Tegnap, miután hazaértem, Britanyt az ágyamban találtam. Ma reggel arra keltem, hogy fehérneműben üldögél mellettem, mikor kinyitom a szemem szájon csókol.
-Tegyük meg, Luke!
- Mit? - kérdezem kissé ijedten.
- Jaj, ne már, tudod jól, miről beszélek...
Lágy hangon beszél, szinte simogat a hangja, de kiráz a hideg. Térdeimre ül, velem szemben. Muszáj abbahagynia.
- Brit, kérlek, ne csináld! - elhúzza a kezét a nadrágomtól, értetlenül néz rám.
- Jól vagy? - Troye.
- Nem. - rázom meg a fejem. A barátnőm le akar feküdni velem, és nem mindenről egy fiú jut eszembe. Jézusom.
- Mi a gond, Édes? - kérdezi csábosan, fejét oldalra dönti, mutatóujját végighúzza az állam vonalán, majd megcsókolja a nyakam.
Már kéne valamit éreznem, igaz? Valamit ott lent. Azt mondják. Talán selejtes vagyok, mert nem látok Britany lágy, selymes, puha testének szelíd és elegáns vonalaiban semmi olyat, amitől gyorsabban zubogna a vérem. Nincs semmi rajta, ami izgatna. Olyan nekem, mint egy szép festmény. Megnézed, mert csodaszép, de hiába nézegeted, nem fogsz vonzódni hozzá.
- Britany, ne érj hozzám, kérlek... - szólok rá elfúló hangon. Leejti a karját. Ijedten néz rám. Annyira sajnálom, hogy eddig húztam ezt.
- Luke? - vékony a hangja, mintha nem is ő lenne.
- Nem szeretnék veled lenni.
- Van időnk, ez csak ... csak egy ötlet volt.
- Brit, nem tetszel nekem. - csak így kimondom. Elnyílnak az ajkai, levegő után kap majd bőgni kezd. Nem tudom, mit tegyek vele. Végül esetlenül magamhoz ölelem.
- De hát mi... mi már, - sírása félbeszakítja. - már tizennégy éves korunk óta járunk!
- Sajnálom, Brit, - ölelem kicsit szorosabban magamhoz, és ő sír. - én tényleg annyira sajnálom... - suttogom. - nem akartam ezt tenni veled.
Szeretem őt, tényleg. Két év alatt volt alkalmam megszeretni. A mosolyát, a kusza szőke haját, hófehér bőrét, lágy hangját, dallamos beszédét, a nézését, a kék szemeit, a mosolyát, a nevetését... úristen, tudnám még sorolni. De ez egyszerűen nem olyan, amilyennek lennie kéne, vagyis amilyennek mesélték. Nem akarom megfogni a mellét, vagy a fenekét és nem érzem szükségnek, hogy megcsókoljam. Igen, tizennégy évesek voltunk mikor járni kezdtünk. Hogy miért? Belém volt esve. Ő volt általános iskolában a legszebb lány az osztályomban. Folyton rám nézett, miután megszólalt, vagy mikor mondtam egy szar viccet, úgy nevetett, mintha a világ legjobb vicce lett volna. Ha a barátnőivel volt, minden percben legalább egyszer rámnézett. Ha a teremben voltam ringatta a csípőjét, mikor sétált, miután elment mellettem, lopva hátrapillantott egy kedves mosollyal az arcán, talán piros is volt néha. Nem volt vékony lány, vagy kövér, telt alakja volt, szép kerek idomokkal. Minden fiú osztálytársam rá csorgatta a nyálát. Mindig noszogattak, hogy próbálkozzak be Britnél. Az utolsó iskolai bálunkon világoskék ruhát viselt, nagyon rövid volt, rávettem magam, hogy odamenjek hozzá. A barátnőivel volt, egyszerűen megálltam mögötte amikor egy lassú szám következett. Emlékszem, végigsimítottam a hátán, haragosan fordult meg, azt hiszem, talán meg is akart ütni. Aztán felismert. Döbbent és egyben értetlen arcot vágott, ajkai elnyíltak egymástól, hosszú szempillái kiemelték ijedt tekintetét. Kinyújtottam a kezem.
-Táncolunk?
