Minden időmet Evevel töltöttem. Valójában az utolsó időszak nagyon nehéz volt számára. A dereka szörnyen fájt a ,,súly" cipelés miatt, nehezen aludt a hasa miatt, fél óránként felébredt az éjszaka közepén mert pisilnie kell. De mindenbe igyekeztem neki a legtöbbet segíteni elvégre ezért vagyok a férje és a társa. Hogy mellette legyek.
-Minden rendben?-ébredtem fel azonnal mikor megmozdult az ágy. Ez már szinte rutin volt számomra is hogy ugrásra készen álljak. Eve elmosolyodott.
-Aludj csak, csak pisilnem kell.-húzódott ki az ágy szélére.
-Tudok segíteni?-kérdeztem azonnal.
-Kimész helyettem pisilni?-kuncogott.-Aludj Mr. Tökéletes.- Figyelem ahogy feláll és a keze azonnal a hasára simul. Lassan indul meg a fürdőszoba felé. Hogy aludjak? Képtelen vagyok. Addig biztos nem míg vissza nem ér mellém és látom ahogy lehunyja a szemeit és pihen. De most valami más. Tovább van bent.
-Kicsim jól vagy?-keltem fel az ágyból ahogy a fürdőszoba elé mentem. Az ajtónál kopogtam.-Kicsim! Minden rendben?
-Basszus!-hallom a kiabálást és hezitálás nélkül nyitok be az ajtón. Látom a pultnál támaszkodva ahogy mély levegőket vesz.
-Kicsim...-sietek hozzá. A földön víz hever. Ez....csak nem? De! A magzatvíze.
-Andy....-láthatóan erős összehúzódásai vannak.
-Megyünk a kórházba Eve!-izgultam. Mindvégig azt mondtam magamnak koncentrálnom kell, nem izgulhatok. De most izgulok. Szörnyen izgulok. Érte, a lányainkért.
-Várj...-támaszkodott a pultnál.
-Mi a baj?
-Nem jöhetsz így...-nézett rám.-Félpucéran megölöd az egész kórházat.
-Bassza meg!-rohantam ki egy felsőért, majd egyenesen vissza Evehez.-Még szerencse hogy nem alsógatyában aludtam most.-elmosolyodott de ez nem volt olyan őszinte.-Emlékszel a kilégzés, belégzés gyakorlatra kicsim? Csináld azt.-segítettem őt ki a fürdőszobából. Felkapva a táskát a vállamra amit becsomagoltunk a kórházi időszakra folytattuk az utunk az autó felé.-A lépcsőn letudsz jönni?-néztem rá.
-Megpróbálok...-mondta de láthatóan nem volt kellemes neki.
-Kapaszkodj a nyakam köré.-vettem fel a karjaimba őt.
A kocsiban kényelmesen elhelyeztem őt és már futottam is hogy minél hamarabb a kórházba érjünk. Nem akarom elhinni hogy most már tényleg itt az idő. Órák múlva megpillanthatom a lányaim. Végre szülők leszünk Evevel.
-Minden rendben?-néztem rá ahogy szinte már a parkolóban jártam a kórháznak.
-Erősek az összehúzódások.-csinálta a légzésgyakorlatot.
-Megérkeztünk Eve! Minden rendben lesz most már.-igyekeztem át az ő oldalára és most már engedélyt se kértem hogy a karjaimba cipeljem be őt. Ahogy megláttak minket máris egy tolókocsit hoztak a feleségem számára.
-Mr. Barber...
-A feleségemnek összehúzódásai vannak és elfolyt a magzatvíze. Kérem segítsék őt és tegyenek meg mindent értük.
-Andy...-hallom a rémült hangját Evenek.
-Itt vagyok kicsim. Nem hagylak egyedül ne izgulj. A doktornő gyorsan megvizsgál rendben?-nyugtattam őt azonnal.
Idegesen várakozok a folyosón. Mikor hirtelen megjelenik a doktornő.
-Doktornő...-álltam fel azonnal.
-Mr. Barber úgy látszik hogy a feleségénél elég sűrűek a fájások.
-Ez...ez mit jelent?
-Azt hogy nemsokára apa lesz Mr. Barber.-mosolygott rám a doktornő.
-B-bemehetek Evehez?-kérdeztem azonnal.
