Figyelem ahogy Eve öltözködik. Nem néz rám. Olyan mint aki menekülni készül.
-Eve...-szólítottam de nem reagált.-Eve.-szóltam hozzá újra de újabb néma válasz.-Beszéljünk Eve.
-Nem érek rá. El kell érnem a gépet.
-A gépet? Milyen gépet?-lepődtem meg ahogy a szívem a torkomban dobogott.
-A New Yorki járatra szóló gépet.-figyelem ahogy a szekrényből előveszi a bőröndöt és a ruháit kezdi beledobálni. Azonnal elé siettem hogy megállítsam.
-Eve mit művelsz?-kérdeztem ahogy próbáltam elkapni a tekintetét. De ő nem nézett rám.
-Eve!-mondtam a nevét határozottabban.-Eve a francba már!-kiabáltam.
-Mi van?-kiabálta vissza. A szemei pirosak voltak. Miért menekül mikor szemmel láthatóan ez az egész fájdalommal jár számára?
-Beszéljük meg ezt az egészet. Én...nem tudom elhinni hogy számunkra ez az egész ennyit jelentett. Hisz...kimondtuk újra Eve...kimondtuk hogy szeretjük egymást. Erre azzal jössz hogy...Ameliat kellene elvennem feleségül?
-Miért? Azt gondoltad majd minden olyan lesz mint régen?-kérdezte szemmel láthatóan idegesen.
-Igen Eve. Azt gondoltam. Elhiszem hogy a mai napig fura számodra minden a baleset után. De...Eve ha az a nap nem történik meg, akkor még mindig együtt lennénk. Sőt...lehet már a családunk építgetnénk.-mondtam neki el az érzelmeim.
-De nem azt tesszük. Ez nem a régi életünk Andy.-zárta be a bőröndöt.
-Mert te menekülsz. Folyamatosan menekülsz. De mitől Eve? Visszatérsz hogy elmond tisztán emlékszel rám...emlékszel ránk majd mégis elmenekülsz. Mi ez?
-Talán rájöttem hogy te Amelia mellett sokkal tökéletesebb lennél.
-Felejtsd már el őt! Nézz rám Eve!-fordítottam szembe magammal.-Emlékszel mit mondtam? Csak rád van szükségem. Amelia egy...
-Remek döntés volt az életedben. Kár lenne elszalasztanod.-fordult el tőlem ahogy leemelte a bőröndjét az ágyról.
-Ne menj el.-kaptam el a bőröndjét.-Ha most elmész...
-Akkor azzal mindennek vége köztünk.
-Eve...-Eve lerakta a bőröndjét. Reménykedtem. A kezei lassan fogták közre az arcom. Egy puszit nyomott rá.
-Boldognak kell lenned...de nem mellettem.-mondta ki az utolsó szavakat. Mert ezek után eltűnt. Kilépett újra az életemből.
Szinte időm se volt feldolgozni mi történt most köztünk. Egy valamit tudtam. Eve újra elhagyott. Ideje elfogadnom hogy ő nem úgy gondol a jövőnkre ahogy én. Ideje boldognak lenned Andy.
Órákkal később a magángépemmel visszarepültem én is New Yorkba. A szívemre hallgattam és az első megállóm Evenel kötött ki. Abban hittem hogy tudunk beszélni és megnyugodott. De hiába csengettem vagy kopogtam az ajtaján nem érkezett válasz.
-Eve kérlek...-könyörögtem utoljára.
-Menj el kérlek.-hallottam a hangját hirtelen az ajtó mögül.
-Eve...-kaptam fel a tekintetem.-Eve kérlek engedj be és beszéljünk.
-Kérlek menj el Andy.-hallottam a szavait újra a még csukott ajtó mögött.
-Valóban azt akarod hogy semmi közünk ne legyen többé egymáshoz Eve?-nem érkezett válasz. Ez volt az a pillanat mikor tudtam...ez az utolsó esélyünk.-Eve...háromig számolok...ha nem nyitod ki az ajtót és...nem tudunk szemtől szembe beszélni hát akkor elmegyek. Elmegyek és...többé nem fogok a szívedért könyörögni. De ha kinyitod...akkor beszélhetünk nyugodtan és...és talán boldogok lehetünk. Elkezdem Eve....egy...-lassan számoltam. Túl lassan mert reméltem hogy ez idő alatt kinyitja.-Kettő.-kérlek. Kérlek nyisd ki. Kérlek nézz rám.-Kettő és fél.-ne csináld ezt. Nem lehet ez a vége kettőnknek.-Eve....-nem hallottam semmit. Semmit az ajtó mögött. A remény ami éltetett...-Három.-...meghalt.-elfogadtam a döntését. Egy percet még vártam...majd elhagytam a házának teraszát és végleg kiléptem az életéből.
☆☆☆

