Izgultam. A feleségemnek itt kellene már lennie de még nem érkezett meg. Ezer hívást és üzenetet hagytam neki és nem válaszolt rá. Ugye nem történt velük semmi? Ugye jól vannak? Az aggodalom urrá lett rajtam. Majd végre megláttam Őt.
-Kicsim...-álltam fel hogy elémenjek de ő hozzám futott levegőért kapkodva.
-Tudom. Tudom. Sajnálom. Elkéstem.-hadarta a szavakat.-Dugó volt a városban és...istenem ültél te már taxiba amit egy kínai vezetett? És rohadtul nem beszéli a nyelvünk? Azt hitte valami étterembe akarok menni mikor a pocakom mutattam neki. Azt hitte éhes vagyok.-haragudnom kellene rá de képtelen voltam nem elnevetni magam az elmondott szituáción.
-Azért máskor reagálhatnál a hívásomra.-jegyeztem meg ahogy letöröltem a homlokán lévő izzadtságcseppet.
-Mentségemre szóljon hogy a GPS ment rajta hogy az én kicsi kínai sofőröm idehozzon időre.
-Jól vagytok?-kérdeztem.
-Szuperül. De ha lehet felejtsük el az edzést egy időre. Ketten vagyunk...még futni is nehezebb.
-Rendben.-nyomtam egy puszit a feje búbjára. Elhúzódtam volna tőle de ő szinte azonnal átölelt és hozzámbújt. Tudom hogy ez egy normális cselekedet a szerelmesek között mégis aggodalomra bíztatott.-Biztos minden rendben?
-Szörnyen izgulok.-mondta.-Tudom hogy nem kellene hisz ez a nap...maga egy csoda de...-sóhajtott.-Ha nem lennél itt biztosan elájulnék.-mondta a mellkasomnak.
-Én is izgulok.-vallottam be. Felkapta rám a tekintetét.-Nem mutatom ki de szörnyen izgulok. Eddig is féltettelek de most...most szinte egy pillanatra se vesztenélek szem elől. Féltelek nehogy bajod essen, félek nehogy a gyermekünknek baja essen. Félek nehogy beteg legyél, és izgulok hogy minden rendben és egészséges legyen a mi kis szerelmünk.-simítottam a szinte alig észrevehető kis domborulatra a kezem a hasán.-Folyton azon gondolkozok mivel segíthetnélek jobban téged. Vagy...vajon mivel lephetnélek meg. Minek örülnétek. Kívántok valamit? Szinte folyton azt nézem az interneten a várandós kismamáknak mivel lehet megkönnyíteni ezt az egész szakaszt amíg ez a csöppség a szíved alatt hordod. És ha belegondolok még az elején vagyunk. De mi lesz ha már megszületik? Mi lesz ha rossz alvó lesz és nem tudom elaltatni a karjaimba? Ugye nem lesz betegeskedő? Ugye egészséges lesz? És ha idősebb lesz és kerékpározni kezd? Gyártanak egyáltalán az ember minden testrészére védőfelszerelést? Bár ha kisfiú lesz remélem kemény lesz mint én és képes lesz felállni egy pár esés után de ha kislány? Eve ha kislány lesz mit csinálok? Mármint...tudod milyen gyönyörű vagy? Istenem a lányunk akkor tuti rád üt és...készen állok én annyi fiúval harcolni? Mert biztos vagyok benne hogy az egész város fiatal kis seggdugasza a lányunkat akarja majd. Aztán itt vagy te. Félek nehogy bajod essen. Annyi...-megcsuklott a hangom.-Annyi...-nem akarok ebbe belegondolni.-Istenem Eve nem veszíthetlek el.-a szemei könnyeztek. Nem akarom hogy sírjon.
-Velem minden rendben lesz.-simogatta meg az arcom.-Erős vagyok pont mint a férjem. Hisz...csak te és én tudhatjuk mennyit küzdöttünk már csak mindezért az életben igaz? Engem nem kell féltened. Ellenben....ha kislányunk lesz a szépsége miatt inkább. Mert gyanítom a fiúkkal való állításod igaz lesz. Bár...normális ha én nem izgulok ilyenen ha fiúnk lesz? Mármint...ő akkor úgyis rád üt. Te pedig...
-Csak a tökéletes mellett teszem le a szavazatom. Hisz láthatod.-elmosolyodott.
-De azért Mr. Barber...-fordította a tekintetem maga felé.-....egy kicsit lazulj. Élvezd ezt az időszakot velem és ne agyalj ennyit. Remek orvosok vannak körülöttünk. A doktornő pedig a legtökéletesebb munkát fogja ellátni hogy a mi kis csodánkat segítse velünk a világra hozni. Úgyhogy egy picit engedd el azt a gyeplőt és csak...gondolj velem arra mi lesz ha a karunkba tarthatjuk majd rendben?
-Tudod hogy őrülten szeretlek?
-Tudom. Elvégre csak az én férjem hagyhat nekem százötven hívást és háromszáz üzenetet hogy jól vagyunk e.-elnevettem magam.
-Sajnálom ha kicsit túlizgulom a dolgokat. Ez az első alkalmam még...ilyen szituációban. Nem tudom mi számít normálisnak.
-Neked is az első? Nekem is.-színészkedett és istenem de imádom őt. A feszültség amit magamba éreztem hirtelen eltűnt. Bár...nem teljesen. Mert akkor meghallottam a nevünket. Eve rámnézett egy megnyugtató mosollyal majd a kezem megfogva indultunk el a rendelőbe. Figyelem ahogy a doktornő és Eve beszélgetnek. Hogyan érzi magát? Hogy viseli a mindennapokat? Tapasztalt valami különösebb változást? Eve pedig ragyog. Lelkes, pozitív és majd kicsattan az energiától. Erre vágytunk. Erre. Egy nagy családra és úton vagyunk felé.
-Feküdj fel Eve, és húzd fel a felsőd rendben?-segítem a feleségem az ágyra felfeküdni és a szemeit rámszegezi. Nem néz a monitorra csak engem néz. Ezzel pedig tudja hogy megnyugtat.-Tehát itt az idő hogy megtudjuk hogy kisfiú vagy kislány lapul Eve pocakjában.-a doktornő nagyon kedves nő volt. Igaza volt Evenek felesleges izgulnom. Tudom hogy az életem értelmei a legnagyobb biztonságban vannak mellette. Eve még mindig engem néz. Várjuk a hírt de ez a csend kikészít. A monitorra nézek amit a doktornő is néz. Mi a baj? Miért nem mond semmit? Jól van? Jól van a kisbabánk? Evere nézek és látja hogy az arcomra a rémület jelei ülnek. Nem néz a monitorra csak engem néz. Szorítok a kezén hogy tudassam vele itt vagyok, nincs semmi baj. Ő pedig rászorít a fogásomra. Készen állunk a hírre amit hallani fogunk...? Ugye...nem fosztanak meg minket a boldogságunktól? Kérlek Istenem ne....

*Kérlek szavazzatok ha tetszett és iratkozzatok fel az oldalamra ❤️*