-Miért nem alszol?-kérdeztem Andyt aki folyamatosan mocorgott.
-Nem tudok.-simogatott még mindig. Imádom az érintését.
-Baj van?-pillantottam hátra a vállam felett aggodalommal.
-Mi? Baj? Nem, dehogy.-nyugtatott azonnal.-Ne izgulj kérlek.
-Akkor miért nem tudsz aludni?-fordultam most már felé.-Hajnal egy óra de te mint egy éjjeli bagoly pislogsz itt.
-Ezzel téged se hagylak aludni igaz?-simogatta meg az arcom.
-Nem azzal van baj.
-Hanem hogy a gyerekeknek korán van lefekvés és ezzel a mi kis babánk is fent van miattam.-elmosolyodtam.
-Szerencsére még olyan pici hogy simán elalszik a pocakomba még. De készülj mert nemsokáig lesz aranyéleted. Az éjszakázásoknál biztosan visszasírod majd hogy most nem aludtál.-viccelődtem.
-Nem, soha. Annyira izgatott vagyok hogy lássam a kicsinket.-a szemei csillogtak.
-Várjunk.-jutott eszembe.-Ugye nem azért vagy még fent mert a reggelt várod?
-Talán.-mosolygott rám.
-Andy.
-Annyira látni akarom érted? Hisz annyira hihetetlen számomra ez az egész de...de ha végre láthatjuk akkor...
-Ő már a miénk Andy. Mi vagyunk a szülei és vigyázni fogunk rá egy életen át. Ez a mi feladatunk mostantól. Vigyázni és felnevelni egy apró életet...hogy felkészüljön ő is az életre.
-A legjobb szülők lesznek a segítségére.
-De amúgy nem csak te izgulsz...hanem én is.
-Az első ultrahang ahol látjuk...-figyelem a férjem...a leendő gyermekünk apukáját és tudom hogy tökéletesen fogja a kiosztott szerepet végrehajtani. Ő lesz a legjobb apa. Önzetlen szeretetével, a védelmező karjaival, a figyelmességével, kedvességével a gyermekünk biztosan fel fog rá nézni. Úgy fogja szeretni ez a pici élet Andyt ahogy én is őt.
-Tudom hogy izgatott vagy, én is. De mi lenne ha aludnánk?
-Aludj én majd vigyázok....
-Nem. Hunyd le a szemed és aludj. Ezt akarja a gyerekünk is.
-A gyermekünk...-mosolyodott el a megjegyzésemen.
-Igen, nem hiszed el? Ez az anyai megérzés.-hihetetlen volt ezt kimondani. Anya vagyok...már most. Egy apró életért felelek aki a szívem alatt van. És a szeretet amit iránta érzek leírhatatlan.
-Elhiszem kicsim. Elhiszem.-húzott magához szorosan. Az álom pedig mindkettőnket elnyomott.

☆☆☆

Itt ülök Evevel a folyosón. Erőlködött hogy menjek dolgozni elvégre az fontos a cég érdekében. Hát számomra más a fontossági sorrend. Ő és ez az apró élet az első. Mindig is ők lesznek az elsők. Fogom a kezeit amik remegnek. A lába lassan jár az idegességtől. Gyengéden szorítok a lábára.
-Nyugalom édes.-súgom neki.-Minden rendben lesz.
-Mikor jövünk már?-kérdezte szorítva a kezemen.
-Mindjárt. Biztosan mindjárt szólítanak.-nyugtattam.
-Látni akarom. Nagyon látni akarom.
-Tudom...én is.-húztam magamhoz hogy a feje búbjára nyomjak egy csókot.-Szeretlek.
-Én is szeretlek.
-Mrs. Barber?-hallottuk meg a nevet az asszisztenstől. Eve szinte kipattant a székből az izgalomtól. Imádom hogy ennyire lelkes. Ez a pici annyi örömet és fényt hozott az életünkbe ezalatt a rövid idő alatt hogy azt szinte elmondhatatlan.
A legjobb orvost kerestük meg aki végig jelen lesz amíg a babánk világra nem jön. Minden hitünk és bizalmunk beléfektetjük.
-Feküdj fel az ágyra, Eve.-mondta egy mosollyal a doktornő aki látta az izgatottságot rajtunk.
-Rendben.-Evenek nyújtva a kezem segítettem őt fel az ágyra. Nem mintha szüksége lett volna a segítségemre de jó érzés volt hogy mellette voltam.
-Húzd fel kérlek a felsőd.-már pár napja figyeltem Eve hasát. Lehet csak beképzelem de...mintha már látszódna egy apró jel a változásra az életünkben.-Ez hideg lesz. De elviselhető.
-Fogd a kezem kicsim.-nyújtottam felé a kezem amibe azonnal belemarkolt. Mindketten figyeljük a képernyőt amin várjuk azt hogy megpillantsuk. Eve erősebben szorított a kezemre.-Nyugalom, minden rendben.-Eve rámszegezte a tekintetét majd meghallottuk amire vártunk.
-Itt is van a kicsi babátok.-a szemünk a képernyőre nézett. Látjuk őt. Ott van. Eve szemébe könnyek gyűlnek és én is nehezen tudom magam visszatartani. A szemem sarkában könnycseppek sorakoztak amik lefolytak az arcomon. Eve egy mosollyal törli le az arcomról a könnyeket.
-Ezek csak örömkönnyek.-de nem tudtam őket megállítani. Boldog voltam. A legboldogabb azzal a nővel akinek mindezt köszönhetem.
-Ne sírj.-de már ő is sírt. Gyengéden töröltem le az arcáról a könnyeket.
-Nem sírok.-mondta mosolyogva.
-De...
-Nem. A kismamának mindig igaza van.-szólt rám viccelődve a doktornő mire mind elnevettük magunkat.
-Igaza van doktornő. A feleségemnek mindig igaza van.-nyomtam egy csókot a homlokára.-Nagyon szeretlek.-suttogtam neki.
-Mi is nagyon szeretünk.-,,mi". Azt mondta ,,mi". Többesszámba. A szívem majd kiugrott a helyéről. Hallani ahogy azt mondja ő és a kisbabánk is szeret engem. Mindketten szeretnek. Az ajkaim megremegtek.
-Azt hiszem apukát máris kenyérre lehet kenni.-hatódott meg a doktornő is. Hisz tudja min mentünk keresztül. Elmeséltük neki a mi kis történetünk.
-Ő mindig ilyen.-Eve simogatja újra az arcom. De nem segít. Mikor lettem ilyen sírós? De most nem szégyenlem. Nem bánom. Örömkönnyek. Mind az sorban és sorban.
-Szeretlek titeket.-ez volt életünk legszebb napja. Az életünk kezdete.

*Kérlek szavazzatok ha tetszett és iratkozzatok fel az oldalamra ❤️*