-Persze. Egy nővér folyamatosan figyelni fogja az értékeit. Amint úgy látjuk beindítjuk a szülést rendben?-volt valami a doktornőben ami megnyugtatóan hatott. Izgultam, szörnyen izgultam mégis nyugodt voltam hogy Eve biztonságos kezekben van.
-Kicsim...-léptem be az ajtón.
-Andy...-csillant fel a szeme ahogy meglátott. Azonnal megcsókoltam őt hogy megnyugtassam.
-Itt vagyok...minden rendben.
-A babák...
-Lassan velünk lesznek Eve.-simítottam le az izzadtságcseppet a homlokán.
-Nagyon félek.-remegtek meg az ajkai.
-Nincs mitől. A legjobb orvosok és nővérek vannak körülötted. Minden rendben lesz.
-Mi lesz ha történik valami...?
-Nem fog. Ezt megígérem. Ott leszek veled...így nem történhet semmi baj.
-Tudom hogy azt mondtam azt akarom hogy velünk légy de...nem akarom hogy csak miattam gyere be. És ha rosszul leszel?-elmosolyodtam.
-Veletek akarok lenni. Melletted lenni és támogatni. Ebből nem engedek Eve. Ott leszek.-fogtam meg a kezét.
-Lehet én hamarabb elájulok mint te.
-Nem hiszem hogy lesz arra időd.-viccelődtem vele hogy oldjam az idegességét.
-Ne idegesíts!-elnevettem magam.-Valahogy most se tudom elképzelni hogy ki tudom őket passzírozni a vaginámon keresztül.-miért éreztem úgy hogy viccelődéssel próbálja túlélni a fájdalmakat? A kezem majd eltöri úgy szorítja de az arca mást mutat. A füléhez hajoltam és belesúgtam...
-Ha a farkam túlélted ennyi alkalommal ez se lesz sokkal nehezebb.-karon vágott.
-Andy!
-Mi az?-nevettem.-Ne most csináld ezt még a végén...
-A nedvességedtől kicsúsznak a gyerekek?-mosolygott és nevetett. És én pont ezt akartam elérni. Hogy az aggodalma elmúljon és ne gondoljon a rosszra. Csak arra...hogy lassan a karjaiban tarthatja a lányainkat akiket már mindennél jobban vártunk.
Ha őszinte akarok lenni ez az idő amit a kórházban töltöttünk olyan volt mintha a percek nem is teltek volna. De mikorra Evevel odaértünk hogy egy karnyújtásnyira legyünk a céltól mindent beleadtunk.
-Nyomd Eve.-szorítja a kezem és én itt vagyok és támogatom.-Gyerünk kicsim! Menni fog!
-Gyerünk Eve!-bátorítja a doktornő is.
-És még hatos ikreket akarsz...meg a francokat.-jegyezte meg idegesen ahogy egy újabbat nyomott.
-Most ide koncentrálj kicsim.-figyelmeztettem.
-Gyerünk Eve! Látom a pici fejét!-izgatott lettem. Az egyikük épp most érkezik világra.-Gyerünk Eve már félig kint van!-a doktornő remekül segítette Evet.
-Istenem!-szorította erősen a kezem Eve.
-Gyerünk édes!-meghallottuk felsírni a kislányunk. A szívem hevesen dobogott.
-Gyönyörű kislány.-mutatta fel nekünk a lányunk majd a nővér felé nyújtotta.-De még egy hátra van Eve.-pozicionálta be magát a doktornő újra. És mintha Eve a kislányunk sírását meghallva erőre kapott volna.-Ez az Eve! Gyerünk! Nyomj!-és ő nem pihent, nem agyalt. Teljesítette amire kérték és én életembe nem voltam még ennyire büszke senkire mint rá. És akkor meghallottuk...a második kislányunk is felsírni. Eve sírva dőlt hátra a párnára levegőért kapkodva. Én azonnal csókokat nyomtam az arca területére.
-Sikerült.-mondtam neki széles mosollyal.
-Szülők...lettünk.-mosolyodott el.
-Szülők lettünk...szülők Eve.-simogattam meg az arcát.-Istenem de szeretlek.
-Én is szeretlek.-majd a nővérek lassan elénk hozták a lányainkat. Kicsi apró kis csodák. A mi kislányaink.
Így történt hogy a családunk...Hope Barberrel és Angel Barberrel. Mert ők voltak a mi reményeink...és az angyalaink.

*Kérlek szavazzatok ha tetszett és iratkozzatok fel az oldalamra ❤️*