-Fiam! Fiam!-hallottam meg anyám kiabálását az irodám előtt majd szinte berontott.
Négy napja tértem vissza Olaszországból. Valójában semmit se mondtam nekik. Csak elhoztam Nalat és ennyivel le is zártam az egészet.
-Anya...fontos konferenciahívást várok. Lehetne később?-anyám idegesen lépett az asztalomhoz majd a borítékot az asztalomra dobta.
-Ez mi? Mi ez?!-kezdett ideges lenni.
-Az aminek látszik.
-Ugye most szórakozol velem?-rég láttam ilyen idegesnek.
-Nem.-válaszoltam röviden.
-Andy!
-Anyám, ez a döntésem. Nem fogom azt kérni hogy fogadd el a döntésem de én szeretném ha támogatnátok elvégre a fiatok vagyok.-vágtam hozzá.
-Te is tudod hogy mindig támogattunk. De ez? Ezt nem teheted!
-De. Igenis megtehetem és megteszem.-mondtam ki nyugodtan. Vagy inkább beletörődve?
-Fiam...gyere haza és beszélj apáddal is rendben? Nem-e ő jobb kilátásra bír.
-Jobb kilátásra? Miért? Mi a jobb kilátás anyám?
-Andy...
-Kérlek menj el. Majd...beszélünk jó?
-De...
-Nem szeretném folytatni. Rendben...?-nem éreztem az erőt magamban ami minden egyes nap éltetett engem. Valójában az egész életem olyan volt mint egy hullámvasút...ami ahogy leért a legmélyebb pontjára képtelen újra felérni a csúcsig. Megálltam a hullámvasút alján és nem mozdultam.
-Gondold át. Ez életed legnagyobb hibája.-mondta utoljára ahogy elhagyta az irodámat. Csak meredtem magam elé. Mégis...mit tud ő? Mégis honnan tudja hogy mennyi mindent áldoztam fel? Hogy mennyit küzdöttem? Semmit se tud hisz....mindezeket a harcokat mindig egyedül vívtam. Mert azt gondoltam képes vagyok nyerni. Figyelek magam elé és hiába csörög a telefon képtelen vagyok felvenni. Csak a papírt figyelem magam előtt amit anyám az asztalomon hagyott. A papírt ami a jövőt jelenti számomra. Valóban megfontolatlan döntés? Meglehet. Hogy korai? Mindenbizonnyal. Hogy van e más választásom? Nincs. Ez az egyetlen választás ami most opcióként él nálam.
Figyelem a betűket a papíron és belegondolok hogy napok múlva ez már hivatalos. Hogy készen állok e? Majd kiderül. De jelen pillanatban ez a papír mutatja nekem a jövőt. Ez a papír amin ennyi állt...

,,Szeretettel meghívjuk Önt és családját Andy Barber és Amelia Estrada esküvőjére."

*Kérlek szavazzatok ha tetszett és iratkozzatok fel az oldalamra ❤️*