Nagyon féltettelek. 

Nem tudok választ adni a kérdésére, hisz 30 másodpercenként arra is emlékeztetnem kell magam, hogy egyáltalán hol vagyok éppen.

Nem tudok koncentrálni, mert minden alkalommal mikor lehunyom a szemem, Troye-t látom magam előtt, aztán meghallom ahogy a nevem kiáltja az utcán és menekülni akarok. Nem tudok a szemébe nézni, így nem.

-Szeretnék lefeküdni. - nyögöm ki halkan és nehézkesen.

Nem tudok és nem is merek elaludni mert félek a saját emlékeimtől. Annyira félelmetes amikor azt hiszem valakit épphogy megismertem aztán egyszer csak felugrik több évnyi közös emlékkép a fejemben és egyszerűen nem tudom rendszerezni őket.. Mikor történt hogyan és miért? 

Még ébren is kísértenek. 

Hallom, ahogy szólongat a távolból. 

-Luke! - mint azon az éjjelen mikor kiszöktem hozzá a kertbe.

-Luke ! - és egyszerűen nem tudom kizárni a hangját.

Szinte érzem a bőre érintését az ujjaim ellen. 

Szinte érzem az ajkait ahogy az enyémekhez érnek.

És elönt valamiféle égő forróság. 

Kicsit furán ver a szívem.

Kicsit fáj.

Kicsit bizseregnek az ujjaim.

Három csattanás.

És romokban heverek.

Egy.

A tenyerei a pult márványlapjához csapódnak.

Szinte hallom.

Kettő.

Ajkai az ajkaimhoz.

Kiráz a hideg.

Három.

A pohár a járólaphoz.

Mindenhol égek, bizsergek és zsibbadok.

-Luke!

A nyitott erkélyajtóra pillantok, és tudom butaság de felállok becsukni, hátha ettől nem hallom többé a hangját a fejemben. Ám ekkor meglátom őt a kék ház hátsó kertjében a kerítésnek dőlve két kézzel markolva azt. Ajkai elnyílva, szemei felcsillannak és remény jelenik meg az arcán. 

Megdermedek.

Csak bámulunk egymásra és nem tudom mégis mi történik. 

Érzem ahogy zubog a vér a fülemben és nem hallok többé semmit, csak nézek azokba a végtelen kék szemekbe. 

Miért?

Miért érzem ezeket a fura dolgokat.

Elfehérednek az ujjai ahogy markolja a fehér kerítést. Nagyot nyelek, pislogok, becsapom az ajtót, és háttal nekidőlök. Pár másodperc múlva lopva visszapillantok, és látom hogy a fa törzsébe rúg. 

A fa ami alatt feküdtünk. 

Ketten.

Egymás alatt.