Elérkezett a nyári szünet. Taehyunggal semmiféle kapcsolatban nem álltam azon kívül, hogy a tanárom volt, mégis minden alkalommal mikor Yoongi átkarolt vagy megölelt, s látott minket, olyan nézést gyakorolt ránk, mit nem tudnék leírni, sem megmagyarázni. Rossz érzést keltett bennem, hogy nem találtam a megfelelő szavakat, sem az időt mikor elmondhattam volna neki mennyire hiányzik és at akarom, hogy újra adjon nekem magán órákat, mégha csak a tanáromként és nem nálam, hanem akár az iskolában van. Az utolsó tanítási napon végül megelégeltem a semmittevést.

- Jó napot.- álltam az asztala elé, miután mindenki kiment a teremből.

- Szia, Jungkook. Miben segíthetek?- nézett fel a füzetéből.

- Úgy érzem belehalok ha nem beszélgetünk.- nyögtem.

- Most is azt tesszük.

- Tudom, de nekem ez nem elég. Ha nem is olyan értelemben de tudnál magánórát adni?

- Miért is? Megint négy egész hét az álagod. Nincs rá szükséged.- rázta a fejét.

- Könyörgöm.- csuklott el a hangom.

- Nekünk már nincs mit csinálnunk egymással.

- Tae...- gyűltek könnyek a szemeimbe.- Nekem sosem volt senki aki elmondja milyen a szerelem. Milyen mikor találkozom azzal az emberrel, akivel le akarom élni az életemet. Most pedig úgy érzem megtaláltam. Ez pedig te vagy és nem akarom elengedni ezt az érzést.

- Muszáj. Nem mintha... Én őszintén meg mondom neked, nem kéne firtatnunk ezt a témát. Éld a tinik életét, mert már nem sok van belőle. Ne pazarold olyan emberre, mint én. Találj valakit aki úgy szeret, mint senki más, aki meghalna érted ha úgy alakulna.

- De én téged akarlak, nem érted?- erősködtem.- Adj még egy esélyt és rendbe hozok mindent.

- Igazad van abban, hogy mindenkinek jár egy második esély, de belegondolva nem vicces a helyzetünk? Ha tizennyolc lennél és már nem járnál középiskolába, már rég felraktalak volna ide.- mutatott az asztalra.- És rég megcsókoltalak volna, de úgy, mintha ez lenne az utolsó nap az életeünkben.

Erre már nem tudtam mit mondani. Nyilvánvaló volt számomra, hogy Taehyung nem akart rám várni. Nem akart egy kiskorúval együtt lenni.

- Ha a korom a baj akkor csak annyit tudok kérni, hogy várj. Várj amíg betöltöm a tizennyolcat. Utána együtt lehetünk.

- Ez nem így megy. Még ha be is töltöd, a diákom maradsz. Annyira okos fiú vagy, de ezt még sem fogod fel...

- Felfogom, de nem elfogadom. Van egy célom és az te vagy.

- Hihetetlen.- kelt fel, majd elém sétált.- Azt akarod várjak, de te még annyit se tudtál, hogy szakítsak a másik pasival. Én várjak még fél évet? Ezek ellenére? Mit képzelsz te magadról, Jungkook?

- Semmit sem képzelek magamról.- halkultam el, nyelve egyet.

- Akkor mégis mit nem értesz azon, hogy szállj le rólam?- lépett közelebb, s még közelebb, míg neki nem tolt a mögöttem lévő padnak.

Kezeit csípőmre tette, teste pedig az enyémnek simult, így szinte éreztem ahogy a szíve eszeveszettül ver. Innen tudtam, hogy éppen most hazudott bele a szemembe, viszont még ha így is volt, jelen esetben nem tudtam rá haragudni. A szavaknak súlyuk volt, de a tetteknek még nagyobb.

- Hogy szálljak le rólad, ha most is te vagy az aki képes lenne itt helyben megdugni ha tehetné?- váltottam át egy teljesen más hangszínre, átkarolva a nyakát.

- Képes lennék, megtehetném.- suttogta.

- Akkor miért nem teszed?- hajoltam közel az ajkaihoz.

- Mert nem fogok a munkahelyemen kefélni egy gyerekkel.- húzódott volt el, de követve őt, tarkójánál fogva húztam magamhoz, beinvitálva egy hosszú, mély és szenvedélyes csókra, mi akkora megkönnyebbülést okozott nekem, hogy a szájába nyögtem, ő pedig hajamba kapva, hátra rántotta a fejemet, így hozzáfért a nyakamhoz, mire apró, de annál forróbb puszikat hagyott.- Elég.- tért vissza a jelenbe, ahogy én is, s derekamnál fogva, eltolt.- Hagyj engem... Nem tudom mit teszel velem, de nem tetszik.- lépett egyet hátra.

- Ma, este hétkor, nálam. Gyere el kérlek.- zártam le a könyörgésemet.- Ha nem jössz el, ígérem annyiban hagyom ezt az egészet. Nem emlegetem, nem mondom el senkinek.

- Menj.- biccentett az ajtó felé.- Jungkook, menj!- szólt rám, de én a válaszát vártam.

- Előbb mondj valamit.

- Jó, oké.- adta be a derekát.

- Köszönöm.- biccentettem, majd ott hagytam, de tudtam nagyon jól, hogy jelen állás szerint nem, hogy a lakásom, de még az én közelembe se szívesen jön.

Már csak azt kellett kitalálnom, hogy mit tervezzek az estére, hiszen nem is ismertem őt olyan jól, mint ahogy kellett volna. Így nem maradt más, mint megkérdezni a legjobb barátomat, hiszen ő már gyakorlatilag felnőtt.