Később engedi el a kezem, mint ami egy kézfogásnál alap időtartam. Elnyílnak ajkai, szótlanul néz rám. Ugyanolyan magasak vagyunk, de ő vékonyabb nálam, pedig nincs rajtam felesleg. Fura ez a srác. Rezeg a telefonom, a zsebemhez nyúlok, hogy elővegyem, megnézem.
-Ne haragudj, de nekem ezt most fel kell vennem, a barátnőm hív... - aztán rájövök milyen gyíkságnak hangzik a hebegésem. - Nők. - forgatom a szemem és rávigyorgok. Biztos tudja miről beszélek.
-Ismerős a szitu. - mosolyodik el visszafogottan, és ez az arckifejezés valamiért felejthetetlen. Ezzel hátatfordít és elsétál. Vissza se néz, de el se köszönt. Csak értetlenül bámulok utána, és felrémlik előttem az a fura félmosoly. Annyira hamis volt. A telefon már nem rezeg, és feleszmélek. Gyorsan visszahívom.
-Szia, édesem! - szólok bele óvatosan.
-Mi az, hogy elköltöztél? És miért nem veszed fel a telefont?!
-Sajnálom, de anyám nekem is ma mondta el, hogy kidob apámhoz, és sok a dolgom.
-Mi az, hogy sok a dolgod, Luke?
-Brit, kérlek! - szólok rá, remélve, hogy abba hagyja, de tudom, hogy reménytelen.
-Luke, gyere be! - kiáltja a bejárati ajtó küszöbéről Lucy. Felé pillantok, halványan mosolyog és pedig bizonytalanul bólintok.
-Ki volt ez a lány?!
-Brit ez a húgom, mennem kell. Majd beszélünk. - próbálom gyorsan leszerelni.
-Luke! - dühös a hangját hallom, mikor ki akarom nyomni.
-Mivan? - sóhajtom.
-Szeretlek. - mondja halkan, kissé letörve én pedig mosolyogva megrázom a fejem.
-Én is téged.
Szinte azonnal kinyomom a hívást, zsebre teszem a telefont, és elindulok a ház felé. Apám átkarolja a vállamat és felvezet az emeleti folyósóra ahonnan öt ajtó nyílik az egyik sima lakkozott faajtó, a másikakra pedig nevek vannak graffitizve: Chase, Beth, Lucy és az utolsón az én nevem virít. Pirossal. Utálom a pirosat. A szobában bent vannak a bőröndjeim, pár szekrény, egy franciaágy és ennyi. Üres.
A szobából nyílik egy üvegajtó az erkélyre. Lucy kint ül egy széken mikor kilépek, az ő szobájából is ki lehet jönni. De csak kettőnkéből. Beth és Chase szobája a másik odalon van. Lucy felnéz rám és elmosolyodik.
-Szia, Luke!
Aprót biccentek. Amolyan féltörökülésbe húzza a jobb lábát, a bal szépen lóg le a szürke járólapra, ahogy felém fordul. Nagyon szép, formás lábai vannak.
-Miért nem szólalsz meg?
Csak nézek rá, majdnem megszólalok, aztán csak hátat fordítok, bemegyek a szobámba. Becsukom az üvegajtót és leülök az ágy szélére. Hajamba túrok, hogy levezessem a feszültségem. Rezeg a telefonom, mikor előveszem Brit nevét látom meg rajta, és majdnem elhajítom.
Miért nem tud már békénhagyni? Csak egy órára.
Kinyomom a telefonom és az ágyra ejtem. Fel le járkálok közben az ablakon bámulok kifelé. Nem tudok mit kezdeni magammal. A telefonom újra csörögni kezd én pedig ököllel a szekrényajtóra csapok, homlokomat a hideg felületnek támasztom.
Én tényleg próbálok nyugodt maradni.
De nem akarok itt lenni, ezek az emberek nem a családom.
Miért nem maradhatott minden úgy, ahogy eddig volt?
