Délután a termünkhöz mentem, hogy megvárjam a tanár úrat, ki nem volt ott. Kerek szemekkel hajoltam be a terembe, de mintha köddé vált volna. Mire feleszméltem volna, egy ujj kopogtatta a vállamat. Ránéztem, s megpillantottam azokat a hatalmas kezeket, miknek még ha csak látásból is, de pontosan jól tudtam a gazdáját.

- Mehetünk?- kérdezte.

- Igen.- bólintottam, így egymás mellett hagytuk el az épületet.

Csendben, jött mellettem léptei pedig olyanok voltak akárcsak egy macskának. Finoman tette egymás elé őket, zaj nélkül. Irigyeltem a tökéletességét és azt, hogy ennyire kedves tud lenni egy idegennel szemben.

- Szóval...- nyújtotta el, megtörve a csendet.- Jó neked így egyedül?- tette zsebre a kezeit.

- Igen. Megszoktam. Már két éve egyedül vagyok. Néha haza jönnek, olyan fél évente, de akkor is csak mert látni akarják nem-e gyújtottam fel a lakást.- kuncogtam.

- Egy szülőnek mindig a gyerekével kéne lennie és segíteni neki. Szerintem. Engem a nagymamám nevelt fel.

- És a maga szülei? Velük mi van?

- Az enyémek szintén hasonlóan működtek.- vont vállat.

- Tulajdonképpen miért is érdekli magát ennyire ez a téma?- szűkítettem össze a szemeimet.

- Én tartozom felelősséggel minden diákomért. Persze, hogy érdekel.

- Magának volt ez előtt osztálya?

- Nem. Ez az első.- vallotta be.

- Higyje el, nem egy álom. Bár magát eléggé kedvelik.- mosolyogtam rá, de ő csak az utat nézte, rezzenéstelen arccal.

- Ez a cél. És te?

- Én?- álltam meg, ő pedig elém lépett.

- Te kedvelsz?- hajolt kissé előrébb, hogy rendesen a szemembe tudjon nézni.

Nem értettem az érzést ami magába kerített. Egyszerre éreztem forróságot, izgalmat és félelmet.

- Hát...- köhintettem.- Maga a tanárom és éppen segít rajtam szóval jelenleg kedvelem.- adtam neki egy normálisnak mondható választ.

- Akkor jó.- egyenesedett ki egy győzelemittas mosollyal.- Nekem fontos, hogy a diákjaim biztonságban érezzék magukat velem.- indult el, így követtem.

- Ha mást nem akkor legalább bízzanak magában, nem?

- De. Örülök, hogy megértesz. Mennyi idő még mire oda érünk?

- Mindjárt ott vagyunk. A következőnél balra és az első épület lesz.- mutogattam az ujjammal.

- Mivel akarod kezdeni?

- Talán a matekkal. Értesz a matekhoz?

- Mindenhez értek.- válaszolta ijesztően mély hangon, mire engem kirázott a hideg.- A lényeg az, hogy mindegyikőtök leérettségizzen és mostanában a tavalyi jegyeidhez képest nagyon a béka feneke alatt vagy.

- Már elnézést!- akadtam ki.

- Igazam van. A többi diák tartotta a szintet, de neked mostanában nem megy.

- Nem gondolja, hogy egy kicsit illetlen amit most mond?

- Ellenkezőleg. Ha én nem mondom akkor ki fogja?

Ebben is igaza volt. A jegyeim rohamosan csúsztak egyre lentebb és ennek a mellettem sétáló egyén volt az oka. Nem tudtam másra gondolni az elmúlt napjaimban csak arra, hogy miért pont ő az aki megdobogtatta a szívemet.

- Igaz.- sóhajtottam.- Itt vagyunk.- álltam meg a nagy, tízemeletes előtt.- Az elsőn lakom szóval nem kell liftezni.

- Az se lenne probléma.

- Hát oda nem fogok liftet hívni.- nevettem.

- Persze, csak vicceltem.- követett a lépcsőn.

Az ajtó előtt elővettem a kulcsomat, mit balra elfordítva, nyitottam ki a tölgyfaajtót.

- Érezze otthon magát.- vettem le a cipőmet.

- Kérhetek esetleg valami innivalót?- követett a nappaliba.

- Persze. Alkoholosat kér vagy kávé, víz, kóla?

- A kóla megfelel, köszönöm.- ült le a kanapéra.

- Máris.- indultam meg a konyhába.

Miközben a kóláját öntöttem ki egy pohárba, azon gondolkodtam, hogy végülis nem is érzem magamat annyira kellemetlenül, mint gondoltam, hogy fogom. Olyan érzésem volt, mintha egy barátomat látnám vendégül.

- Tessék.- raktam le elé a dohányzó asztalra, s kivettem a matekkönyvemet és a füzetemet a táskámból, mi mellettem a padlón foglalt helyet.

- Köszönöm.- kortyolt bele.- Na szóval, van valami amit nem értesz?

- Először is!- álltam meg.- Mennyit kér a magánórákért? Nem arról van szó, hogy nincs pénzem, de...

- Nem kérek semmit.- vágott a szavamba.- Vagyis de. Érettségizz le és találj egy jó egyetemet. Egy tanár ennél többet nem kérhet a diákjától.

- Maga tényleg ennyire kedves?- csúszott ki a számon.- Mármint, kérhetne tőlem bármennyit, maga még sem teszi. Nem hinném, hogy azért ilyen mert a diákja vagyok.

- Pedig de.- vont vállat.- Kezdjük.- nyitotta ki a füzetemet, maga felé fordítva.- Elmagyarázom, leírok hozzá egy példát, utána egyedül csináld meg. Jó?

- Igen.

Nem tudom hány óra volt mire végeztünk, de úgy éreztem magamat, mint akit leszedáltak.

- Ügyes voltál.- dícsért meg mikor az utolsó feladattal is végeztünk.

- Magáé az érdem. Nagyon jó tanár.- mosolyogtam, de ő valamiért az istenért sem akarta viszonozni.

- Ne túlozzunk.- dőlt hátra.- Ideje mennem.- nyögte ki, de mégsem mozdult.

- Esetleg kér vacsorát? Szereti a Rament?

- Szeretem, de nem tehetem. Vár otthon valaki.

- Magának van felesége?- lepődtem meg.

- Dehogy!- horkant fel.- Már csak az kéne.- vett erőt magán, s egy nagy levegővel felállt.- A nőkkel csak a baj van.- fújta ki a levegőt.- Holnap is jövök ha szeretnéd.

- A holnap nem jó...- vakartam a tarkómat, ugyanis másnapra megbeszéltem Jiminnel és Yoongival, hogy elmegyünk egy kicsit szórakozni.

- A te jegyeid nem az enyémek.- indult a bejárati felé.- Gondold át azért.

- Mindenképpen.- sétáltam hozzá, kinyitva neki az ajtót.- Hálásan köszönöm.- engedtem ki.

- Igazán nincs mit.- lépett ki.- Jó éjt, Jungkook!- emelte fel a jobbját, egy halvány mosollyal, mi bennem már egy fél sikert aratott.

- Magának is!- csuktam be.

Amint kattant a zár, nekidőltem a falnak, lehunytam a szemeimet és lassan vettem a levegőt, hogy lenyugodjak. Nem akartam elhinni neki, hogy mindent ingyen csinál és nem is kér érte semmit. Egyszerűen csak nem volt realisztikus.