A lányok sikítozni kezdtek, Brit lefagyott, öt másodpercig nem reagált, már visszakozni akartam, mikor összeszörított ajkakkal hevesen bólogatni kezdett. Nem mozdult meg, úgyhogy jobb karommal magamhoz húztam majd mindkét kezemet a dereka köré fontam. A tarkómba kapaszkodott, hozzám bújt. Éreztem a szívverését, a lélegzetvételét, a remegését, és először éreztem magam erősnek, attól a perctől fogva meg akarom védeni mindentől. Mielőtt vége lett volna a zenének kezeimet felhúztam az arcához, közben ujjaim súrolták a derekát, a bordáit, a melleit és őt kirázta a hideg. Felnézett rám, szemei csillogtak, sötét ajkai elnyíltak, kezeimet a tarkójára vezettem, lehajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. Ügyetlen voltam, az első csókom volt, de őt kirázta a hideg, és annyira tetszett ahogy szorított karjai ölelésén. A zenének vége lett, síri csönd volt. Elléptem Britanytól és visszamentem a haverjaimhoz, ő pedig a barátnőihez. Hátranéztem, mikor ujjongani kezdtek, igen, Brit körül álltak. Nem is tudom aznap hány pacsit kaptam.
''Haver, lekaptad Britany Elérhetetlen Johnson-t. Baszki, öregem, gratulálok!''
Én eddig azt hittem, hogy ez szerelem. De nem az volt. Most kellett rájönnöm. Annyira szerelmes akartam lenni Britbe...
Most itt van ez a szép lány és miattam sír. Szégyenlem magam.
-Miért jöttél oda akkor? Miért csókoltál meg ha nem tetszek? - makacsul letörölte a könnyeit, felállt, öltözni kezdett, de a hangja még sírós volt. -Brit, kis taknyosok voltunk, azért próbálkoztam be nálad mert mindenki ezt akarta. Te is ezt akartad.
Újra erősödik a sírása, de most dühös is.
-Szóval kényszer volt? Gratulálok! Te lehet taknyos voltál, de én komolyan beléd voltam esve, igen, akartam, hogy észrevegyél. Tudod mit? Még mindig akarom, még mindig szeretlek. Tök hülye vagyok. - közben felöltözik és az ajtó felé indul. Elkapom a karját.
-Nem gondolhatod, hogy ekkora tuskó vagyok! Én szeretlek! - azon kapom magam, hogy a kézfejemmel letörlök egy könnycseppet, ami tőlem származik. - Imádok benned mindent, annyira nagyon, de nem vonzódok hozzád. Azért voltam veled, mert nem akartalak elveszíteni, sokat jelentesz nekem. Meg akarlak védeni, mindentől. Érted? Kibaszott mindentől ami árthat neked, annyira összezavarodtam. Én beléd akartam szeretni, nem sikerült, önző módon megtartottalak, most viszont erőt vettem magamon és megszabadítottalak magamtól.
-Luke, én - felém lép de hátraugrok. Sírok is.
-Ne! Ne merj megbocsátani nekem, Brit. Méreg vagyok, érted? - leengedi a kezét, már nem akar megérinteni.
-Rendben. - suttogja.
-Ha szükséged van rám, ha bántanak vagy akármi, csak hívj fel, ott leszek. Meg foglak védeni, amíg szükséged lesz rá.
-Köszönöm...-motyogja, lábujjhegyre áll, megpuszilja az arcom és lehajtott fejjel távozik. Kinézek az ablakon, eddig fel sem tűnt milyen szépen szikrázik a nap.

-Minden rendben? Jól érzed magadat velük?
-Igen.
-Biztos? Beszélhetek apáddal.
- Igen, anyu, tényleg minden rendben, semmi gond velük, szeretek itt lenni... - úgy hazudok, mint akinek ez a munkája.
-És a kis Britany hogy van?
-Szakítottunk.-motyogom fáradt hanggal.
-Mikor?-kérdezi rémülten.
-Ma reggel.
-Miért?
-Le akart velem feküdni.
-Ő? Veled? Elutasítottad?
-Igen.
-Miért? Megijedtél?
-Nem szeretem, nem akartam becsapni. - hangom sírósba csak át, nehezen beszélek és a könnyeim marják belülről a szemeim.
-Jaj... - csend - büszke vagyok rád, ez érett dolog volt tőled.
-Annyira rosszul érzem magam. Jaj, anya, annyira sírt szegény! - sírni kezdek.
-Kisfiam, semmi baj, nyugodj meg, jól tetted, hogy elmondtad neki. - hangja nyugodt, kimért, szeretetteljes. Soha nem gondoltam, hogy meg fog nyugtatni, ha összetöröm valaki szívét. Attól függetlenül, hogy legalább annyira a sajátom is összezúztam.
-Jó.. - motyogom.
- Most mennem kell, kitartás szivecském! Ha valami baj van, hívj fel! És ha nincs akkor is. - hallom, hogy mosolyog.
-Szia anyu, szeretlek!
-Én is téged.