Kinézek az ablakon. Egy vékony alakot látok meg, és egy magasabb normál testalkatú fiút. Épp a szomszéd medencéjébe ugrálnak. Azon kapom magam, hogy én is ott akarok lenni, nem akarok itt lenni egyedül. Félrehúzom a függönyt, hogy jobban lássak. Ebben a pillanatban a vékony fiú az ablakomra pillant, hunyorog a napsütés miatt. Troye az.
Megszeppenek.
Közelebb sétál a két telket elválasztó kerítéshez. Kilépek az üvegajtón, az erkélyre és ránézek.
-Átjössz te is, Luke? - kérdezi kedvesen, vigyorogva.
Majdnem igent mondok, aztán észhez térek.
-Nem, köszönöm. Én nem... -rázom meg a fejem hebegve- Nekem most... -elhalkul a hangom, gondolkozok. Aztán csak megfordulok és bejövök a szobámba.
Mi a franc van velem?! Gyík lettem?

-Luke, gyere le vacsorázni... - nyitja ki az ajtóm Beth, majd halkan megszólal.
-Hagyj békén! - csattanok rá, ijedség futja át kislányos vonásait. Hirtelen megbánom, de már mindegy.
-Sajnálom...-motyogja és óvatosan becsukja az ajtóm.
Hogy lehetek ekkora szörnyeteg?
Kilépek az a szobámból, lerohanok a lépcsőn. Ők ott ülnek és vacsoráznak. Én szó nélkül kilépek a bejárati ajtón, és elindulok a járdán.
-Hé, fiam! - hallom apám öblös hangját, megállok és hátranézek. -Csak tízre érj haza, mert utána bezárjuk az ajtót.
Egyet bólintok bizonytalanul, nem szólok hozzá.
Tovább megyek, apám még vár egy kicsit, majd csukódik a fehér ház kék ajtaja.
-Szóval nem vagy jóba a szülőkkel.
Összerezzenek, levegőért kapok. Körbe pillantok akkor látom, hogy a kerítés belső oldalán Troye ül a földön.
-Normális vagy?-kérdezem, majd mikor rájövök nem fog válaszolni ahhelyett, hogy otthagynám beszélni kezdek. -Ők nem a szüleim. Ők csak az apám és a felesége.
-Szóval tényleg más az édesanyád. - mondja.
Megköszörülöm a torkom és bólintok. - Vele mi van?
-Itt hagyott.
-Miért?
-Ez nem lényeges. - nem akarom, hogy azt higgye, hogy anyám rossz ember.
-És mi van a barátnőddel? - vigyorog és felhúzza a szemöldökét. El kell mosolyodnom, de nem azért, mert eszembe juttatta Brittanyt. Én sem tudom miért.
-Az egy hisztis liba. - mondom morcosan, de közben mosolygok.
-Sietsz valahova? - kérdezi, de nem értem mire gondol.
-Tessék?
-Bejössz? - nevet halkan és megcsapkodja maga mellett a füvet.
-Bemehetek... -gondolkozom hangosan.
-Gyere!
Sóhajtok, zsebre tett kezekkel belépek az udvarba, bár a kapuval kicsit meggyűlik a bajom. Leülök vele szemben.
-Szóóval, miért is liba?
Lehajtom a fejem.
-Azt hittem elfelejtetted. -sandítok fel rá fél szemmel.
-Én nem felejtek. - mosolyog, de nem viccel.
-Állandóan hisztizik, hívogat és veszekszik. Belém köt mindenért. - mondom, és zavarba ejtően figyel rám, soha senki nem figyel rám ennyire. - Komolyan, mintha az én hibám lenne, hogy anyám itt hagyott apámnál. -forgatom a szemem.
-A lányok ilyenek.. - mondja.
-Köztünk szólva, nekem már nagyon sok belőlük, meg sem érik azt a sok fáradalmat.
Nevet. Elmosolyodom.
-Lehet.
-És veled?
-Szingli vagyok. - húzza ki magát büszkén mintha ez valami kitüntetés lenne. Lehet, hogy az is...
-És a szüleid?
-Jól vannak. - mosolyog. - Anya itthon van, ha találkozni akarsz vele. - nevet és rám kacsint.
Meglepetten nézek rá, aztán vele nevetek.

Mióta itt vagyok először érzem jól magam.