A napot a megmentőmmel töltöttem.
Hozott nekem sütit fogta a kezem és próbálta kigobozni a lelkem csomóit. De a lelkem most inkább egy ördöglakat mint egy csomó. Annyi emlék ötlik fel bennem, hogy nem tudom, hogy élhettem ilyen űrrel a mellkasomban.

Felrémlenek előttem a gördeszkás esték, Troye hatalmas zuhanásai, és hogy anyu milyen mérges volt mikor a sebeinket kenegette. A play station játékok miatti verekedések és a sok random baromság amit 12 évesen műveltünk.

És apám ahogy megkérdezi megírtam-e a leckém.

Mindig hazudtam.

De Troye is hazudik nekem.

Hogy tehette ezt? Miért csinált úgy mintha nem ismert volna?? Miért nem mondott egyszerűen igazat?

És tudjátok mi a legrosszabb a kómában?

Hogy a nyár felét átaludtam.

És haza kell mennem.

Meg iskolába.

Poklok pokla.

És most mit kezdjek Troye-jal?

-Köszönöm Brit. - suttogom, és bénán megölelem az anyukája pedig kedvesen mosolyog rám.

-Nincs mit, Luke.

-Vigyázz magadra!- szól Brit anyukája amikor kiszállok az autóból.

-Próbálok. -felelem és becsukom az ajtót.

Még háromszor meggondolom magam, hogy tényleg hazamenjek-e, vagy jobb ötlet meghalni?

Próbálok minnél gyorsabban eltűnni Troye-ék háza elől. Nem akarom látni.

Nem akarok beszélni vele.

Mély levegőt veszek, mielőtt benyitnék.

-Luke!

Rápillantok.

Aztán csöbörből vödörbe.

A házba menekülök Troye elől.